KARÁTSON ENDRE

- Annyira valószínûtlen. Legalábbis napközben. Este meg úgyis veled vagyok.
- Mit csináljak? Itt nappal sincs világosság.
Egyetlen, lepedékes égõ. Huszonöt wattos. Smucig a házkezelõség. Sárgásszürke félhomály a körte közelében. Kormos betonfalak. Beton a padló, beton a mennyezet. A felvonó elõtere nyolc négyzetméteres. Nincs benne szellõztetõ nyílás. A levegõ csak akkor cserélõdik, ha valamelyik ajtót nyitják. Négy ajtón lehet ide bemenni vagy kimenni. A teherliftén. A személyliftén. A lépcsõházén. Az alagsori parkolóén. Vagyis elvben könnyû innen kijutni. Ha nem akadályozza meg senki. Ami nincs kizárva. Egyszerre a négy ajtót nem lehet szemmel tartani. Ha például a személylift érkezését jelzi a pislogó gomb, egész természetesen arra az ajtóra figyel, afelé fordul. A hátulról érkezõtõl, akár a garázsajtón, akár a lépcsõházén ront be, semmi sem védi. És ha az illetõ akarja, menekülésre sincs mód.
- Mért rontana be napközben?
- Elvinni a táskámat. Elvágni a torkomat. Vagy egyszerûen a falhoz nyomni.
- Nem merné megtenni. Jöhet valaki.
- Sokszor félóráig se jön.
- És ha sikoltasz?
- Akkor meg pláne nem jön. Tudod, milyenek az emberek. Elég bajuk van úgyis, azt gondolják.
Gyöngyvér dacos arca hirtelen megremeg. Valahonnan a liftaknából segítségért kiált egy éles hang. Ösztönösen hívom a liftet. Gyöngyvér belém csimpaszkodik.
- Az istenért, Olivér, ne menj. Bajod lehet.
Gyönyörû, szürke szemében a pupilla kitágul. Attól retteg láthatóan, hogy egyedül hagyom.
Vajon benne tovább visít-e a hang? Bennem igen. Hosszan, kétségbeesetten, ziháló kihagyásokkal. Annyira, hogy a moziban is hallom. Nem ezért választottuk a Brian de Palma-filmet, de stílszerû. Fokozhatná a feszültséget. Végül is inkább csökkenti, mert a liftaknai hang máskor visít, mint a sorozatgyilkos áldozatai. Mindenesetre a film olyan döbbenetes, hogy jóformán szótlanul vacsorázunk. Persze továbbra is hallom a hangot, csak akkor csitul, amikor lefekvéshez készülõdünk. Elõre megbeszéltük, hogy mindketten pizsamát húzunk, mintha öreg házasok volnánk. Megpróbálunk közönyösen tenni-venni, még a redõnyt sem engedjük le. Elvégre nincs mit titkolnunk az irántunk esetleg érdeklõdõ világ elõtt. Persze Gyöngyvér is megéri a pénzét. Szemérmesen bõre szabott ruhadarabot vesz fel a csöpp garzonlakás paravánja mögött, csak éppen mályvaszínû selyembõl szabottat, amely minden mozdulatnál valamijéhez tapad. Érvényre is juttatja meg el is tünteti rögtön. Ennek következtében az én beöltözésem lerövidül: sem külalakjában, sem ütemében komótosnak nem mondható. Barátnõm látván, hogy mi a helyzet, az olvasólámpát maga oltja el. És nem kíván hosszasan cicázni sem. Én még próbálkoznék külön kis izgatással. Imádom fogdosni õt ebben a síkos, ujjaim között szinte olvadó anyagban. De alig csúszik rá kezem a combjára, õ tépi le magáról a gondosan kiagyalt bájburkot, és szabaddá tesz engem is a pizsamanadrágban, melynek levételére nem hagy idõt. Olyan tártan bújik hozzám, hogy elodázásról szó sem lehet többé, holott éppen ez lenne vonzó a mai mûsorban. Ember tervez, ösztön végez. Nõi vágy diktálja ezt a futamot, gyorsuló lihegés tanúskodik hevességérõl. Sürgeti a végkifejletet, bár nyögései, nyirkossága arra vallanak, hogy félútnál nincs tovább. Csókszünetet tartanék. Nem hagyja. Rám ül. Nekem ez ellenállhatatlan. Kitör belõlem a hörgés, mélyrõl, nagyon mélyrõl. Gyöngyvér! Jaj, Gyöngyvér! Éles, artikulálatlan kiáltást hallok közben. Borzalom van benne és kétségbeesés. A liftaknai hang. Gyöngyvér valósággal rám szárad. Ahogy fölém magasodik, melle most is kihívó, de arca, melyet éppen elér a holdfény, eltorzul a rettenettõl.
