GORETITY JÓZSEF

UTAZÁS LENINGRÁDBÓL SZENT-PÉTERVÁRRA, 1.
Szergej Dovlatov prózájáról
Fiktív önéletrajz - variációkban

Jegyzetek

Szergej Dovlatov 1990-ben, alig 49 éves korában, az Egyesült Államokban halt meg. Halálakor ismert és elismert író volt: 1979-ben bekövetkezett emigrációjától kezdõdõen sorra jelentek meg írásai a legrangosabb amerikai folyóiratokban (például a New Yorker ben) és könyv alakban egyaránt. A Novij Amerikanyec címû folyóirat fõszerkesztõjeként az amerikai orosz emigráció egyik szellemi vezére lett. Halála után szülõhazájában, Oroszországban is nagy elismerést váltott ki írásaival, s a legkényesebb ízlésû kritikus vagy a "mûkedvelõ" olvasó számára egyaránt érdekes, népszerû szerzõvé vált: összegyûjtött mûveinek háromkötetes (illetve a Maloizvesztnij Dovlatov - A kevéssé ismert Dovlatov címû könyvvel együtt négykötetes) elegáns kiadása mellett számos zsebkönyv jellegû válogatás látott tõle napvilágot, folyóiratok, irodalmi lapok írtak és írnak róla - egyszóval Dovlatov írásai eseményként jelentek meg az orosz irodalmi életben. Kár, hogy ezt a nagy elismerést már nem érhette meg...
Egyébként ezt a zajos sikert valószínûleg õ maga fogadta volna a legnagyobb értetlenséggel. Igazából már az amerikai sikerrel sem tudott mit kezdeni. Nem volt hozzászokva. Az emigrációig eltelt majd' két évtizedes írói ténykedésének csak a sikertelenség volt az eredménye. Dovlatov mintha a karrierre orientált világban a balekság mintapéldája lett volna. Alig két évet töltött a Leningrádi Egyetem finn szakán, és máris az egyetem falain kívül találta magát. A kicsapást követõen besorozták katonának, ahol is köztörvényes bûnözõk számára kialakított fogolytáborokban teljesített õrként szolgálatot (ebbõl az élménybõl született késõbb a Zóna címû kisregénye). Leszerelése után újságíróként dolgozott, de hogy a nyílt politikai konfrontációt a hatalommal elkerülje, egy Sztálin-díjas írónõ, Vera Panova titkára lett. 1974-ben, az írónõ halála után minden szempontból jobbnak látszott Leningrádból eltûnnie, így keveredett Tallinba. Ekkorra már hosszú ideje hiába küszködött azzal, hogy végre-valahára kötet jelenjék meg elbeszéléseibõl: a Szovjetunióban ez nem adatott meg neki. Önálló könyv publikálásához egyébként - mint arról a Remeszlo (A mesterség) címû regénye elsõ részébõl, a Nyevigyimaja knyigá -ból (A láthatatlan könyv) fogalmat alkothatunk - a legközelebb éppen tallini újságíróskodása idején került. Az utolsó pillanatban azonban - természetesen politikai okokból - a kötet kiadása meghiúsult. Amikor Dovlatov visszatért Leningrádba, meglepõdve tapasztalta, hogy bár tehetséges íróként tartják számon, publikációs lehetõsége gyakorlatilag alig-alig van. S miután 1977-tõl külföldön (a Kontinent és a Vremja i mi címû folyóiratokban) megjelent néhány írása, odahaza végképp nem publikálhatott, sõt nemkívánatos személynek nyilvánították. Ennek eredményeként - lévén mindehhez félig örmény, félig zsidó származású - 1979-ben az orosz emigráció ún. "harmadik hullámával" New Yorkba vándorolt ki. Amikor azonban Amerikában végre a már említett népszerûség elkövetkezett, ismét csak feltette magának a kérdést: "Jó-jó, végre megjelennek a könyveid, de ugyan mi változott?" Hiszen, mint ahogyan több írásából is (a Nasi - A mieink vagy a Filial címûekbõl) kitetszik, Dovlatovot mintha borzasztóan izgatta volna az a kérdés, vajon a közvetlen környezete, a családja számára mennyire imponáló mindaz, amit õ csinál. S arra a következtetésre jutott, hogy míg otthon, Oroszországban baleknak számított, mert nem tudott a tehetségével mit kezdeni, nem tudott publikálni, addig Amerikában baleknak számít azért, mert nem tud egy amerikai értékrendet követõ életformát kialakítani: rosszul beszél angolul, nem tud autót vezetni, nem tud valódi gyakorlati emberré válni. Megmaradt jellegzetesen kelet-európai, gátlásokkal teli, helyét nem találó értelmiséginek. S ha valami nagyon nem felel meg az amerikai siker-mitológiának, akkor ez az életfelfogás bizonyosan nem. Van az orosznak egy magyarra csak körülbelül fordítható szava, az izgoj , ami nagyjából a saját társadalmi rétegébõl kiszorított/kiszorult ember fogalmát takarja. Az izgojról mint a sehová sem tartozó orosz értelmiségi történelmi alakjáról J. Lotman és B. Uszpenszkij értekeznek egy közösen írott, kiváló cikkükben, 1 s e cikk nyomán megállapíthatjuk: Dovlatov a maga módján folytatója ennek a "kifordított világú" izgoj-hagyománynak, s e magatartásformában olyan jellegzetes izgoj-figurák nyomdokain halad, mint a 18. századi vándorfilozófus Szkovoroda, a 19. századi filozófus-költõ Vlagyimir Szolovjov vagy az utóbbi években Magyarországon is méltán híressé és népszerûvé vált alkoholista író, Venyegyikt Jerofejev.
