Azon az éjszakán, amikor az
öreg álomvigyázó felkelti a császárt,
az égen ragadozó sárkány fosztogatja a csillagok
fényét. Az uralkodó néhány pillanatig
álmosan pislog az álomvigyázó kifordult szemeibe,
majd õrségért kiált. A császár
kivégezteti a vak öreget, mert bár hallatlanul veszélyes
volt megszakított álma, mégis olyan jó lett
volna a végére jutni. A császár hallja, hogy
a palota udvarának kövezetén végiggörög
valami. Jól ismeri ezt a hangot. A levágott emberfejek gurulnak
így, meg-megzökkenve, halk, iszonyú koppanásokkal.
A császárt most már elkerüli az álom,
lesétál a majomtemetõbe, s egy majmocskát fojtogatva
igyekszik végiggondolni megszakított álmának
részleteit. A császár azt álmodta, hogy megépítteti
a világ valaha volt legkülönösebb építményét.
Nagyobbat, mint a kolosszusok, melyek a tenger habjaiból emelkednek
ki, és örökké lobogó fáklyával
küldenek jeleket a hajósoknak. Lebilincselõbbet, mint
azok a sírok, melyek hatalmas kövek ezreibõl építtetnek
egy embernek, aki bár isteni leszármazott, de mégis
a földön volt kénytelen élni skorpiók, sakálok
és majmok között. Szebbet, mint a halálos illatú
virágokkal ékesített függõkertek. Félelmetesebbet
és valószerûtlenebbet, mint ama labirintusok, melyeknek
mélyén szomorú szörnyek lakoznak.
Reggel a teája mellett ül a
császár, sült majomhúst eszeget, és még
mindig álma emlékén tûnõdik. Ki lehet
az az ember, aki az õ álmát beteljesítheti?
Bátor legyen? Bölcs? Ravasz? Célratörõ?
Jellemtelen? Érzékeny? Rideg? A császár úgy
nevet föl, hogy kifordul szájából a majomhús.
Tudja már. Mindenekelõtt egy mérnököt szükséges
kerítenie, aki az épületet megtervezi, mert a tervek
betûinek mindig elõbb kell fölfényleni az építõmunkások
körmeinél. Kémeket és nyomkeresõket, fûkrónikásokat
és kõbölcselõket küld szerte a birodalomban,
válasszák ki a megfelelõ személyt. A császár
alig egy éven belül magához rendeli a birodalom legszebb
leányait és legokosabb ifjait. Sorsvetéssel kiválaszt
közülük egy párt, a többieket a következõ
éjszaka föláldozza, s lelkeiket az égbolton tobzódó
csillagoknak ajándékozza, melyek még mindig tompábban
ragyognak a sárkány fosztogatása óta. A kiválasztott
fiatalok lesznek a leendõ építész szülei.
A leány csakhamar egészséges fiúgyermeket szül,
aki elsõ pillantásra is szépnek, ügyesnek és
értelmesnek tetszik. A császár tekintetének
hatalmával óvja a kisfiút, álmokat és
felhõket, madarakat és csúszómászókat
nem enged a közelébe. Egyetlen játszópajtása
egy idióta bohóc, akinek csak egy, habár kétágú
parancsot kell szem elõtt tartania a gyermekkel való játszódás
közepette. Nem mondhat sem igazat, sem pedig hamisat neki. Akkor hintik
le életének fényét néhány csepp
viperaméreggel, amikor a gyermeknek arra a kérdésére,
miszerint mi adja meg az emberi élet értelmét, a bohóc
némi tûnõdés után nagyot sóhajtva
azt válaszolja, a legbölcsebbek szerint is a halál,
és a legbalgábbak szerint is a halál. A császár
parancsára a gyermek nem találkozhat a bûnnel. Ha véletlenül,
netán akarattal eltapos egy bogarat, egyetlen szóval sem
mondják neki, hogy ezt nem szabad. Ha játszótársát
üti meg, nem figyelmeztetik, hogy fájdalmat okoz. Amikor a
dárdájával halálra sebez egy kutyát,
elnézõen simogatják a fejét, s úgy tesznek,
mintha mi sem történt volna. Ha az õ kezén ejt
sebet valamely vétlen vagy meggondolatlan mozdulat, nem vigasztalják.
Nem szeretik és nem gyûlölik. Soha nem mondják
neki, mi a helyes és mi a helytelen. Egyszer a bástyafalról
a mélybe taszítja a birodalom legokosabb tanítóját,
saját mesterét. A bölcs néhány pillanatig
a mélység fölött ing, ám iszonyát
és félelmét legyõzve barátságos
pillantással búcsúzik tanítványától.
A gyermek másnap új tanítót kap, kedvesebbet
és alázatosabbat, ha nem is bölcsebbet az elõzõnél.
Lassanként ifjú, komoly férfi
növekedik belõle. A császár végül
magához kéreti. Elmondja neki, hogy kiválasztott,
mert életében nem találkozhatott a bûnnel, következésképpen
azt sem tudhatja, mi a szép és mi a jó, mi az igaz,
és mi a hamis, vagyis tökéletesen alkalmas arra, hagy
megtervezze minden idõk legkülönösebb építményét.
Az ifjú sápadtan hallgat.
Ha elvállalja a feladatot, egyetlen
dolgot ismer meg a földi javak mérhetetlen gazdagságából,
melyeket eddig gondosan eltitkoltak elõle. Tudása ezen egyetlen
dologról kimerítõ és teljességgel alapos
lesz. Ám ha nem vállalja a mérnöki munkát,
mehet isten hírével, bántódása nem esik,
s élhet úgy, akár a többi ember, mindent megismerhet,
amire csak a kedve tartja, ám tudása, ismeretei felszínesek
és nyugtalanítóak lesznek.
S mi lenne az az egyetlen dolog?, kérdezi
halkan az ifjú.
A császár lehunyja a szemét,
majd megsimogatja az ölében heverõ majomtetemet.
A boldogtalanság, gyermekem.
S az ifjú bólint és
másnap munkába fog. Éjt nappallá téve
dolgozik. Nem tudja a Hold állását, a pirkadatot,
nem tudja a verõfényt, a délutáni esõ
kitartó kopogását, csak számol, csak ír,
csak dolgozik. Néhány év alatt elkészül.
Addigra a császár a birodalom valamennyi építõmunkását
számba veszi. S az ifjú mérnök útmutatásával
elkezdõdik a munka. Munkások ezrei indulnak a világ
négy égtája felé, fúrnak és faragnak,
falakat és tornyokat emelnek, alagutakat ásnak a föld
gyomrába, hidakat vonnak hatalmas folyamok fölé, s a
mérnök, aki nem ismeri a bûnt, és nem tudja, hogy
mi a szép és mi a jó, mi az igaz és mi a hazug,
hol Keleten, hol pedig Nyugaton tûnik föl, újabb és
újabb tanácsokat és utasításokat adva
a munkásoknak. Halad az építkezés, de valahogy
mégsem halad. Az ifjú boldogtalansága szerteömlik
a világban, beköltözik a falakba és a repedésekbe,
az utak köveibe, a tornyok harangjaiba és a föld mélyébe
fúrt járatokba. Miközben a nagy és rettenetes
császár boldogan hal meg, és már nem is tud
semmi mást a világból, csak a boldogságot.
Övé volt a világ legkülönösebb építménye.
Éppen csak annyi volt ennek az építménynek
a titka, hogy most már mindig építeni fogják,
de soha nem fejezhetik be.