HAVASRÉTI JÓZSEF

Dávidházi Péter 1989-ben megjelent elsõ könyve ("Isten másodszülöttje" - A magyar Shakes peare-kultusz temészetrajza. Gondolat, Bp., 1989.) interdiszciplináris monográfia volt, természetesen nem a hatvanas-hetvenes évek strukturalista szlogenjének értelmében, hanem mert olyan témát tárgyalt, amelyben magától értetõdõen kapcsolódtak össze a vallástörténet, a kulturális antropológia és a kritikatörténet szempontjai. Második könyve szûkebbre vonta a szerzõ vizsgálódásainak körét: hatalmas teoretikus háttérrel rendelkezõ kritikatörténeti monográfiáról van szó, azonban a szerzõ e mûvében is jogosan hívta fel a figyelmet kutatásainak mentalitástörténeti és antropológiai vetületeire. (Hunyt mesterünk - Arany János kritikusi öröksége . Argumentum, Bp., 1992. 11.) Legújabb könyve ezúttal nem monográfia, hanem tanulmánykötet, amely ismét távlatot nyit az irodalomtudományon kívüli szakterületek felé. A politikatörténet, a különféle társadalomtörténeti és antropológiai fogantatású hatalomelméletek, illetve a tradíció, a tekintély fogalmának kutatói egyaránt haszonnal forgathatják ezt a kötetet, hiszen a szerzõ nem csak ihletet és fogalmi eszközöket merít tudományukból, hanem jócskán hozzá is ad e diszciplínák eredményeihez.
A kötet ismertetését célszerû azzal az érzékeny fogalmi különbségtétellel kezdeni, amelyet Szörényi Lászlónak a "Multaddal valamit kezdeni" címû könyvérõl írt bírálatában fogalmazott meg a szerzõ . "A múlt elfeledhetõ, sõt elfeledtethetõ. Újra az emlékezetbe idézni az értelmiségi dolga" - írta annak idején Szörényi László a könyv elõszavában. (Magvetõ, Bp., 1989. 5.) E program szerint a megõrzés, a konzerválás mozzanata a nemzeti múlt értékeire, a magyarságtudat eszmekörére irányul. Azonban a múlt változatlan megõrzésének programja Dávidházi szerint nem egyeztethetõ össze a múlttal valamit kezdeni célkitûzésével. A kritikatörténész - amint az Arany-monográfiájának módszertani fejezetei alapján is látható - tulajdonképpen a tizenkilencedik századi Karl Lachmann és August Böckh eszméit tulajdonítja Szörényinek, amelyek szerint lehetséges a múlt érintetlen megõrzése: a filológia tisztán re kognitív tevékenység. (Vö. Hunyt mesterünk 48-49., illetve Per passivam ... 209-214.) Azonban amivel "kezdeni akarunk valamit, azt óhatatlanul meg fogjuk változtatni, még akkor is, ha csupán meg akartuk menteni a feledéstõl." (Per passivam ... 243.) A múlt egészéhez való ragaszkodás, a nemzeti múlt emlékezetbe idézése Dávidházi szerint etikai követelményként elfogadható, azonban mind a filológiai munka mindennapi tapasztalatai alapján, mind a filozófiai hermeneutika alapelveinek szempontjából állítható, hogy kényes feladat.
A megõrzés éthoszának és az alkalmazás ("kezdés") hermeneutikai kérdésének kettõssége jelen van Dávidházi munkájában is, azonban a hangsúly nyomatékosan az alkalmazás problémáira esik. A szerzõ nemcsak arról ír, hogy valamikor volt nemzeti tudat, létezett olyan tekintély, norma és tradíció, amely a nemzeti tudat eszmevilága körül fogalmazódott meg, hanem arra is kísérletet tesz, hogy ezt a múltat a jelen kérdéseinek megértésével kapcsolja össze, tehát, hogy alkalmazza azt. Ez nem csak annyit jelent, hogy tudatosan vezeti a jelen világáig a tizenkilencedik század politikai és poétikai eszméinek a vizsgálatát, hanem azt is, hogy kritikatörténeti és hermeneutikai módszerességének köszönhetõen túllép Szörényi László valamikori programján, amely a múlt elfeled tet ésének - a nemzeti tudat rombolásával tulajdonképpen egyenértékû - szándékával az (irodalom)történetírás értékmegõrzõ funkcióját szegezte szembe.
