"Az irodalomról szóló beszéd, én úgy vélem, természetesen sokféle... [...] Hisz az irodalom annyi mindenre használható, befogadásának annyira nem lehet korlátokat szabni, s annyira nem megmondható, mely (vagy legalábbis mely típusú) befogadás lenne az igazi - hogy saját befogadásunk [...] ¯kibeszélési módját még mi, kiváló ízléssel és elsõrendû szakmai tudással rendelkezõ, ilyen-olyan pozícióval is kitüntetett, irodalomból élõ, felkent irodalmárok is, egymás között is, folyamatosan váltogatjuk..."
(Margócsy István: A tilalmi beszédrõl . Jelenkor, 1996. május. 472.)
Margócsy István kötetének Goethétõl kölcsönzött címe ( "Nagyon komoly játékok" ) tulajdonképpen olyan föloldhatatlan ellentét (tehát oximoron), amely mint trópus és/de mint hiba is érdemes az értelmezésre. Huizinga a legkülönfélébb nyelveknek a játék ra és a komolyság ra vonatkozó kifejezéseit összevetve arra a következtetésre jut, hogy "...a játék pozitív, a komolyság negatív. A komolyság jelentésbeli tartalmát kimeríti a játék tagadása, a komolyság nem-játék, egyéb semmi. Ezzel szemben a játékot nem-komolysággal egyáltalában nem lehet meghatározni vagy kimeríteni; a játék különleges valami." (Johan Huizinga: Homo ludens. Szeged, 1990, 54. o.) E kijelentések fényében világos, hogy "komolyan" nem lehet "játszani", hiszen a komolyság fogalma csak a másik hiányában (és hiányaként) értelmezhetõ. Természetesen elsõ pillantásra (is) érteni vélem a cím "játékosságát", és elértem, hogy az irodalmat mint játékot (a lélek balga fényûzéseként, tehát közvetlen hasznot nem hajtó tevékenységként) értelmezi, szemben a roppant hasznos (a létfenntartáshoz szükséges stb.) dolgok komolyságával, ugyanakkor a játék komoly jelzõje arra figyelmeztet, hogy bizony a szerzõ mégiscsak az efféle játékos dolgokat tartja valós értéknek , mert ugyebár nem csak kenyérrel él az ember... A cím ezen retorikus értelmezése mentén egy nagyon régi és nagyon patetikus toposzhoz jutunk, amely ezzel együtt a mindenkori mûvészetek önmeghatározásaként (önmítoszaként?) kereshetõ vissza a hagyományban.
Margócsy könyvének címe egyrészrõl az irodalommal mint játékkal szembesít, másrészrõl viszont a hozzá való viszonyt a komolyság jegyében tudja csak elképzelni, azaz várhatóan az irodalom mítoszához kapcsolódó, hagyományosan csak komoly ként elgondolható szerepeket, funkciókat, stratégiákat tételez és mozgósít kritikáiban.
A kritikáról (kritikagyûjteményrõl) íródó kritika a mûfaj klasszikus fogalma és hagyománya szerint értelme(zhete)tlennek tûnik, amennyiben a kritika mindig valamely primer szövegrõl való megszólalásként, azaz másodlagosként, következésképpen a szövegtõl különbözõként: nem-szövegként értelmezõdik. A nem-nyelviként artikulálódó kritika persze nincs kitéve a nyelv esetlegességének, ily módon a hagyományos értelmezõi stratégiák sem hasznosíthatók vele kapcsolatban, az így felfogott kritika rákérdezhetetlen. Amennyiben a kritika nem értelmezhetõ szövegként, annyiban jelen írás sem létezik, vagyis a kedves olvasó nem olvassa most ezt a mondatot.
Az önmagát nem-szövegként meghatározó kritika saját identitását az irodalmi rendszerben betöltött szerepe alapján nyeri el, amely szerep mindig valamely feladat megoldását célozza: tehát valamiféle eszközként, szerszámként tételezõdik. Végsõ soron a nyelven kívülre kerül, ahol csak politikumként, hatalmi eljárásként gondolható el. Az ebben az értelemben használt kritika-fogalom genezisét tekintve annak a hosszú XIX. századnak a terméke, amely szent feladatának tekintette bizonyos írói és olvasói magatartások kialakítását, irányítását nemzetteremtõi és/vagy civilizátori hevületében. Vagy ahogyan ezt egykoron és minden idõkre Toldy Ferenc megfogalmazta: "Voltak már íróink; mióta Ráth Mátyás megindította a hírlapirodalmat, keletkezett olvasóközönség is; de hiányzott, mi kivált forrongó idõkben írók és olvasók fenyítkezésére múlhatatlanul szükséges, az irányt adó, eszméket tisztázó , a felmerülõ irodalmi kérdéseket megvitató s ízlést nevelõ kritika ." (Toldy Ferenc: Kazinczy Ferenc és kora. Életrajzi emlék (1859-1860) Bp., 1987. 106. o. [kiemelés tõlem - M.R.]) Margócsy István könyve - a fülszöveg tanúsága szerint - ezt "a figyelmet, az értékelést, az értelmezést finom ízléssel irányító" [kiemelés tõlem - M.R.] kritikai hagyományt tartja követendõ példának, vállalva a szükségszerûen e példával járó anakronisztikusság gyanúját is, de természetesen modernizálva, saját képére csiszolgatva azt a kritika-modellt, amelynek a feladata már Kazinczy mester óta, hogy "...íróinkat rettegni tanítsa, hogy több gonddal írjanak, s olvasóinkat több eszmélettel olvasni, s nem vaktában hinni vagy nem hinni, amit nekik ez vagy amaz író mond..." (Kazinczy Ferencet idézi Toldy u. o.).
