JÁNOSSY LAJOS

"Különben se higgyen nagyon az én ellágyulásaimnak, sem pedig a rohamaimnak. Én magam irányítom õket."
(A. Camus: A bukás)

"Ezúton értesítem a tisztelt szülõket, hogy fiuk matematikából bukásra áll. Kokits Gizella, matematika tanárnõ." A távirat késõ délután érkezett, késõ délutánra idõzítették, amikor az egyik tisztelt szülõ már biztosan otthon van. A végzet egy szemüveges, kicsi, sokgyermekes postás képében csöngetett. A hatás váratlan volt, de kiszámítható. Persze csak utólag, mert az elõzményeket, a bukáshoz vezetõ, karókkal szegélyezett, nyílegyenes út stációit, a véghez való feltartóztathatatlan haladás tényét szigorú, következetes hallgatás és félrevezetés, röviden hazudozás fedezte a családi nyilvánosság elõl. Hogy a második félévben még nem feleltem, ez április táján már kezdett gyanússá válni, ám "a tanárnõ beteg, a helyettesítõ tanár nem feleltet" különbözõ variációkban ismételgetett magyarázata, bár egyre kevesebb meggyõzõ erõvel, de tavaszig mégiscsak kitartott. A május azonban vészesen közeledett. Közeledett az igazság pillanata, a végítélet pillanata közeledett, amikor megméretnek igazak és hamisak, közeledett az érettségi.
Kokits Gizella nem hazudott, nem állított valótlant, nem vezetett félre senkit. Kokits Gizellának igaza volt, valóban bukásra álltam, be voltam fásítva, mint a nagyerdõ, dolgozataim és feleleteim átlagát bárki kettes számrendszerben is könnyedén kiszámíthatta. A matematikaórákat, és általában a többi órát, kivéve a testnevelést, alvással és olvasással töltöttem az utolsó padban, ahol egyedül ültem. Osztálytársaim elõttem, rendezett párokban foglaltak helyet, megannyi leendõ kispolgár, gondoltam. Potenciális mérnökök, orvosok, butikoslányok és unatkozó kismamák ülnek nekem háttal, mondtam a haveroknak a szünetekben, két cigi között a vécében. Hátat fordított nekem az osztályom, kivéve Sárosi Krisztát, aki elõttem ült és ugyanolyan reménytelenül súgott nekem az úgynevezett reál tárgyakból, mint amilyen reménytelenül szerelmes volt belém. Szerelme viszonzatlan maradt, mint ahogy viszonzatlan maradt minden közeledés, ami az osztály bármely tagjától érkezett felém. Az uzsonnákat visszautasítottam, a bulimeghívásoknak eleinte eleget tettem, azonban a meghívások rövid idõn belül elmaradtak, mert jelenlétem, innen-onnan toborzott barátaim társaságában, nem volt kívánatos. Távozásunk után kirámolt frizsidereket, üres bárszekrényeket hagytunk magunk után. Egyedül Sárosi tartott ki, dugdosta hátra a puskát. Két matematikadolgozat sikere múlhatott Sárosin, ha jobban figyel, ha jobban figyelek, és az A-padsor dolgozata helyett nem a B-padsor dolgozatának eredményeit másolom a példák végére, a B-padsorét, aminek Sárosi is tagja volt, az A-padsoré helyett, amit én választottam. Hasonlóképpen koronázta kudarc egyik biológiadolgozatomat, amikor a bibe felépítése helyett a porzó felépítését írtam és rajzoltam le mérnöki precizitással a Sárosi-féle puska alapján. A jegyek felolvasásakor ezért vehemens, ám annál kínosabb vitába keveredtem biológiatanárommal, aki végsõ érvként a dolgozatom fejlécére mutatott, ahol egy B betû ékeskedett, B mint bibe, mondta, nem volt apelláta.
Kokits Gizella nem hazudott, matematikából bukásra álltam. Távirata olyan váratlanul érkezett vacsora közben, mint amilyen váratlanul bújt elõ az apám elõtt illatozó pálpusztai sajtból az a két jól megtermett, kövér sajtkukac, amitõl anyám aprót sikoltott, a szája elé kapta a kezét és kirohant a konyhából. Pár perccel ezután szólalt meg, berregett bele a vacsora kukacos idilljébe a csengõ. Jön valaki hozzád, kérdezte apám, nem hiszem, válaszoltam és a kukacokat figyeltem. Zsíros, elégedett kukacok voltak, színük, mint a sajté, amibõl kimásztak. Azóta sem értem, miért mondják, izegsz-mozogsz, mint a sajtkukac. Az általam megismert sajtkukacok jóllakott nyugalommal araszoltak a tányér szélén. Viszont azóta a sajtkukacok rossz elõjel, beteljesítik a végzetet, ami közeleg.