- Benéz. Olivér, benéz.
Az ablakban csak a szemközti toronyház szombat esti élete látszik részletek nélkül, a távolság miatt. Ha benézett valaki, a kis erkélyrõl tehette. Most nincs ott senki.
- Megnézem.
Gyöngyvér rám dõl, hogy ne mozduljak. Jéghideg az egész nõ. Fekszünk így egy darabig. Mindketten lúdbõrzünk már. Magunkra húzom a takarót és próbálom simogatni. Elhúzódik. Faggatom, kit látott, mit látott. Visítva belefúrja fejét a párnába. Ma már harmadszor hallok ilyen kiáltást. Ennek az estének alaposan vége. Nem valami biztató. Akármilyen fontos nekem Gyöngyvér, nem költözöm vele össze. Akkor lenne neki jó, ha én is olyan rettegõs lennék, mint õ. Csak tudnám, mért nem akarja, hogy védelmezzem. Csak ne volna olyan ennivaló hátulról is, rég hazamentem volna. Gyengeség ez a részemrõl. Rá fogok még fázni. Micsoda helyzet. Nem lehetek se gyenge, se erõs.
Legjobb itt tovább most nem idõzni? Pizsamámat elrakom a fürdõszoba- szekrénybe: ne legyen Gyöngyvérnek pontosan mire emlékeznie. Kis habozás után az õ pizsamáját is összehajtogatom, és az enyémre fektetem. Úgyis újrakezdünk mindent.
Egyedül hagyom a hihetetlenül fehér testet a jól összegyûrt lepedõn. Arra gondolok, ilyen állapotban távcsõvel tudom ellenõrizni. Ha valaki az erkélyén ólálkodik, azt is meglátom rögtön. Ez az elõnye annak, hogy a szemközti toronyházban hat emelettel magasabban lakom. A seszínû vásznon, mely a falat fedi, minden pontosan kirajzolódik. Talán még élesebben, mint a lift elõterét borító sötétvörös anyagon. Ez utóbbit ugyan hangtompítónak szánták, de a színeket is elnyeli. Semleges, belsõ hely, a mûködõképesség hangulatát hivatott megerõsíteni. Némán villog az érkezést jelzõ hívógomb, bejáratott csapágyon nyílik és csukódik a két fémajtó, s maga a felvonó mintha párnák között ereszkedne. Belemeredek a tükörbe, az átéltek után meglepõen kifejezéstelenül. Szinte tükröt, dobhártyát repesztõ hang csapódik ebbe a nesztelenségbe. Úgy meglep, hogy vontatottan tudok csak odafordulni, ahonnan egy angórasapkás nõ hallatja esztelen kiáltását. Beszállás helyett csak áll és visít eltorzult képpel. Nem teszek semmit ellene, mégis énmiattam. Hízeleg, hogy elsõ látásra így meg tudok ijeszteni egy vonzó teremtést, de csak részben. Közben zavar, hogy egyáltalán nem szándékosan váltok ki efféle hatást. Vajon miért? És mivel?
