GYÕRI ORSOLYA

A Csípõfogócska azért emelkedik ki Márton László korai elbeszéléseinek kötetébõl, mert úgy értelmezi át a hagyományosnak nevezett történetmondási sémát, hogy színleg keretei között marad, szemben más elbeszéléseivel, amelyekben egyértelmûen áttöri a korábbi "korlátokat". Márton László Csípõfogócska beli "állításai" mögött többértelmû kettõsségek hálója feszül. A hagyományos - metonimikus - elbeszélésmód üllõjén edzett olvasó csak a kitaposottnak tûnõ út többszöri bejárásával sejtheti meg, hogy a kettõs retorika útvesztõszerûen megképzett szövegvilágában bolyong.
Márton László hallatlan leleménye - nézetem szerint - abban mutatkozik meg, hogy olyan szövegtestet hoz létre, mely maradéktalanul beilleszthetõ korai novellái közé, és ezzel egyidõben az átértelmezett "hagyomány" záróakkordjává is válik. Ez azonban természetesen nem úgy értelmezendõ, hogy az új utak létesítésével régieket szüntet meg, hanem inkább a régi felújításának és tatarozásának mintájára. Az újraírás mint a tatarozás végtelenített formája folyamatosan átrendezi a korábban "leírtnak" vélt jelenségek világát, s ezzel bírálja felül a felvilágosodás "módszerét". Módszeren itt az ész egyeduralkodói pozícióba jutásának következményeit értem, vagyis egyrészt azt az ekkoriban kialakuló vélekedést, hogy a dolgok bizonyos törvényszerûségek alapján "családfaszerûen" visszavezethetõk egyetlen okra, másrészt viszont annak elfelejtését, hogy e törvényszerûségek a jelenségvilágból "esetlegesen" levont következtetések, és nem eredendõen jelenlévõ és megváltoztathatatlan mozgatóerõk.
E törvényszerûségek törvényadóvá válásából következett az "ész századának" legnagyobb öncsalása: miközben a világ megismerhetõségének elvét hangsúlyozta, azzal, hogy elõre meghatározott koordináták keretei között maradt, nem tett mást, mint régebbi ismereteihez igazította-hason(l)ítgatta az újat. Azaz a dolgok uralhatóságának eszméjétõl megmámorosodva szisztematizálta a véglegesen soha meg nem ismerhetõt-érthetõt, s ezzel a világ kiismertségének illúzióját hintette szét. A korra oly jellemzõ kimerevített világkép-alkotás példája maga a jelenségek tárházát feltérképezni szándékozó enciklopédista kísérlet, s talán még ennél is jellemzõbb, hogy még e kísérlet kudarcba fulladása sem tudta megrendíteni a rendszerezésbe, az ész mindenható erejébe vetett hitet. A felvilágosodás rendbeszedési és egyesítési kísérleteinek megidézésével, és az erre épülõ állandóan többértelmû beszédmóddal a Csípõfogócska szinte anagogikusan rejti el a felelevenített eszmék ironikus olvasatának lehetõségét. Az általa felidézett - és túlméretezett terveiben elhibázott - világ egyszerre szánnivaló és nagyszerû.
A felvilágosodás szellemében megfogalmazott alapkérdés a novella szereplõ-elbeszélõje és a többi hõs számára is ugyanaz: ha a világ nincs eleve elrendezve, legalább utólag berendezhetõ-e ? Ez a kérdés a szereplõ-elbeszélõ eposzírási kísérlete során aktivizálódva variálódik tovább: rekonstruálható-e egyfajta alap-ok (ezért nem tisztázott a gondviselés és a véletlenszerûség viszonya), vagy legalább végsõ okozat, cél. Vagyis fejlõdik-e "fajzatunk" valahonnan valahová. A rendezettség vagy rendetlenség, túl a szereplõ-elbeszélõ eposzírási kísérletén - szinte végsõ kérdésként - mindenre kiterjed, s nemcsak a világ létalapjának jellegére, hanem olvashatóságának kulcsára, vagy éppen (el- és le-)záratlanságára vonatkozik.