A kritika fentiekben elõszámlált feladatainak közös nevezõjeként egy olvasható vagy sokkal inkább olvas andó szövegkorpusz létrehozását lehet megnevezni. A kanonizáció oly sokszor körbejárt processzusa mindenképpen tekintély (pozitív és negatív értelemben egyaránt) és "ilyen-olyan pozíció" függvénye már a hõskortól kezdve. Az talán megkockáztatható, hogy Margócsy István mint a 2000 címû lap szerkesztõje, illetve mint egyetemi oktató rendelkezik azokkal a kondíciókkal, amelyek jogosítványul szolgálhatnak a kanonizációs folyamatban való részvételére, ám Margócsy mégis (vagy talán éppen ezért) látványosan elutasítja magától a kánonalkotás szándékának még a gyanúját is: "Ez a gyûjtemény sokféle irodalmat lát és akar láttatni a mában, s e sokféleségben az értékek sokféleségét is komolyan gondolja: emiatt nem akar sem egy irányzatot, sem egy áramlatot (mint irányzatot vagy áramlatot) kiemelni...[...] Emiatt választottam a tartalomjegyzék összeállításának során, értékelõ és értelmezõ csoportosítás helyett, az ábécérend szubjektum nélküli és üres absztrakcióját..." (Margócsy, i. k. 10-11. o.)
A szerzõ a kánon alakítás elutasításának gesztusával szakít a kritikai hagyomány kétszáz éves alapvetésével, belátva (?) annak mára tarthatatlan (?) és értelmetlen (?) voltát, ugyanakkor viszont a kritikát mint mûfajt (primer szövegekrõl való megszólalásként) egyáltalában nem problematizálja. (Hacsak nem tekintjük problematizálásnak azt a terminológiai bizonytalanságot, amely szerint Margócsy maga írásainak mûfaját egyrészt egyértelmûen definiálja könyvének elõszavában: "Ezeknek az írásoknak a túlnyomó többsége kritika ként született, s kritikának volt és van ma is szánva..." [9. o.], ugyanakkor Spiró György A jövevény címû, "nehezebben befogadható" regényérõl szólva megjegyzi, hogy írása "nem kritika, hanem ¯csak kommentár" [192. o.], amely éppen a befogadás megkönnyítését célozza, de elõbb használja a "mûleírás" fogalmát is [9. o.].) Ezen terminológiai bizonytalanság azonban egyáltalán nem befolyásolja Margócsyt abban, hogy bátran rábízza magát egy magabiztosan használt, soha meg nem kérdõjelezett nyelvre és mûfajra akkor, amikor némely általa bírált mû kapcsán éppen a mûfajra magára való rákérdezést látja alapvetõ tendenciának: "A romantikus esztétikából örökölt szubsztanciális személyiség kategóriája [...] lett a költészeti kritika tárgya; s e költészetnek témájává így majdhogynem természetesen a költõi megszólalás kritikátlanságának felszámolása vált." (265. o.) Mintha a mindenkori kritika "látens" (ön)mítosza kísértene itt. A bírálat, kívül (sõt mivel õ maga alkotja a szabályt: felül) állva a klasszikus irodalmi mûfaji rendszeren, önmagát mindig is nem-imitatív, az alkotások poétikai kódoltságával szemben inkább "természetes" - a mindennapi beszédhez (semmiféleképpen sem íráshoz!) közelítõ - nyelvhasználatként szerette elképzelni. Így teremtette meg önazonosságának és verifikálhatóságának / falszifikálhatóságának feltételrendszerét, amely ugyan az ítéletei igazságértékének megkérdõjelezését megengedi, de az ítélkezés (értsd: a kritikusi megszólalás) jogát és legitimitását - éppen a megszólalás "természetessége" és így a "mögötte álló", hagyományosan identikusnak elgondolt szubjektum legitimáló ereje nyomán - érinthetetlenné teszi.
A kötet sajátos szerkesztõelvéül választott ábécérend kettõs konnotációval bír: egyrészt a véletlen, az esetlegesség szép és romantikus gesztusként (a felelõsség elhárítása mellett) a sokféleség bõl (a könyv egyik legtöbbször használt szava) való szemezgetés képzetét erõsíti, másrészt viszont a "szubjektum nélküliség" éppen az objektivitás klasszicista szigoraként a kritikák ítéleteinek megfellebbezhetetlenségét sugallja, felkeltve a lexikon vagy enciklopédia tárgyilagosságának képzetét. Margócsy enciklopédiájának tárgyszóválasztását leginkább azok a szerzõk teszik érdekessé, akik "látványosan és fájdalmasan" kimaradtak belõle: tudniillik: a kánonalkotás ellenében hat már a könyv tartalomjegyzékében olvasható szerzõi névsor maga is, pontosabban inkább az e névsorból kimaradt nevek tanúskodnak ellene, hiszen azért mégiscsak nehezen gondolható el egy olyan kortárs magyar kánon, amelybõl hiányzik Krasznahorkai, Mándy, Mészöly, Nádas, Nemes Nagy stb. (hogy csak a közepébõl válogassak).