- Csitt! - szólok rá szigorúan. Nyikkanásba csuklik a visítás. Egybõl abbahagyja. No, erre a nõre így is tudok hatni. És még másként hogyan?
- Valami baj van? - Legbarátságosabb mosolyomat szedem elõ neki. Most látom, hogy miniszoknyás ruhája is angórából van. Selymesszõrû és tapadó. Van mire tapadnia. Nõiségének elõtérbe kerülése láthatóan megnyugtatja. Elnézést kér a cirkuszolásért, így mondja, és örül annak, hogy azonnal nem segítségért kiáltott.
- Azt gondolja, meghallották volna? Hogy jött volna valaki?
- Hát azért szoktak segítséget hívni.
Kacarászik, pedig fülem mélyén még visszhangzik a visítása. Hangulatlény. És elég naiv. Könnyû lesz kifaggatni.
- És visítani miért szoktak?
- Azt csak úgy.
- Pedig nem néz ki ijedõsnek.
- Milyennek nézek ki?
- Aranyosnak - mondom, és arra gondolok, hogy számító bókom nem jár messze az õ sugaras szõkeségének és élénksárga, angóra domborulatainak a szándékától. Sötétbarna szeme ebben a villogó keretben egyáltalán nem tartózkodó. Persze én is úgy teszek, mint aki a legmélyebb benyomást kívánja gyakorolni.
- Hová nyomjam?
- A földszintre.
- Elvihetem valahová?
Kiderül, hogy a harmadik toronyházban lakik.
- Azért elviszem - mondom. - Esni fog.
Megnyomom a parkoló gombját. Nálam van Gyöngyvér Renault-jának a kulcsa. Közlöm, hogy a szerelõ, akinél az én kocsim van, a javítás idejére kölcsönadott egy másikat. Mert hogy barátnõmnek az ülésekbe ivódott illatszere könnyen rossz vért szülhet, ha nincs rá mûszaki magyarázat.
- Szabad a nevét kérdenem?
- Gyöngyvér - mondja keresetlenül, s az alagsori elõtér gyér világában valósággal fényeskedik.
Ezek után meglepõ-e, hogy az autóban helyet foglalva azonnal nekiesek? Annak sem lehetne meglepõ, aki azt emlegetné, hogy hiszen alig negyedórája volt gyönyörûségben részem odafönt. Mert rögtön azt szögezném mellének: milyen gyönyörûségben, valójában milyenben? Ilyen elõzmények után az sem csoda, hogy rövidesen útitársnõm angóráját csomóba gyûrve összehasonlító indulataimat egyéb alsónemûjén is szabadjára engedem. Ezeket tépdesem, tépdesném, ha lenne elég hely az ülés, a kormánykerék meg a kézifék között, és ha ebben a nyakatekert helyzetben nem hangzana fel a félig már levetkõztetett nõ rémült sikolya. Pedig aránylag szelíden bánok a testével, villan át rajtam a méltatlankodás. Rászólok vádlón:
- Mi az? Most mi a baj?
Sikolt még egyszer és vállam fölött kinéz. Feltehetõen a szélvédõn át valakire, valamire. Megpróbálok arrafacsarodni, de csak egy légypiszkos, gyenge égõ dereng távolabb. Segítségért nem ott, hanem a liftaknában vagy a földalatti parkoló alsó emeletén kiált valaki tompa torokhangon.
