MÁRTON LÁSZLÓ

A Berlin Pils nevû kelet-berlini sör mozireklámja így fest: népszerû kelet-berlini együttes koncert után összecsomagol, elszáguld a foghíjasan tátongó FAL mellett, át a Brandenburgi Kapun; annak túlsó, nyugati oldalán koccintanak a fentebb írt sörrel, miközben ezt éneklik: "Was gut ist, gut ist, gut ist setzt sich durch". Magyarul: ami jó, jó, jó, az érvényesül. Igen ám, de van ebben a mondatocskában egy szójáték is: az állítmányt nemcsak úgy lehet fordítani, hogy érvényesül, hanem úgy is, hogy átküzdi magát. A moziklip azt óhajtja szemléltetni, amint a sör és az együttes a szó legszorosabb értelmében átküzdi magát keletrõl nyugatra. Az utóbbi néhány évben egyéb sem folyik Berlinben és környékén, mint kisebb-nagyobb arányú átküzdés. Sörök és újságok küzdik át magukat keletrõl nyugatra, nagyberuházók nyugatról keletre; a kormány átküzdi magát Berlinbe, Berlin átküzdi magát Brandenburg tartományba. Én ezúttal ennek a folyamatnak csak egyik topográfiai feltételérõl, az egyre gyorsabban elmosódó keretrõl írok. Illetve arról, hogy tényleg olyan gyorsan elmosódik-e.
Az említett mozireklámban egy tizedmásodpercre felvillan egy FAL darab, két szó van a tetejére festve, alatta számok. A számok évszámok, harminc van belõlük, 1961-tõl 1990-ig, s az utolsó kettõt kivéve feketével vannak (azaz voltak) a beton szürkéjére festve; az 1989-es évszám piros, az 1990-es már sárga. A számok fölött ugyanaz a két szó, amit József Attila is írt életrajza fölé: CURRICULUM VITAE.
A FAL nak tehát ugyanúgy megvan az életrajza, mint a költõnek. Ezt az életrajzot mellõzöm, hevenyészett változata az útikönyvekben, részletesebb tárgyalása az NDK -ról szóló újabb monográfiákban olvasható. A FAL , egykori hivatalos nevén Antifasiszta Védõsánc, ma már nem áll fenn, avatatlan szemmel ma már a nyomait sem lehet látni (noha Honecker, a kontár jövendõmondó 1988-ban azt találta ígérni, hogy még száz év múlva is állni fog), de minél kevésbé áll fenn, minél inkább eltûnnek nyomai, bizonyos értelemben annál inkább létezni fog. Sõt: annál élesebben veti fel a létezés vagy nemlétezés kérdését.
Mondhatjuk-e a dinoszauruszokra, hogy nemlétezõ lények, csak azért, mert a mindennapi életben nem találkozunk velük? Mondhatjuk-e a vakságra, hogy nemlétezõ dolog, csak azért, mert egy létezõ érzéktõl, a látástól való megfosztottságot jelenti? Sõt: mondhatjuk-e a mitológia képzelt lényeire vagy akár a lidérces álom sugallta agyrémekre is, hogy nemlétezõk (hiszen képek és szobrok sora örökíti meg õket, hiszen a költõk úgy beszélnek róluk, mint akik magától értetõdõnek tekintik létezésüket, hiszen olyan részekbõl rakódnak össze, amelyek létezõ mintákat követnek)?