Apám már a felbontott borítékkal érkezett vissza, tekintete, mint befagyott tó, mint fenyegetõ viharfelhõ, mint puskacsõ sötétje, mint az apám szükségállapot-tekintete, a jól ismert tekintet, megfagyaszt, elsötétíti a napot, átlukaszt, nem enged élni. Rémesen nézett rám az apám, de néhány pillanatig, amíg elõttem nem hevert a lényegre törõ mondat, nem volt támpontom, nem tudtam tájékozódni indulatát illetõen. Mi érkezhet postán, amitõl apám, ez a fegyelmezett férfiú ennyire megbotránkozik? Gyerekem születik, gondoltam egy pillanatra, és én is megrémültem. Az éppen aktuális csaj bedilizett, gyereket akar tõlem, úgy döntött, megtartja, fiatalságom ripsz-ropsz elszaladt, vége a dalnak, úgyhogy, kedves szülõk, önöknek unokájuk lesz hamarost, futott át bennem a gondolat. A csaj elfelejtette bevenni a Tajgetosz-tablettát, végem van, gondoltam. Szinte megkönnyebbültem, amikor apám rövid, gyors mozdulattal elém dobta a táviratot. Nem fogtam magyarázkodásba. Segítsd a lebukottakat, jutott eszembe és kinéztem az ablakon. Már sötét volt, a belsõ udvar zöldellõ fái friss levegõt leheltek apámra, aki állt, mint egy felkiáltójel. Állt, de nem kiáltott, szinte soha nem kiabált, nem is állt jól neki, nem volt hangja, ha kiabált, kétszer vagy háromszor, mindig nevetnem kellett, hihetetlenül komikus volt, amikor kiabált, meccseken hallottam sokszor kiabálni, akkor is nevettem magamban. Nem tudott vagy inkább nem akart kiabálni. Nem mert ordítani, neveletlen dolog, proli vircsaft. Akkor mostantól nem mész sehova, mondta sziszegve, mert ordítani nem, de sziszegni tudott, ez a sziszegés félelmetesebb és rémítõbb volt, mintha ordibált volna, ezért is szerettem volna, ha ordibál néha egy kicsit. Ordibálni lehet fél óráig, óráig maximum, sziszegni azonban napokig lehet. Sziszegve kemény tõmondatokat, amilyeneket ordibálva soha. Sziszegve hallgatni is lehet. Apám, amikor nem mondott semmit, amikor válságos napokat éltünk, és abban az idõben szinte csak válságos napokat éltünk, egyik válságból a másik válságba, szóval akkor a pillantása is sziszegett. Hülye képzavar, de így volt, a pillantásai mind megannyi szisz. Elhangzott a mondat, mostantól nem mész sehova, szisszente az apám, aztán ott állt, sziszegett az egész lénye. Nem megyek sehová, jó, gondoltam, most majd legalább befejezem az Ördögök et, éppen Dosztojevszkij volt soron. Anyám lépett be a sziszegõ csöndbe, még a kukacok okozta rémülettõl sápadtan, mi történt, kérdezte azonnal, mert õ is hallotta a sziszegést, ismerte már jól ezt a csendet. Apám a táviratért nyúlt és odaszisszentette anyámnak. Miért csinálod ezt velünk, kérdezte anyám könnyek között. Vannak kérdések, amikor lehetetlen válaszolni. Minduntalan felteszik, és vagy nem tudsz, vagy nem teheted meg, hogy válaszolj rá. Amirõl kérdeznek, arról hallgatni kell, ez a gyerekkor parancsa, írtam a naplómba a bajok korai kezdetén, évekkel azelõtt. Anyám egyre csak ismételgette a kérdést, miért csinálod ezt velünk, aztán kétségbeesett nyomatékkal még hozzátette, mi mindent megteszünk érted, te semmit se vagy képes értünk. Ültem, nem gondoltam semmire, a kukacok már nem mozogtak.
Kokits Gizella nem hazudott, olyannyira nem, hogy kijelentése egész gimnáziumi mûködésemre kiterjeszthetõ, univerzális kijelentés volt. Bukásra álltam általában mindenbõl. Harmadikos év végi átlagom kettõegésznyolctized, más szóval: elégséges. Bukásra állt egész gimnáziumi karrierem, az elsõ pillanattól kezdve bukásra. Ha itt nem állod meg a helyed, mi lesz az élet iskolájában, ez általában nagyanyai kérdés volt, amire én, a kérdést szó nélkül hagyva, a szobámba vonultam és felütöttem Pilinszky-kötetemet, lásd, "szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem", olvastam, vagy azt, hogy "vagyok, mert nem vagyok", ezt persze nem értettem, de kellõen súlyosnak éreztem ahhoz, hogy újra- és újraolvasva igazolva lássam dacos különállásomat, átéljem dermesztõ magányomat, ugyanakkor kiválasztottságomat, amibe persze elõbb-utóbb hõsi halált kell majd halni, alkohol, öngyilkosság stb., mert mindenki vak, senki nem képes szembenézni saját nyomorúságával, a világ intelligenciahányadosa nullaegész egyezred, ebben az egyezredben vagyunk mi néhányan, akik szembeszállunk és szembenézünk, de nekünk pusztulnunk kell, mert útban vagyunk, pusztulnunk kell, mert itt nem élhetünk, "e világ nem az én világom, csupán a testem kényszere", plusz a kommunisták. Huszárik, Latinovits, Hajnóczy, Bódy halott, nekünk is mennünk kell, csak a mûre, a szent alkotásra legyen idõ, ami leleplez és felmutat, de, és másrészt, ide ezeknek, gyöngyöket a disznók közé, inkább a választott halál, gondoltam a szobámban, és rágyújtottam egy szûrõtlen Symphoniára, felnyitottam kedvenc Hajnóczy-összesemet, és az íróról készült portréra fújtam a füstöt, Hajnóczy alkoholtól vizes arcára. A bukás elkerülhetetlen, mondtam félhangosan, és beleborzongtam elveszettségem pátoszába.
Kokits Gizella nem hazudott, én tehát szükségképpen igen. Hazudtál, mondta apám, egyfolytában hazudtál. Mint a vízfolyás, úgy hazudtál, mi, kérdezte, mondta, állította, rám olvasta. Ez a mi, ez volt a végsõ szisz. Mi, kérdezte és állt és nézett, vagyis sziszegett. Anyám, aki elõbb-utóbb mindig csinál valamit, a vészhelyzetekben különösképp, anyám szemeit törölgetve a mosogatóhoz lépett és megnyitotta a melegvizes csapot. Ez a jelenetezés különösen nehézzé tette a helyzetem, egy-az-egyben voltam sziszegõ apámmal, hazudtál, mi, ismételgette, ösztönös dramaturgiai érzék, ültem az asztalnál és a kukacokra koncentráltam. Még lehet javítani, mondtam, mondtam egyszer csak, hülye típusmondat típushelyzetben, minden átélés nélkül. Majd a szünetben tanulok, tettem hozzá kedvetlenül, aztán felálltam és a szobámba vonultam.