Rádobom erre a Gyöngyvérre zakómat és mondom neki, hunyja be a szemét. Olyan lendülettel csûrök fel az úttestre, mintha távolsági versenyt akarnék dönteni. Nem jutunk messzebb a második toronyháznál. Itt zakósan és félmeztelenül betuszkolom a megkívánt angórást a liftbe. Azzal biztatom, nálam aztán senki sem fog benézni az ablakon. Hóna alá szorítja ruháját, és bár a teljes bizalom nincs jelen szemében, azt sem játssza, hogy fel akar öltözni. A lényegben egyetértünk. És én is teljes nyugalmat óhajtok. Lehúzom a redõnyt, hogy ne lehessen belátni; felteszek a hifitoronyba egy õrjöngõ Steve Coleman-rögtönzést, hogy semmi mást ne lehessen hallani. Gyöngyvért azért hallom: cincogó ultrahangot bocsát ki magából szeretkezés közben, valahol a hála és a biztatás között, és még az is mellette szól, hogy meztelenül is olyan a fogása, mintha az angóra rajta volna. Azon töprengek, hogy ez az angórázás csupán azért tetszik-e izgatóbbnak a pizsamázásnál, mert újdonság, vagy önmagában is ilyen nyomós minõségû? És az összegyûrt lepedõn hagyott Gyöngyvér vajon mit csinálhat most?
Kiküldöm vendégemet tusolni, ráadom fürdõköpenyemet, mert ilyenkor éjszaka kikapcsolják a központi fûtést, én meg egy szál zakóban az ablakhoz lépek, ahol mindig ki van készítve a távcsõ. Felhúzom a rolót. Körözve közelítem a szemközti toronyházat és a kéjes fáradtságtól meg a szövetbõl szellõzõ Gyöngyvér-illattól bódultan futtatom a lencsék elõtt a remegõ fénypontokat. Egy részük csillag, más részük utcai lámpás: akkor tudnék igazán különbséget tenni köztük, ha meg-megállva külön-külön venném szemügyre õket. Nekem viszont az tetszik most, ahogy egymásba keveredve, hideg szikraesõként pattogva beláthatatlan mélységet kerítenek az éjszakának. Az ember mûvei s a világ képzõdményei együttesen alkotják az ûrt, melyben a mozgás még korlátozatlan, és a képzelet kedvére szárnyal lehetõségei között. Fúrja magát ide, fúrja magát oda; minél többfelé, annál többre érzi magát képesnek s annál kevésbé érzi a veszélyt, amely a kozmoszban azért ott lappang, mint egyébként mindenütt, ahol feketeség alkotja hátterét a világosságnak. Feketeség csapdákkal, álnok folyosókkal, visszhangos aknákkal, csontõrlõ kráterekkel. Biztonságot leginkább a szemközt villogó toronyház nyújthat a maga tömör magaslatával és a falaiba zsúfolódott, apró színpadokkal, amelyeken, a csillagokkal és a lámpákkal ellentétben, jeleneteket lehet felnagyítani, akárcsak a hold rajzos felületén. És persze a galaktika távlatába ágyazva a történések maguk is túlnõnek szokásos, hétköznapi jelentésükön. Az öregasszony, aki aszott, reszketõ kezével vizet forral, nem csak egy magányos nyugdíjas, az a vendég, akit a háziúr sörrel kínál, nem csak egy közönséges házibarát, és az a Gyöngyvér, aki öt emelettel lejjebb hátára fekszik és kitárja magát egy vadidegen férfinak, nem csak az én Gyöngyvérem.
Kinek a Gyöngyvére még? Hirtelenjében bajosan lehetne megmondani. Az illetõnek a háta látszik meg az ülepe. Hol gyorsuló, hol lassuló mozgása az enyém is lehetne, akárcsak tarkója, melynek hosszú tincseibe a nõi ujjak gyengéden mélyednek. Túl gyengéden. Ez az egyetlen, határozott gondolat jut eszembe. Próbálom Gyöngyvér most is nyitva tartott, szürke szemét fürkészni: tükrözõdnie kell benne az ismeretlen arcnak, és látnám is, ha messzelátóm eléggé felnagyítaná. Nem eléggé nagyítja. Maga a mutatvány háborítatlanul zajlik, mindkét fél számára kielégítõen, bár a kiáltások a zárt ablak mögül egyik toronyháztól a másik toronyházig nem hallatszanak el. Még csak az kellene. De elképzelni sem jó. Nem volna-e mégis jobb, ha közelebb kerülhetnék, akárcsak az erkélyükre, ahová a hangok valószínûleg kihallatszanak?