Egy korábbi ismeretelméleti válasz, a megismerhetõség-leírhatóság felvilágosodás kori tétele az elbeszélésben se nem állítva, se nem tagadva lesz kérdéssé, s ezzel a korábbi lezáró bizonyosság termékeny bizonytalansággá. Ez a tudatos bizonytalanság egy mai "válasz" visszavetítése a "bizonyosságok" korába. A jelen kétértelmûen megválaszolt kérdését változtatja át a szöveg múlt idejûvé és megválaszolandóvá, hogy ezzel az eltávolító gesztussal a kérdés kérdésként megtartását mint egyedül lehetséges választ feltételezze. Ez a kétirányú mozgás (a múlt újraírása és a jelen visszavetítése) kettõs hangsúlyok osztódását indítja el.
Márton László a világ leírhatóságába vetett hit eszméjére magával az újraírással kérdez rá, s mindig kétértelmû, különbözõ irányú válaszadásaival egyfajta be nem végezhetõséget sugall. (Poszt)modernizálva a felvilágosodás problémafelvetéseit s átváltoztatva az igekötõ irányát (le- helyett újraírás) teszi a kérdést meg nem válaszolhatóvá, szinte költõi kérdéssé, ahol a kérdés impliciten magába foglalja a választ: a probléma kérdésként megtartása maga a válasz a kérdésre. Ez a "felemás" megoldás sokszor nyelvi kétértelmûségen alapul, amely az újraírás eltávolító és többértelmûsítõ gesztusának következménye.
 

RENDSZERTAN HELYETT: VEGYTAN

A szereplõ-elbeszélõ viszonya a dolgok rendbeszedéséhez ambivalens, mivel õ maga sem tud a rend létrehozhatóságának eldöntendõ (?) kérdésére egyértelmû választ adni. Megkísérli ugyan megregulázni a jelenségeket, de tart is ettõl a kísértéstõl. Vagyis hiába tudja a "törvényszerûségekrõl", hogy srófos ész fundálta ábrándok, 1 mégis szeretne rendet vinni a kuszaságba, és megverselni (ismertté, lezárttá tenni mûvét, s az emlékezés szabályai szerint változtathatatlanná és múlt idejûvé) a világot. A szereplõ-elbeszélõ eposzírási kísérlete egyrészt "célelvû", mert végére akar járni a dolgoknak, és az elképzelt végpontot mindig célként tartja maga elõtt, másrészt azonban azzal, hogy ezt a célt állandóan "hátrébb" tolja és csak a jövõben megvalósulónak tételezi, "cselekvéselvûvé" is válik törekvése.
Ezt a kettõsséget érzékelteti a willamowitzi mondat ("A mi világunk mindig az ami lesz") szereplõ-elbeszélõ-féle értelmezése ("A mi világunk mindig az, ami nincs") is, 2 mely arra világít rá, hogy a múlt és a jövõ kapcsolata - a jelenhez viszonyítva - hasonló, ugyanis mindkettõ csak a jelen nézõpontjából teremthetõ meg, vagy az emlékezõ értelmezés, vagy az elképzelés során. A múltról írt, de jövõben befejezendõ eposz ezért csak a jelenben lehetne véghezvihetõ, de éppen a jelen kettõs természete (felbomlása múlttá és jövõvé) következtében nem kivitelezhetõ soha, mert ezt az "ellentmondást" csak egy végsõ enyészpontból lehetne feloldani, ahol már nincs jelen és jövõ, csak múlt. Mindezt tekinthetjük az idõbeli metonímia mintáját követõ hagyományos elbeszélésmód kritikájának is.
A szereplõ-elbeszélõ rendbeszedési kísérlete során nemcsak az idõbeliséget, és ezzel együtt a teleológiát gondolja újra, hanem a felvilágosodás leírhatóságba vetett hitét is. Leírhatóság alatt egy végleges (örökérvényû) olvasati-értelmezési kulcs fellelésének szándékát, s a megtalált kulcs alapján történõ rendszerezést értem. A korszakra oly jellemzõ világmegragadási módszer sajátos variációjának tekinthetõ Johann Joachim Winckelmann "átlelkesítõ leírása", akirõl - e probléma kapcsán - akkor is beszélnünk kellene, ha Willamowitz alakjában nem az õ sorsa és eszméi lennének újraírva. Emiatt a dupla hangsúly miatt azonban kikerülhetetlen a szereplõ-elbeszélõ alakjának és Willamowitz sorsának, illetve az elbeszélõ eposzírással kapcsolatos problémájának és Winckelmann rendszeralkotási "hamisításának" egymásra vonatkoztatása.