Kokits Gizella matematika-tanárnõ nem hazudott, jól látta a helyzetet, pontosabban a helyzet felszínét, mert mindent azért õ sem láthatott. Nem láthatta például a pad alatt elfogyasztott uzsonnákat, nem láthatta Marcuse, a matematika-munkafüzetbe rejtett Ész és forradalom címû neomarxista mûvét és Hölderlin verseit sem, és nem láthatta az álmaimat sem, amiket Sárosi hátának fedezékében álmodtam édesdeden. Aludnom kellett, mert az éjszakákat gyötrelmesen hosszúra nyújtottam, kettõig-háromig virrasztottam számolatlan cigaretta füstjében, kisüsti pálinkák tüzes fényeinél, és hatalmas, boldog kortyokban ürítettem a szenvedés keserû és fájdalmas poharait. Másnap zsigeri undorral a testemben indultam a hatalmas, sárga épület felé, három gyors cigaretta szenvedélyes elszívása közben irigykedve figyeltem a Feneketlen-tó körül õgyelgõ nyugdíjasokat, irigyeltem a délelõttjeiket, egyáltalán, a délelõttõl való megfosztottság olyan mélyen ivódott belém, hogy ez a negatív élettapasztalat világnézetté, életprogrammá érett, miszerint élnem csak úgy lehet majd, hogy a délelõttjeim szabadok legyenek. Mentem a gimnázium felé, készítettem az ellenõrzõmet, enerváltan nyújtottam az ügyeleteseknek, ezeknek az önkéntes kibereknek, akik a gimnáziumi társadalom rendjét, a jelentéktelenségnek és a szervilitásnak ezt az elviselhetetlenségig fokozott rendjét alattvalóként is képviselni hajlandók voltak. Kis szerencsével a tanár érkezése elõtt érkeztem az osztályba, zúgott, mint egy méhkas, azt hittem, felfordul a gyomrom, tekintetem szigorúan a helyemre, az utolsó padra szegezve vonultam a terem végébe, a padsorok között. Osztálytársaimnak nem köszöntem, köszönésüket nem fogadtam, kivétel egyetlen barátom volt, aki mérnöknek készült, Ady volt a kedvenc költõje, kiválóan futballozott, tanulmányi eredménye kitûnõ, és ami a legfontosabb: leckéi is napra készek. A leckét, a lecajt, a lenyót, a házit, a höföt, ki tudja miért, de igyekeztem mindig megcsinálni. Ez volt a minimálprogram. Az osztályidegen, én, leült a székére, elfoglalta méltó helyét.
A szobámban ültem, matematika-munkafüzetem álcájában Dosztojevszkij Ördögök címû regénye. A szomszéd szobából a tévéhíradó zajai szûrõdtek át. A hétfõn kezdõdõ tavaszi szünetre gondoltam, arra az egy hétre, ami elõttem állt, a naptáramat nézegettem, amelyben precízen húzgáltam a napokat, mint a katonák vágják a centit, striguláztam a napokat, amelyek múlása közelebb és egyre közelebb vitt a gimnáziumi évek végleges befejezéséhez, a nyárra gondoltam, amit ilyen nyár nem követhet többet. A napra gondoltam, amikor szenvedéseim véget érnek. Háttal az ajtónak ültem, elõttem a naptár, ölemben az Ördögök . Két ujjam között cigaretta füstölgött, a nappaliban köszönés nélkül lekapcsolták a készüléket, kattant a villany, az ajtó alatti rés elsötétült. Késõ éjjel aludtam el, arcomra az ablak keretei mögül rácsot vetett a Hold, írtam egy cetlire. Igen, rácsot vet rám a Hold, metafora helyzetemre, gondoltam.
Az a tavaszi reggel egy éppen induló vonat hátsó lépcsõjén talált. A vonat a Déli pályaudvarról indult a Balaton irányába, lassú, nehézkes tempóban gördült ki a legszélsõ vágányról. Az utolsó pillanatban léptem fel a hátsó kocsira, magam mögött a napokig tartó tárgyalássorozat, amelybõl végül gyõztesen jöttem ki. Gyõztesen jöttem ki a pályaudvarra, nyert csata diadalittas harcosaként, aki minden szülõi tiltás és aggodalom ellenére szorgos és taktikus aprómunkával elhitette reményvesztett családjával, hogy bukása kizárólag úgy kerülhetõ el, ha õ elvonul a városból, le a Balatonra, ahol bizony tanulni, sõt készülni fog egy héten át, napra nap tankönyveibe takarózik, elsajátítja a matematika tudományának az érettségi vizsga sikeres teljesítéséhez szükséges arzenálját, lemegy a Balatonra, ahol nem kísérthetik baráti telefonok és látogatások, ahol tehát minden feltétel adott, hogy a szégyenteljes bukást elkerülje. A Balatonra valóban le akartam jutni, mert úgy éreztem, megérett az idõ: összesûrûsödött minden tapasztalat, elmélyült minden fájdalom és kitisztult minden gondolat, hogy megírjam végre mûvemet, melyben leleplezem ezt a korlátolt, pitiáner és bûnös világot, ezt a börtönt, amelyben élni kényszerülök többedmagammal, olyanokkal, akik velem ellentétben nem felismerik rabságukat, hanem öntudatlanul építgetik saját celláikat, börtönõrök és elítéltek egy személyben.