Dávidházi tanulmányaiban a múlttal "valamit kezdeni" programján belül több, egyaránt fontos irány különböztethetõ meg. Az egyik a múlt problémáinak teoretikus értelemben való átfogalmazása. Ilyen az esztétikai és a világnézeti kritika kettõsségének vizsgálata a Bessenyei testvérek ("Az Úrnak útait az emberek elõtt igazgatni"), illetve Kölcsey (A kitagadástól az irodalmi kánonig) munkái alapján, ilyen a klasszikus, a modern és a posztmodern szövegkritika gyakorlatának és elveinek a modern irodalomelmélet belátásai alapján való vizsgálata a Tudománytörténeti változatok: a tudós felhatalmazása címû fejezetben, és ilyen általában a könyv alcímében megjelölt témakör: a hatalom és az írás viszonyának tanulmányozása is. Másik irányként említhetõ a politikai önismeret kérdése, amely a kötetnek szinte valamennyi tanulmányában jelen van, de tematikusan is vizsgált tárggyá válik a Mentalitástörténeti változatok: az ellenállás magyar hagyománya címû fejezetben. A tizenkilencedik századi anyagon bemutatott és elemzett problémák - a passzív ellenállás, a hatalommal való együttmûködés valamely ellenzéki célkitûzés érdekében, a szószólói költõi szerep típusai - fontos szerepet játszottak a közelmúlt magyar történelmében is, az idekapcsolódó Dávidházi-tanulmányok elolvasása máig ható, és máig vitatott értelmiségi stratégiák, cselekvés- és megszólalásmódok genealógiájával ismerteti meg az olvasót, továbbá ezeknek olyan gazdag eszmetörténeti, filozófiai, poétikai összefüggésrendszerével, amely a közvetlen politikai alkalmazás során gyakran megsérül, mert annál jóval egyetemesebb.
Ugyanakkor valami többrõl is szó van: meg kell említeni e tanulmányok társadalomlélektani terápiás funkcióját is, amelyre felhívni a figyelmet a szerzõ alkatától, sõt talán szándékától sem lehet idegen. Köztudott, hogy a fent említett értelmiségi cselekvés-, illetve megszólalásmódokat a rendszerváltás elõtt és után egyaránt erõsen vitatták, mind morális, mind gyakorlati szempontból. Olyan stratégiákról van szó, amelyek erõs indulatokat váltottak ki, kölcsönös stigmatizálásra nyújtottak alkalmat. A passzív ellenállás a beletörõdés, a gyávaság, sõt a rejtett együttmûködés szinonimájává vált a cselekvõ ellenállás módozatait választók szemében. Az együttmûködés a hatalommal elve és gyakorlata az óvatos reformerek és a diktatúrát "belülrõl bomlasztók" legitimációjának bázisa lett, illetve a kádárizmus alatti népi mozgalom kedvelt eszköze volt. Ez a magatartás ugyanakkor mint gyávaság, megalkuvás, képmutatás jelent meg, elsõsorban a demokratikus ellenzék szemében. A szószólói (többnyire prófétai) költõi szerep nek a magyar viszonyok között tulajdonított rendkívüli jelentõség alapot szolgáltatott Petõfi, Ady, József Attila - a sokat emlegetett fõvonal - politikai célokra történõ kisajátításához, és az is kétségtelen, hogy életben tartott egy valóban anakronisztikus költõi megszólalásmódot és magatartást, azonban mára ennek következtében kialakult egy olyan kritikai közvélekedés, amely ezt eleve mint esztétikailag alacsonyabbrendût ítéli meg. A kötet tanulmányai ráébreszthetik az olvasót, hogy - itt kicsit didaktikus leszek - ezek a dolgok viszonylagosak, tehát található mellettük mind a politika, mind a kultúra világában más lehetõség is, de úgy is viszonylagosak, hogy talán mégsem ezek - és különösen nem a Dávidházi által bátran és irigylésre méltó eleganciával képviselt bibliai világnézeti távlat fényében - az abszolút jó vagy a rossz megtestesítõi.
