Szergej Dovlatov 1990-ben, alig 49 éves
korában, az Egyesült Államokban halt meg. Halálakor
ismert és elismert író volt: 1979-ben bekövetkezett
emigrációjától kezdõdõen sorra
jelentek meg írásai a legrangosabb amerikai folyóiratokban
(például a
New Yorker
ben) és könyv alakban
egyaránt. A
Novij Amerikanyec
címû folyóirat
fõszerkesztõjeként az amerikai orosz emigráció
egyik szellemi vezére lett. Halála után szülõhazájában,
Oroszországban is nagy elismerést váltott ki írásaival,
s a legkényesebb ízlésû kritikus vagy a "mûkedvelõ"
olvasó számára egyaránt érdekes, népszerû
szerzõvé vált: összegyûjtött mûveinek
háromkötetes (illetve a
Maloizvesztnij Dovlatov
-
A
kevéssé ismert Dovlatov
címû könyvvel
együtt négykötetes) elegáns kiadása mellett
számos zsebkönyv jellegû válogatás látott
tõle napvilágot, folyóiratok, irodalmi lapok írtak
és írnak róla - egyszóval Dovlatov írásai
eseményként jelentek meg az orosz irodalmi életben.
Kár, hogy ezt a nagy elismerést már nem érhette
meg...
Egyébként ezt a zajos sikert
valószínûleg õ maga fogadta volna a legnagyobb
értetlenséggel. Igazából már az amerikai
sikerrel sem tudott mit kezdeni. Nem volt hozzászokva. Az emigrációig
eltelt majd' két évtizedes írói ténykedésének
csak a sikertelenség volt az eredménye. Dovlatov mintha a
karrierre orientált világban a balekság mintapéldája
lett volna. Alig két évet töltött a Leningrádi
Egyetem finn szakán, és máris az egyetem falain kívül
találta magát. A kicsapást követõen besorozták
katonának, ahol is köztörvényes bûnözõk
számára kialakított fogolytáborokban teljesített
õrként szolgálatot (ebbõl az élménybõl
született késõbb a
Zóna
címû
kisregénye). Leszerelése után újságíróként
dolgozott, de hogy a nyílt politikai konfrontációt
a hatalommal elkerülje, egy Sztálin-díjas írónõ,
Vera Panova titkára lett. 1974-ben, az írónõ
halála után minden szempontból jobbnak látszott
Leningrádból eltûnnie, így keveredett Tallinba.
Ekkorra már hosszú ideje hiába küszködött
azzal, hogy végre-valahára kötet jelenjék meg
elbeszéléseibõl: a Szovjetunióban ez nem adatott
meg neki. Önálló könyv publikálásához
egyébként - mint arról a
Remeszlo
(A mesterség)
címû regénye elsõ részébõl,
a
Nyevigyimaja knyigá
-ból
(A láthatatlan
könyv)
fogalmat alkothatunk - a legközelebb éppen
tallini újságíróskodása idején
került. Az utolsó pillanatban azonban - természetesen
politikai okokból - a kötet kiadása meghiúsult.
Amikor Dovlatov visszatért Leningrádba, meglepõdve
tapasztalta, hogy bár tehetséges íróként
tartják számon, publikációs lehetõsége
gyakorlatilag alig-alig van. S miután 1977-tõl külföldön
(a
Kontinent
és a
Vremja i mi
címû folyóiratokban)
megjelent néhány írása, odahaza végképp
nem publikálhatott, sõt nemkívánatos személynek
nyilvánították. Ennek eredményeként
- lévén mindehhez félig örmény, félig
zsidó származású - 1979-ben az orosz emigráció
ún. "harmadik hullámával" New Yorkba vándorolt
ki. Amikor azonban Amerikában végre a már említett
népszerûség elkövetkezett, ismét csak feltette
magának a kérdést: "Jó-jó, végre
megjelennek a könyveid, de ugyan mi változott?" Hiszen, mint
ahogyan több írásából is (a
Nasi
-
A mieink
vagy a
Filial
címûekbõl) kitetszik,
Dovlatovot mintha borzasztóan izgatta volna az a kérdés,
vajon a közvetlen környezete, a családja számára
mennyire imponáló mindaz, amit õ csinál. S
arra a következtetésre jutott, hogy míg otthon, Oroszországban
baleknak számított, mert nem tudott a tehetségével
mit kezdeni, nem tudott publikálni, addig Amerikában baleknak
számít azért, mert nem tud egy amerikai értékrendet
követõ életformát kialakítani: rosszul
beszél angolul, nem tud autót vezetni, nem tud valódi
gyakorlati emberré válni. Megmaradt jellegzetesen kelet-európai,
gátlásokkal teli, helyét nem találó
értelmiséginek. S ha valami nagyon nem felel meg az amerikai
siker-mitológiának, akkor ez az életfelfogás
bizonyosan nem. Van az orosznak egy magyarra csak körülbelül
fordítható szava, az
izgoj
, ami nagyjából
a saját társadalmi rétegébõl kiszorított/kiszorult
ember fogalmát takarja. Az izgojról mint a sehová
sem tartozó orosz értelmiségi történelmi
alakjáról J. Lotman és B. Uszpenszkij értekeznek
egy közösen írott, kiváló cikkükben,
1
s e cikk nyomán megállapíthatjuk: Dovlatov a maga
módján folytatója ennek a "kifordított világú"
izgoj-hagyománynak, s e magatartásformában olyan jellegzetes
izgoj-figurák nyomdokain halad, mint a 18. századi vándorfilozófus
Szkovoroda, a 19. századi filozófus-költõ Vlagyimir
Szolovjov vagy az utóbbi években Magyarországon is
méltán híressé és népszerûvé
vált alkoholista író, Venyegyikt Jerofejev.