Joachim Willamovitz alakjának (arcának és céljának) leírása során nemcsak Winckelmann leggyakoribb szófüzérei (legpatetikusabb tézisei) lesznek "puszta dísszé", 3 hanem mûvészettörténet-írásának talapzata - a megismerés szolgálatába állított leírási módszer - is megrendül. Azaz a hõs leírása során részint az "átlelkesítõ leírás" megismerést nem szolgáló jellege leplezõdik le, részint a képzeleten (elképzelésen és megképzésen) alapuló tudományág önellentmondásossága. Mûvészettörténetében Winckelmann a görög mûvészet még tökéletesen eszményi kezdõpontjától saját korának romlásáig ugyanis olyan fejlõdési irányt, vagy inkább egyfajta hanyatlástörténetet rekonstruált, melynek kiindulópontja - mivel a mester nem járt Görögországban, s a görög mûalkotásokat sem látta eredeti "színhelyükön" - csakis fiktív lehetett. Paradox módon, elképzelt normával adott normát, mikor rendszerét a görög mûvészet emlékeinek megképzésére építette. Winckelmann "hamisítási" kísérlete, a jelen vonatkozásában felértékelõdik, mert a mûvészettörténetét "összetartó" történeti elv kapcsán rávilágít minden történetiség fiktív jellegére, s ezzel a linearitást sem magától (és régtõl) valónak, hanem képzeleti terméknek tekinti. De amíg Winckelmann egy (re)konstruált kezdõpontból kiindulva építette fel rendszerét, addig az elbeszélõ egy elképzelt végpont felõl szeretné megteremteni a sajátját.
Homérosz, a "klasszika korának" mintaképe, a tökéletes "leíró rendszerezés" kidolgozója, azért válhat példaértékûvé a szereplõ-elbeszélõ számára, mert õ - Winckelmann-nal ellentétben - a fikciót a fikció, s nem a tudománytörténet területén használta fel. A világtalan mester a Próteusz-Willamowitz jelenet és a szereplõ-elbeszélõ "rövidlátása", "szûklátókörûsége" 4 kapcsán a szöveg vegykonyhájában "testi valójában" is megjelenik. Hiába tekinti azonban példaképének az elbeszélõ az "eposzírás atyját", nem "nõhet" fel hozzá, mert Homérosz eposza a múlté, már befejezett, míg az õ kísérlete majdan befejezendõ.
Ha a három szerzõt (Homéroszt, Winckelmannt, szereplõ-elbeszélõt) "idõrendben" egymás mellé állítjuk, egyfajta lépcsõzetesség figyelhetõ meg. Homérosz az egységes világkép megteremtõje, Winckelmann (csak) ki-egészít egy elképzelt "eredetiség" ideája alapján, a szereplõ-elbeszélõ pedig torzóként hagyja meg a torzót, mert (már ?) tudja, hogy az eredeti képzeleti úton nem létrehozható, s minden kiegészítés "hamisítás". Szinte önként adódik a szobrászati analógia: Winckelmann korában az újonnan felfedezett - valaha egész - görög torzókat úgy állították ki, hogy elõtte ki-egészítették. Például Canova a fennmaradt görög szobrok alapján alkotta meg "a görög szobor" ideáját, s szinte biztos volt abban, hogy a hajdanvolt mûvet rekonstruálja, mikor félénkség nélkül rendelte hozzá a testhez a végtagokat és a fejet. Az így újraalkotott "eredetit" azonban (melyen, hála Canova szaktudásának, csak a beavatottak ismerhették fel a restaurátor keze nyomát) az utódok ismét szétszedték, hiszen a késõbbi korok számára a torzó torzóként "eredeti". Ahogyan minden hozzárendelés esetleges, úgy a le nem zártság, és annak tudata, hogy a szobor bárhogy kiegészíthetõ, teszi utólag tökéletessé a valaha már tökéletesként létezõ szobrot.