Nos, a berlini FAL kétségkívül agyrém, századunk kollektív tébolyának egyik szörnyszülötte. Ám nem vitás, hogy létezõ mintája van a középkori városfalakban, amelyek a település erõdítését szolgálták, ideológiai szándék nélkül. A régi Berlinnek is volt ilyen városfala; egy része épp ott húzódott, Kreuzberg és a Városközép határán, ahová késõbb a FAL at építették. A régi falról nevezték el a Közép egyik utcáját FAL utcának, s az éppen a Zimmer utcai FAL szakasznak futott neki. A középkori városfalat is lehet agyrémmé változtatni; aki ennek példájára kíváncsi, menjen ki az S-Bahnnak nevezett városi vasúttal Bernauba, sétáljon be a gyönyörû, gótikus Szent György kapun a tökéletesen épen hagyott városfalak közé, s ott látni fog egy korai-Honecker stílusú panellakótelepet, a mulandóságtól már eléggé megtépázott állapotban (s hogy ezen az agyrém telepen nemcsak a fiúknak, hanem a lányoknak egy része is kopaszra van nyírva, azt már csak zárójelben írom ide; a nyáron több brandenburgi kisvárosban, így Bernauban is megtámadtak arra kiránduló berlini iskolásokat). A berlini FAL elsõsorban az ideológiai megosztottságtól vált agyrémmé, s ennek elõzményei legalább a francia forradalomig, illetve Fichte Zárt kereskedelmi állam címû víziójáig nyúlnak vissza; az ideológiai legitimációra épülõ állam nem tudott meglenni ellenség és ellenségkép nélkül. Csakhogy a FAL úgy zárta körül Nyugat-Berlint, mintha az lett volna az NDK külvilága, nem pedig fordítva. Így az NDK felõl nézve a körülzárt terület vált a szabadság és a tágasság honává, ezért azt még a térképekrõl is el kellett tüntetni; aki pedig megpróbált eljutni a körülzárt tágasságba, amelyet az NDK -beli térképek egyöntetû fehérrel jelöltek, az a "köztársaságszökés" bûncselekményét valósította meg. Nyugat-Berlin felõl nézve viszont nem igazán volt észlelhetõ a város keleti harmada; pontosabban az nem volt észlelhetõ, hogy az is Berlin. S hogy ez ne is nagyon tudatosodjék a nyugat-berliniekben, arról a Népi Rendõrség gondoskodott.
Az sem vitatható tehát, hogy a FAL megfosztottság volt, olyasféle, mint a bénaság vagy a vakság. Errõl azért nem írok bõvebben, mert a végtelenségig lehetne mesélni a tönkretett emberi sorsokat; ficamaikat nem lehet visszamenõleg jóvátenni. Meg lehet nézni a Frigyes utcában a Könnyek Palotáját, amely egykor a határõrség épülete volt, ott hagyták el "Berlint, az NDK fõvárosát" a kitelepülõk, ott szakadtak szét évtizedekre családok; ma fergeteges kabarémûsorokat játszanak benne. Végig lehet böngészni a FAL múzeumban, az egykori Checkpoint Charlie-nál a sikeres vagy kudarcot vallott köztársaságszökési kísérleteket: hogyan változnak állampolgárok ezrei megannyi kontár Daidalosszá, mert minden elképzelhetõ eszközzel, minden elgondolható vagy el sem gondolható úton szabadulni próbálnak a kontár jövendõmondók zsarnokságából. Az esetek többségében a szabadulás módja prózainak mondható: búvóhely lepecsételt teherszállítmányban vagy hamis útlevél. De azért ideírok címszavakban néhány regényesebbet is. Tehát:
Léggömb. Vitorlázórepülõ. Kábeldob. Búvárruhával egybekötött miniatûr tengeralattjáró. Variációk alagútásásra. Kismotorral hajtott személyautó, búvóhellyel a motorházban. Ideiglenesen kikapcsolt nagyfeszültségû vezetékre aggatott görgõs libegõülés. A példák a maguk idején megszívlelendõk voltak, de nem követendõk: az állampolgári leleménnyel legalábbis lépést tartott a népi demokratikus hatóság leleménye. Különös elbeszélõi mûfaj jön létre ezáltal: a rövidre zárt történet. Pontosabban: ezrével sorjázó, rövidre zárt történetek, valahol az anekdota és a példázat határán (amely határon szintén egy képzeletbeli elbeszélõi FAL húzódik). Hogy a FAL megfosztottsága révén is létezõ entitás volt, hogy most