A könyv olvasása közben egyébként érezhetjük, hogy Dávidházitól magától sem idegen a közbenjáró, pontosabban a védõ szerepe. (A kettõ összefügg: lásd A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya címû tanulmányt a kötetben.) Ez nem feltétlenül a fent említett értelmiségi magatartás- és megszólalásmódokhoz kapcsolódik, hiszen ezek esetében inkább a kiegyensúlyozó szerepét tölti be, viszont védõként jelenik meg a szerzõ - noha õ maga inkább kritikatörténész, mintsem szövegkritikus - azokban az írásaiban, amelyekben a szövegkritika, a kiadáselmélet rangjára, jelentõségére hívja fel a figyelmet. Mint tudjuk, a szövegkritikáról a köztudatban élõ kép meglehetõsen kedvezõtlen: szürke, kreativitást és elméleti felkészültséget nem igénylõ diszciplína, amelynek eredményei sem különösebben érdekesek, hiszen a textológus munkája csak elõfeltételeit teremti meg az irodalomtörténet-írás, az értelmezõ és az értékelõ kritika magasabb tevékenységéhez. Magyarországon - a Kerényi Károly mûködését kísérõ figyelemnek köszönhetõen is - talán a klasszika-filológia vált olyan filológiai szakterületté, amely érdekesnek számít a tudományos köztudatban, hiszen Szilágyi János György, Kocziszky Éva, Rugási Gyula, Tatár György és mások történeti kutatásai elõsegítették, hogy a klasszika-filológia mûvelése drámai eseményekben, nagy egzisztenciális és teoretikus felismerésekben bõvelkedõ elbeszélésként kerüljön az érdeklõdõk elé. A magyar irodalom filológiáját illetõen ez a megjelenítésmód - Dávidházi mellett - leginkább Horváth Iván írásaira (például Szöveg , 2000 , 1994. november) jellemzõ. Szörényi László tanulságos és rendkívül szórakoztató delfinológiai vázlatainak említése id ide kívánkozik, azonban ez a munka inkább bemutatja, mintsem elméleti szempontból elemzi a hatalom szövegcsonkító törekvéseit (vö. Per passivam ... 247.), és az idézett esetekhez fûzött kommentárok is inkább a politikai pikantérián, illetve Szörényi humorán alapulnak.
Dávidházi elsõ látásra nem távolodik el attól a közvélekedéstõl, hogy a textológia intellektuálisan nem különösebben érdekes, hiszen tanulmányaiban a szövegkritika mint az "alázat", az "intellektuális szerénység" szférájaként jelenik meg, valójában azonban rendkívül izgalmas irodalomelméleti és egzisztenciális összefüggéseket mutat fel a Tudománytörténeti változatok: a tudós felhatalmazása és lehetõségei címû fejezet nagyobb tanulmányaiban, illetve ugyanott, a szövegkiadás mestereirõl írott kisebb portréin és méltatásain keresztül.
A textológia és az elmélet viszonyát illetõen fontos érzékelnünk, hogy Dávidházi észrevételei különféle szinteken mozognak, és az a közös bennük, hogy a szövegkritikát irodalomelméleti szempontból is tanulságokat rejtõ szakterületként láttatják, függetlenül attól, hogy az elméleti relevancia jelentkezése a diszciplína vizsgálatának mely szintjén ragadható meg. Stoll Béla könyvérõl (Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban . Tankönyvkiadó, Bp., 1987) írott méltatásában például rámutat, hogy a szövegkritikának elõfeltétele is az elméleti felkészültség, és hogy a látszólag igénytelen célkitûzésû munkában - amely Stoll szerint "lényegében nem más, mint példatár" (idézi Dávidházi, Per passivam ... 226.) - fontos szerepet töltenek be például a Gestalt-elmélet, a nyelvpszichológia, az emlékezés pszichológiájának és az értelmezõ kritikának az eredményei.