Margócsy szemmel láthatóan vonzódik a mûfajok zárt rendjéhez, ebbéli vonzódását talán "szakmai ártalomként" is kezelhetjük, tudniillik "lehet tudni", hogy a szerzõ legkedvesebb korszaka a tizennyolcadik század vége (11. o.), amelynek kiváló tudósaként (különösen a kor poétikai gondolkodásának ismerõjeként) a klasszicista rend( szer) utáni nosztalgia mindenképpen ott kísért kritikusi gyakorlatában. Szép példa erre Balassa-kritikája, amely szerint éppen a mûfaji keretek áthágása üt vissza negatívan a Szabadban kötet írásaira: "Balassa valóban radikálisan leszámolt a mai korban dívó tanulmány, cikk, tárca stb. silányságig koptatott mûfajkonvencióival... [...] Csakhogy a mûfajok csalfábbak ám, mint szeretnénk, mint remélnénk, s a kívántnál jóval erõsebben vesznek körül minket, s szabad, megszabadult önkifejezésünk gyakran találja magát archaikus burokban..." (17. o.)
Ugyancsak a szerzõ "klasszicizáló mûveltségének hatását" (vö. 62. o.) vélem felfedezni abban a módszerben, amelyet kritikáiban követ: tudniillik a mûvek poétikaileírásában . A poétikai deskripció a kritikának arra az "archaikus" hagyományára támaszkodik, amely szerette elõírni a mûvek generálásának lehetséges szabályait, hogy semmiképpen se érhesse kellemetlen (vagy akár kellemes) meglepetés . A preskripció ma már a múlté, ám a kritika azért megköveteli a maga jogosnak tartott jussát: ha nem írhatja meg elõre a szabályokat, hát megteszi ezt utólag, azaz ha a szöveg születésénél nem vehet részt tevékenyen, hát ott szorgoskodik majd a halálos ágyánál, kivesézve az utolsó zsigerig.
Úgy tûnik, hogy Margócsy írásaiban a poétikai deskripció szinte sohasem vált át (legalábbis reflektáltan) preskripció vá, ami már magában is dicséretes önkorlátozásról tanúskodik, vagyis "nagyon komolyan" gondolja az irodalom sokféleségének elvét. Olyan kritikusi magatartást képvisel, amely sokkal inkább köthetõ a kritika kettõs feladatának (a normatív értékelés nek és az értekelõ normaképzés nek) ez utóbbi irányához (vö. Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikai öröksége. Bp., 1992. 34-39. o.), azaz nem kész (vagyis megfellebbezhetetlenül zárt és rigorózus) elvárásrendszert mûködtet bírálataiban. Valóban szóba áll a szöveggel és vele megy (13. o.) anélkül, hogy õ maga próbálná irányítani. Tulajdonképpen ez teszi Margócsy kritikai attitûdjét hallatlanul vonzóvá. Valahogyan úgy tûnik, hogy mindenféle csinnadratta és melldöngetés nélkül, a maga ironikus vagy idõnként enyhén szarkasztikus módján: valóban hajlandó beszélgetni.
Természetesen azoktól a "korlátoktól", amelyek szükségszerûen következ(het)nek bármely szerzõ elõfeltevésrendszerébõl, jelen kötet egynémely írása sem mentes, ám sohasem sértõ, ledorongoló agresszivitással érhetõk tetten még a legelmarasztalóbb kritikákban sem. Ebbõl a fajtából (elmarasztalás) talán legtanulságosabb a Juhász Ferenc-írás, amely inkább közvetít a Juhász költészetével - amelyet a kritika "sem kiköpni, sem lenyelni nem tud" (76. o.) - szembeni tulajdonképpen "metafizikusnak" mondható, és/de kétségtelenül jogos ellenérzéseket, mint "szubjektum nélküli mûleírást". Tudniillik Margócsy ebben a kritikájában olyan dolgokat kér számon Juhász költészetén, amelyeket a legrosszabb, valóságtükrözõ poétikai gondolkodás sem nagyon engedhet meg magának, azaz maga sem gondolhatja komolyan : "...Juhásznak nem maradt látása az õt közvetlenül körülvevõ életre, azaz arra, ami körülötte, körülöttünk zajlik." (78. o.), és ebbõl következõen aztán "...sem arról nem tudunk meg semmit, mi történt (szerinte) `56-ban általában, sem arról, mi történt vele, sem arról, miért és hogyan mozdultak meg az emberek." (80. o.) Az efféle a "valóságra" vagy a "történelemre" mint abszolút referenciára figyelõ irodalomértés egyébiránt egyáltalában nem jellemzi a kötet írásait (éppen ezért olyan szembetûnõ itt), ám nyomokban itt-ott felbukkan azért, mint például Bodor Ádám novellái kapcsán, amelyekben "ott él azonban a nagy, elfelejthetetlen és összetéveszthetetlen kelet-európai tapasztalat a mindennapi történeti világ mindennapi abszurditásáról" (30. o.), vagy például finoman mindig ott munkál a nyolcvanas évekre datált írásokban valamiféle politikai felhang formájában, amely a kor sorok között beszélõ ellenzéki attitûdjének (mára és számomra már csak történeti relikviaként értelmezhetõ) hatásáról tesz tanúbizonyságot.