is létezõ, amikor már nem áll fenn, azt többek között a róla szóló történetek bizonyítják. Aki a Prenzlaui Hegy nevû (hegyre még csak nem is emlékeztetõ) városnegyedben elvetõdik az Eberswaldi út és a Bernaui út találkozásához, ahol annak idején a legtöbb fegyverhasználatra került sor (ahogy az általa elkövetett gyilkosságokat nevezi a hatóság), ahol például huszonhat évvel e sorok írása elõtt egy Ernst Mundt nevû tizennyolc éves fiú órákig fetrengett a vérében, amíg meg nem halt, mert akik parancsot kaptak, hogy lõjenek rá, arra már nem kaptak parancsot, hogy elsõsegélyben részesítsék vagy akár, hogy megadják neki a kegyelemlövést, és ahol jelenleg az egykori "halálsáv" helyén futballoznak, tollaslabdáznak vagy kutyát sétáltatnak a környék lakói, ott az egyik ház málladozó falán, adóügyi tanácsadók, fûtésszerelõk, fogorvosok és nõgyógyászok táblái mellett, egy nem kevésbé csillogó réztáblára ki van írva, hogy: "Jelentõs élettapasztalatokkal rendelkezõ mesemondó, 10 és 16 óra között". Példaértékûnek tartom ezt a feliratot: mert ahogy annak idején a térbeli megfosztottság ellen (ideszámítva a köztársaságszökést és egyéb szórványos vakmerõségeket) leginkább a képzelet vehette fel a harcot, mostanában az egyre szorongatóbb idõbeli elzárkózáson (amelynek persze ugyancsak megvannak a maga építészeti térszínformái, például - éppen az egyik FAL szakasz helyén - az újjávarázsolt Potsdami tér) az emlékezés ébrentartásával küzdheti át magát az ember.
Nem tudom, mit szólna ehhez és az ebbõl következõ éthoszhoz Nietzsche (figyelembe véve, hogy a "mit szólna"-típusú kérdések nem vehetõk komolyan), aki százhúsz évvel ezelõtt oly maró gúnnyal beszélt a történelmi tudat és az emlékezet lankasztó hatásáról. Olcsó dolog volna arra hivatkozni, hogy az emlékezettõl agyonterhelt mûveltség és a lankadt irónia helyett kínált heroikus pátosz nélkül nem épülhetett volna fel a FAL . Inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy a mûveltség rohamos elsorvadása százszor annyi iróniát termel, mint a történelmileg meghatározott emlékezet; és hogy az emlékezet ellankasztja a tetterõt, ám a pillanatba zárt perspektívátlanság csírájában fojtja el vagy pusztító õrjöngéssé változtatja.
A Nietzsche-kötetet egy kreuzbergi antikváriumban vettem négy márkáért, amennyibe egy közönséges vonaljegy vagy egy csésze kávé kerül. Ez a könyvkimérés a Mihály arkangyalról elnevezett Angyal-töltés közelében található, ahol (a látható nyomokból ítélve) az egyik legkísértetiesebb FAL szakasz húzódott; mindjárt mondok róla néhány szót. Elõbb azonban azt mondom el, hogy attól fogva, miközben végiglátogattam a FAL különbözõ hûlt helyeit, négymárkás Nietzschém mindvégig velem volt. Schönholzi vasútállomás, Alsó Schönhausen és Reinickendorf határán (sárguló bozót a halálsávban, az ABB, egykor "VEB Bergmann-Borsig" meghatóan düledezõ gyárépületei, mindmáig befalazott ablakokkal): hûha, mit kap most, mármint 1873-ban a pofájába szegény hülye David Strauss, az érzelgõs hitvalló és dilettáns tollforgató! Treptow, Puskin fasor (amelynek egyik végén a világ talán legnagyobb szovjet hõsi emlékmûve található, bronzfáklyákba illesztett piros üveglángnyelvekkel, márványba vésett Sztálin-idézetekkel, megkerülni kisebb expedíció; másik végén, közel a Behala nevû gyár csarnokaihoz, ahol nyerstéglákból összerakott munkás- és munkásnõ-szobrok gyönyörködtetik az arrajárókat szögletes idomaikkal, teljes épségben megmaradt egy õrtorony, a Frigyes utcain kívül tudtommal az egyetlen): hát igen, szegény Schopenhauer jól megszívta, Hegel pedig egy nagy szemétláda volt; ha viszont az elszigetelt, magányos géniusz keblén nem él a vágy, hogy szentként szülessen újjá, s hogy újjászületõ erõit az ifjúság nevelésére fordítsa, úgy