Kérdés persze, hogy Dovlatov
esetében ez a magatartás mennyire volt szerep. Hiszen Joszif
Brodszkij egyik írásában
2
éppen arra
hívja fel a figyelmet, hogy a hiedelmekkel ellentétben Dovlatov
kitûnõen érezte magát New Yorkban, mintegy ott
talált önmagára. Hogy mi is volt ezzel a helyzet valójában,
valószínûleg már kideríthetetlen marad,
elsõsorban éppen annak a nagyfokú misztifikációnak
köszönhetõen, amivel Dovlatov saját életét
kezelte. Ha ugyanis némi szándékolt naivitással
közelítünk Dovlatov írásaihoz, illetve baráti
beszélgetései közben elmondott történeteihez
- ezekrõl barátai, ismerõsei (Valerij Popov, Alekszandr
Genisz, Pjotr Vajl, Igor Szmirnov és mások) emlékeznek
meg -, arra a következtetésre juthatunk, hogy Dovlatov megrögzött
hazudozó volt. Pjotr Vajl meséli,
3
hogy ül egy
kis társaság például valahol egy lakásban,
iszogatnak, harapnak hozzá valamit, Dovlatov pedig valami elképesztõ
nyelvi kidolgozottsággal, szinte ékesszólással
anekdotákat mesél. A hallgatóság egyszer csak
észreveszi, hogy az anekdoták szereplõi az õ
neveiket viselik, az anekdota-hõsök leírásukban
hasonlítanak a jelenlévõ "prototípusokra",
de az is nyilvánvaló, hogy a hallgatóság tagjaival
sohasem estek meg azok a történetek, amiket Dovlatov az õ
nevük alatt szereplõ hõsökrõl állít.
Ehhez fogható pimasz hazugsággal - eddig azt hittem - legfeljebb
csak irodalmi mûvekben lehetett találkozni: Ibsen drámai
költeményében Peer Gynt saját hõstetteként
meséli el anyjának a nagyapja által véghezvitt
merész szarvasûzést; C. F. Meyer elbeszélésében,
A
barát násza
címûben - egy bonyolult elbeszélõi
módszer megvalósítása keretében - Dante
meséli el történetét a hallgatóságnak
úgy, hogy a történet szereplõinek neve és
a hallgatóságban ülõk neve megegyezik.
Hasonló eljárást alkalmaz
Dovlatov a nyomtatásban megjelent történeteinek elbeszélésekor
is. Az elbeszélés nála mindig "én-elbeszélést"
jelent, a hangvétel közvetlen, familiáris. Rövid,
egyszerû, elsõ pillantásra abszolút közérthetõ
és egyértelmû mondatok. A beszélt-nyelvûség
teljes imitációja, egy-egy vaskos kifejezéssel, szlengbõl
vett fordulattal, a gesztikuláció érzékeltetésével.
Ez eddig nem több és nem más, mint az orosz klasszikusok
(Gogol, Leszkov, Remizov, Belij, Zamjatyin, Zoscsenko) alkalmazta szkaz-technika.
Csakhogy Dovlatovnál az egyes szám elsõ személyûség
meg a személyes hang úgy hat, mintha a szerzõ a saját
élettörténetének egyes darabjait mesélné.