Átnézek a harmadik toronyházba. Ott legalább csak magamat láthatnám Gyöngyvér ágyában, ahol most éppen nem vagyok. Legöngyölíthetném angóra ruháját, amibõl gombócot gyúrtam, aztán megint visszagöngyölíthetném gombóc formájúra. És nem érném be a misszionárius megközelítéssel, hanem utánoznám a kutya, a kecske, a szarvas megoldását, a szamár vad lökemét, a macska odatapadását, a tigris ráugrását, az elefánt súlyos nyomását, a vaddisznó dörzsölõdzését, a ló támadását, valamint alkalmat kerítenék csíptetõre, forgócsigára és hintára. Többek között. Ha igazán kívánnám. Egyrészt azonban mindez az imént már bõségesen megvolt, másrészt a pizsamás Gyöngyvér ledérsége elrontotta kedvemet, meg kell mondanom. Az egyetemes villogásban barátságtalanul méregetem azt a sötét ablakot, amely mögött, állítása szerint, az angórás lakik. Ha az angórás ott pancsolna a fürdõszobájában, nem nálam, akkor átrohanhatnék a szemközti toronyházba elégtételért. Mert azért másfél óra leforgása alatt egymásután dugdostatni magát két különbözõ személlyel, ugyanazon a lepedõn, az mégis túlzás, visszaélés az elsõ személlyel szemben. Összehozni õket viszont semmi értelme, a nõk válságos helyzetben könnyen összefognak, ha pedig magára hagyom itt, és eltûnik valami, a biztosító megtagadja a kártérítést azon a címen, hogy idegenre hagytam a lakást. Egy percnél sem maradhat tovább. Kitépem kezébõl a törülközõt, vizes testére cibálom az angóra ruhát, és rángatom az ajtóhoz. Persze le kellett volna húznom a redõnyt. Elfelejtettem, sajnos, õ meg elvisítja magát olyan élesen, hogy hallom a szomszédok nyugtalan kérdezõsködését, mozgolódását.
- Ki volt az? Mi történt?
Nincs idõ most faggatni. Az ablakban nincs senki, pedig egész közel hajolok. Csak azt látom, hogy szemközt, öt emelettel lejjebb, Gyöngyvér felkel a gyûrött lepedõrõl és meztelen testére húz egy simuló, kötött ruhát, amiben érvényre jut mindaz, ami az enyém szokott lenni. Az ismeretlen fél lábon ugrálva próbál alsójába bújni, amely erõlködés számomra jól ismerõs. Bár szintén ismerõs látvány, mégis meglep, ahogy a most feltehetõen angórába bújt Gyöngyvér a tükör elé ül és elkezdi magát kikészíteni. Az éjszaka kellõs közepén és olyan élmények után, amelyektõl álomba kellene merülnie! Vacsorázni készülnének, még egyszer, vagy táncolni, ilyen lestrapáltan? Akkor pedig autóba ülnek pár percen belül, a kulcs viszont nálam van. És barátnõm errõl nem tud. Képes kihívni a rendõröket, ha nem találja a Renault-ját. Elõbb mégis oda kell hajtanom. Úgy oldom meg a lakásajtó bezárását, a felvonó hívását, a lejutást az alagsori parkolóba, hogy közben görög-római fogással az itteni Gyöngyvér torkát szorítom, kezemet szorosan szájára tapasztva, amitõl puha ajka ide-oda gyûrõdik.