vagy a megcsontosodott erény visszataszító képét fogja mutatni, vagy összeroppan a nemes, de kevéssé teherbíró személyiség. Északi-pályaudvar, Hadirokkant utca, Kert utca, Bernaui út (itt a halálsáv helyén bolhapiac van, kicsit lejjebb a Zsófia-temetõ új parcellái, közbeékelõdik egy nemrég felavatott, õszintétlen és csúf emlékmû, még lejjebb, hosszas tulajdonjogi viták után, most kezdik beépíteni az értékes telkekre felosztott halálsávot; volt itt egy templom is, amely ott fejlõdött a halálsávban, zavarta a pontos célzásban a határõröket, ezért 1985-ben felrobbantották - van egy képem róla, amint épp a levegõbe röpül): éljen, éljen Richard Wagner, a bayreuthi hérosz, aki a jövõre irányuló németfölötti németségben egészséges ösztönnel fedezi fel a kollektív költészet alkotó erejét! - Nietzschét nagyon jól lehet olvasni a városi vasúton és a földalattin. (Megjegyzem azonban, hogy néhol, konkrétan Kreuzbergben és a Prenzlaui Hegyen a földalatti magasan a föld felett jár.) És: amilyen jól lehet olvasni, olyan jól zsebre is lehet vágni. Ez az én olcsó elégtételem, három emberöltõvel a Korszerûtlen elmélkedések után: bottal üthetem a FAL nyomát, s közben akkor vághatom zsebre Nietzschét, amikor csak jólesik.
Persze, Nietzschét zsebre vágni még mindig egyszerûbb és kellemesebb, mint lenyelni Marxot. Marxot nem akkor nyeli le az ember, amikor jólesik, hanem amikor muszáj. Hogy milyen íze van Marxnak, arról Ludwig Hartinger, a "szavakban bujdosó" (Wortlandstreicher) osztrák filozófus, szerkesztõ és Közép-Európa-szakértõ tud érzékletesen beszámolni. Marxot a hetvenes évek elején nyelte le a Checkpoint Charlie-nál, miután elkoboztak tõle mintegy hatvan darab, különbözõ kelet-berlini antikváriumokban vásárolt könyvet, miután megbírságolták 3000 schillingre, amiért nem tudta NDK -beli pénzváltó-számlákkal igazolni a könyvek ellenértékéül szolgáló NDK -márka törvényes eredetét, és végül, miután a népi demokratikus vámtiszt megfenyegette, hogy: ha még ezek után is találni fog Ludwig Hartingernél NDK -márkát, úgy a bírság 6000 schillingre fog rúgni, de miután a szomszéd helyiségben megcsendült a telefon, és vámtisztnek át kellett mennie egy percre: ekkor Ludwig Hartinger gyorsan elõkapta utolsó feketén váltott szocialista százmárkását, amelyen (ha még emlékeznek rá az olvasók) Marx Károly szeretetreméltó képmása díszelgett; szájába gyömöszölte, összerágta és lenyelte. Saját bevallása szerint ekkor még javában tartott marxista korszaka; még sokáig nem tudott megbarátkozni azzal a sajnálatos körülménnyel, hogy a legszebb marxi gondolatmenetrõl is a bankjegy jut az eszébe, attól viszont hányinger fogja el. Így fokozza le a FAL mint megfosztottság a XIX. század két jelentõs gondolkodóját, egyben a német hagyomány reprezentánsait, s így válik éppen a lefokozás révén létezõvé. Mint a vakság vagy a bénaság.
Végezetül, mielõtt elmesélném, milyen az Angyal-töltés, ismételten arra hívom fel a figyelmet, hogy a FAL nak életrajza van; amibõl következik, hogy élete is van, vagy legalábbis volt. Csakugyan: tíz év távlatából visszatekintve, olyannak látom a Nyugat-Berlin köré tekeredõ létesítményt, mint egy óriási élõlényt, amelyrõl nem lehet eldönteni, hogy állat-e vagy húsevõ növény. Lénynek kell tekintenem, ha erkölcsi érzékem felháborodva tiltakozik is ez ellen: egyetlen mûködõ egészet alkot a vasbeton, a szögesdrót, a gerenda- és fémakadályok, ostornyeles lámpák, a zöldre festett harci Trabantok és az õrtornyok sora, valamint a "kötött formájú harcfeladatra fogott élõ erõ", hogy szakszerûen és embertelenül fejezzem ki magamat. Egyetlen példány volt a maga nemében; ezért, amikor lebontották, nem egyszerûen elpusztult, hanem kihalt. Mint a dinoszauruszok. Vagy mint a mamut.