 

(V)EGYESÜLÉS

A Csípõfogócska filozófiai groteszkként is olvasható, mert olyan fogalmakat gondol újra a szöveg, melyek meghatározták a felvilágosodás korának gondolkodásmódját. Míg a "világosság százada" a szellemi-testi, eszményi (lényeg)-érzéki (jelenség), fogalompárok viszonyait ellentétesnek képzelte el, s egyfajta alá-fölérendeltségi viszonyt feltételezve az elõtagok elsõbbségét állította, addig "korunk" - amennyiben használja e viszonypárokat - kölcsönösséget, mellérendelõ viszonyt "gyanít" közöttük. A szereplõ-elbeszélõ alakjában e két idõbelileg különbözõ felfogás keveredik, mert szándékát (a világ fogalmi megragadását) tekintve a felvilágosodás szellemében jár el, de cselekvése ezzel szemben a ragály elterjesztésével a "mai" felfogás (szkepszis a végsõ megalapozás iránt) "stilizációja" is. Ugyanis a szereplõ-elbeszélõ törekvése a jelenségek közötti összefüggések feltárására, és az ezzel együttjáró megszilárdító leírásra a felvilágosodás mindent racionalizáló szellemét idézi fel, míg e "módszer" alkalmazásakor a dolgokat karanténszerûen összezáró fertõzés rendszeralkotóelvvé "nemesítésével" a "mai" szellemben jár el. Miközben az elbeszélõ a fekete batár utasaként bejárja a tartományt, vagy éppen ennek következtében, mindenhol tünetek sokasága veszi körül: már Henriket is körüldongják a legyek, a fekete batár kocsisa állandóan szükségét végzi, s a néptelen piacteret, ahol hõsünk megkísérli feladni magát, légyfelhõk borítják. A tünetek hol vérhasféle nyavalyaként, koleraként jelennek meg a szövegben, hol pedig a pestissel rokoníthatók. 5
Márton László azzal a leleménnyel, hogy a novellában nem a megragadás maga, hanem a fogalmi megragadás lehetetlenül el, és azzal, hogy a ragállyal nem a fentebb említett ellentétpárok utótagját értékeli fel, hanem megteremti az anyagi kapcsolattételezés lehetõségét, termékenyebb megoldást választ annál, semhogy magát a megragadás lehetõségét tagadná meg egyértelmûen. A ragállyal való megragadás ötlete ezért nemcsak nyelvi humorából ad ízelítõt, hanem filozófiai tréfálkozásaiból is, mert mintha ez a felemás megoldás a szintézisfogalom kifordítása is lenne.
A felvilágosodás filozófiai problémáinak játékos túlhaladását, szinte az ezek megoldására adott ötletek variatív sorozatait tekinthetjük át az elbeszélésben. Kezdve attól, hogy a "világosság korának" eszméirõl mindig sötétben esik szó 6 egészen addig, hogy Willamowitz halálában - rossznyelvek szerint - az eszményi és érzéki "csapódott össze", mikor a "magasztos" életút "lealacsonyító kéjbe" torkollott. 7 Ennek a tréfálkozásnak koronája a már említett ragály-ötlet, melyben a szereplõ-elbeszélõ a világ - közösséget teremtõ és közösségileg létrehozandó 8 - mûalkotássá tételének szándékától jut el a ragály elterjesztéséig, s ezzel a konkrét kapcsolatlétesítésig.
A térkezelés tekintetében is egyfajta kétirányúság figyelhetõ meg: miközben a szereplõ-elbeszélõ eposza tematikailag összeszûkül, a börtön vesztegzárral bezárt tartománnyá növi ki magát. Telitalálatnak tartom, hogy a novellában következetesen érzékivé transzformálódik minden fogalom vagy eszmeiség, s a Kapcsolat és Megragadás eszméirõl "lerongyolódik" a fõnévképzõ, és ezzel minden "igésül": a kapcsolat megteremthetõségének hite kapcsolatokat létesít, a megragadás vágya ragályként ragadja ki áldozatait az elbeszélés világából.
E "megérzékítési" hajlam következtében Márton László elbeszéléseiben a fiziológiai jelenségek cselekményt és "világképet" formáló elvvé alakulnak át.
 

VEGYÜLET

A szöveg egy másik felvilágosodás kori eszme, a "Szabadság, Egyenlõség, Testvériség" "triumvirátusának" forradalmi jelszava vonatkozásában is megrendíti a rendszerezhetõségbe vetett hitet.
