ANTHONY KENNY

A SZKEPTICIZMUSRÓL ÉS A BIZONYOSSÁGRÓL *

Descartes óta kitüntetett helyet foglal el a filozófiában az episztemológia, más néven ismeretelmélet: annak vizsgálata, hogy miként tudhatjuk azt, amit tudunk, illetve hogy milyen válasz adható a szkeptikusnak a vélekedéseink igazolhatóságával kapcsolatban hangoztatott kételyeire. Descartes az Elmélkedések et a módszeres kétely alkalmazásával kezdi: köznapi vélekedéseink rendszerébõl megkísérli kiválasztani azt, ami szilárd, megingathatatlan, s így alapként szolgálhat a tudomány késõbb felhúzandó épülete számára. Elsõ lépésként a fizikai tárgyak létét vonja kétségbe: a Napét, a Holdét, a Földét, sõt, saját keze és teste létét is, aztán az észleleti tárgyak következnek, vagyis a színek, a formák és a hangok. Kételyeit három érvre alapozza: egyrészt érzékei már eddig is többször cserben hagyták; másrészt nem lehet biztos abban, hogy nem csupán álmodik; harmadrészt nem zárható ki, hogy egy hatalmas és gonosz szellem játszik vele és szüntelen megtéveszti. De Descartes nem kíméli a logika és a matematika igazságaiba vetett hitünket sem: olykor a legegyszerûbb mûveletekben is hibát vétünk, figyelmeztet, miért ne fordulhatna hát elõ, hogy Isten akkor is félrevezet bennünket, amikor csupán kettõt meg hármat akarunk összeadni? A descartes-i kétely mégsem terjed ki mindenre: arra, hogy tudomása van a saját mentális állapotairól és folyamatairól, illetve hogy ismeri a kételyei megfogalmazására használt nyelvet, az érvelés során a gyanú árnyéka sem vetül.
Az utókor filozófusai sokkal nagyobb figyelmet szenteltek az Elsõ és a Harmadik Elmélkedésben megfogalmazott kételyeknek, mint a Negyedik és a Hatodik elmélkedés válasznak szánt passzusainak. Megértésünk megbízhatóságát, illetve a külvilág létét Descartes egy igazmondó Isten létezésének bizonyításával akarta megalapozni. Ebbéli próbálkozása legfeljebb ha félsikerrel járt, legalábbis errõl árulkodik, hogy azóta is sokan próbálkoznak olyan választ találni, ami megnyugtatóan eloszlatná a szkeptikusok kételyeit. Ezek egyike volt G. E. Moore, aki "A józan ész védelmében" és "A külvilág létének bizonyítéka" címû tanulmányában (1925 és 1939) egyrészt azt állította, hogy számos állítás igazságát tudja - mint pl. az "Ez itt egy kéz és itt egy másik", "A Föld már jóval születésem elõtt is létezett" vagy "Sohasem távolodtam el messzire a Föld felszínétõl" -, másrészt azt állította, hogy ezek az állítások megfelelõ alapot jelentenek a külvilág létének bizonyításához.
Pályája nagy részén Wittgensteint elsõsorban a jelentéselmélet foglalkoztatta, az episztemológia kevésbé érdekelte. Ugyanakkor az elme filozófiájával, illetve a matematika alapjaival kapcsolatos vizsgálódásai során olyan kérdésekkel is szembesült, amelyeket hagyományosan az episztemológia területére sorolunk. Élete vége felé, 1949-ben - Malcolm vendégszeretetét élvezve Ithacában - Moore gondolatainak hatására episztemológiai témájú észrevételeket vetett papírra. A feljegyzések sora csak két nappal a halála elõtt szakad meg, így értelemszerûen a csiszolásukra már nem kerülhetett sor. Idevágó gondolatai 1969-ben, posztumusz kiadásban jelentek meg, A bizonyosságról címen. Noha a feljegyzésekben Descartes neve egyszer sem szerepel, mégis nyilvánvaló, hogy Wittgenstein "kétfrontos harcot" folytat: érveit egyfelõl Moore-nak, másfelõl a kartéziánus kétkedõnek szánja.