A korai fényben, tojásrántotta híg sárgája, álltam a fülkék elõtt vezetõ folyosón, félig lehúzott ablakon át figyeltem dacosan a város távolodó kulisszáit. Bal lábam mellett írógépem, nagyapai örökség, egy hatalmas vászon táskában, majd' tíz kiló, kihozni a pályaudvarra nem volt csekélység, leszakadt a vállam, elõtte még ki kellett csempésznem a lakásból, hiszen nehezen tudtam volna válaszolni a szükségességét firtató szülõi kérdésekre, mivégre is a matematika-felkészüléshez nagyapád Kontinentálja. Az írógép vastag vászontáskámban lapult, a dobozát megtévesztésül otthon hagytam a helyén, a kisasztalon, fekete csecsemõ-koporsó a szobámban. A vonat tömve volt, a kupék ajtaja zárva, az ablakok csontig felhúzva, a szkájüléseken honfitársaim mûszálas szvettereikben, lasztex nadrágjaikban, egyenszabású öltönyeikben, félrecsúszott nyakkendõkkel, Fékon ingükön átütõ atlétákban, elõttük kolbász, rántott hús, keresztrejtvény, a nõk ölében horgolás. Honfitársaim ültek és gõzölögtek a túlfûtött szerelvényekben, szívták a cigarettájukat, de az ablakot vagy az ajtót soha, még résnyire sem voltak hajlandók kinyitni. A MÁV fût, mi meg izzadunk, ez a leosztás. Rövid vonatozó tapasztalattal a hátam mögött megállapíthattam, hogy ebben az országban vasúttal közlekedni lehetetlen, õsztõl nyárig egy végsõkig hevített szardíniásdobozban utazol, nyáron úgyszintén, egy vonatút után a több órás ülõfürdõ elkerülhetetlen, a lelki megrázkódtatások kiheverése teljes hetet kíván. A büfékocsi mint végsõ mentsvár felé araszoltam, miközben polgártársaimat méregettem, néztem lassú mozdulataikat ezekben a nyolcszemélyes akváriumokban, és arra gondoltam, lehet, hogy ezt a világot valaki már megváltotta, de Magyarországot kifelejtette, az biztos.
Sört kértem és borongva fújtam a füstöt; a kocsiban félrészeg katonák ordítottak, a pult mögül rádió szólt. A hangzavarban csak akkor vettem észre a koszos eleganciájú nõt, amikor átnyúlt a poharak fölött és puhán megérintette a vállamat. Ajkai gyújtatlan cigarettát szorítottak, világos volt, hogy tüzet kér. Az arcán világon túli szomorú egykedvûség, olyan arc volt, mint akinek viselõje túl van már mindenen, meggyõzõdés nélküli kíváncsiságból jár vissza közénk nézelõdni. A zsebembe nyúltam és tüzet adtam. A nõ egy bólintással megköszönte, én visszabiccentettem és a sörömben agonizáló muslincát kezdtem figyelni. A sörhab már leapadt, vékony, fehér gyûrûként tapadt a pohár falára, a muslinca a kör közepén evickélt kétségbeesetten, egyre nehézkesebb rángásokkal igyekezett menekülni kilátástalan helyzetébõl, mint partra vetett hal ez a vízbe vetett muslinca, gondoltam, és eszembe jutottak a sajtkukacok, milyen méltósággal nyugodtak bele pusztulásukba, mintha csak kéjesen nyújtózkodtak volna, az utolsó pillanatokban is élvezve jóllakottságukat. A muslincám diadalittasan kerülhetne ki ebbõl a söröspohárból, csak egy fogpiszkálót kéne nyújtanom. Néztem, nem segítettem, miért nem élvezi a mámort, kérdeztem magam elé, pedig szép halál, mondtam. Persze a helyzetem jutott eszembe, ismét egy hasonlat helyzetemre, gondoltam és újabb cigarettára gyújtottam. Koncentrálásomból kizökkentett az érzés, hogy valaki néz, fixíroz, akar tõlem valamit. Felpillantottam és a tüzet kérõ nõ tekintetébe ütköztem, aki mondott valamit, aztán megismételte. Elsõre nem tudtam összerakni a mondatot, másodszorra már a szájmozgását figyeltem, a szájáról olvastam le a kérdõ mondatot: Nem akar élni, kérdezte, aztán a nyomaték kedvéért még egyszer elismételte. Megrémültem, a szívem hevesen kezdett kalapálni, mintha elszívták volna körülöttem a levegõt, Jézus, ez a nõ a májamig lát, Kokits Gizella nem hazudott, tényleg igaza van, ezt már mások is látják, bukásra állok, meg fogok bukni, sõt már megbuktam. Nem akarok élni. A válaszon törtem a fejem, amikor a nõ harmadszor is kérdezett. Gyanút fogtam. Ha választ vár, nem ismételgetheti a kérdését órák hosszat, nyilván látja, hogy vagy nem tudok, vagy nem akarok vele beszélgetni. Megint ránéztem, a cigarettája végét ütögette: Nem akar égni, mondta hangosabban. Megkönnyebbültem, de zavaromban a kezemben füstölgõ csikket nyújtottam felé. Elmosolyodott, nagyot slukkolt és az ablak felé fordult.