A Szabadság és Egyenlõség kapcsolata elõször az irodalomra tükröztetve, a szereplõ-elbeszélõ kérdésfeltevésének, a rend és/vagy rendetlenség problémájának lesz részesévé. A szabadság elõbb a rend és törvény ellentéteként, majd e szembeállításon keresztül a kuszaság és káosz szinonimájaként tételezõdik, hogy késõbb - Suard Suerdennek a rossz költõrõl szóló passzusában - az egyenlõség ellentétévé is felnövekedhessék: "Egyenlõvé szabná mindazt, amit Isten különbözõnek teremtett, mert azt hiszi pimasz balgaságában, hogy karöltve járnak Szabadság és Egyenlõség". 9 Ebben az idézetben a szabadság különbözhetõségként (a különbözéshez való jogként), az egyenlõség egyenlõvé tételként (szinte erõszakos kísérletként) értelmezhetõ. A költészetre, s a megírandó eposzra elõször az a Suarden vonatkoztatja a forradalom jelszavait, akinek szemében a szabadság (különbség és rendetlenség) az egyenlõség (rendezettség) fölé nõ. Míg õ a mindent felölelõ eposz ellen, addig a szereplõ-elbeszélõ ennek megvalósításáért száll harcba. Kettejük ellentéte az eposz megvalósulása során feloldódik - nem szintézisben, hanem "fél-megoldásokban" -, mivel az elbeszélõ szándéka végig csak szándék marad, s amennyi megvalósul belõle, az sem a teljességrõl, hanem Willamowitz utolsó stációiról mesél. Mintha ez a felemás feloldás is a testvériségeszme részleges átalakulásának következménye lenne.
Az egységesség és/vagy sajátosság viszonyának kérdése nemcsak irodalomra vonatkozó kérdésfeltevésként fonja körül az elbeszélést, hanem társadalmi problémaként is: a járványt követõ "zsidóüldözés" kapcsán az asszimiláció és/vagy integráció kérdéseként is felmerül. A novellában - a mindent átható kettõs szerkesztõelvnek köszönhetõen - mindkét felfogásnak akadnak szószólói: "¯...Silvenburg nem zsarnok: meg fogja védeni minden alattvalóját, vallási hovatartozásukra való tekintet nélkül, a mi földünkön a közboldogságon csorba nem eshet! A mi tartományunk békés polgárai... ¯...hamarosan elharapják egymás torkát - fejezte be von C. a doktor mondatát." 10 Az sem véletlen, hogy ezeket a Testvériség-eszmét érintõ kérdéseket a szabadkõmûves testvériségeket idézõ szûk baráti körben vitatják meg. 11
A rendezettség eldöntetlen problémája azért vetõdik fel a Szabadság-Egyenlõség kérdéskörének részeként is, mert ha egyértelmûsíthetõ lenne, hogy a "kapcsolatokra" melyik sajátosság (iszony vagy viszony) jellemzõ, akkor ez az elv általánosíthatóvá válva elõsegíthetné a világ megragadását. Ennyiben tehát a szereplõk nem is annyira a rendért, mint inkább az egyirányú értelmezésmód (fellelhetetlen) lehetõségéért harcolnak.
Az Egyenlõség-Szabadság összebékítése, a Testvériség útja a ragályosan terjedõ közösségeszme szó szerinti megvalósulásával lesz az elbeszélés világának kovászává. E "fél-megoldásokat" nemcsak szimbolizálják, hanem motiválják is a nyelvi kettõsségek.
 

(SZÓALAK)VEGYÜLÉS

A novella címe, Csípõfogócska, szinte emblémaszerûen képezi le az össze-nem-függések és összefüggések egyidejû állítását. A kettõsséget példázza e szóalakvegyülés, melyben a két szó "alakilag" eggyé válik, míg tagjainak jelentése továbbra is ellentétes irányú marad: a fogócska láncszemszerû kapcsolatot, folyamatosságot, míg a csípõfogó a megszakítást, a jelenségek szegmentum-jellegét hangsúlyozza.