Kérdés persze, hogy Dovlatov esetében ez a magatartás mennyire volt szerep. Hiszen Joszif Brodszkij egyik írásában 2 éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a hiedelmekkel ellentétben Dovlatov kitûnõen érezte magát New Yorkban, mintegy ott talált önmagára. Hogy mi is volt ezzel a helyzet valójában, valószínûleg már kideríthetetlen marad, elsõsorban éppen annak a nagyfokú misztifikációnak köszönhetõen, amivel Dovlatov saját életét kezelte. Ha ugyanis némi szándékolt naivitással közelítünk Dovlatov írásaihoz, illetve baráti beszélgetései közben elmondott történeteihez - ezekrõl barátai, ismerõsei (Valerij Popov, Alekszandr Genisz, Pjotr Vajl, Igor Szmirnov és mások) emlékeznek meg -, arra a következtetésre juthatunk, hogy Dovlatov megrögzött hazudozó volt. Pjotr Vajl meséli, 3 hogy ül egy kis társaság például valahol egy lakásban, iszogatnak, harapnak hozzá valamit, Dovlatov pedig valami elképesztõ nyelvi kidolgozottsággal, szinte ékesszólással anekdotákat mesél. A hallgatóság egyszer csak észreveszi, hogy az anekdoták szereplõi az õ neveiket viselik, az anekdota-hõsök leírásukban hasonlítanak a jelenlévõ "prototípusokra", de az is nyilvánvaló, hogy a hallgatóság tagjaival sohasem estek meg azok a történetek, amiket Dovlatov az õ nevük alatt szereplõ hõsökrõl állít. Ehhez fogható pimasz hazugsággal - eddig azt hittem - legfeljebb csak irodalmi mûvekben lehetett találkozni: Ibsen drámai költeményében Peer Gynt saját hõstetteként meséli el anyjának a nagyapja által véghezvitt merész szarvasûzést; C. F. Meyer elbeszélésében, A barát násza címûben - egy bonyolult elbeszélõi módszer megvalósítása keretében - Dante meséli el történetét a hallgatóságnak úgy, hogy a történet szereplõinek neve és a hallgatóságban ülõk neve megegyezik.
