És íme én, a délceg
férfiszépség,
egy meg nem festett képben hogy
csak álltam,
kék sapkával, ordító
nagykabátban,
és szerelmemre nem volt semmi
lépték.
Tán szerelmemet is csak kitaláltam,
próbáltam írni
róla méla ódát
- de kilógott a kellékdal
s a lóláb,
s a nyelvem lila nyakkendõre
váltan.
És bevallottan csak a teste kellett;
amúgy szokásos: póker,
vetkezõs,
õ szinte szûz, én
három éve nõs.
És mégis ennél
jóval többre tellett,
hogy miért s honnan - én
sem sejthetem,
tudtam holott, ab ovo lõttek
ennek,
de fönntartottam poézist,
hõ szerelmet,
s most átvilágít
minden sejtemen.
2.
Hogy ki volt õ - hát nem
számít az arc.
Fölkelt a napja, majd leáldozott,
õ is csak egy, aki a túlsó
partról
valamit a fogában áthozott.
Csak szerelmem - a kitalált -
örök,
és én ki benne csodálom
magam;
a tükör áll és
csak az arc - ha van -,
mit könyörtelen mindég
széttörök.
(S mily esendõ a faragvány,
a vers,
bár benne van, míg bennem
semmi mérték.
Szerelmemrõl csak halvány, talmi térkép.)
3.
Csak úgy látom (tán
önnön kancsiságom),
szép, egyszerû és
földi a szerelem:
kicsinosítom magamat,
virágot viszek,
õ meg fõz nekem;
- egy mellékdal, mi eltöröl
bármily ódát,
melybõl nem lóg ki eszme
és a lóláb,
egy vonat, mely ha másodosztályon
is,
de hozzá elviszen,
s lesz csókom, vacsorám,
fürödni langy vizem.
(Mit látnom és éreznem
adatott,
mondhatná bárki: puszta
adatok,
s leírni õket: kopott
könyvelés,
gyermeteg napló,
az eszme
túl kevés.
Szerelmem kamasz-operett marad,
csak ezt szeretném hozni újra
létre.
Idõnként persze pornófilmbe
lépve.)
4.
Elõtte mozi, vendéglõ,
virág.
Még azelõtt trubadúr-szerenád.
Feljött hozzám meginni egy
teát.
Nem is terveztem mást. A kártyát
tréfából javasoltam.
De hát...
Mert folyvást nyertem: ott állt
meztelen,
kíváncsi volt, nem tudta
miért játszik,
és hova tûnt
illem és félelem.
Nem tudta, úgy gyakják-e
meg
a gyõzelem jogán,
mint nõt vagy állatot,
de ha úgy lett volna, akkor is
örült, hogy játszhatott,
hogy érezhette végre nõnek
önmagát.
És úgy volt szûz,
hogy sugárzott,
ömlött belõle
a kurvaság.
A padlón ruhák meg kártyák
szerteszét,
és ott, a kártyaasztalon,
virágot hajtott a szerelem.
És kelyhében most szállásunk vagyon.
5.
És rólad írnék,
de tkp. nem te vagy.
Tkp. én csak én csak én
vagyok,
a mindenséget bíró
büszke hím,
kártyában mindég
gyõztes zsarnokod,
a hiú Isten méltó
földi mása,
ki imádatot csak magának
kérne ki
(na persze porba hull, ha épp
te nem,
- hisz magát csakis tebenned
nézheti.)
És hajtogatja: tkp. nem te vagy,
tkp. én csak én csak én
vagyok,
ám szerelmemre nincs is földi
lépték:
már megint csak akarok
egy jó nagyot!
6.
(kellékdal)
Ahol én fekszem, fû terem,
ördögszekér és
kutyatej,
a te ágyad is, kedvesem,
összkomfort kikerics-kehely.
S tán napi kétszer étkezés,
s a falon házi áltatás,
kitalált Isten, szerelem,
lakás.
7.
(lóláb)
(Mert minden arról szól
az histoire-ban,
hogy kit, mikor, hogyan
és bármi' árban.)
Nézd, kedves, nézd, egy
quinte royale:
a tíz, kilenc, a nyolc, a hét
s végül a szív-hatot!
(A kártyát,
avagy a létet cinkelik?)
Na most már szívhatod!