S ez bizonyos mértékig így is van. Hiszen Dovlatov
- látszólag - elmeséli családja tagjainak történetét
(A
mieink)
, egyetemi éveinek egyes epizódjait
(Filial)
,
az emigrációig eltöltött éveinek egyes részleteit
(Csemodan
-
A bõrönd)
, katonai szolgálatát
(Zóna)
,
észtországi élményeit
(A mesterség)
,
egy Puskin-emlékhelyen idegenvezetõként eltöltött
néhány hónapját
(Zapovednyik
-
Védett
terület)
. Zavarba akkor jön az olvasó, amikor egy
és ugyanazon történetnek az egyes elbeszélésekben
különféle variációival találkozik:
nagy vonalakban a két eseménysor megegyezik, néhány
jelentéktelennek látszó tényben azonban eltérnek
egymástól (a legjobb tanulságul erre talán
a
Novij Amerikanyec
létrehozásának körülményeit
elbeszélõ,
A mesterség
második részét
képezõ
A láthatatlan
újság
címû írásnak és a
Mars ogyinokih
-
Magányosok indulója
címû írásnak
összevetése szolgálhat).
Mit jelent ugyanis az, hogy a valóságosnak
vélt történet, a részletekbe menõ "pontossággal"
megírt "sültrealista", vagy amint egyik kritikusa, Andrej Arjev
4
nevezi: "teátralizált" realista elbeszélés
variációkban él? Elõször is természetesen
azt, amit Pjotr Vajl
5
úgy fogalmaz meg, hogy a legnagyobb
ostobaság lenne Dovlatov írásaiban egy hiteles önéletírás
kiszakított darabjait sejteni. Dovlatov a reáliák
elbizonytalanításával, azok variatív megnyilvánulásával
sokkal inkább a Belij megfogalmazta Csehov-féle "áttetszõ
realizmus"
6
fogalmához közelít: nem véletlenül
vallotta Dovlatov, hogy legfeljebb egy szerzõhöz szeretne hasonlítani,
és az Csehov lenne. Ugyanakkor - Csehovtól eltérõen
- Dovlatov ezt az eljárást nem, vagy nem csak arra használja,
hogy egy jellegzetesen a klasszikus modernitás gondolatrendszerébe
tartozó elvnek megfelelõen a világot átesztétizálja,
az életet és a mûvészetet valamely intellektuális
magatartás jegyében egymáshoz közelítse
vagy az ún. "életalkotás"-ban akár azonosítsa
is. Dovlatov egészen más mentalitással közelített
ehhez a problémához. Elõször is igyekezett mindenféle
"intellektualizmus"-t kiiktatni a szövegeibõl - ami azonban,
valljuk meg, hál istennek, nem sikerült neki. Másodszor:
annak a bizonyos kirekesztett/kirekesztõdött értelmiséginek,
az izgojnak magára ölti egy speciális alakját,
az udvari bolond vagy a bohóc szerepét; azaz - mint Borisz
Rohlin megállapítja
7
- a reáliák variatív
kezelésével, mintegy a közönség igényeit
kielégítve, nevettet, s egyúttal létrehoz egy
a hagyományos "irodalmiságtól" eltérõ,
sajátos tömegkultúrát vagy annak imitációját.
Ezzel együtt - harmadszor - Dovlatov szövegeiben létrejön
egy olyan hipervalóság vagy metarealitás, amelyben
nem a reáliák a fontosak, hanem a reáliák nyelvi
megformáltsága, szöveghez tartozósága.
"A tárgyi tévedések poétikám részét
képezik" - állította Dovlatov. S ez nemcsak azt jelenti,
hogy egy-egy jó csattanó kedvéért alakít
az eredetileg megesett történeten valamit a szerzõ.
Ez elsõsorban azt jelenti, hogy a Dovlatov-szövegek színtiszta
kitalációk, amelyekhez az önéletrajziság
legfeljebb önkorlátozó keretül szolgál.