Margócsy írásai ugyan "nem elméleti cikkek" (9. o.), ám mégsem szükségeltetik túl nagy munka elméleti alapállásának kiderítéséhez (persze ez nem a rajtakapás kaján örömeként értendõ), tudniillik már a kötet elsõ, Balassával foglalkozó cikke számot ad olvasói attitûdjérõl, miszerint "Egy könyv mindig meghív [...] az olvasó szívesen együtt megy a szöveggel, elkíséri, szóba áll vele, beszélgetni kezd, kikérdezi..." (13. o.), azaz Margócsy a jó hermeneuta szerepében a szövegben benne lévõ kihívásokra igyekszik válaszolni, illetve e kihívásokat közvetíti, ezekben a kritikákban történetesen a "feltételezett átlagolvasó" (251. o.), nem "szakmabeli" olvasó felé. (A kritikus a nemzet valódi napszámosa.) Margócsy itt (ki)olvasható szövegfogalma egy autentikus, önálló léttel bíró szöveggel számol, vagyis "a meghívó szöveg (a felelõ) a felelõs azért, hogy meghívását sokoldalúan értelmezhetõvé, elfogadhatóvá, azaz önként elfogadandóvá tegye." (13. o.). Az olvasói, értelmezõi munka ezek szerint csupán a kézenfekvõ kimondásában áll, illetve a szöveg által intencionált jelentések kezelésében, illetve e jelentések generálási szabályainak leírásában. A kritikus feladata nem az értelmezés, hanem a mû leírása, pontosabban annak a mechanizmusnak a "megmutatása", ami a valamiképpen adottként (adományként?) tételezett jelentések létrejöttét eredményezi. Igyekszik tehát a konkrét szöveg generálásának szabályosságait és szabálytalanságait leírni anélkül, hogy az így tett kijelentésekig "vezetõ", szükségszerûen interpretáció eredményeként leírható útról számot adna, vagy a legcsekélyebb mértékig is reflektálna rá. (A reflexiót annyiban tekintem a kritikusi tevékenység kritériumának, amennyiben inkább az írás "közvetett", semmint a beszéd "közvetlen" terében helyezhetõ el.) Ennyiben vélem érteni Margócsy fentebb már emlegetett "mûleírás" terminusát, és ennyiben igazolhatónak látom azt a kritikák olvasása közben kísértõ (rossz) érzésemet, hogy a szerzõ az általa kimondott interpretációkat nem önmagának, hanem a szövegnek, a szöveg szerzõjének tulajdonítja, és így valamiképpen abszolutizálhatónak tartja. (A kritikus így valamiféle médiummá vagy "féligáteresztõ hártyává", szûrõvé válik.) Erre talán jó példa a Kis Magyar Pornográfiá ról írott kritika egy passzusa: "E tétel [ti. Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. - M.R.] vezérige a könyv számára pozitív és negatív értelemben egyaránt. Esterházy ennek jegyében írja könyvét, ennek kifejtését akarja megvalósítani egész vállalkozásával... [...] Esterházy számára a mûvészet (jelen esetben a prózaírás) feladata: a kimondhatatlan körülírása, s általa a lényeginek érzékeltetése és létrehozása." (40. o.) Az így kimondott tétel aztán evidenciaként gördül tovább anélkül, hogy esetlegességének leghalványabb jelét adná.
A Margócsy által "vallott" szövegfelfogásból a jelentésnek egy olyan értelmezési lehetõsége következik, ami itt-ott fel is bukkan a bírálatok gondolatmenetében, nem kis zavart okozva. Az önálló léttel bíró szöveg maga vezeti el az olvasót az önmagában megbúvó jelentéshez, aminek örömteli kimondása lesz a kritikus felelõsségteljes feladata. A jelentés helyére való rákérdezés szervezi például az Oravecz-írást: "Oravecz azt mondja ki, hogy a szavak mögött van valami olyan jelentés, melynek feltalálásához és kimondásához eljutni talán a legnagyobb költõi és emberi kötelesség és lehetõség, ugyanakkor oly erõvel és igénnyel operál a szavaknak héjával , azaz képi szépségével, hogy az már félig-meddig kétségbe is vonja, hogy csak a szavak mögött (vagyis hol is?) helyezkedne el az igazi jelentés..." (122. o.) A jelentés helyének a szöveg ben történõ rögzítése a kötet talán leglelkesebb bírálatában (Tandori Dezsõ: Koppar köldüs 227-236. o.) azonban radikálisan meg is kérdõjelezõdik. Ez az az írás, amelyben - minden bizonnyal a Tandori-szöveg erõteljes vezetésének hatására - Margócsy mindvégig megingathatatlanul magabiztos kritikai nyelve kilépni látszik önmagából, azaz némiképpen felfüggesztõdnek bizonyos mindeddig magabiztosnak tûnõ elõfeltevések. Ezek közé tartozik például a (Tandori-)szöveg önálló/önmagában álló létének revideálása, amenyiben "E könyv [ti. Tandorié. - M.R.] kizárólag interpretációiban létezik - minden szövegdarabjának, szójelének, mondatának, szerkezetének többféle lehetséges értelmezése jogosult: a szerzõ (a szöveg) nem árulja el saját értelmezõ kulcsát..." (230. o.); és ugyanilyen revideálásnak tekinthetõ a "jelentés helyének" meghatározása kapcsán, amennyiben az "...amúgysem önmagában, hanem alkalmazójában rejlik." (236. o.). Nem tudom mennyiben lehet ezt a fajta metanoiát a Balassa-írás kapcsán kifejtett értelmezõi magatartásának - tudniillik a szöveg vezet, az olvasó utána megy bárhová - szélsõségeként vagy inkább radikális következményeként elgondolni, azaz a jó szöveg (mint amilyen a Tandorié) képes önmagából kifordítani az értelmezõt egészen nyelvének (ön)megsemmisítéséig; mindenesetre szép, romantikus közhely ez (egyáltalán nem negatív értelemben), az "élt [sic!] megváltoztatásának" vágyával a háttérben.