A Renault-ban persze el kell engednem, de közben õ is belátta, hogy ajánlatos csendben maradnia. Így csak a motor üvölt. A kis távolságon is tövig nyomom a gázpedált. Vakon, életveszélyesen kanyargunk le az alagsor legmélyére. Mégis késõn. Õk már a durva betonoszlopok között egymás mellé sorolt jármûvek sokaságában, a Renault hûlt helyén nézelõdnek tanácstalanul. És persze észrevesznek. Semmi értelme visszafarolni a kerengõbe vagy meghúzódni egy mellékjáratban. Csak úgy leállok, õk meg futólépésben közelednek. Sose fogom elfelejteni a látványt, amit Gyöngyvér nyújt, mihelyt minket, fõleg engem megpillant a szélvédõ mögött. Nem igaz, mennyire megficamodik a teste. Melle elõre dõl, és a ruha puha kivágásában lehet látni, ahogy meztelenül lóg. Feneke, ez a méltán becsült darab, méltatlankodva hátradudorodik. Szeméremdombja a rácsúszó hastól meghúsosodik és lüktet összeszoruló combja között. Térde is összezárva, s ezért váratlan, hogy alatta a két, karcsú lábszár derékszögben válik el, mint az iksz betûé. Meg szoktam kívánni, mikor ilyen alakzatba rándulva veti szét magát, most azonban ez lehetetlen, mert dacos arca a rettenettõl ezer ráncba torzul, gyönyörû, szürke szeme pedig természetellenesen kimered, mintha utolsó pillanatait élné. Üvölt, száját kocka alakúra tátva, nyelvét oktalanul remegõ izomcsomóként duzzasztva és olyan hangerõvel, mintha egy roppant ronda patkány készülne lágy részeibe harapni. Engem néz, ujjával felém bök, a vele tartó ismeretlen pedig elszalad, mintha segítséget akarna hívni, farkaskutyás õrt, rendõrt, ilyesmit. Utána eredek, hogy ilyesmire ne kerüljön sor és a kocsiból kiugorva hallom még, hogy a magammal hozott, az imént még angórás, kéjtõl cincogó Gyöngyvér hangja bosszúvágyóan felszirénázik, mintha csak erõszakkal orvosolható, erkölcsi kár érné. Ettõl még jobban rákapcsol az elõttem loholó, aligha veszi észre, hogy követem.
Két lehetõségem van. Vagy elkapja a liftet, és többé nem látom, vagy én kapom el. A lépcsõházi ajtón közelítem meg a biztonság kedvéért. Pislog a lehívott személylift jelzõgombja. Õ háttal áll nekem, fülét a garázsajtóra szorítva hallgatja a Gyöngyvérek fülsüketítõ kiáltozását. Gyakorlatilag védtelen, ahogy a hátára ugrom, mint egy démon, és csavarom a fejét, hogy arcát meglássam és nyakát szegjem. Félig már kirajzolódnak vonásai, már amennyire az egyetlen, lepedékes égõ derengésében bármi is ki tud rajzolódni, mikor odanyekkenti hátamat a betonfalnak, s az elõtér nagyjából elsötétül köröttem. Karateütést mérek arra a helyre, ahol hosszú fürtös tarkóját sejtem. Megroggyan a térde. Felborulunk. Hihetetlen dögönyözés kezdõdik, mert van olyan jó erõben, mint én, sõt azon kapom magamat, hogy fejemet a durva pádimentumhoz vagdosva vonszol a liftajtók felé. Szükségmegoldásként felnyúlok a tökéért, megtalálom és tépem lefelé. Tompa jajszóval igyekszik szabadulni. Felrántja a közelebb levõ teherlift ajtaját, pedig ki van írva, hogy javítás alatt áll, és döbbent hörgéssel eltûnik mögötte. Rányitom az ajtót, mihelyt feltápászkodom, de lift sehol. Az üres akna homálya fölé hajlok. És fõleg az, hogy néma csend.