A szövegek szervezõdése azonban tisztán nyelvi
alapon történik: nem véletlenül találhatni
Dovlatov elbeszélései, néhány szavas "egymásodperces
novellái" (vö.:
Zapisznije knyizski
-
Jegyzetfüzetek)
között sok olyat, amelyek szójátékra, illetve
a szójátékokból kibontakozó motívumsorra
épülnek. Ami azonban ennél is fontosabb, s ami fölött
a kritika - ha tudomásul veszi egyáltalán - megbocsátó
mosollyal túllép mint olyanon, ami egy nagy gyermek kedves-aranyos
játéka csupán, az a következõ. Arról
van szó, hogy Dovlatov igen komolyan vett egy elsõ pillantásra
csak az írástechnikát érintõ elvet:
szövegeiben nincs olyan mondat, amelyikben két szó ugyanazzal
a betûvel kezdõdne. Ennek az elvnek következetes érvényesítése
számtalan fontos következménnyel jár a szöveget
illetõen. Mindenképpen hordoz az így megalkotott szöveg
néhány nagy ellentmondást. Például azt,
amirõl az imént már beszéltem, hogy tudniillik
ebbõl a módszerbõl világosan látszik,
hogy a szöveg nem a valóság leképezése,
nem mimetikus. Pjotr Vajl azt írja: "Dovlatov, aki egyébként
mindig és mindent tényszerû váz alapján
írt le, minden gondolkodás nélkül változtatott
meg egy tényt [...], ha az a tény nem a megfelelõ
betûvel kezdõdött. [...] Dovlatovnak semmit sem jelentett
kicserélni Londont Párizsra, ha a mondatban feltétlenül
egy Leonyid nevû szereplõnek kellett megjelennie - még
akkor is, ha ily módon a szövegben Párizs lett Nagy-Britannia
fõvárosa."
8
Dovlatov eljárása tehát
nyilvánvalóan a szöveg fikcionáltságának
hangsúlyozásához, a benne szereplõ "reáliák"
abszurdizálásához vezet. Ugyancsak ellentmondásként
mutatkozik meg ennek az eljárásnak a fényében
az egyszerûségre és természetességre
törekvés is. Hiszen való igaz, ezzel az eljárással
a szerzõ arra korlátozza magát, hogy egyszerû,
rövid mondatokat írjon, kerülve a mesterkéltség
érzetét keltõ alliterációnak még
a leghalványabb valószínûségét
is. Csakhogy a Dovlatov metódusával létrehozott szöveg
(tessék elképzelni azt a hosszas "pepecselést", amit
egy ilyen szövegalkotási módszer megkíván!)
maga a mesterkéltség, a kimódoltság, a "csináltság".
Ehhez kapcsolódik az az ellentmondás is, hogy Dovlatov írásaiban
egyrészt felfedezhetõ a már említett beszélt-nyelvûségre
való törekvés, másfelõl az azonos kezdõbetûket
kizáró eljárás legalább annyira a szöveg
"írottságának", "nyomtatottságának",
azaz írásképi megformáltságának
is jellemzõje.
A Dovlatov-szövegeknek ennek megfelelõen
- mint Alekszandr Genisz megállapítja
9
- a szó,
mégpedig az önmagáért lévõ szó
lesz a legfontosabb szereplõje, egyben e szövegvilág
teremtõje, még akkor is, ha a szerzõ hevesen tiltakozna
a szónak nagybetûs írása, a Logosszal való
hírbehozása ellen. A csupán játékosságnak
tekintett - és valljuk meg, már ez sem lenne éppen
csekélység - dovlatovi eljárás így válik
szövegei ontológiai kérdésévé.
Tények ide, tények oda, a nem így létrejött
szöveg nem Dovlatov-szöveg, azaz nem-szöveg.
S ezen a ponton - talán megengedhetõ
- a fordítónak önkritikát kell gyakorolnia, vagy
inkább ki kell fejtenie magamentségét. Az említett
eljárás következtében ugyanis a Dovlatov-szövegek
elvileg fordíthatatlanok. Ha ugyanis a fordító nem
tudja megvalósítani "az egy mondatban ne kezdõdjék
két szó azonos betûvel" elvét, akkor a fordítás
hiteltelen, mert nem Dovlatov-szöveg, azaz nem-szöveg lesz. Amíg
azonban Dovlatov keze szabad volt (vö.: Nagy-Britannia fõvárosa
- Párizs), addig a fordítóét éppen az
eredeti Dovlatov-szöveg köti. Ha ugyanis a dovlatovi elvet érvényesíteni
akarja, vagy nagyon rosszul hangzó szöveget tud csak létrehozni
egy-egy szó leglehetetlenebb szinonimáinak elõrángatásával,
vagy eltekint a szövegek fordításának értelmi
pontosságától. Az itt olvasható szöveg
fordítója egyiket sem akarta megtenni, így valamiféle
kompromisszumra törekedett: ahol végképp nem lelt más
megoldást, ott megalkudott a mondaton belüli alliterációval
(hogyan lehet például másként mondani azt,
hogy "tizenhat tonna"?).
Dovlatov eljárásával
kapcsolatban tehát végezetül azt mondhatjuk: amikor
a szerzõ egy más szövegkörnyezetben elmondja ugyanazt
a történetet, akkor az új kontextus nemcsak a szemantika,
hanem a betûkészlet vagy a hangállomány vonatkozásában
is megszabja, hogy az adott történet hogyan folytatódjék.