Descartes a külvilágra vonatkozó kijelentéseket - beleértve a saját testére vonatkozóakat is - a kétségbe-vonhatóság szempontjából jóval sebezhetõbbnek vélte az egyszerû matematikai állításoknál (ezekhez, szerinte, elgondolásuk pillanatában nem, legfeljebb utólag, férhet kétség). A saját mentális állapotainkra vonatkozó kijelentéseket (az érzéki adatokra vonatkozóakat) pedig soha nem is illette kétellyel. Wittgenstein abban Moore-nak adott igazat Descartes-tal szemben, hogy a külvilágra vonatkozó állítások némelyike (pl. "Ez egy szék") a matematikai (AB 455, 651), illetve az érzéki adatokra vonatkozó állítások episztemológiai státuszára tarthat számot. Hiba volt azonban feltételezni, hogy ezek az állítások a külvilág létének bizonyítására is alkalmasak lennének (AB 209, 220), sõt Wittgenstein szerint Moore valójában nem is tudhatja ezen állítások igazságát: nem mintha hamisak lennének, hanem egyszerûen "tudásuk" állítása értelmetlen (AB 6 stb.). Moore és a szkeptikus, mondja Wittgenstein, egyaránt félreértik a kétely, a tudás és a bizonyosság természetét. Ebbõl az alapállásból kiindulva Wittgenstein aztán olyan önálló érveket fogalmazott meg - miközben elutasította Moore-nak a szkeptikusok ellenében felhozott érveit -, amelyek alkalmasnak látszottak a szkeptikus pozíciójának aláásására. Wittgenstein érveivel nem arra törekedett, hogy a szkeptikus következtetéseinek elhibázottságát bizonyítsa be, hanem a szkeptikus eljárásának értelmetlenségére akart rávilágítani.
A bizonyosságról ban Wittgenstein öt, a kétellyel kapcsolatos tételt fogalmaz meg. (1) A kétely legyen megalapozott. (2) A kétely értelme több kell legyen puszta kimondásánál. (3) A kétely megfogalmazása elõfeltételezi valamely nyelvjáték ismeretét. (4) Nem létezhet kétely nyelvjátékon kívül, sem egész nyelvjátékra vonatkozóan. (5) A kétely bizonyosságot elõfeltételez.

(1) A kétely legyen megalapozott. Wittgenstein erre több helyütt is figyelmeztet (AB 323, 458, 519). Descartes e tétellel bizonyára fenntartás nélkül egyetértett volna: hiszen a gonosz szellemet is éppen a kétely megalapozása végett hívta életre. Ugyanakkor azon a nézeten volt, helyesen, hogy a kétely alapjának magának nem kell feltétlenül bizonyosnak lennie ahhoz, hogy a kétely felmerülhessen. Wittgenstein azonban, a gonosz szellem hipotézisét, valószínûleg túlságosan szabadon szárnyaló ötletnek ítélte volna ahhoz, hogy megfelelõ alapnak fogadja el. Nem- p puszta elképzelhetõsége nem alap p kétségbe vonására (AB 4), mondja. De ha a kartéziánus kétely ily megalapozatlan, vajon eo ipso képtelenség, vagy csak indokolatlan? Wittgenstein szerint különbséget kell tennünk az olyan esetek között, ahol a kétely indokolatlan, és az olyanok között, ahol logikailag lehetetlen. Utal azonban arra is, hogy nincs közöttük éles határvonal (AB 454). A megalapozottság igénye önmagában nem dönti el, hogy a kartéziánus kétely lehetséges-e vagy sem.
(2) A kételynek kell, hogy valami eredménye is legyen. Ha valaki kétségbe vonná a fizikai tárgyak létét, kételyének a gyakorlatban semmilyen következménye nem lenne (AB 120). Sõt még az sem világos, hogy egyáltalán miféle következménye lehetne (AB 247). A legvalószínûbbnek még az tûnik, hogy az illetõ szavaiban és érzéseiben mutatkozna valamilyen különbség (vö. AB 338u.). "Mert mi lenne, ha egy normálisan cselekvõ ember arról biztosítana bennünket: õ csak hiszi, hogy... van keze és lába, amikor éppen nem látja, stb. Meg tudnánk-e mutatni neki, cselekedetei (és szavai) alapján" teszi fel a kérdést Wittgenstein, "hogy nem így van?" (AB 428). Descartes nyilván nem vitatná, hogy kételye spekulatív, s nem gyakorlati - pontosan erre hivatkozott, amikor azzal vádolták, hogy az általa alkalmazott módszeres kétely ateizmusról és erkölcstelenségrõl árulkodik. Abból viszont bizonyára nem engedne, hogy a merõben spekulatív kétely is lehet valós kétely.