De akkor meg hol van/hová lett/hol lehet a kritikák mögött álló ("vagy hol is?" - 122. o.), azokat magabiztosan, identitásának csorbítatlan teljességében mondó kritikus-szubjektum?
Ezzel a szövegnek tulajdonított, onnan "kiolvasható" (fent érintett) jelentés-koncepcióval függhet össze - mintegy genetikusan - Margócsy sokat, és egymástól egyébként igen távoli alkotók kapcsán gyakran használt "ornamens", "ornamentális" fogalma. Nagyon leegyszerûsítve e fogalom az üresség, a tartalmatlanság szinonimájaként jelentkezik például Oravecz kapcsán: "... az egyes képek csupán [Kiemelés tõlem - M.R.] ornamensként, önmaguk ornamenseként fognának érvényesülni, egy elõre meghatározott jelentés szép és dúsan díszített illusztrációjaként." (121. o.); de ugyanígy a "semmit mondás" jeleként értelmezõdik Juhász Ferencnél: "...a fantasztikus képek pedig elveszítik önálló szépségüket és jelentésüket: ornamenssé válnak, barokk buja díszítéssé egy nagy, de nagyon kopár vázon." (80. o.), Juhász költészete így lesz aztán "fájdalmasan és tragikusan üressé." (82. o.); valami hasonló értelemben jelentkezik e fogalom mind Juhásztól, mind Oravecztõl annyira távolinak tûnõ Garaczi prózájával kapcsolatban is: "...a próza így [ti. a játékosság, a hagyományos prózanyelv kifordítása révén] az õ kezén ornamentálissá válik - mintegy ékítményeiben, díszítésében, feldíszítettségében pompázik, nyitva hagyva (vagy talán nem is érintve) azt a kérdést: mit is díszít." (63. o.). Margócsy fent méltatott ornamens terminusa egymástól idegen, egymással máskülönben egyáltalán nem (vagy csak igen nehézkesen) összevethetõ írói világokat (nyelvhasználati módokat) hoz egy kalap alá, mindannyiszor negatív felhanggal. Talán megkockáztatható az a kijelentés, miszerint Margócsy igen erõs és egyben kétséges terminusa abból a hagyományos, klasszikus irodalom és jelfelfogásból táplálkozhat, amely a tartalom és forma, jelölõ és jelölt, decoratio és decorum folyton egymás után vágyakozó, a másikra (oda-vissza) mutogató kettõsségét vallja: "Tudhatom persze, hogy a posztmodern irodalomban az ornamentika szerepe önállósulni óhajt, s nem is kívánok ezzel szembeszállni, legfeljebb (klasszicizáló mûveltségem hatására) azt kérdezhetném: az ornamentika, azaz a dekoráció mellett nem lehetne-e a decorum hajdani fontosságát is visszahozni?" (64. o.). Természetesen nem az ilyen irodalomfelfogás jogosultságát kérdõjelezem meg általában (hiszen magam is komolyan gondolom az irodalomról való beszéd sokféleségének fontosságát; meg hát miért ne), amikor felhívom a figyelmet (a virtuális átlagolvasóét persze) munkálkodásának hatására Margócsy István kritikáinak jelentõs hányadában, hanem csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy bizonyosfajta irodalom befogadását mennyiben akadályozhatja a hozzá való ragaszkodás. (Enyiben persze sérülni látom a Margócsy által annyit használt sokféleség teminushoz kötõdõ pluralitást és nyitottságot.) Azt gondolom, hogy az az alapvetés, amelynek fényében Juhász és Garaczi egyként negatív elbírálásban részesült, egyrészt nem teszi lehetõvé (vagy erõsen akadályozhatja) a köztük azért elég egyértelmûen érzékelhetõ különbséggel való számvetést; másrészt pedig rávilágít annak az értelmezõi magatartásnak a gyengéjére (ti. a szöveggel való "élvezkedést" [Barthes] teszi lehetetlenné), amely még mindig - körülbelül Toldy Ferenctõl kezdve - "racionalizálási processzusként" (Radnóti Sándor) határozza meg önmagát.
