PODMANICZKY SZILÁRD

Latrina magica

Megláttam az árnyékomat, kijöttem a rakétából, a BaBakezébe nyomtam a szkafandert, na, mi volt az operában, kérdeztem,megint taps és univerzális öröm?

Nem, ezúttal küszködtek a kezeikkel, mondta a rabszolgám,akár egy csorda marha, mondta, meg kellett volna õket korbácsolni,nem tetszett nekik az elõadás, több gyászt akartak, lakodalmat, szexetakartak a színpadon, nyílt színit, látni akartak mindent.

Ugyan, BaBa, ez mindig ilyen, nem ezt kérdeztem, a darabomatleadtad a rendezõnek?

Le, uram. Sokat nevetett, biztos tetszett neki. De beadtadneki az injekciót a kapuban?

Be, be. Legalább egy hónapig nem fog válasz érkezni a színháztól,hogy játsszák-e a darabot jövõre.

Jól van. Mindig ezt akarják. Mindig, amikor visszajövök azûrbõl, azonnal egy darabot, pedig odafönt fogkrémet eszek, nincs szex,a csuklómat nyalogatom, a kutyán is bukósisak van. Pihenni akarok,rohadtul pihenni.

Igen, uram, hozzam a svéd Ciborgot, vagy megnyissam a tanulmánydossziéta mellrák és a fagyhalál orvosszinonímái, a barlangtestek fifikájaés a bogárkatéterezés aranyháromszögében?

Nem, BaBa, ma hagyjuk a munkát és szórakozást, ma valamiújra lenne szükségem. A földön az ûrrõl beszélünk, az ûrben a földrõl,tetû agy, nem viszem föl megint vagy majd nem hozom vissza. Ma hagyjuka munkát és szórakozást, ma valami újat akarok. Tudod, ahogy múltkormeghempergettél a lila karfiolrózsák között a kukoricacsuhén, ahogyrepkedtem, mintha én szállnék szét egészen, darabokban magamként,törzsem lemorzsolva, derekam a karomban, BaBa.

Emlékszem, uram, de az is a maga ötlete volt, én is szeretnékkitalálni valamit, de amint meglátom uramat, elmegy a kedvem, azthiszem...

Ugyan BaBa, én csak színdarabokat írok, van ez a baromi nagyûrrakétám, amit évente háromszor ha fel tudok vinni..., a karfiolrózsák...,hagyd, sétálok egyet, otthon minden asztalra tegyél egy pohár vörösbort,az ajtóba lágyat, édeset, érezzem, hogy otthon vagyok, aztán mindkeményebbet, végül az ágy mellé a földre egy üres poharat és egy telitvad áfonyasörrel, litert, kettõt, járja be a szobát, ha nem ébredekföl, maradjon ott az illata.

Igen, uram, kegyeskedik picsán rúgni, vagy csak úgy húzzakel a vérbe, Isten hírével?

Válassz magadnak rejtekajtót, BaBa!

Az utcán nagy csend fogadott, mintha tegnap minden tökkelütöttember önkezével vetett volna véget életének, s a kevesek, akik maradtak,mukkanni sem mernek az örömükre szolgáló csodától. Hajnal volt, anapkorong Kongó fölött tetvészkedett még, levettem a dzsekimet, földobtamegy fára; mindig minden idejét múlja, ha megteszem. A fa ágai szárazakvoltak, mint a ritkán locsolt koporsók. Egy galamb turbékolt az ágon,szürke tolla túl volt már az árnyakon. A párját kereste, nem tudtaa nevét. Átmentem a síbusz-pályaudvaron, a büfénél megittam egy koromfeketétés két deci rumot, hadd érezzem, nem vagyok, nem tart itt semmi, nemegy úr az énfölöttembõl. Forró bordák szítták belém a levegõt, a síbusz-büfésnyakasan ugatott, mi a picsának van a reggel, bezárom a boltot, nemkeresek semmit, másnap estig iszom, kinyitok, összeesek. Leszurkoltamneki a pénzt, a kamionparkolón át a vasútállomás fõnökszéke felé vettemaz irányt. A parkolóban medúzaajkú kurvákkal etették grammra a csókállórúzst, tehénarcú férfiak ugrottak elém, hogy mit akarok, de amikormondtam, hogy semmit, felmértek, lassan inogni kezdtek, a beleikbenuborkák, kiflik és túródarabok ugrottak össze egy szebb jövõ reményében.

Az állomás lófej nagyságú kilincsét lenyomva beléptem egyhihetetlenül könnyû ajtón, amely tömegét tekintve töredéke volt akilincsnek, nyílt, s a mûmárvány aljkõre szórt dieseles fûrészporbacsúszkáltam valami betût. Elõbb, gondoltam, föntrõl olvashatót, aztánúgy magával ragadott az anyag, hogy csak vesszõztem a tündérekbõlföldre hullt lágy fûrészporba, szárnyak a szárarányok képén, meg-megugrottam.

A vágóhíd vízszivattyúja halk húsdarálóként percegett a múltkor,most semmit nem hallottam. A rózsák ész nélkül virítottak, és nõttekés duzzadtak, mint a nyers kovászon élõ vadkrisztikus költõnõk szemhéjajkai.A vonatok nem jártak, a szerelvényekben aludt a kõ. Az égen csillagokomladoztak, sûrû lassúságuk egy félholt ember gyomrára ereszkedett.Virradt, a vasúti söntésben két kezem felváltva itta a fröccsöket,a szám tátva maradt, ittam, mert az ûrben csak fogkrém van, kiszáradásig,nekimegyek az ûrkompnak, semmi nyugtatás, jön a program másik fele,nem érek rá: hozzám méltatlan a haláltusa, az utána feltámasztott,testembõl táplálkozó ûr: semmiség.

Már nem kerülhettem el, székelnem kellett. A nap aranysugarait vénába lõtték az elsõ utasoknak. Tudtam, minél tovább tartogatom,annál világosabb lesz. Álltam az elõterasz alatt, szemeim a múlt emlékeinvoltak, a gõzmozdonyon, és a piszoáron, amit mellé kiállítottak. Harmincéve, hogy nincs az állomáson vécé; ezek nem esznek, semmit nem. Ahajnali nap arany sugarai mellett a murván odalépdekeltem a gõzmozdonymellett kiállított vécéhez. Jó volt hajnalban letolni a gatyám, anapsugarak azonnal megtalálták, amit kerestek, brunzolni is jó volt,néhány szemek sarka, ahogy a múzeum szárnyra kap, de aztán elnémultaksaját szájukban. Egy idõ után rá is játszottam, nyomtam, erõlködtem,a japánok fotóztak, mintha az agyamtól akarnék megszabadulni, pózoltama vécén a gõzmozdony mellett, a rohadt élénk rózsákkal övezve, minthagitároznék, egyre lejjebb és lejjebb, hozzájutnék egy hanghoz, anyaghoz,ami csak énbelõlem jöhet.

Amikor mindennemûen végeztem, már csak ültem, néztem az érkezõvonatokra igyekvõket, a talajgõz mozdonyakkut. Egy férfi, az oszloprácsai közt kibillent, azonnal felém vetette magát.

Elkapta a piszoár alját, mintha ott se lennék, és üvöltött,hogy meleg, ez meleg, istenem, megvan, meleg - csókolgatni kezdte.

Lassan fölálltam, észrevétlenül, fölhúztam prímán a gatyám,arrébb léptem, s láttam, amint a kopott ruhás paraszt izmain lerepeda ruha, öleli a vécét, és nagy-nagy izomból kitépi a földbõl.

Még meleg, még meleg, üvölti, és rohan el vele.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/