Az utolsó pillanatban ugrottam le a vonatról, már mindenki le- és felszállt. Az állomás kihalt volt, a restiben a pincér épphogy csak fogadta a köszönésemet. Tekintetét a fagylaltreklámok fölött, a sarokban elhelyezett televízióra függesztette, amikor sört kértem, rutinmozdulattal nyúlt a hûtõszekrénybe, felszisszent az üveg, pont annyi sörhab futott ki a száján, amennyi még nem folyik le, pingponglabdaként megül a peremén. Lefújtam a kockás abroszra, és töltöttem. Azt a fajta vastag és bordázott falú fröccsös poharat kaptam, ami ki tudja mikor honosodott meg e hazában, otromba tégely, az igénytelenségnek és az ötlettelen pazarlásnak a netovábbja, sok anyag, borzalmas idomok, viszont pontos és kifejezõ emblémája az országnak, ahol élek, gondoltam, amikor ilyen pohár került elém, márpedig akkoriban szinte kizárólag ebbe a pohárba mértek mindent, nagymálnát és hosszúlépést, sört és kólát. Szörnyûbbnél szörnyûbb italok kerültek ezekbe a rémséges poharakba, láttam inni belõlük jaffás nagyfröccsöt fehérborból, málnasûrítménnyel bolondított vörösbort tisztán, vörösboros kólát, vodkába, Hubertusba vagy rumba ágyazott sört, és láttam ötféle rövidet összeöntve ebben a pohárban, amit egy hajtásra kellett fogadásból meginni, a szemem láttára itta meg valaki ezt a koktélt, ott helyben esett össze, a mentõket már nem volt értelme kihívni. Ebben az országban mindent és bármikor megisznak az emberek, szinte kizárólag szintetikus anyagokat fogyasztanak, korra és nemre való tekintet nélkül hihetetlen mennyiségben veszik magukhoz a gyomor-, máj- és idegölõ anyagokat, gondoltam, az állam alattvalóit kémiailag elõállított, szinte költségmentes lõrékkel tartja járomban. Felhajtottam a sörömet és viharosan távoztam, mert nem bírtam tovább a tévézajt, az érthetetlenségig lehalkított készülék idegtépõ duruzsolását. Napról napra követni lehetett, ahogy a televíziók birtokukba vették a presszókat, a borozókat és a sörözõket. Ül a közönség az egy irányba fordított székeken, mint egy ócska moziban, és bámulja a képernyõt, a pincér nehéz lelkiismeretfurdalást keltve méltóztatik kiszolgálni, õ is nézõ a nézõk közt, a televízió a kocsmákban, mint a mûtött lovakhoz beterelt bárány, akinek minden értelmet nélkülözõ bamba szemgolyóiról a beteg állat, ki tudja miért, nem tudja levenni a tekintetét, farkasszemet néz a báránnyal, és addig nem rágja fájdalmas sebét. Ehhez képest a mérgezett italok pusztítása elhanyagolható, ezt már a kibetonozott aluljáróban gondoltam, neonfényes félhomályban lépdeltem a házunk felé. A közértnél megálltam, kenyeret, vajat, szalonnát, bort és cigarettát vásároltam, afféle túlélõcsomagot, hogy a házból ne kelljen egy percre se kimozdulnom, a házat nem fogom tudni elhagyni, ebben biztos voltam, hiszen a munkám, az írás az írógéphez szögez majd.
Nehezen nyílt a kertkapu az el nem söpört avarban, a kertet már átfutotta a tavasz könnyû zöldje, az ágak szabálytalan rácsozatot feszítettek a víztükör elé. Kesernyés dohszag csavarta meg az orromat, amikor az alsó szobába léptem, kinyitottam az ablakokat, elpakoltam ruháimat és az asztalra helyeztem a Kontinentált, mellé a csomag írógéplapot. Akkurátusan befûztem egyet a gépbe, kicseréltem a szalagot, beállítottam a sorközt. "Íme a rettenetes fehér papír, amire írnom kell, gondolta", szólalt meg bennem Hajnóczy mondata. Az órámra néztem, háromnegyed kettõt mutatott. Jó, akkor háromkor elkezdem, gondoltam és a fáskamrába mentem. Gondosan aprítottam a fát, figyelmesen válogattam a rönkök között, lassú alapossággal behelyeztem minden egyes hasábot a kosárba, aztán megpakoltam a cserépkályhát. Még volt bõ fél órám. Nem voltam éhes, de úgy döntöttem, mihamarabb túl leszek az anyagcsere eme idõpocsékoló, ám elkerülhetetlen fázisán. Szokatlan aprólékossággal terítettem, a kenyérszeletek vastagságát kicentiztem, a vajat körülményesen bontogattam, papírborításából kihámozva külön kistányérra csúsztattam. A teának vizet forraltam, és sokáig bíbelõdtem a dugó eltávolításával a borosüvegbõl. Három üveg borom volt, három üveg ócska, literes vörösboros palack állt a konyhaasztalon, az egyik már nyitva, tátott szájjal várta, hogy megbillentsem. Iszom egy pohár bort most, gondoltam. Színültig töltöttem a poharat, a bor habzott, mint a rossz borok általában. Egy hajtásra kiittam, cigarettára gyújtottam, és éreztem, hogy írni fogok. Már csak a figyelmet serkentõ tea meg a szendvicseim vannak hátra. A szendvicseimbõl apró katonákat készítettem, mint gyerekkoromban, és komótosan nekifogtam elpusztítani a hadsereget. Elrágcsáltam három tábornokot, hat õrmestert és egy tucat közlegényt, minden egyes falatot hosszú, megfontolt korty követett.
A tûzhely fölötti falon az óra nagymutatója bezárta a derékszöget a kismutatóval. Felálltam a konyhaasztaltól, cigarettára gyújtottam és még egy pohár bort töltöttem. Ez csak jót tehet, részegen írni ugyan nem szabad, de egy kis szalonspicc nem árthat, csengett a fülembe. Leültem a gép mellé, kezemben a füstölgõ cigaretta, a hamu hosszúra égett, úgyhogy felálltam, hamutartóért indultam. Kényes ízléssel válogattam a villában fellelhetõ hamutartók között. Két lehetõség is adódott: egy iparmûvészetileg megmunkált, vastag, barna bõr gyûrûbe foglalt üveghamutartó és egy régi darab rézbõl, közepén gyufatartó magasodott, amire dohányzó kéményseprõt gravíroztak, hetykén cigarettázott, fején harmonikásan megroggyant cilinder. Az utóbbi mellett döntöttem. Ez még szerencsét is hozhat, mondtam magamban. Az írógép mellett a megfelelõ helyet kerestem, ahol a kéményseprõ nem zavar, mégis kézre esik, a kompozíció szerves részét képezi, amiben minden részlet engem szolgál észrevétlenül, engem, az alkotó embert.