Hasonló eljárást alkalmaz Dovlatov a nyomtatásban megjelent történeteinek elbeszélésekor is. Az elbeszélés nála mindig "én-elbeszélést" jelent, a hangvétel közvetlen, familiáris. Rövid, egyszerû, elsõ pillantásra abszolút közérthetõ és egyértelmû mondatok. A beszélt-nyelvûség teljes imitációja, egy-egy vaskos kifejezéssel, szlengbõl vett fordulattal, a gesztikuláció érzékeltetésével. Ez eddig nem több és nem más, mint az orosz klasszikusok (Gogol, Leszkov, Remizov, Belij, Zamjatyin, Zoscsenko) alkalmazta szkaz-technika. Csakhogy Dovlatovnál az egyes szám elsõ személyûség meg a személyes hang úgy hat, mintha a szerzõ a saját élettörténetének egyes darabjait mesélné. S ez bizonyos mértékig így is van. Hiszen Dovlatov - látszólag - elmeséli családja tagjainak történetét (A mieink) , egyetemi éveinek egyes epizódjait (Filial) , az emigrációig eltöltött éveinek egyes részleteit (Csemodan - A bõrönd) , katonai szolgálatát (Zóna) , észtországi élményeit (A mesterség) , egy Puskin-emlékhelyen idegenvezetõként eltöltött néhány hónapját (Zapovednyik - Védett terület) . Zavarba akkor jön az olvasó, amikor egy és ugyanazon történetnek az egyes elbeszélésekben különféle variációival találkozik: nagy vonalakban a két eseménysor megegyezik, néhány jelentéktelennek látszó tényben azonban eltérnek egymástól (a legjobb tanulságul erre talán a Novij Amerikanyec létrehozásának körülményeit elbeszélõ, A mesterség második részét képezõ A láthatatlan újság címû írásnak és a Mars ogyinokih - Magányosok indulója címû írásnak összevetése szolgálhat).
Mit jelent ugyanis az, hogy a valóságosnak vélt történet, a részletekbe menõ "pontossággal" megírt "sültrealista", vagy amint egyik kritikusa, Andrej Arjev 4 nevezi: "teátralizált" realista elbeszélés variációkban él? Elõször is természetesen azt, amit Pjotr Vajl 5 úgy fogalmaz meg, hogy a legnagyobb ostobaság lenne Dovlatov írásaiban egy hiteles önéletírás kiszakított darabjait sejteni. Dovlatov a reáliák elbizonytalanításával, azok variatív megnyilvánulásával sokkal inkább a Belij megfogalmazta Csehov-féle "áttetszõ realizmus" 6 fogalmához közelít: nem véletlenül vallotta Dovlatov, hogy legfeljebb egy szerzõhöz szeretne hasonlítani, és az Csehov lenne. Ugyanakkor - Csehovtól eltérõen - Dovlatov ezt az eljárást nem, vagy nem csak arra használja, hogy egy jellegzetesen a klasszikus modernitás gondolatrendszerébe tartozó elvnek megfelelõen a világot átesztétizálja, az életet és a mûvészetet valamely intellektuális magatartás jegyében egymáshoz közelítse vagy az ún. "életalkotás"-ban akár azonosítsa is. Dovlatov egészen más mentalitással közelített ehhez a problémához. Elõször is igyekezett mindenféle "intellektualizmus"-t kiiktatni a szövegeibõl - ami azonban, valljuk meg, hál istennek, nem sikerült neki. Másodszor: annak a bizonyos kirekesztett/kirekesztõdött értelmiséginek, az izgojnak magára ölti egy speciális alakját, az udvari bolond vagy a bohóc szerepét; azaz - mint Borisz Rohlin megállapítja 7 - a reáliák variatív kezelésével, mintegy a közönség igényeit kielégítve, nevettet, s egyúttal létrehoz egy a hagyományos "irodalmiságtól" eltérõ, sajátos tömegkultúrát vagy annak imitációját. Ezzel együtt - harmadszor - Dovlatov szövegeiben létrejön egy olyan hipervalóság vagy metarealitás, amelyben nem a reáliák a fontosak, hanem a reáliák nyelvi megformáltsága, szöveghez tartozósága. "A tárgyi tévedések poétikám részét képezik" - állította Dovlatov. S ez nemcsak azt jelenti, hogy egy-egy jó csattanó kedvéért alakít az eredetileg megesett történeten valamit a szerzõ. Ez elsõsorban azt jelenti, hogy a Dovlatov-szövegek színtiszta kitalációk, amelyekhez az önéletrajziság legfeljebb önkorlátozó keretül szolgál. A szövegek szervezõdése azonban tisztán nyelvi alapon történik: nem véletlenül találhatni Dovlatov elbeszélései, néhány