Mondjam-e, mennyire örülök lélekjelenlétemnek, és külön még mennyire a szerencsémnek. Befut a személylift, engem visz fel, le van tudva az egész. Gyalog vágok neki az éjszakának, legalább is annak a hetven méternek, ami az én toronyházamtól elválaszt. Sajnálom, hogy nincs nálam a távcsövem. Olyan tiszta a levegõ, hogy az utcai lámpák fénye is jó messzire bevilágít a galaktikába: ki lehetne fürkészni, mitõl ijesztõ, ami benne vonzó. Talán elég lenne hetven méterrel mélyebben, illetve magasabban látni, és a titok nem lenne titok. Összerakhatnám a csillagokat más alakzatokba, másként rendezném el köztük az eseményeket - nem lenne közük a valósághoz. Sajnálom, hogy látcsõ híján kozmikus alkotásra nincs lehetõségem: igazán most nyílna rá jó alkalom, és nyugodtabb körülményekrõl nem is álmodhatnék.
Hiányérzetem a lakásomban sem múlik. Ágyba zuhanni lenne igazán kedvem. Ehelyett a fényképeket veszem elõ, melyeken Gyöngyvérrel együtt szerepelek. Egy idõ után ugyanis unalmas lett, hogy egymást fényképezzük, és együtt akartunk láthatóvá lenni. Rögzített lencse elé ültünk vagy feküdtünk, hol felöltözve, hol nem, és elég merész pózokban. Próbálkoztam színekkel is. Meszes kézzel fogom az almazöld mellét, és mindkettõnknek piroslik a lába. Indigókék hasán nyugtatom fejemet, itt a hajam piros, szemem pedig fehér. Aranycsíkos bíbor hálóköntöst öltünk és éppen levetjük. Nem veszünk le semmit, mert nincsen semmi rajtunk: tarkabarka ecsettel egymást birizgáljuk. Kísérleteztem aztán a szürkével is. Úgy vágyódom itt az õ trikolórjára, hogy seszínûre festve a seszínû falba veszek. Egyszerûen nem látszom. Csak Gyöngyvér ölelése, körém kígyózása, változatos reám borulása jelzi, hogy nincs egyedül. Három kép is van ebbõl. Ezen itt Gyöngyvér nagy szemében a szürkének egy másik árnyalata is lappang, de nem azonosíthatóan. Emezen jobbára a fal van elõtérben, s a falon a feketén ívelõ nõi száj mintha olyan foltra tapadna, amely végsõ formáját még nem tudja felvenni. A harmadikon a folt helyén repedés jelenik meg, miközben Gyöngyvér másfelé néz és talán nem is veszi észre. Vajon én láttam-e az imént, amikor még csak futó tekintetet vetettem a felvételekre? Nem én vettem fel, annyi szent. Mindenesetre nézem.
Mintha nõne a repedés, mikor Gyöngyvér telefonál. Szívem éppen megnyugodott. Az éles csengõszótól újra megbokrosodik. Gyöngyvér szerint találkoznunk kell. Legjobb most rögtön. Nincs mit megbeszélni, mert kvittek vagyunk. Ilyenkor a legjobb. Vagy legalább együtt alszunk. Nálam, persze, nálam most biztosabb. Hozza a pizsamákat és van egy mulatságos híre. Várakozás közben az ágy melletti falat nézem, a fényképek díszletét. Repedésrõl szó sincsen, a tapéta egészen új. Pedig a fényképen ott van. Kicsit meg is hosszabbodott. Akárhogy uralkodok magamon, éreznem kell a feszültséget halántékom és gyomrom körül. Megvizsgálom megint a falat, s ahogy egészen közel hajolok, arcom közelében egy halványvörös árnyékot veszek ki. Ilyesmi azonban egyik fotón sincsen. Saját arcom árnyékáról van szó? El is tûnik, ahogy a faltól távolodom. De akkor miért vörös? Vagy ha nem az, akkor miért látom vörösnek? Jól megzavar. Magam sem tudnám megmondani, hozzátartozik-e az a fél napszemüveg, ami most kirajzolódik rajta. Persze megint közelben a két szemem. Alaposan összerezzenek valami kopogtatástól. Csak Gyöngyvér hitte, hogy nem szól a csengõm. Mutatom neki, hogy mûködik, s az erõs berregéstõl megint megrezzenek.
- Kicsit sok volt a mai este - jelentem ki vádlón.