Máshol amellett érvel, hogy azok a jelenségek, amelyeket a posztmodern kultúra sajátosságainak tekintenek, jól megfigyelhetõk a textológia gyakorlatában is. Dávidházi több helyen is felvázolt tudománytörténeti sémája alapján a textológia története klasszikus korszakától a modernen át a posztmodern korszakig az auktoritás megoszlásaként jellemezhetõ. (Vö. Hunyt mesterünk 62-63., Per passivam ... 221.) A posztmodern kor reprezentatív terméke a H. W. Gabler munkacsoportja által készített szinoptikus Ulysses -kiadás, amelyrõl egyik kritikusa megállapította, hogy magán viseli a posztmodern szöveg ismertetõjegyeit, vagyis "öntükrözõ", "intertextuális", "önlebontó" és "sztochasztikus". (Per passivam ... 218.) Mindez arra utal - és Dávidházi is emellett érvel -, hogy a szövegkiadás gyakorlatában és eredményein is kitûnõen tanulmányozhatók a kultúra "posztmodernizációjának" egyes jelenségei, de arra is, hogy a szövegkritika idõtlennek látszó, az értelmiségi színterek látványos történéseitõl, polémiáitól elzártnak tetszõ, kissé hermetikus világát sem kerülhetik el az intellektuális divatáramlatok.
A szerzõ természetesen jóval többet akar elérni ezeknél a felismeréseknél: egyrészt arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a szövegkritika, amikor a saját tevékenységébe mélyed, akkor igenis felhasznál elméleti megfontolásokat, olyanokat, amelyek fogalmilag elegánsabb tálalásban, ám a gyakorlattól esetleg elvonatkoztatva jelennek meg a hermeneutikai és a posztstrukturalista irányzatok mûveiben, másrészt arra, hogy a szövegkritikai gyakorlat forrása, invenciózus kiindulópontja lehet az irodalomelméletnek, de más tudományterületek elméleti törekvéseinek is.
Fontos felismernünk, hogy Dávidházi nemcsak a textológia rangját, jelentõségét védelmezi, hanem arra is kísérletet tesz, hogy kibõvítse a magyar irodalomtörténet-írás klasszikusainak névsorát, sõt, hogy egy rejtett, a felszínen hivalkodónál fontosabb, vagy azzal legalábbis egyenrangú hagyomány létét elismertesse. A szocialista korszak gigászai - eklektikus felsorolásban: Pándi, Sõtér, Klaniczay, Király és mások - mellé így odakerülhet Stoll Béla, Oltványi Ambrus, Kiss József neve. A Stoll Béla könyvét méltató recenzióban, de még inkább a Kiss József és Oltványi Ambrus emlékét felidézõ írásaiban Dávidházi mesteri összhangban vizsgálja azokat az eredõket - a textológiai munka sajátos éthosza, a tudományos pályát meghatározó személyes, alkati tényezõk, és végül a szocialista korszak hatalmi mechanizmusai -, amelyek egy-egy életmû szimbolikus érvényû és számtalan tanulsággal járó felmutatását lehetõvé teszik. A textológiai munka szolgálat és menedék egyszerre, olyan rejtekhely, ahová visszahúzódhattak azok, akik abban az idõben a Dávidházi által behatóan elemzett magatartásformát, a passzív ellenállást választották. A textológiai feladatokat nem szívesen választották a korszak tudományának sztárjai, meghagyták õket kevesebb ambícióval és becsvággyal rendelkezõ munkatársaiknak, vagy éppen azoknak, akikrõl úgy vélték, hogy az ideológiai vitákban esetleg a hivatalos tanítással szemben foglalnának állást, hiszen a textológiai munkában nem kellett ideológiai kérdések taglalásába bocsátkozni.