Ami kevés maradt belõle, az olyan benyomást kelt, mint a fosszíliák, mint özönvíz elõtti óriási csontok. Ezek ma már mûemlékvédelem alatt állnak, ma már vigyázni kell rájuk. Például a K"the Niederkirchner (volt Albrecht herceg) utcában, amelynek északi, vagyis a Középhez tartozó oldalán van az egykori Porosz Képviselõház, mellette az egykori Birodalmi Repülésügyi Minisztérium épülete, déli, vagyis kreuzbergi oldalán van az iparmûvészeti kiállítócsarnokként mûködõ Martin Gropius Ház, mellette volt (amíg le nem bombázták) a Gestapo, amellett az SS fõhadiszállása: tehát a K"the Niederkirchner utcában, a Stresemann utca és a Vilmos utca között, mintegy négyszáz lépésnyi hosszan fennmaradt egy FAL szakasz, amely egy ideje sûrû drótkerítéssel van körülvéve, hogy a turisták és más ereklyegyûjtõk (a berlini népnyelv Mauerspechtnek, vagyis faliharkálynak nevezi õket) szét ne szedjék. Van ebben valami megható: szegény FAL at, amely fennálló korában egy országot vágott el a zárványként benne rekedt világvárostól, illetve szegény döglött FAL nak imitt-amott még látható csigolyáit most gondosan bekerítik. Ki tudja: talán egyszer mûemlék lesz a FAL maradványt védõ drótháló is, meg az a sok-sok egybekapcsolható vasrács, amelyek mostanában feltünedeznek a halálsáv kreuzbergi és weddingi szakaszain, és amelyekre ki van írva, hogy: "Az építkezés területére belépni tilos. Szülõk felelnek gyermekeikért." Ezeket vajon mivel fogják körülkeríteni?
(Egy megjegyzés, amelyet - egyéb híján - zárójellel kerítek be. A fal megnyitása után néhány évig nagyszerû biciklitúrákat lehetett tenni a halálsávban: le volt betonozva, gépjármûvek nem hajtottak rá, és száznyolcvan kilométer hosszan vezetett szebbnél szebb tájakon át. Hol a Havel és a Spree partján kanyargott, hol erdõket, mezõket, mocsarakat szelt ketté, hol meg álmodozó - mondhatni: ájultságból ocsúdó - falvak és városrészek tárultak fel a bámész pillantás elõtt. Különösen lenyûgözõ lehetett a halálsáv babelsbergi szakasza, itt a határvonal a legmeghökkentõbb cikcakkokat írja le. Egy darabig a Glienickei Morotva déli partján fut, a babelsbergi kastély és a potsdami egyetem egyik épülete mellett - micsoda õsi porosz tölgyerdõ! -, majd a Lanke utcai hídon váratlanul átfut az északi partra, nagy ívben kikerüli a glienickei vadászkastélyt, különbözõ kacskaringókat leírva közrezár néhány szerencsétlen volt- NDK -beli utcát, és visszaslisszol a déli partra. Ebben a zárványban van most egy vendéglõ, ahol jól készítik a káposztás vadkacsamell-filét. Továbbfut a határvonal a Griebnitz-tó déli partján, elhalad Rökk Marika villája mellett, elmegy a vasút mellett, amelynek túloldalán a filmgyár van; itt viszont a Nyugat-Berlinhez tartozó Zehlendorfnak van egy eszelõs beöblösödése. A Griebnitz-tó után ugyanis a Kleist elbeszélésébõl ismerõs Kohlhasenbrück következik; itt a Teltow-csatorna déli partja, mintegy százötven lépésnyi szélességben, zehlendorfi terület, tehát a halálsáv a Stubenrauch utca kellõs közepén váratlanul eltávolodik a parttól. Igen ám, de nemcsak a partszegély tartozik Zehlendorfhoz, hanem két kilométerrel beljebb, a Parforce-pusztának nevezett bozót mellett is egy házcsoport, amelyet ráadásul kettészel egy vasútvonal, amely annak idején a Német Birodalmi Vasúthoz, vagyis az NDK -hoz tartozott. Nem