- És az a tag a garázsban? Õ se volt neked muris?
Nem moccanok. Ha moccannék, elkapnám Gyöngyvért és gyenge húsából fasírtot csinálnék. Borotvával hasogatnám fel a bõrét, az arca bõrét, hogy nagy forradások legyenek rajta, és többé ne lehessen szép. Felnyalatnám vele a saját vérét, amibe közben beleköpdösnék. Kezére is rálépnék közben, ujjpereceit ropogtatva. Belevágnám a széklábat a gyomrába és azzal ontanám ki beleit, vagy ha úgy nem megy, konyhakéssel látnék neki, mészáros mozdulatokkal. Piszkolni persze nem ajánlatos. Maradnának nyomok. Inkább mégis a torkát szorítani, nézni, hogyan dülled a csodálatos, szürke szeme, és sziszegni gúnyosan, hogy mért lett volna muris az a tag a garázsban?
- Õ a barátja annak a nõnek, aki veled jött az én Renault-mban.
Gyöngyvérnek ez muris. Nekem bizony õrjítõ. Ha még egyszer el tudnám kapni a csömörletes lyuksógort, azt a muris tagját tövestõl kitépném. Göndör fürtjeit markolva szorítanám hátra fejét, és nyers lazachúst csinálnék a pofájából. Az egész embert borotvával nyúzva, vagdalva meghámoznám, bõrét felöltõként karjára akasztva küldeném vissza ahhoz a Gyöngyvérhez, akit elárult. Csinálja ki Gyöngyvér õt végleg, ahogy kedve szottyan. Széklábbal vagy konyhakéssel. Vigye át oda a széklábat és konyhakést, itt nincs rájuk szükség. Itt inkább egy kis segítség kellene, mankó, hordágy, felpolcolni, ami a pizsamás Gyöngyvérbõl megmaradt, ráhúzni a pizsamát, amit magával hozott. Én is pizsamát húzok, úgy döntve, hogy most befejezzük. Persze újra el kell kezdeni. Hát simogatom, tapizom a mályvaszínû selymet. Õ ettõl rögtön sóhajt, vonaglik. Úgy látom, a kéjtõl. Váratlan örömömben hátravetem fejemet és nagyot szusszantok. Hallok egy másik szusszantást. Nem Gyöngyvér az. Õ csak reszket és azt mondja, Olivér. Szinte kétségbeesetten, oltalomért könyörögve. Kicsomagolom magam a pizsamából és arra kérem, bújjon ki õ is. Ez a 'bújjon ki' ellenállhatatlanul buja. Bekövetkezik a jól ismert és igen kedvelt izgalom. Rátespedek Gyöngyvérre. Neki lecsukódik a szeme. Csiklandozom, kicsit pofozom is, hogy nyissa ki. Nyissa ki a gyönyörû, szürke szemét. Azt nyöszörgi, Olivér. Szemhéja lassan, nagyon lassan felnyílik. Halványvörös árnyék terjeng a fekete pupilla körül. Nem a szemében van, ott csak tükrözõdik.
- Ugye muris? - suttogja Gyöngyvér.
Az árnyéknak mintha arcformája volna, mintha torzképet vágna. Hosszú hahotát hallat. Ahogy én szoktam hahotázni. Az erkély felõl jön a hang. Hátracsavarva fejemet bezúzott arcú, bõrétõl teljesen megfosztott fejet látok. Rajta egy fél, fekete szemüveg, födetlen szeme fekete lyuk. Húzódzkodik fel a korlátra roppant kínlódással. És mögötte a csillagok és lámpák reszketõ fényében a feneketlen mélység. Elkezdek félni. Letépem magam Gyöngyvérrõl, s a csontjaimat is présbe fogó rossz érzés hatására eltakarom szememet. Hiába. Ujjaim között látom, hogy az alak rám mered, rám mutat és eszeveszetten segítségért kiált. Az én hangomon. Egészen biztos, hogy az én hangomon.