Bús hatker Szondi negyven düledéke.
Megállott
Csendben két emelet közben
az éjjel a lift.
Szél kele, kurva hideg, s a lépcsõháznak
elontott
Oszlopi közt lebegõ házmester
inte felém.
És mond: Te! mi a faszt vársz
itt, mér csöngetel itten?
Nem látol, apukám, hogy
bekrepált ez a szar?
Messze a harmadikig, komolyan, húzzál
te gyalog fel:
A lift hast gyarapít: de lelapítja,
ha rossz!
Nem
megy
soha, sehova,
nem
ér le a lába,
nincs boldogság, s nincsen
boldogtalanság.
Na.
Nincs
hant, gyöp
és
nincs zene.
Hol s mi
legelész
ne?
Nem hall senki, Nincs
egyszer
a halálból nézve.
Pattanna föl?
Mi az a
haza fele-
féle?
Mi az, ami nem késõ,
csak holttest? Ki félne?
Elkeseredés?
Nem el?
Telhet
még akármi?
Nagy?, kis?, ütés?, ütõdés?
Van: valamit várni?
(1995. márc. 9.)
Az ember vesz egy notbukot, ha
már nem fér el az asztalon,
aztán egy fakszmodemre vágyik
a fogazat-elsorvadásig.
Drága,
de nem olyan nagyon.
Kábé a franc tudja, mióta
nagyjából géppel
dolgozok,
körülkerítve géphegyekkel
és virtuális képzelettel,
tisztára, mint a kolhozok.
Nagyjából az van, hogy
ha egyszer
egy ilyen gép majd visszavisz
húsz évvel, a
pattintott
kõ
be,
a prekompjuteres idõkbe,
belém lépne újra
a KISZ,
én abbahagynám. Már
elõre,
eki.
De nincs idõ, mert nincs idõgép,
nincs hátra (túl sok),
csak elõrébb,
a fejlesztés nem engedi.
Ez jól van így. Nem értek
semmit,
mégis csinálom valahogy.
Ahogy mûködtetik az embert,
beléptetik, lenyomják,
mint az entert
és kikapcsolják, ha lefagy.
(1997. okt. 8.)
Pesten legszebb az õsz.
Beszökött tegnap, vagy mi
a szösz.
A nagykörúton nesztelen
suhan épp mint egy (félm)esztelen.
Legjobb, ha most megáll
az ember. És semmit se vár.
Az a legjobb, ha úgy marad, mivel
úgy sincsen senkivel.
Álldogálsz egy kirakatnál
aki vár, az elvegyül.
Mert egyszer másra akadtál,
azért vagy most egyedül.
Legjobb tehát, ha maradna.
Így marad. Késõre
jár.
Egy kicsit figyelj magadra,
úgysem figyel senki már.
Pesten legszebb az õsz.
Beszökött tegnap, vagy mi
a szösz.
A nagykörúton nesztelen
suhan épp mint egy (félm)esztelen.
A legjobb tehát, ha megáll,
ha megáll és már
semmit se vár.
Talán az a legjobb, ha magára
figyel,
mert az senkit nem érdekel. Ó,
lé.
Bocsánat, hogy ha kérdem,
de én tulajdonképpen éltem?
Nem tudom, mért hiszem,
hogy csak képzelem
néhány napig
vagy holnapig
kibírom nélkülem?
Még élek, mert pofázok,
a saját könnyeimtõl
ázok,
ez nem rossz állap
a
t,
ez a vállalat
néhány napig
vagy holnapig,
az önsajnál
la
lat.
Majd egyszer, nem biztos, lehet, hogy
meghalok,
de arra még egyáltalában
semmi ok,
halál van jó halál,
van rossz halál,
attól függ, mit talál,
hogy épp hol áll,
ez az élet egy rosszul kihasznált
állapot.
Még élek, mert pofázok,
a saját könnyeimtõl
ázok,
ez nem rossz állap
a
t,
ez a vállalat
néhány napig
vagy holnapig,
az önsajnál
la
lat.
Bocsánat, hogy ha sírok,
de nem minden van, amit bírok.
Bírom az életet,
kibírok két hetet
de nem lehet,
azt nem lehet,
mert sajnos, nem lehet.