tudom, követhetõ-e még a topográfiai feladvány: a Stubenrauch utca után, a parttól már eltávolodva, a halálsáv majdnem száznyolcvan fokos fordulatot tesz, végigkíséri a Bernhard Beyer utcát, amely összeköti a partszegélyt a Parforce-pusztai házcsoporttal. Elzárta a vasutat jobbról, elzárta balról, persze mindkét oldalon hagyva egy-egy átjárót a Bernhard Beyer utca felé, megkerüli a házcsoportot kívülrõl, végighalad a Bernhard Beyer utca másik oldalán is, lezárja a Zehlendorfhoz tartozó Kremnitz-partszegélyt, ismét tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, végigkígyózik a Teltow-csatorna déli partján keletrõl nyugatra; az Albrecht Kátrányfõzõ Kemencéje nevû helynél váratlanul ismét északkelet felé felé fordul, és így tovább.
Mindezt biciklivel végigkövetni roppant mulatságos lehetett. Csakhogy ez a mulatság már a múlté. A halálsávot, mint említettem, felparcellázták, és mostanában kezdik beépíteni. Néhol, például a Heinrich Heine téren, ahol Európa egyik legnyomasztóbb határkelõhelye volt, és ahol most vadonatúj lakóházak állnak, vagy a Potsdami téren, amely ízelítõt adni hivatott a jövõ évezredbõl, vagy inkább a nagyberuházók ostobaságából és önhittségébõl, már egyáltalán nem látszik, hol húzódott a határvonal. A halálsáv helyére épül az új kormányzati negyed is, összes várható álmennyezeteivel. Végül, 2001. január elsejéig össze fogják gyúrni a berlini kerületeket, a jelenlegi huszonhárom nagykerületbõl csinálnak tizenkét még nagyobbat. Például Friedrichshain és Kreuzberg, vagy Wedding, Vadaskert és Közép egy-egy közös kerület lesz. Még nem tudni, mi lesz az új kerületek neve, de majd a lakosságot is meghallgatják ez ügyben. Ennyit a biciklitúrákról.)
El kell gondolkodnom rajta, hogy: amennyiben a történelmi tudat nem õrzi meg, nem reprodukálja a múlt relikviái körül egykor virágzott (vagy éppenséggel megnyomorodott, netán elpusztított) eleven életet, a múlt eseményei mítoszokká változnak, s hogy ennek mi a következménye azon világrend nélkül, amely a múló idõ számára lehetõvé tette, hogy önmagából kanyarodjék vissza: azt nem nekem kell ebben az élménybeszámolóban kimondanom. Megjegyzendõ azonban, hogy elevenség híján a modern és a posztmodern mítoszok kellékei, fõként pedig szereplõi óhatatlanul giccsek lesznek, méghozzá (eltérõen a romantikus eredetû giccstõl) kulturális kontextustól mentesített giccsek. Illetve kulturális kontextus körülbelül annyi álmodható köréjük, amennyi King Kong és Godzilla multikulti jellegû találkozásából jön létre. (Volt itt nemrég egy nagy Godzilla-fesztivál, plakátján a pikkelyes címszereplõ az Alexander-téri tévétornyot harapja ketté, míg farkával néhány vasúti szerelvényt röpít az égig.) A FAL , amíg fennállt, mûalkotás volt, bármilyen szörnyû is ezt kimondani. Mûalkotás volt mint mûködõ egész, és mûalkotássá, a világ legnagyobb összefüggõ spontán festményévé tették a nyugat-berlini graffitifestõk. Mûalkotás volt a szónak abban az igen tág értelmében is, hogy lerombolt más alkotásokat, s ezáltal a rombolás mûvét hozta létre. S ez a mû nem annyira mulandó, mint hihetnénk. Honecker kijelentése, miszerint a FAL száz év múlva is állni fog, kontár jóslatnak bizonyult; ám a megcsonkított házak lebontott oldalszárnyaikkal, kettévágott udvaraikkal talán tényleg állni fognak száz év múlva is.