Az órára néztem, fél négy volt. Ültem a hófehér papírlap elõtt és az egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. "Íme a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell, gondolta." Egy hang ismét Hajnóczy eszelõs szavait hadarta fülembe. Aztán a konyhába mentem, megragadtam a borosüveget és a szobába vittem. Leültem, azonban újra fel kellett állnom, a pohár a konyhában maradt. Behoztam, az asztalra tettem, a borosüveg mellé. Az írógép egyik oldalán a dohányos, a másikon a boros szerviz, a cigarettásdoboz a kéményseprõ lábánál, a dugóhúzó a kadarka tövében, a gyufa a dobozon, a pohár a húzó és az üveg között. Leütöttem egy billentyût a gépen, aztán még egyet és még egyet, három határozott iksz jelent meg a papíron, a negyediknél viszont megbillent a kadarkás üveg, ijedten utánakaptam és megmentettem. Ez így nem fog menni, gondoltam, dõl az egész kompozíció, az írógép kocsija nem tud szabadon mozogni, nyakon vágja a borosüveget, így nem kezdhetek neki. Jobb kezemmel felemeltem a borosüveget, ballal a kéményseprõvel díszített hamutartót fogtam, a borosüveget a hamutartó, a hamutartót a borosüveg helyére állítottam, helyet cserélt a cigaretta és a dugóhúzó, a pohár és a gyufa is. Újabb ikszek következtek, a negyediknél a kéményseprõ megbillent, mozdulatom késett, a hamutartó a szõnyegre zuhant, a csikkek szanaszét, a hamu befedte a mintákat. A konyhába mentem és a szemetes vödör mellõl elõkotortam a lapátot és a seprût, és nekiláttam felszámolni a baleset következményeit. Minden igyekezetem eredménytelennek bizonyult, hogy a hamut a seprû és a lapát segítségével eltávolítsam a szõnyegrõl, végül egyenletesen szétsöpörtem, amíg észrevétlenné nem vált. Visszatettem a cuccot a vödör mögé, a konyhában már sötét volt. Nem láttam az óra számlapját és nem mertem felgyújtani a villanyt. Szorongva mentem vissza a szobába, lámpát kattintottam. A kéményseprõt elõször az írógép mögé állítottam; így viszont minden hamuzáshoz fel kellett volna álljak, visszavontam hát eredeti helyére, majd a kadarkát léptettem a gép mögé, ez az állás végre optimálisnak tûnt. Bort már úgysem iszom, legfeljebb lefekvés elõtt, munka után. Ültem, cigarettáztam.
Az ablak mögött a kert fenyegetõ sötétjébe bámultam, és az égvilágon semmi nem jutott az eszembe. A szobát fokozatosan elborította az olcsó cigaretta füstje, rajtam pedig egyre hidegebb hullámokban hatalmasodott el a szorongás, ujjaim kihûltek, lábfejem, mint télen átázott õszi cipõben. Végtagjaim csupa hideg nyirok. Íme a rettenetes üres..., gondoltam, de nem mondtam végig a sort. Íme a rettenetes világ, amirõl írnom kéne, és én itt ülök ebben a rettenetes világban, zsigereimben érzem ezt a fagyos rettenetet, és nincs egy tõmondatom, hogy nekirugaszkodhatnék. Kezdtem kicsúszni az általam rendezett jelenetbõl, a kedvenc Thomas Mann-novellámban gyötrõdõ, de gyötrelmeit megfogalmazni tudó schiller-i zsenifigura zsugorodott, gyötrõdött, de nem írt. Nem tudok írni, tehetségtelen vagyok, nyilallt belém, a világ ugyan minden kétséget kizáróan bajban van, de mégsem én vagyok hivatott kizökkent rendjét helyreállítani. Úristen, gondoltam, íme a rettenetes stb., Kokits Gizella valóban nem hazudott, állítása azonban nem pusztán gimnáziumi karrierem végére tesz pontot, hanem kihúzható a szó, matematikából. Ezúton értesítem a kedves szülõket, hogy fiuk bukásra áll, aláírás: Jóisten, gondoltam. Szülõi értekezletre már nem kell bejönniük, fiuk nem tagja többé iskolánknak, nagyrabecsüléssel: Jóisten.
Éles fájdalomra ébredtem, a nyakam alig mozdult. Már szürkült, hallani lehetett, ahogy a madarak szétcsipkedik az éjszaka maradékát. Miközben a jobb cipõmet lerúgtam, félálomban arra gondoltam, akkor majd holnap, holnap elkezdem, még alszom egy-két órát, korán kelek, a délelõtt a munka igazi napszaka. Magamra húztam egy pokrócot, és mély álomba zuhantam a vetetlen ágyon.
Szemhéjaim, mintha sûrû ragasztóval kenték volna be, semmilyen erõfeszítésemnek nem engedelmeskedtek, a szempilláimon át éreztem, hogy egyre erõsebbek a fények, tompák, de erõsek. Többször ismétlõdött az ébredésre emlékeztetõ állapot, én azonban megadtam magam a sûrû anyagnak és mindannyiszor visszaaludtam. Végül az ismert fájdalomra ébredtem, ami rendesen akkor fészkelte be magát a derekamba, amikor túlaludtam magam, ez a fájás félreérthetetlen jele volt nálam a túlalvásnak. Ezek a túlalvások úgynevezett menekülési alvások voltak, kritikus helyzetekben az alvásba menekültem, alvási teljesítményeim a válságos idõkben felülmúlhatatlanok voltak. Tizennégy, tizenhat órákat töltöttem az ágyban, a visszaalvás egyszerû, begyakorolt technikámmá vált, fizikai és mentális technikámmá egyaránt. Azonnal testhelyzetet változtatni és nem engedni felébredni a szunnyadó, horkoló lelkiismeretet, ez volt a trükköm, jól bevált menekülési gyakorlatom. A hosszútávalvásban beláthatatlan eredményekre lettem volna képes, ezen a területen mentális állóképességem kimeríthetetlennek tûnt, fizikai kondícióim határai azonban végesnek. A derékfájás a tizennegyedik, legkésõbb a tizenhatodik órában kikezdte tûrõképességemet, képtelen voltam tovább alvásom ura lenni. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból és görnyedten, ragacsos szemhéjakkal a konyhába botorkáltam, az óra mutatói ismét derékszöget zártak. A délelõtti munkának lõttek, gondoltam, kinéztem az ablakon, fedett égboltból szivárgott az esõvíz.