Ehhez hasonló játékos kapcsolattételezés a szószerkezetek szintjén is elõfordul: a hagyományos frázisok ironikus átfordításával, a rögzült szerkezetek egy-egy tagjának felcserélésével olyan "rendhagyó" szószerkezetek jönnek létre, melyek új kapcsolatokat létesítenek a korábbi, szokásossá vált formák között, s így ezek magától értetõdõségére kérdeznek rá. A hagyományossá vált "megkülönböztetések" különbségei bizonyos esetekben elhalványodnak a szövegben: a "süketnéma tanú" funkcióját tekintve szemtanú, a halál vonatkozásában elhangzó "a derekukat akkor is be kell adniuk" frázisba pedig a "beadni a kulcsot" formula játszik bele. Azzal, hogy a szöveg ezeket az egymással részlegesen érintkezõ szószerkezeteket rokonítja, saját világán belül egy új nyelvi- és fogalmi érintkezésmód alapjait teremti meg. Mintha az elbeszélõ ugyanezt a sémát, a régi újjáalakítását követné akkor is, amikor egy-egy átvitt értelemben használt kifejezést konkretizál. Vagyis a ragály terjedésérõl elmélkedõ részbe helyezett "vesékbe látó tanítómesterem" kifejezés, mivel a bélmûködéseket diagnosztizáló képességre is vonatkozhat, visszanyeri korábbi konkrét jelentését, s ehhez hasonlóan "a halál az élet székiben uralkodik" frázis széke a szövegkörnyezet hatására ideiglenesen árnyékszékké "lényegül át".
A szereplõ-elbeszélõnek a minél pontosabb kifejezésre, vagy legalább saját történetének minél hiánytalanabb átlátására irányuló, s csak "felemásan" megvalósuló törekvései azt a benyomást keltik, hogy az elbeszélõ nem "kompetens" a történetmondásban. Ez a "hiányosság" azonban nem a szereplõ-elbeszélõ nyelvi kompetenciájának "csökevényességébõl", hanem a nyelv természetébõl fakad. Éppen objektivitásra törõ szándéka akadályozza meg az elbeszélõt abban, hogy írásával egységes történetet kreálhasson, ugyanis a "jelölõket" rögzíti, s ezek folyamatosan elkülönülnek "jelöltjeiktõl". Mivel a szereplõk "átváltozásaik" során csak részlegesen õrzik meg ismertetõjegyeiket, a történetek befejezése, a sorsok lezárása sem egyértelmû. Vagy a halálhoz nem rendelhetõ hozzá megfellebbezhetetlen bizonyossággal a hõs (a púpos vízihulla Henrik is meg nem is), vagy a szereplõhöz nem kapcsolható a "halál" (Próteusz döggé válása egyben átváltozás is).
A szereplõ-elbeszélõ egymásnak ellentmondó kettõs állításai, tudatos "bizonytalankodásai" abból a felismerésbõl származnak, hogy a nyelv nem alkalmas a mozgó jelenségvilág kimerevítésére, s hogy a dolgok rögzítetlenségét szinte "mimetikusan" képezi le az a nyelv, amelyben a "jelentések" és "szóalakok" közötti kapcsolat folyamatosan változik. A mindentudó elbeszélõi pozíció elutasítása e nyelvi "valóság" tudomásulvétele, s a szereplõ-elbeszélõ átmeneti helyzete - ebben az értelmezésben - a nyelvvel való uralhatóság "eszméjébe" vetett hit megrendülésének természetes velejárója. E felfogás következtében azok a sajátosságok, melyek a szereplõ-elbeszélõ "bizonytalanságának" és a szöveg iróniájának "látszottak", tragikus felhangokkal telítõdnek. Így a szereplõ-elbeszélõ egy-egy mondaton belüli ellentétes, de egymást nem kizáró állításai, és a mindent-nem-tudás végletekig vitt "paródiái", mikor az elbeszélõ már önmaga cselekedeteit sem tudja motiválni, nem a "hagyományhoz" viszonyított töredékek, hanem egy új nyelvi hozzáállásmód következményei.