A rombolás mûve kapcsán kell szót ejtenem az Angyal-töltésrõl, valamint környékérõl.
Az Angyal-töltés mentén eredetileg egy csatorna folyt, amely a Spreét kötötte össze a Landwehr-csatornával. Ez az összekötõ csatorna utóbb fölöslegessé vált, a húszas években feltöltötték. Az építész azonban, aki a munkálatokat irányította (Berlin egyik híres parképítésze volt, Erwin Barthnak hívták), a csatornát nem az utca szintjéig töltötte fel: meghagyott körülbelül másfél méternyi szintkülönbséget, és meghagyta a csatorna kitéglázott falait, sõt ezeket mellvédszerûen meg is emelte; az így keletkezett mélyutat pedig (amely ezáltal sokkal szélesebbnek látszott, mint amilyen valójában volt) kétoldalt beültette bokrokkal és virágágyakkal. Hogy milyen lehetett ez a három kilométer hosszú, húsz méter széles, különös park, arról a Leuschner-töltés mentén lehet némi sejtelmünk; a parknak ez a szakasza ugyanis, minthogy a határvonaltól derékszögben elfordulva, Kreuzberg belseje felé húzódik, fennmaradt. Az Angyal-töltés menti parkrész ellenben, a Mihály-templom tértõl a Schilling-hídig, Kreuzberg és Közép határát képezte, és ez megpecsételte sorsát.
Ha most átvedlenék idegenvezetõvé, a következõket mondanám.
Miután megtekintettük a K"the Niederkichner utcában A terror topográfiája címû szabadtéri kiállítást (belépés díjtalan, kéretik az áldozatok emlékéhez illõen viselkedni, labdázni és meztelenül napozni tilos), és miután jót mulattunk a tájékozatlan FAL iharkályokon, akik tévedésbõl az egykori Bir. Rep. Minisztérium, késõbbi Minisztériumok Háza, még késõbbi Számvevõszék betonkerítésbõl tördeltek le kisebb-nagyobb darabokat: ezek után szálljunk fel a Képviselõháznál a 248-as buszra, és menjünk el vele hét megállót a Régi Jakab utcáig. Ezen a szakaszon Kreuzberg és Mitte határvonalának tizenkét ki-beszögellése van egymás után; ha az Angyal-töltés kanyarulatát is hozzászámítjuk, tizenhárom. A Zimmer utca után a következõ, egymásra nagyjából merõleges határutcák következnek: Hárs utca, Parancsnok utca, Régi Jakab utca, Istállóírnok utca, Alexandrina utca, Sebestyén utca, Waldemár utca és... Na igen. Tehát, leszállunk a Régi Jakab utca és a Neuburgi utca sarkán, elindulunk az Alexandrina utca ötvenes években épült lakótömbjei mentén; egy fémtábláról elolvassuk, hogy a rút épületek Otto Suhr polgármester újjáépítési lakásprogramjának keretében bújtak ki a földbõl, miután a környékbeli törmelékbõl egy hetven méteres magaslatot hordtak össze a Nyúlpusztai Népligetben. De mire mindezt felfogtuk, már ott járunk az Istállóírnok utca sarkán, és szemünkbe ötlik az egykori halálsáv.