szavas "egymásodperces novellái" (vö.: Zapisznije knyizski - Jegyzetfüzetek) között sok olyat, amelyek szójátékra, illetve a szójátékokból kibontakozó motívumsorra épülnek. Ami azonban ennél is fontosabb, s ami fölött a kritika - ha tudomásul veszi egyáltalán - megbocsátó mosollyal túllép mint olyanon, ami egy nagy gyermek kedves-aranyos játéka csupán, az a következõ. Arról van szó, hogy Dovlatov igen komolyan vett egy elsõ pillantásra csak az írástechnikát érintõ elvet: szövegeiben nincs olyan mondat, amelyikben két szó ugyanazzal a betûvel kezdõdne. Ennek az elvnek következetes érvényesítése számtalan fontos következménnyel jár a szöveget illetõen. Mindenképpen hordoz az így megalkotott szöveg néhány nagy ellentmondást. Például azt, amirõl az imént már beszéltem, hogy tudniillik ebbõl a módszerbõl világosan látszik, hogy a szöveg nem a valóság leképezése, nem mimetikus. Pjotr Vajl azt írja: "Dovlatov, aki egyébként mindig és mindent tényszerû váz alapján írt le, minden gondolkodás nélkül változtatott meg egy tényt [...], ha az a tény nem a megfelelõ betûvel kezdõdött. [...] Dovlatovnak semmit sem jelentett kicserélni Londont Párizsra, ha a mondatban feltétlenül egy Leonyid nevû szereplõnek kellett megjelennie - még akkor is, ha ily módon a szövegben Párizs lett Nagy-Britannia fõvárosa." 8 Dovlatov eljárása tehát nyilvánvalóan a szöveg fikcionáltságának hangsúlyozásához, a benne szereplõ "reáliák" abszurdizálásához vezet. Ugyancsak ellentmondásként mutatkozik meg ennek az eljárásnak a fényében az egyszerûségre és természetességre törekvés is. Hiszen való igaz, ezzel az eljárással a szerzõ arra korlátozza magát, hogy egyszerû, rövid mondatokat írjon, kerülve a mesterkéltség érzetét keltõ alliterációnak még a leghalványabb valószínûségét is. Csakhogy a Dovlatov metódusával létrehozott szöveg (tessék elképzelni azt a hosszas "pepecselést", amit egy ilyen szövegalkotási módszer megkíván!) maga a mesterkéltség, a kimódoltság, a "csináltság". Ehhez kapcsolódik az az ellentmondás is, hogy Dovlatov írásaiban egyrészt felfedezhetõ a már említett beszélt-nyelvûségre való törekvés, másfelõl az azonos kezdõbetûket kizáró eljárás legalább annyira a szöveg "írottságának", "nyomtatottságának", azaz írásképi megformáltságának is jellemzõje.
A Dovlatov-szövegeknek ennek megfelelõen - mint Alekszandr Genisz megállapítja 9 - a szó, mégpedig az önmagáért lévõ szó lesz a legfontosabb szereplõje, egyben e szövegvilág teremtõje, még akkor is, ha a szerzõ hevesen tiltakozna a szónak nagybetûs írása, a Logosszal való hírbehozása ellen. A csupán játékosságnak tekintett - és valljuk meg, már ez sem lenne éppen csekélység - dovlatovi eljárás így válik szövegei ontológiai kérdésévé. Tények ide, tények oda, a nem így létrejött szöveg nem Dovlatov-szöveg, azaz nem-szöveg.
S ezen a ponton - talán megengedhetõ - a fordítónak önkritikát kell gyakorolnia, vagy inkább ki kell fejtenie magamentségét. Az említett eljárás következtében ugyanis a Dovlatov-szövegek elvileg fordíthatatlanok. Ha ugyanis a fordító nem tudja megvalósítani "az egy mondatban ne kezdõdjék két szó azonos betûvel" elvét, akkor a fordítás hiteltelen, mert nem Dovlatov-szöveg, azaz nem-szöveg lesz. Amíg azonban Dovlatov keze szabad volt (vö.: Nagy-Britannia fõvárosa - Párizs), addig a fordítóét éppen az eredeti Dovlatov-szöveg köti. Ha ugyanis a dovlatovi elvet érvényesíteni akarja, vagy nagyon rosszul hangzó szöveget tud csak létrehozni egy-egy szó leglehetetlenebb szinonimáinak elõrángatásával, vagy eltekint a szövegek fordításának értelmi pontosságától. Az itt olvasható szöveg fordítója egyiket sem akarta megtenni, így valamiféle kompromisszumra törekedett: ahol végképp nem lelt más megoldást, ott megalkudott a mondaton belüli alliterációval (hogyan lehet például másként mondani azt, hogy "tizenhat tonna"?).