A szerzõ nem mulasztja el felhívni a figyelmet arra, hogy még ezeken a szerény posztokon is mennyire a mindenhová beférkõzõ hatalom foglyaiként dolgoztak a szövegkritika mûvelõi. A jeles Petõfi-kutató, Kiss József pályájának szívszorongatóan szemléletes, szépen retorizált bemutatásában - Dávidházi kedvelt fordulatát idézve - "önmagán túlmutató" érvénnyel fogalmazódik meg a szövegkritikus egzisztenciális alaphelyzete, amelynek középpontjában a szöveg tisztelete, gondozása, korpuszának és jelentésének megóvása, illetve helyreállítása áll, és amely mögött felsejlik a T. S. Eliot eszmevilágából ismerõs vágy az elszemélytelenedésre. A szövegkritikus tevékenysége mögött a szimbolikus önmegsemmisítésre való törekvés rejtõzik, írja Dávidházi (Per passivam ... 256.), és ezt az alárendelõdésre, önfeláldozásra való hajlamot több szálon is végigvezeti Kiss József pályáján, egyaránt hivatkozva az életmû kiemelkedõ tudományos teljesítményeire, illetve a személyes életút nem egyszer tragikus történéseire is. Az adott összefüggésben - hiszen "hatalom és írás" viszonyáról van szó - már-már örvénylõ mélységeket tár fel az, hogy a szerzõ hõsének jellemzésekor (talán megbocsátható indiszkrécióval) éppen a Kiss Józsefrõl készült munkahelyi (MTA Irodalomtudományi Intézet) személyi minõsítõ lapok anyagából idéz. Noha mindvégig szeretettel, a tisztelet és a meghatottság hangján beszél a halott irodalomtörténészrõl, ezeken a pontokon mintha Foucault tekintetének könyörtelenségét ismernénk fel: egyszerre mutatja be hõsét a hatalmi háló láncszemének és a hatalom hálójában vergõdõ rabnak.
Az Oltványi Ambrus emlékét idézõ kis esszé a szövegkritikus sorsának egy másik változatát mutatja be: az akkoriban nagyon ritka, egyetemi, akadémiai háttértõl független magántudós példáját ismerheti meg az olvasó - igaz, Oltványi pályájának ez a jellegzetessége összefüggött azzal, hogy élete végéig a gyermekparalízis testi következményeivel küszködött. Oltványi életútja is kiemelkedõ példája a már említett szimbolikus önmegsemmisítésre való hajlamnak, hiszen hatalmas tehetségét úgyszólván feláldozta a szövegkiadás érdekében, kisebb cikkeitõl, közleményeitõl, utószavaitól eltekintve - valójában sokan megirigyelhetnék azt a száztizenegy tételt posztumusz kötetének bibliográfiájában - egy karcsú tanulmánykötetre való esszé, bírálat maradt hátra tõle halála után. (Oltványi Ambrus: A szellem szenvedélye . Gondolat, Bp., 1994.) Oltványira azonban nem volt jellemzõ a teljes rezignáció, a passzív ellenállásba vonulás: tanulmányt írt a szamizdat Bibó-emlékkönyvbe, és részt vett a demokratikus átalakulás lehetséges ütemérõl folytatott 1982-es Beszélõ -vitában is.
A terjedelmes Beszélõ -vitacikkben egy olyan szerzõ szólalt meg, akinek hangneme, kiegyensúlyozott látásra és ítéletre való törekvése Dávidházi munkáiból is ismerõs, bízvást állítható, hogy nemcsak a hasonló szellemi érdeklõdés - a kritikatörténet és a reformkori eszmevilág tisztelete - köti össze õket, hanem a józanul mérlegelõ szemlélet, az ellentétes pólusok kiegyensúlyozására törekvõ hajlam is - Oltványi esetében talán egy kicsivel több távolságtartással. A közeli és a távolabbi jövõrõl címû tanulmányban Oltványi méltányolta mind a demokratikus ellenzék, mind a hatalommal együttmûködõ reformerek törekvéseit, amit pedig doktriner látásmódra, szektaszellemre, elhibázott helyzetfelismerésre vallónak látott, azt józan hangon, de kíméletlenül bírálta. A harmincoldalas Beszélõ -tanulmány végén oldalnyi terjedelemben foglalkozott a Beszélõ szerkesztõinek akkori elképzelésével, mely szerint az arra vállalkozó szerzõknek anonim cikkekkel kellene jelentkezniük a második nyilvánosságban. Figyelemreméltó, hogy Oltványi nemcsak morális okokból veti el a névtelen publikációk megjelentetésének ötletét, hanem - Radnóti Sándor véleményére egyetértõen hivatkozva - a szerzõ nevének tulajdonított hermeneutikai természetû megfontolásokból is: "Alig hiszem, hogy bármiféle elméleti vagy politikai revelációval gazdagítana bennünket pl. egy olyan névtelen pamflet, amely egy vezetõ kormányférfi nyilatkozataiban található ferdítéseket és önellentmondásokat pellengérezi ki - ezeket ugyanis bármely normál ítélõképességû olvasó magától is észreveszi. Az ilyen bírálat csupán akkor tesz szert fontosságra, ha a nyilatkozó hivatali tekintélyével a kritikus a maga civilkurázsiját, személyes kockázatvállalásának gesztusát helyezi szembe." (Oltványi, 1994. 310.)