Nem tudom, mihez hasonlítsam azt a benyomást, amelyet a Sebestyén utca és a Waldemár utca kelt a meghökkent szemlélõben. Mintha Budapesten elindulnánk a Nagykörútról a Bajcsy-Zsilinszky út felé, és teljesen váratlanul, minden átmenet nélkül a Ferihegyi repülõtér környékén találnánk magunkat, ahol azonban a békásmegyeri szovjet stílusú panelházak tövében gõzerõvel épülnek a budajenõi zöldövezeti lakások. Ilyesmi. De mire ezt is felfogtuk, már ott járunk a Leuschner-töltésnél, és nem bírjuk levenni szemünket az elõttünk feltáruló furcsa (még az eddiginél is furcsább) tájról. A térség nagyjából akkora, mint Pesten a Hõsök tere. Vagy mint Pécsett a Széchenyi tér, ahonnét egy gonosz dzsinn elvitte a dzsámit. Sõt a gonosz dzsinn a kövezetet is felszedte, oszlopvastag ujjaival pedig összevissza turkálta a homokos talajt. A mélyedésekben poshadt víz; nádszálak hajladoznak a szélben. Itt 1961-ig volt egy tó, úgy hívták, hogy Angyal-medence; de aztán rohammunkával feltöltötték, hogy a halálsáv rézsút keresztülvághasson rajta. Az Angyal-töltés melletti parkot is betemették, mintegy két kilométer hosszan; utóbb, a FAL bontáskor a betonpalánkkal együtt a halálsáv betonelemeit is elhordták, s a területet kimélyítették az eredeti kövezetig; így a helyszín leginkább egy monumentális ásatásra emlékeztet, ahol azonban az antik romok elüldözték a régészeket. Hogy az idill teljes legyen, még egy furulyázó kecskepásztorlányt is megpillantunk; közelebbrõl azonban észrevesszük, hogy a furulya valójában szivar, a kecske pedig farkaskutya.
A Mihály-templom szép neogótikus épület. Karl Schinkel egyik tehetséges követõje, Peter Lenné tervezte. Õ már (tudniillik a templom) a Közép területén áll, nem kis balszerencséjére. Most is mûködõ templom, noha középhajója be van omolva. Olyan, mintha lebombázták volna, pedig csak összedõlt a nyolcvanas évek elején. Este hatkor messzire hangzik a harangja. Tornyán az arkangyal kitárja karját a sötétedõ ég felé. Talán a másik angyalt, a Vadaskert közepén ácsorgó Arany Elzát akarja üdvözölni; bár ezt az ötletet inkább átengedem Wim Wendersnek. Ennyit a mûalkotásról.
Ami a FAL ból megmaradt, az már nem mûalkotás, hanem mûemlék. A leghosszabb összefüggõ mûemlékszakasz a Spreével párhuzamosan futó Malom utca mentén látható; itt van az úgynevezett East Side Gallery. A berliniek szerint ez "nem hiteles": ugyanis a FAL fennálló korában ez a rész, lévén keletre nézõ FAL szakasz, hófehér volt. Csak a másik nyugat felé záró palánkot, persze annak is csak a "külsõ" (mármint belsõ) oldalát lehetett telegraffitizni. Most itt húzódnak az 1990-ben festett, többé-kevésbé szellemdús képek három kilométer hosszan, megkopva, megfakulva. Nemcsak a festékrétegük kopott meg: látványként is kikoptak az életbõl. Mûemlékké váltak.
A FAL persze nemcsak emlék, hanem elsõsorban mítosz és giccs. Darabkáit, egyéb NDK -rekvizítumokkal együtt, szuvenírként lehet vásárolni. (Elgondolkodtató, mennyire kiporlott a kommunista jelvényekbõl az ideológia. Vagy még csak ki sem porlott?) Valahogy úgy vált giccsé, ahogy ma már a dinoszauruszok is giccsek. Antropomorf tünemények, amelyek azonban a kulturális kontextustól (lényegében mindentõl, ami emberi) mégis mereven el vannak választva. És persze életre galvanizálhatók: a Jurassic Park-féle rémségek és a géntechnika révén (igaz, egyelõre még félig-meddig tréfásan) ez is be van ígérve.
Az, hogy Berlin a következõ évtizedekben mivé fog fejlõdni, nagyrészt attól függ... Illetve hát városfejlesztési koncepcióktól és pénzügyi döntésektõl függ. Hogy a FAL mint mítosz kiszakadt önmaga kulturális kontextusából, az pedig nagyjából befejezett tény. A jelentõs élettapasztalatokkal rendelkezõ mesemondó (10 és 16 óra között) elõbb-utóbb elfárad és el is némul. De az átküzdés példázatszerû történetei még elõttünk állnak.

(1998 október)