Már a harmadik cigarettámat szívtam, amikor kifolyt a kávé, üres gyomorra ittam meg, amire megéheztem. Szégyenkezve kentem egy kenyeret, amire viszont megszomjaztam. Élénkítõnek nem árthat egy kis bor, gondoltam, és megbontottam a kadarkák szelíd párosát. Ha ötkor elkezdem, morfondíroztam, pontban ötkor, és dolgozom hajnalig, mondjuk ötig, az tizenkét óra, még mindent behozhatok. A második pohár bor térdre kényszerítette lábra kapó szorongásomat, a tévéhez léptem és megnyomtam a piros gombot. Lassan melegedett be. A készülékek cáfolták Einstein téziseit a fénysebességrõl, a hang sebessége messze megelõzte a fény sebességét, Kudlik Júlia búgó hangját már hosszú másodpercek óta hallgattam a bolgár agykutatók páratlan felfedezéseirõl, de a bolgár agykutatókról csupán fantáziálhattam a képernyõ sötét téglalapja elõtt. Aztán kirajzolódtak a laboratórium körvonalai, közöttük a fehérköpenyes, agyban jártas, bolgár tudósok, akik az agy kihasználatlan kapacitásának kérdéskörében rögzítettek az egész KGST-nek új távlatokat nyitó megfigyeléseket, miszerint az agy teljesítménye elvben a végtelenségig növelhetõ, tehetségesek és tehetségtelenek a legfelsõ szinten nivellálhatók. Na, nekem nincs idõm ezt kivárni, gondoltam kicsit kábultan, de a szesztõl mámorosan, mindenre képesnek éreztem magam, magabiztosnak és nyugodtnak.
Néztem a Deltát, majd vetélkedõmûsor következett, fogyott a bor, nõtt az önbizalom, már most odaülhetnék, gondoltam, de inkább megvárom a kijelölt idõpontot, az öt órát, hiszen minden körülménynek méltónak kell lenni a feladat nagyságához, semmiképp nem kezdhetek óra nyolckor, de negyedkor, sõt félkor sem volna elegáns nekifogni mûvemnek. A tévében barkochbáztak, figyelmem el-ellankadt. Az óramutatók most csak vánszorogtak, átkapcsoltam a kettesre, flitteres csajok ugráltak kétségbeejtõ zenére, aztán németül énekelt egy Karel Gott-frizurás bájgúnár, abban a pillanatban tudtam, hogy megint az agyrémek agyrémét látom, az úgynevezett kelet-német ajándékkosarat, vagy ahogy a bemondók felvezették, ajándékkosarat Berlinbõl. A televízióban a meccsek szünetében, mûsorcsúszáskor, vagy ha technikai problémák miatt valamilyen filmet nem tudtak elkezdeni, "kedves nézõink, elnézést kérünk", kezdte ilyenkor a bemondó, már lehetett tudni, hogy jön az ajándékkosár Berlinbõl, jön megállíthatatlanul, ki lehet menni a konyhába vacsorázni, elintézni egy régóta halogatott telefonbeszélgetést, biztos van húsz perc szabadidõ. Kikapcsoltam a tévét, az órára néztem; láttam, tíz percem van még, pont egy pohár bor és két cigaretta.
Zsibbadtan ültem a széken az írógép elõtt, nem tudtam, mennyi idõ telt el. Éhes voltam a savas bortól, úgy éreztem, kilyukad a gyomrom, a cigarettától minduntalan keserû nyál futott össze a számban, a kettõtõl együtt lüktetett a halántékom. Fáztam, lement a Nap, az írógéppapír fehéren és mozdulatlanul világított a lámpafényben, íme, mondtam és nem folytattam, mert összekeveredett a szórend, reprodukálhatatlanná vált az eredeti. Kimentem a konyhába, hét óra volt, aztán ki a kertbe, tíz perc után elmúlt a fejfájásom, viszont részegségem nem, be kellett lássam, részeg vagyok, csöndesen, de alaposan berúgtam, bizony, bizony, részeg vagyok, de legalábbis ittas, mondtam magamban tapintatosabban. Az éhségem nem csillapodott. Kedvetlenül gondoltam a túlélõcsomagra, a száraz kajára, annál inkább megmozgatta fantáziámat, amikor egy szál tömött hurka jutott az eszembe. A gyomrom nagyot mordult, ezúttal édes nyál futotta el a számat. Ebben az állapotban úgysem dolgozhatok, gondoltam, és nem éreztem lelkiismeretfurdalást. Magamra kaptam a kabátomat és szapora léptekkel a partra siettem, pontosabban a gombákhoz, amik minden balatoni faluban megtalálhatók, felülrõl kerek tetõvel fedett szabadtéri büfék együttese. A hurka mellé sör is kívánkozott, a sör pedig köztudottan társasági ital (is). Helyi erõkkel egészültem ki, akikkel sportról és rockzenérõl beszélgettem, a borrészegséget felváltotta a sörkótyagosság, nem ugrottak be a tartalék játékosok nevei, a húsz évvel azelõtti világbajnokság helyszínei, amikben amúgy verhetetlen voltam; sportemlékezetben nálam tizenöt-húsz évvel idõsebb fejekkel is felvettem a versenyt, a Ferencváros összeállításait a Sárosi-féle százszázalékos bajnokcsapatig visszamenõleg tudtam. De akadoztak a gitárosok és a dobosok nevei is, és amikor összekevertem a Led Zeppelin énekesét, Robert Plantet az együttes szólógitárosával, Jimi Page-dzsel, tudtam, indulnom kell. De a társaság nem engedett. Az órára néztem, tizenegyet mutatott, most már mindegy, legyintettem magamban és beálltam a csocsóbajnokságba. Rundokban játszottunk, a sör elmaradt, a pálinka került terítékre, vad ötletemtõl vezérelve minden kupica mellé egy savanyú, méregerõs