A könyv írásainak nagy részében fontos elméleti alapként, vagy inkább háttérként ott munkál az irodalmi kultusszal való szembesítés/szembesülés igénye és gyakorlata. (Fõként a következõ írásokban van jelen: Már nem sajog (József Attila legszebb öregkori versei), Ottlik Géza : Buda , Szabó Lõrinc : Vers és valóság, ill. Líra és kultusz. ) Margócsy e tárgyban publikált kiváló tanulmánya (A magyar irodalom kultikus megközelítése. ItK 1990/3), az egész magyar irodalomtörténetet kultikusnak minõsíti, azaz többnyire a félisteni költõk stb. iránti rajongásból származó ellenõrizhetetlen kijelentések gyûjteményeként kezeli. S mint ilyet az értelmezõi/olvasói tevékenység helyenként és koronként hatalmi eszközökkel is bíró akadályaként képes csak szemlélni. A kultusz csorbítja a maga sorsának alakításán fáradozó olvasó szabadságát, hiszen megnehezíti a szöveg önálló/szuverén értékelését, sõt magának a szövegnek a kézhez vételét (stílszerûbben: szemrevételét). A kultusszal való le-, vagy inkább elszámolás végsõ célja tehát a szöveghez való hozzáférés lenne, vagy ahogyan Margócsy maga teszi fel a kérdést a Buda kapcsán : "Hogyan lehet (s lehet-e egyáltalán) sok mítosszal terhelve, egyszerûen olvasni ezt a regényt?" (135. o.). Azzal együtt, hogy a kultusztól való elhatárolódásra való törekvést igen hasznos tevékenységnek gondolom, fölvetõdik az az unalomig ismételgetett kérdés, hogy hová/meddig lehet visszatisztítani egy szöveget; mely elemek tekinthetõk csupán törlendõ segédegyeneseknek; egyáltalán lehetséges-e "csupaszon", "önmagában" olvasni a mûvet. Margócsy Buda -értelmezésén igen erõteljesen érzõdik az igyekezet a kultusztól való elhatárolódásra, ám maga is beleesik a kultusznak ásott verembe (maga ásta), amennyiben állítja: "az egykönyvûség" (ami az Ottlik-kultusz legalapvetõbb fogalma) áldozatává válik a Buda címû regény olvashatósága: "A Buda , úgy látszik, önmagában nem áll meg a lábán, az elõzõ nagy regény nélkül nem mûködik [...] a Buda nem más, mint zseniális, illusztratív, variatív lábjegyzetgyûjtemény az Iskolá hoz." (137. o.) Persze nehéz ellenõrizni (bátrabban: lehetetlen), hogy vajon a Buda megáll-e önálló regényként, ám az is biztos, hogy itt a kritikus visszatisztításra vonatkozó, a kultusz kapcsán bejelentett igénye (érthetetlenül és váratlanul) felfüggesztõdik. Innentõl kezdve persze az a kérdés, hogy a bíráló miért nem igyekszik - ha már egyszer reflektál rá, és igényelné - "elfelejteni" (persze tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen) az Iskola a határon címû regényt, vagy ha már végképp nem tud felejteni, miért nem fogadja el a (talán nem elég "ravasz módon") felkínált játékot. Erre talán abban a (Margócsy által úgy látszik preferált, föntebb érintett) szövegfelfogásban lehet keresgélni a választ, amely a szöveg nyitottságát csak az olvasó, illetve az író felé "engedi meg", ám a szöveget magát befejezettnek és zártnak tekinti - nem hagy lehetõséget (teret) a mozgására, amúgy intertextuálisan. Ottlik regénye ráadásul még a kézirat autentikusságának kérdésében is kétségeket támaszthat a filológiai virtussal is bõségesen felvértezett kritikusban (annak ellenére, hogy a szöveg kiadója, Lengyel Péter Népszabadság beli interjújában igyekszik eloszlatni a kételyeket). Ez a bizalmatlanság maga is az Ottlik-kultusz részének tekinthetõ, hiszen végsõ soron azt implikálja, hogy csak a biztosan Neki tulajdonított (azaz az író saját kezével szentesített) szöveggel hajlandó/érdemes/lehetséges foglalkozni, vagyis a szerzõ alakja/mítosza legitimálja az olvasatot, sõt már annak lehetõségét is. Arról nem is beszélve, hogy a szerzõség körül támadt bizonytalansággal halványan derengõ lehetõség kínálkozik az amúgy leértékelt, rossznak tartott regényt elszakítani az Iskola a határon írójától, anélkül, hogy annak nevén folt eshetnék. (Vö. például Toldy Ferenc 1852-es kritikájával az Új Magyar Múzeumban Arany Nagyidai czigányok címû szövegérõl, amelyben Toldy egyenesen elvitatja a mûtõl az Arany nevet, vagyis hogy ez az Arany nem az az Arany, aki a Toldi t írta stb.) Így történhet meg aztán az a fura eset, hogy a Buda "(Ottlik-imitációba tévedõ) közhelyekkel" (140. o.) váltogatja a zseniális meglátásokat. Ez a sajátos skizofrénia, amely szerint két Ottlik létezik - az igazi , aki az ISKOLÁT írta, illetve ez a másik önmaga plagizálója (ál-Ottlik), aki a Budá t -, hát nem az irodalmi kultusz iskola példája maga is?!
Az elõszóban csak finoman sejtetett, lehetséges "irodalomszemléleti egység" (11. o.) - azzal együtt persze, hogy tudomásul vesszük, hogy a kötet "nem szisztematikus irodalomtörténet" -, leginkább az elmúlt negyven év lírai termésének elemzése kapcsán rajzolódik (vagyis inkáb rajzol ható) ki a könyv ábécérendjének szikár egymásutániságából. Ez persze nem túl heurisztikus kijelentés, hiszen a kötet végén található két összefoglaló jellegû, nagyobb ívet felvázolni igyekvõ esszé-tanulmány (Líra és kultusz ill. "névszón ige" - Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról) meglehetõsen egyértelmûen tanúskodik az említett korszak költészetének egy potenciális (hiszen egyelõre csak vázlatosnak mondott [259. o.]) történeti, poétikai megközelítési lehetõségérõl.
