Halottak hajnala. Szél dübörög,
órám még a nyári idõszámításnál
tart, fél három rajta, tolhatom elalvásomat odább,
vehetem elõ a Podmaniczky
Vastag sapká
ját,
nyári szellemi táplálékaim egyik legdúsabb
feltétjét. És feltétlenjét. Dies irae,
üvöltöz, csapkod a szél. Podmaniczky és a
Harag napja. El tudom képzelni.
Amilyen ildomtalan (hülye, illetlen),
azaz idomtalan (otromba, fajankó) vagyok, inkább tudok hinni
az örök haragban, mint az örök világosságban,
teszem. S esküszöm, ezt nem (csak) jókedvemben mondom.
Miért most vettem elõ, veszem elõ éppen a
Vastag
sapká
t? Tudja a halál, mondhatom. Annyit azért,
már e sapka szellemében is, hogy fejétõl fázik
a halandó... reszket a hideg gondolatától... "Már
ha a cipõfûzõre gondolok, a fejembe megy a vér."
Utóbbi gondolatöltést már a könyvbõl
vettem. Nem kellett magamra vennem, maga húzta a fejembe magát,
még a nyáron. Nevettemben jókat verítékeztem
a járdaszigeten, ahol a villamost böjtöltem ki, csak hogy
nyugodtabban beletemetkezhessem valamelyik szövegbe; buszra, tömegbe
nem szálltam. Mi olyan mulatságos a cipõfûzõs
mondatban? Nekem, azt hiszem, az, hogy a hajlongást abszolúte
szellemben, szellemképben hagyja, ettõl már görnyedhetnékem
támad, már megtüdul a vérem. De a korona poén:
a'gondolat'; variálom: Már ha a cipõfûzõre
gondolok, gondolatom már vért kíván. A cipõfûzõtõl
meg, innentõl fogva, akár el is tekinthetünk. A gondolat
vért kíván. (Merthogy a gondolattal felvértezni
is szokta-vélte volt magát a halandó.)
Mondtam, idomtalanságból
is inkább hajlok az örök harag-, mint az örök
világossághitre, s persze ezt sem csak önvallomás-rohamomban
mondtam: motozott bennem egy másik aprótréfa(!) a
véres-cipõfûzõs szövegbõl, megint
csak egy olyan, amely így Halottak hajnalán nagyon megelevenül:
"Idom sürget." Vérpezsdítõ, akármerre-akármire
hajlok vele. Tapasztalat-e? nyelvi megelõzöttség, hogyne?
No és, ha de facto veszély, illetve valódi esély,
hogy mind a két módot elmulaszthatom? Idõmnek s idomnak
egyképpen beinthetek? Akaratlanul, úgy értem? És
miért, hogy engem, például, ez az akaratlanság
vigasztal? Nyáron már ezt tette, benne a - hogy ne mondjam:
rossz arcú - forgalomban, valamint önnön (arcátlan)
unalmamban, akaródzások-nem-akaródzások köz-indulataiban.
A
Vastag sapka:
egy léházó hang a fejemben;
fix terjedelmekben a legkülönbözõbb köz-képzeteket
s képzet-közöket rója... Elsiettem. Közöket,
képzeteket váltogatva rója - más-más
kézenfekvõ - nyelvcsavargásait. Túlficamítottam.
Utasítom ezért magam
A labdazsonglõr,
pl.
A
labdazsonglõr
újraolvasására. Könnyen
teszem, nyáron s villamoson már bejegyeztem a 160. oldal
lapszélére, hogy "remek". Parabola, pszichokarc, tündérabszurd,
minimálnovella. Azután jöjjön
A kucsmás
ember.
Az is egy - cseh csúcsokkal felérõ - vastag
sapka. Törõdés, zúzódás - de a
törõdés az épülés, a felállás
inverziójában is. Az ember bele-(!)törõdik a
másik ember(képé)be, és idomul más-és-megint-más-napra-kész
árnyékaihoz. Elõírja magát, ha kell,
napilaponként. Magam ugyan, sóher lévén, nemigen
tekingetek napilapokba, de a beleírás örömét-izgalmát
el tudom képzelni, plusz a fegyelmet, amit az effajta rendszeresség
(elõ)írójára ró ki. Hallgatja, így
Halottak hajnalán, gondolom, álmában fél füllel
legalább õ is, ahogy a szél dühödten ébresztgeti,
avagy hermészi sarujává! rugdalja feltámadni
a napot. Dies irae. Jön fel a Podmaniczky napja.
Madárnak nézni. Ha akarnám,
se tudnám lelõni a
Vastag sapka
egy könyvbe-rajba
kötött temérdek magas- meg mélyröptû
poénját, szemem dörzsölve csupán célozgathatok
reájuk, csaponghatok köztük, ujjongva az élménytõl:
Ez meg ez meg ez is úgy szól (úgy fest, úgy
értem), hogy jó is lenni. Zsákutcában, hullámvölgyben
- a
Vastag sapkái
ban éppen nem rossz ilyesmikben találni
magamat. "A munkagödörben leomlik egy rög, a víz
hangja az árnyékvilágban. Lecsuknám a szemem,
de folyton kinyílik. Mégis a vakságra gondolok. Hogy
vak a kezem." És így tovább. És csak így
tovább, ilyesmire gondolhatok még, mert a Podmaniczky tényleg,
az én szememben legalábbis, tényleg vak biztossággal,
a szerelmes biztosságával járja a beszédközi
rejtekutakat; ha pedig eltéved erre-arra, hangja-nyelve olyankor
a legelragadóbb. Tévedésébe (Hullámvölgyébe)
nem csúszik hiba; hanem mint egy varázsfuvola csalja együvé,
egy társaságba a derült s a borult elmelakókat;
és csõlakó olvasójuk ott látom köztük
magam is. Dereng, hogy otthon lehetek a
Vastag sapká
ban.
Szerzõt idézem. "Zsírmaszatos horizont az üvegen
át, néha a kezemre nézek. Nem érzem, hogy a
közelemben lenne."
Hová nem ér el az ember keze!
- egy ilyen nap kezdetén erre is rácsodálkozhatunk.
* Elhangzott 1998. november 11-én Budapesten, az Írók Boltjában, Podmaniczky Szilárd Vastag sapka címû, a Palatinus Kiadónál megjelent kötetének bemutatóján.