cseresznyepaprika. Bukósisakot ne adjak, kérdezte a pultos srác az ötödik körnél. Nem kell, anélkül is fejre állunk, válaszolta valaki, aki még válaszolni tudott. Fokozatosan hullottak el a sporttársak, a végén kettesben maradtam egy nagydarab kõmûvessel. Indítványára a fõtér közelében lévõ sörözõbe mentünk. A kõmûves egyhuzamban beszélt, elcsatangolt feleségérõl és a háborúról; ezen belül részletesen, de halkabban az orosz hadifogságról, apjáról, akivel együtt él, a munkájával járó veszélyekrõl, a gyerekkoráról és természetesen alkoholfogyasztási szokásairól. Komoly arccal hallgattam, próbáltam figyelni, mert szerettem ezeket a helyzeteket, ezeket a történeteket, bár pontosan tudtam, hogy a történetekre nem, legjobb esetben a leitmotívumokra fogok emlékezni, melyek általában mindenkinél ugyanazok. Közben igyekeztem kitapogatni a nadrágom zsebében a pénzemet, letapogatni, hogy mennyi van, mennyi maradt. A sörözõben a kõmûves határozott útmutatása szerint ismét sörre váltottunk, mondván, az ott csapolt sör rendkívül jó sör, külföldi sör, most hozták be az országba, és drágább ugyan, mint az általunk megszokott és kedvelt hazai márkák, de ez nem csak nagyságrendekkel jobb, hanem, ahogy a kõmûves mondta, erõs, mint a bor. Ez a mondata belém vésõdött, mert minden egyes korsónál, majd minden egyes kortynál elismételte, végül beszélgetésünk már csak ennyibõl állt, jó ez a sör, mondta a kõmûves, erõs, mint a bor, válaszoltam, aztán cseréltünk, jó ez a sör, mondtam, erõs, mint a bor, válaszolta a kõmûves.
Szörnyû fejfájás riasztott, nem a túlalvás fájdalmai gyötörtek. Megpróbáltam csukott szemmel felidézni az éjszaka utolsó stációit, felködlött a kép, ahogy a kõmûvessel a pultot támasztjuk, de semmi több, újabb kockákat nem tudtam elõhívni az emlékezet filmszalagjáról, a többi néma csönd, mondtam beletörõdve. Körülnéztem, elégedetten nyugtáztam, hogy otthon vagyok. Az óra a konyhában tízet mutatott. Visszamentem a szobába és aggodalmasan közelítettem meg a fotelt, amin a nadrágom feküdt. Nocsak, még le is vetkõztem, mint rendes emberhez illik, gondoltam. Óvatos mozdulatokkal emeltem fel a farmert, aztán vakmerõ gyorsasággal a zsebébe nyúltam. Összegyûrt papírzsebkendõt és egy használt villamosjegyet kotortam elõ. Megismételtem a manõvert, de az ujjaim szabadon bóklászhattak a sötétben, semmi kézzelfoghatóba nem ütköztek. Kifordítottam a zsebet, a szõnyegre zsebpiszok hullott, dohányszemcsék és szöszök apró csomói. Átkutattam a másikat is, s egy ismeretlen öngyújtóra leltem, tüzetesen megvizsgáltam a farzsebeket is, mint aki nem hisz a kezének, többször; egyre mániákusabban átforgattam a zsebeket, minden eredmény nélkül. Reményvesztetten ültem le az ágy szélére és számba vettem a helyzetet. Tökéletesen kilátástan, mondtam magamban, se borom, se cigarettám, se pénzem. Haza kell jutnom, szólalt meg bennem megvilágosodásként egy hang, éreztem, hogy elõbb-utóbb megszólal, már ébredéskor szólásra jelentkezett, és most kristálytisztán, érthetõen megszólalt, ezt így, itt nem folytathatom. Hirtelen másnapos idegroham ragadott magával, kirontottam a kertbe, nyirkos, rossz idõ volt, de már nem esett. A terasz kövén szétrugdostam pár szem tavalyról itt maradt, megfeketedett mandulát, a lépcsõknél egy vaskos giliszta gyûrûs teteme hevert kiterítve. Bámultam a gilisztát, toporogtam, körülöttem halkan csöpögtek a fák. Az érettségi jutott eszembe, és ami utána következik, a katonaság, és eszembe jutott apám tekintete, beleszisszent a fülembe, és láttam anyám ijedt arcát a mosogató fölött, és eszembe jutott Kokits Gizella, fehér köpenyben, pengeszájjal, harcias arckifejezéssel. Démonaim elõl a szobába rontottam, léptem egyet, hogy rendet tegyek, aztán félbemaradt a mozdulat, kivettem egy csikket a hamutartóból, meggyújtottam az idegen öngyújtóval, két slukk volt benne, a pillantásom össze-vissza verdesett a bútorok között, aztán a vállamra vettem a táskámat. Az ajtóból fordultam vissza, hogy lehúzzam a redõnyt, amikor a szemem megakadt az írógépen, a befûzött papír szomorúan hajlott a gép mögé. A papír tetején, az elsõ sorban, az ikszek után három halvány betût olvastam: íme.
A pályaudvaron pont megérkezett egy szerelvény, futtomban kapaszkodtam fel. A kalauznak szó nélkül nyújtottam a személyimet, õ szótlanul írta fel az adataimat a csekkre, amin a pótdíjat harminc napon belül befizetni vagyok köteles. Személyvonat volt, minden fánál megállt. A szemöldökcsont alatt lüktetett a szemem, nem tudtam nyitva tartani. Lehunyt szemhéjam kivetítõjén ismét apám és anyám jelent meg, néma, lidérces állóképben, aztán kattintott a titokzatos diavetítõ, és megjelent Kokits Gizella. Nem hazudott, nem mondott semmit, némán állt. Igaza van, bukásra állok, gondoltam, és belealudtam a büdös mûszálfüggönybe.