Margócsynak az adott korszakra vonatkoztatott líraértelmezése azon a meglátáson alapul, hogy még a romantikából (sõt lehet, hogy korábbról) örökölt költõeszmény, amely szerint minden költõt valamiféle félisteni hõsnek kijáró tisztelet, kultusz övez, fokozatosan deszakralizálódik. Ennek a költészet-, de fõleg költõeszménynek a hátterében az a (neo)platonikus alapokon nyugvó romantikus felfogás áll, amely szerint a költõ, aki részesedik az istenségbõl, valami olyan titkos tudás birtokosa, amely a közönséges halandó számára hozzáférhetetlen. Ezt a titkos tudást azután mint lángszavú próféta, nemzetét vezetõ vátesz stb. adja át, vagyis inkább cseppent belõle, az õt árgus szemekkel figyelõ tömegnek. Margócsy szerint ez az igen súlyos költõeszmény még maradéktalanul érvényesül Nagy László vagy Juhász Ferenc költészetében, ám a hatvanas évek végére, de leginkább a hetvenes évekre - fõként Tandori és Petri felléptével - alapjaiban kérdõjelezõdik meg. "A hatvanas évek végén fellépõ generáció legmarkánsabb képviselõi (a legnagyobb erõvel talán Tandori és Petri) a kultusz központi mozzanatának, a költõi szerepnek kritikáját, a személyiség önvizsgálatát tették költészetük alapmozzanatává." (256. o.) Ez az önvizsgálat szükségszerûen kérdõjelezi meg egyrészt az (addig) alkalmazott költõi nyelvet, vagyis reflexívvé teszi a lírai megszólalást; másrészt a költõként megszólaló személyiséget/alanyt magát. Ez a reflexió a hetvenes-nyolcvanas évek költészetét egyrészt alapvetõen ironikus hangvételûre hangolja (fõleg Petrinél: "...az õ megszólalása, ha nem nélkülözi is a beszélõ (a költõ) önazonosságának állítását, nem hajlandó mitizálni alakját, sõt [...] kételyeket is ébreszt a megszólalás autentikusságát illetõen." [161. o.]), másrészt a "költõi nyelv" fogalmának az alapokig visszamenõ elbizonytalanodásához, azaz valamiféle nyelvfilozófiai fordulathoz vezet (ez különösen Tandorinál szembeszökõ: "...a költõi nyelv fogalmának, a nyelv használatának radikális átfogalmazása. E szövegek [ti. a Koppar köldüs szövegei - M.R.] olvastán végleg le kell számolnunk azzal a még ma általában nagyon erõsen élõ hagyományos illúzióval, mely szerint a költõi nyelv a mindennapi, ismert és mindannyiunk által használt anya nyelv változata lenne..." [228. o.]). A költõi alany és fõleg a hozzá fûzõdõ mítosz deheroizálásának folyamata során a versekben mindeddig sértetlenül teljesnek tételezett szubjektum maga bizonytalanodik el. A költõ (nevezetesen Bertók) "eljut a grammatikai én kategóriájának és szavának kihagyásáig" (23. o.), illetve miként Oravecz ("... legsokoldalúbban, s legvégletesebben [...] õ végezte el a személytelenítés költõi és nyelvi gesztusait ..." [120. o.]) eljut a "költõi személyesség visszaszorításáig", amibõl következõen a líra éppen hagyományos meghatározásának alapját veszíti el. Ehhez képest a nyolcvanas-kilencvenes évek költészete mintegy tudomásul véve , hogy "A költészet anyaga, a beszéd, meglehet darabjaira hullott szét - de ha ez történt, akkor ebbõl kell mindazt felépíteni, amit máskor talán másból, de ugyanolyan indítékokkal kellett." (91. o.), valamiképpen megpróbálja újjáépíteni - de semmiképpen sem rekonstruálni - a lírai megszólalás lehetõségét. Ezt a megszólalást azonban nem a líra alanyának ravasz visszacsempészéseként kell elgondolni, hanem éppen az elhangzó/elhangoz ható beszéd identitásának esetlegességére kerül a hangsúly: pl. Nádasdynál "...saját megszólalásának attitûdje a `szerep` keresését és váltogatását is jelenti." (106. o.) Tulajdonképpen a jelzett korszak költészete úgy kerül túl az irónián (s lesz "irónia utáni költészetté" [105. o.] vagy "egy új érzékenység lírájává" [106. o.]), hogy nem célja az én deszakralizálása, háttérbe szorítása, hanem evidenciaként jelentkezik ennek a mitikus szubjektumnak a szavakra, mondatokra való "szétesése", de egyben lehetségesnek is látszik, hogy éppen ezekbõl a mondatokból minden alkalommal újraépíthetõ valamiféle én, amely aztán ugyanolyan nyomtalanul grammatikai egységekre hullik, ahogyan megkonstruálódott. (Szóból vétettünk, és szóvá leszünk.) Ennek következményeként a költõ, mint amilyen például Kukorelly, a "verseit arról írja, amirõl, tudjuk, a ¯nagy költõk szokták." (91. o.), azaz vissza lehet jutni a mondás ethoszához, sõt a kritikus végre maga is nyugodt szívvel (és leplezetlen elégedettséggel) mondhat ilyet, hogy "akárhogy is furcsálkodunk azon, hogy ilyesmi még ma is, a posztmodern világban is lehetséges, el kell ismernünk: Nádasdy Ádám költészete maga a par excellence szerelmi költészet..." (109. o.).