Dovlatov eljárásával kapcsolatban tehát végezetül azt mondhatjuk: amikor a szerzõ egy más szövegkörnyezetben elmondja ugyanazt a történetet, akkor az új kontextus nemcsak a szemantika, hanem a betûkészlet vagy a hangállomány vonatkozásában is megszabja, hogy az adott történet hogyan folytatódjék. Ettõl kezdõdõen nincs értelme arról beszélni, hogy a szöveget valaki létrehozza, mert a szöveg mintegy önmagát determinálva, önmaga által generálódik. Ezzel mintegy de facto megvalósul a Roland Barthes-féle, a szerzõ haláláról szóló elmélet. 10 Nem véletlenül ragaszkodott ahhoz Dovlatov, hogy õ se nem szerzõ, se nem író, hanem csak elbeszélõ: az önmagát generáló szöveg közvetítõje. Közvetítõ például úgy - tehetjük hozzá most már mi magunk -, ahogyan egy zenész az írott kotta közvetítõje. Különösen, ha Dovlatov kedvenc zenéjérõl, a jazz-rõl van szó. A megadott, sõt a közönség számára jól ismert témát a jazz-zenész különféle variációkban, improvizálva adja elõ. A szövegek zenei vonatkozása viszont azt jelenti, hogy Dovlatov a szövegkonstruálás vonatkozásában a klasszikus orosz irodalmi hagyományok folytatója (elsõsorban Tolsztoj Kreutzer szonátá jára, Csehov A fekete barát jára és Paszternak Zsivagodoktor ára szeretnék utalni).
És még egy fontos dolog, ami az irodalmi hagyományokhoz köti Dovlatovot: amikor az önéletrajz bizonyos, a Dovlatov-mûvek olvasója számára már körülbelül ismert részlete egy új szövegben más variációban felidézõdik, feltétlenül fragmentáris történet fog létrejönni, mégpedig egy fiktív, de még inkább szimulált életrajz darabja. Ha a Dovlatov-írásokba belelapozunk, az is látszik elsõ pillantásra, milyen lakonikus, tömör szövegek alkotják az életmûvet. Az egyes novelláknak nincs valódi "bevezetésük" és "befejezésük", tehát ebben az értelemben is töredékesek. S végül, a néhány szavas "novellák" puszta létükkel a teljesség hiányát illusztrálják. A történetekbõl nem marad más, mint egy-egy szójáték, esetleg utalás már máshonnan ismert vagy ismertnek vélt történetre. Nem marad más, mint a fikcionált, szimulált, legendákba veszõ önéletrajz végtelen számú variációban létezõ fragmentaritása. A nyíltan vállalt önellentmondás. A poétikai axiómává váló paradoxitás. A személy, a világ és a szöveg abszurditása.
Mindez ellen Dovlatov valószínûleg tiltakozna. A "tudományosságtól", az "irodalmiságtól" olyannyira irtózó Szerjozsa, ez az önmagát a balekság mintájának tartó, nagydarab, "mackós", majd kétméteres nõcsábász piás legfeljebb csak valami nyomdafestéket aligha tûrõ kijelentéssel reagálna minderre, gondolván: "Én csak mesélni akartam". Úgyhogy olvassuk inkább Dovlatovot.

Jegyzetek

1 J.Lotman-B.Uszpenszkij: "Izgoj" i "izgojnyicsesztvo" kak
szocialno-pszichologicseszkaja pozicija v russzkoj kulture
preimuscsesztvenno dopetrovszkovo perioda In.: Ucsonije zapiszki Tartuszkovo
Goszudarsztvennovo Unyiverszityeta. Trudi po znakovim szisztyemam XV.
110-121. Tartu, 1982.
2 Joszif Brodszkij: O Szerjozse Dovlatove (Zvezda, 1992/2. 4-6.)
3 Pjotr Vajl: Bez Dovlatova. In.: Maloizvesztnij Dovlatov
(Szankt-Petyerburg, 1995) 459.
4 Andrej Arjev: Tyeatralizovannij realizm (Zvezda, 1989/10. 19-20.)
5 Pjotr Vajl: i.m. 462.
6 Andrej Belij: Csehov. In.: Arabeszki (Moszkva, 1911) 399.
7 Borisz Rohlin: Szkazsi im tam vszem... In.: Maloizvesztnij Dovlatov, 416.
8 Pjotr Vajl: i.m. 458.
9 Alekszandr Genisz: Na urovnye prosztoti. In.: Maloizvesztnij Dovlatov 469.
10 Roland Barthes: A szerzõ halála. In.: A szöveg öröme (Bp., 1996) 50-55.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/