Ettõl kezdõdõen nincs értelme arról
beszélni, hogy a szöveget valaki létrehozza, mert a
szöveg mintegy önmagát determinálva, önmaga
által generálódik. Ezzel mintegy de facto megvalósul
a Roland Barthes-féle, a szerzõ haláláról
szóló elmélet.
10
Nem véletlenül
ragaszkodott ahhoz Dovlatov, hogy õ se nem szerzõ, se nem
író, hanem csak elbeszélõ: az önmagát
generáló szöveg közvetítõje. Közvetítõ
például úgy - tehetjük hozzá most már
mi magunk -, ahogyan egy zenész az írott kotta közvetítõje.
Különösen, ha Dovlatov kedvenc zenéjérõl,
a jazz-rõl van szó. A megadott, sõt a közönség
számára jól ismert témát a jazz-zenész
különféle variációkban, improvizálva
adja elõ. A szövegek zenei vonatkozása viszont azt jelenti,
hogy Dovlatov a szövegkonstruálás vonatkozásában
a klasszikus orosz irodalmi hagyományok folytatója (elsõsorban
Tolsztoj
Kreutzer szonátá
jára, Csehov
A
fekete
barát
jára és Paszternak
Zsivagodoktor
ára
szeretnék utalni).
És még egy fontos dolog,
ami az irodalmi hagyományokhoz köti Dovlatovot: amikor az önéletrajz
bizonyos, a Dovlatov-mûvek olvasója számára
már körülbelül ismert részlete egy új
szövegben más variációban felidézõdik,
feltétlenül fragmentáris történet fog létrejönni,
mégpedig egy fiktív, de még inkább szimulált
életrajz darabja. Ha a Dovlatov-írásokba belelapozunk,
az is látszik elsõ pillantásra, milyen lakonikus,
tömör szövegek alkotják az életmûvet.
Az egyes novelláknak nincs valódi "bevezetésük"
és "befejezésük", tehát ebben az értelemben
is töredékesek. S végül, a néhány
szavas "novellák" puszta létükkel a teljesség
hiányát illusztrálják. A történetekbõl
nem marad más, mint egy-egy szójáték, esetleg
utalás már máshonnan ismert vagy ismertnek vélt
történetre. Nem marad más, mint a fikcionált,
szimulált, legendákba veszõ önéletrajz
végtelen számú variációban létezõ
fragmentaritása. A nyíltan vállalt önellentmondás.
A poétikai axiómává váló paradoxitás.
A személy, a világ és a szöveg abszurditása.
Mindez ellen Dovlatov valószínûleg
tiltakozna. A "tudományosságtól", az "irodalmiságtól"
olyannyira irtózó Szerjozsa, ez az önmagát a
balekság mintájának tartó, nagydarab, "mackós",
majd kétméteres nõcsábász piás
legfeljebb csak valami nyomdafestéket aligha tûrõ kijelentéssel
reagálna minderre, gondolván: "Én csak mesélni
akartam". Úgyhogy olvassuk inkább Dovlatovot.
1 J.Lotman-B.Uszpenszkij: "Izgoj" i "izgojnyicsesztvo"
kak
szocialno-pszichologicseszkaja pozicija
v russzkoj kulture
preimuscsesztvenno dopetrovszkovo perioda
In.: Ucsonije zapiszki Tartuszkovo
Goszudarsztvennovo Unyiverszityeta. Trudi
po znakovim szisztyemam XV.
110-121. Tartu, 1982.
2 Joszif Brodszkij: O Szerjozse Dovlatove
(Zvezda, 1992/2. 4-6.)
3 Pjotr Vajl: Bez Dovlatova. In.: Maloizvesztnij
Dovlatov
(Szankt-Petyerburg, 1995) 459.
4 Andrej Arjev: Tyeatralizovannij realizm
(Zvezda, 1989/10. 19-20.)
5 Pjotr Vajl: i.m. 462.
6 Andrej Belij: Csehov. In.: Arabeszki
(Moszkva, 1911) 399.
7 Borisz Rohlin: Szkazsi im tam vszem...
In.: Maloizvesztnij Dovlatov, 416.
8 Pjotr Vajl: i.m. 458.
9 Alekszandr Genisz: Na urovnye prosztoti.
In.: Maloizvesztnij Dovlatov 469.
10 Roland Barthes: A szerzõ halála.
In.: A szöveg öröme (Bp., 1996) 50-55.