A költõ romantikus mítoszának deszakralizálódásával összefüggésben Margócsy a nyelvhasználati attitûd változásának tendenciájára hívja fel a figyelmet a kötet talán leginvenciózusabb írásában, a "névszón ige" címûben. A zseniként, beavatottként elgondolt költõ megszólalásaiban mindig valamiféle rituális tettet, a titokhoz, a "nagy kimondhatatlanhoz" közelítõ aktust kell látnunk. Ennek eszközéül a kimondott szó - mintegy a szómágia hagyományának felidézésével/vállalásával (265. o.) -, mégpedig a titok neveként, isteni igeként értelmezett szó kínálkozik: "A költõ ezek szerint isteni igéket keres, s a költészet egésze nem más, mint egyébként meglévõ (a költészeten kívül), szubsztanciálisan létezõ titkok és jelentések (szójelentések) keresése és felmutatása." (261. o.). Az igaz, az egyetlen szent szó (az Isten kimondhatatlan, de fáradhatatlanul keresett nevének hagyományát is megidézve) keresését, a költõ-image változásával, a mondat variatív esetlegessége váltja fel, azaz "nem a jelentés titka, hanem a jelentés tulajdonításának mechanizmusa lesz imitálva..." (270. o.). Ennek alapján különbözteti meg Margócsy a szó, illetve a mondat poétikájá nak terminusait az elmúlt negyven év költészetének felvázolható tendenciájaként. Margócsy gondolatmenetének legérdekesebb tanulságaként a költészeteszmény (látszólagos) racionalizálódásának és (?) grammatizálódásának folyamata kínálkozik: a nagy mítoszok deszakralizálódása után az isteni attribútumait vesztett költõ az égbõl a nyelvbe hullik alá, kiválóságát immár nem a ködös, fennkölt eszmék és fájdalmak, hanem a nyelvvel való bánás - kicsit emlékeztetve a versificátor múlt század eleji, akkor (többnyire) negatív felhanggal alkalmazott terminusára -, a mesterség biztosíthatja. (Ebbõl a szempontból értékeli nagyra Margócsy Parti Nagy költészetét és prózáját egyaránt: "...õ valóban anyaggá, azaz csak anyaggá tette a nyelvet, s nem egyszerûen eszközként használja fel elbeszéléséhez a nyelv anyagiságát, hanem éppen megfordítva, a nyelv önállósuló anyagiságában oldja fel az elbeszélés, a cselekményvezetés stb. azon fogásait is, melyek mások szövegeiben hagyományosan önállóbbnak, sõt magasabb rendûnek minõsültek." [144. o.]) A vers nem a beleplántált szent jelentések termõtalaja többé, hanem olyan megmunkált és megmunkálható szántó, amelyet az olvasó maga tehet termõvé, amennyiben arra alkalmasnak találja.
Ezzel a költészetértelmezéssel Margócsy nem állít kevesebbet, mint hogy az állandó mozgásként (történet(i)ként!) elgondolt irodalom a folytonos klasszicizálódás jegyében áll, illetve "halad" (ha Hauser Arnold az "örök manierizmus" apostola , Margócsy méltán illethetõ az "örök klasszicizmus" mestere címmel). A feltételezett mozgás íve a szûknek érzett, a mennyei sejtések kifejezésének gátjaként tételezett mûfaji és nyelvi határok lerombolásának misztikus és romantikus káoszától, a racionálisan, építõelemként kezelt nyelv univerzumáig - ami, irodalomról lévén szó, nem jelenthet egyebet, mint a "hagyományos" mûfaji, stb. rend rehabilitálását - rajzolódik az irodalmunk egére valamiféle újabb szövetség szivárványaként. Margócsy tehát nem azok közé a kritikusok közé tartozik - nyilvánvalóan valamiféle felvilágosult-liberális elvekbõl következõ, tökéletesedésbe vetett hittel a háttérben/összefüggésben -, akik a romlásnak, a végsõ idõknek a csalhatatlan jeleit keresik, s így elõbb-utóbb fel is fedezik (lásd elõbb a történettel kapcsolatos, majd utóbb a kritika -"vitának" az apokaliptikus hangnemét! ) újabb idõk újabb irodalmában.
Margócsy István kötete rendkívül korrekt munka: az olvasó azt kapja, amit az Elõszó ígér, sem többet, sem kevesebbet. A "Nagyon komoly játékok" írásai egy többé-kevésbé egységes szemléletû, igen rugalmas és minden irányban nyitott kritikusi attitûdrõl adnak számot, amely csak a legpozitívabb értelemben nevezhetõ/nevezendõ konzervatívnak: azaz egy nagy hagyományú ítészi magatartást õrizget, és örökít tovább, ugyanakkor felvillantva e hagyomány korlátait, és vele a kritikai nyelv még (be)járható, e hagyományon túllépõ lehetséges útjait. Margócsy azonban ide már nem merészkedik, hanem megáll a határon és a könyv mottójául választott Gottfried Keller idézett szavait ismételve, enyhén ironikus mosollyal az arcán a távolodók után int: "Csináljátok, de aztán magatokra vessetek!"
Pesti Szalon Könyvkiadó
Budapest, 1996
294 oldal, 670 Ft