E terjedelmes idézettel látszólag eltávolodtunk Dávidházi könyvének problémavilágától, ez azonban nincs így. Oltványi hozzászólása nyilvánvalóan a Dávidházi számára meghatározó jelentõségû autorizáció - "jelentõségadás, szellemi felhatalmazás, tekintélynek nyilvánítás" (Hunyt mesterünk 11., Per passivam ... 17.) - problémáit világítja meg: ha nincs név, nincs autoritás, és e tét elvesztésével az értelme, jelentõsége is elvész a közlésnek. Nyomatékosítja a Dávidházi-könyvvel való párhuzamot, hogy a Pilinszky-interjúk szerkesztési, közlési és autorizációs kérdéseivel foglalkozó Dávidházi-tanulmányban is felbukkan ez a gondolat (feljegyzésre méltó koincidenciaként valahogy megintcsak egy Radnóti Sándor-utalás kíséretében), olyan kontextusban, mely szerint egyáltalán nem mindegy, kinek a neve áll valamely szöveg fölött. Pilinszky a strukturalizmusnak a szerzõ személyétõl radikálisan elvonatkoztató szövegközpontúságával vitatkozó egyik írásában jegyezte meg: "Krisztusnak az a mondata, hogy ¯boldogok, akik sírnak , keveset, vagy alig valamit érne, ha Oscar Wilde-tól származna." (Per passivam ... 342.) A Pilinszky-tanulmány mellesleg példa arra, hogy Dávidházi a saját megszokott kutatási területétõl távolabb álló szerzõ estében is érvényesíteni tudja elméleti felismeréseit, tehát próbára teszi azok teherbíróságát, és azt is érdekes látni, hogy a szerzõ mennyi empátiával és milyen biztos kézzel tereli az irodalomelméleti értelmezhetõség irányába a költõ olykor meglehetõsen enigmatikus mûvészetfilozófiai megnyilatkozásait.
Végül: ubi sunt - hová lett? A középkori formula eredetileg a világ hatalmasságainak, hívságainak mulandó voltára utal (vö. Lukácsy Sándor: Ubi sunt . ItK. 1983/3.), itt azonban egy olyan összefüggésben idézem fel, amely szemmel láthatóan Dávidházit is mélyen foglalkoztatja, és amely könyvének nagyon sajátos, fájdalmasan elégikus távlatot ad. Már elsõ könyvének elõszavában, a köszönetnyilvánítások között ("Isten másodszülöttje" VII.) is utalt arra, hogy mennyire nehezen talált monográfiájának megírásához - Aranyt idézve - "egy kis független nyugalmat". Sajnos a filológiai munka nem a mi korunknak való, végzõje nemcsak hogy nem kap elég megbecsülést, egyszerûen nincs rá idõ. Dávidházi írása keserû idõszociológiai tanulságokat is rejt magában. A filológia fénykora a tizenkilencedik században volt, amikor százkötetes életmûvek születtek a könyvtárszobák nyugalmában. Goldziher Ignác sorsa már elõrevetíti a késõbbi helyzetet: az arab filológia mestere megélhetési okokból hivatali munkát vállalt, éjszakánként jegyzetelt, és néhány hetes évi szabadságai alatt írta meg többszázoldalas, világhírûvé vált mûveit. (Vö. Goldziher Ignác: Napló . Magvetõ, Bp., 1984. 124-125.) A huszadik század második felében, Magyarországon a politikai számûzetés kényszere, a betegség, vagy a "más úgysem végzi el" tudata hajtja a kutatókat a textológia mûhelyébe. Mostanában a hajdani nagyfilológusok utóda, "egy nagyobb arányú hõskor hírmondója" (Per passivam ... 239-240.) vagy a mûvet választja, vagy az életet. Mit hoz a jövõ? - a kérdés ez.

Argumentum Kiadó
Budapest, 1998
409 oldal, 980 Ft