A tragikus és ironikus hangnem összeforrottsága az újraírásból fakad, hiszen kikerülhetetlen a valamihez mérés során a "még igen-már nem" sémák közé szorított (érték)ítéletek megalkotása. A régi és az új elbeszélõi "modort", a tragikus és ironikus hangnemet a Csípõfogócská ban lehetetlen elválasztani egymástól, s ezért lesz e novellára oly jellemzõ az el-nem-döntöttségbõl fakadó kettõsség. Ugyanis megállapítást nem nyerve párhuzamosan tételezõdik a világról, hogy egyszerre rendezhetõ és rendezetlen, a dolgok között van is kapcsolat, meg nincs is, és egyidejûleg jellemzi Egyenlõség és Szabadság. E viszonypárok elõtagjainak elõtérbe állítása helyett az ellentétes fogalmak egyszerre feltételezõdnek, melynek következtében olyan fogalmi együttállás jön létre a szövegben, mely félmegoldásaival, felemás hangsúlyaival, félig nyitott zárlataival és a mindezeknek alapul szolgáló nyelvi kettõsségeivel végeláthatatlan (értelmezési) osztódást indít el.
Az elbeszélés "eszmei" alkotóelemei, a kapcsolattalanság és kapcsolat, az érzéki és eszményi, a múlt és jövõ a ragály zseniális ötletében állíttatnak egymás mellé. S ezzel a ragállyal való megragadás nyelvi (?) bravúrja és ötlete ugyanakkor "ítéletté" is válik, hiszen a század - Örömódá ban felhangzó - közösségeszményét transzformálja vesztegzárral összezárt világgá.

Jegyzetek

1 "A természet nem sokat gondol az ember kicsinyhitû számvetéseivel, nem bánja, ha megismerésrõl fecsegünk és törvényekké formáljuk ábrándjainkat, jó szándékú közönnyel tûri fontoskodó hemzsegésünket, hadd higgyük, hogy ponyvát hajítottunk srófos ész fundálta nyakába." Márton László: A Nagy-budapesti Rém-üldözés és más történetek, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995. 58. o.
2 Az értelmezés kerete is jelentõséggel bír: "Tisztelõi közül kevesen véltek bizakodó kijelentésében súlyos csikorgást hallani, a kétértelmûségek és kettõs hangsúlyok iránt az eszmék tisztaságára törekvõ korszellem fogékony nem lehet." (76. o.)
3 "derûs komolyság", "nemes metszésû szempár", "akarattól harmonikusan zabolázott szilajság", "az iróniát nemes egyszerûség és csendes nagyság váltja fel", "a szépséget merészen ízekre bontja, és tagról tagra fölépíti megint" (64. o.)
4 ld. 61., 66. o.
5 A kolera szövegszerûen és a pestis áttételesen (a pap felkarját égeti) jelenik meg: 57., 60-62.o.
6 ld. 54., 59., 63-66., 71. o.
7 ld. 77. o.
8 Thezaurosza a világ jelenségeinek "lefordításához" szolgálna szótárként a (szótár- és) nyelvhasználók egésze számára, s így eposza közösséget teremtene, "népmûvészeti" alkotássá válhatna, mit a közösség együttesen hoz létre: "A Nagy Thezauroszból kifürkészhetõ, mi történik az emberszív láthatatlan örvényeiben vagy ezermérföldnyire tõlünk, ám a Nagy Thezaurosz akkor lesz csak teljes, ha mindenki segít, aki nyelvünket beszéli. Végsõ vágyam, hogy barátok és ellenségek egyaránt napi tizenkét hexametert írjanak a Nagy Thezauroszba, koldusok, csavargók, nõk, gyerekek, elmegyengék, ötöt legalább, süketnémák és vakok nemkülönben, az írástudatlanok metrumba foglalt körmondatokat zúdítsanak az írástudók elé, s a szerelmesek ritka szavakat ajándékozzanak egymásnak! A fogalmi megragadás végül a világtérképek fölé borul!" (66. o.)
9 ld. 65-66. o.
10 ld. 71. o.
11 A "titkos testvériségek" eszméjét sugallják a novella szereplõinek kapcsolatára utaló képi és az elbeszélésmód kettõsségébõl adódó "összhangzások": a szereplõ-elbeszélõ zsebkendõjét villámban végzõdõ csillag díszíti, a villám Willam-owitz beszélõ nevével, míg a csillag az orvos-csillagászokkal rokonítja a szereplõ-elbeszélõt, illetve a két orvos-csillagászt "csaknem testvéri kötelék" fonja össze. Szabadkõmûves szimbólumként értelmezhetõ még az ásvány (a szereplõ-elbeszélõ és az orvos is szenvedélyes ásványgyûjtõ) és a kocka (a szereplõ-elbeszélõ fakockája és az ezzel kapcsolatos szójátékok a kockáztatásról).