(3) A kétely feltételezi valamely nyelvjáték ismeretét. Ahhoz, hogy kifejezhessük p kételyünket, tudnunk kell, hogy mit jelent p -t mondani. Emiatt aztán, állítja Wittgenstein, a kartéziánus kétely voltaképpen maga alatt fûrészeli a fát, hiszen annyira radikális, hogy azon szavak jelentését is kétségbe kellene vonnia, amelyek által kifejezésre jut. Ez az észrevétel késõbb A bizonyosságról ban többször is visszaköszön. "Aki egyetlen tényben sem biztos, az nem lehet biztos szavainak értelmében sem" (AB 114). A "Nem tudom, hogy ez egy kéz-e" kijelentés feltételezi, hogy tudom, mit jelent a "kéz" szó (AB 306), csakhogy közben kételyt kellene kifejeznie ("Ha ez nem egy kéz, akkor nem tudom, mi az a kéz") (AB 369, 456). Ez már találó kritikának tûnik a kartéziánus kétkedõvel szemben: ha Descartes mindent kétségbe akar vonni, ami kétségbe vonható, akkor ez alól az általa használt szavak jelentése sem lehet kivétel. Az ugyanis, mutat rá Wittgenstein, hogy az angol vagy latin szavaknak az a jelentésük, ami, tapasztalati tény; még csak nem is logikai vagy matematikai igazság (AB 306, 486). Márpedig a kartéziánus kétely ilyen mérvû kiterjesztése önmaga felszámolásához vezetne. Ha a gonosz szellem mindenben megtéveszt, miért torpanna meg a "megtéveszt" szó jelentésénél, ha pedig ebben is megtéveszt, akkor "A gonosz szellem mindenben megtéveszt" kijelentés már nem alkalmas az eredeti szándéknak megfelelõ, mindenre kiterjedõ kétely kifejezésére (vö. AB 507).
Wittgenstein egy lépéssel tovább megy, és felveti, hogy a kétely kifejezése nem csupán azt feltételezi, hogy a nyelvjáték, amelyen belül megfogalmaztuk, nem vonható kétségbe, de bizonyos esetekben egyenesen a nyelvjáték természete zárja ki a létezéssel kapcsolatos kételyeket. Aki azzal a kérdéssel hozakodik elõ, hogy "Milyen jogon nem kételkedem kezeim létezésében?", megfeledkezni látszik arról, hogy egy, a létezéssel kapcsolatos kételynek csak valamely nyelvjáték által biztosított háttér ellenében lehet értelme, márpedig ezúttal elmaradt a megfelelõ nyelvjáték felállítása (AB 24).
(4) Az egyetemes kétely lehetetlensége. A kétely mindig valamilyen nyelvjáték része. Képzeljünk el egy olyan diákot, mondja Wittgenstein, aki nem hagyja, hogy tanára bármit is kifejtsen, a magyarázat menetét szüntelenül a dolgok létezését, a szavak értelmét, stb. kétségbe vonó közbevetésekkel akasztja meg. Érthetõ, ha a tanár elõbb-utóbb türelmét veszti, hiszen tanítványának kételkedõ közbevetéseibõl hiányzik a tartalom: még nem tanulta meg, hogyan kérdezhet, nem ismeri még a nyelvjátékot (AB 310-315). Egyes nyelvjátékok megtanulásának egyenesen elõfeltétele a kétely felfüggesztése (AB 329). A gyermek úgy tanul, hogy hisz a felnõttnek - a kétely csak ezután következhet (AB 160). Képtelenség az a feltételezés, miszerint egy gyermek megtanulhatná úgy is a szavak jelentését, hogy azokat mindig csak kételyt kifejezõ kijelentésekben hallaná. "A mindenre kiterjedõ kétely, nem volna kétely" (AB 450). Még ha külön-külön lehetséges volna is valamennyi a nyelvjátékunk által feltételezett tényt kétségbe vonni, egyszerre akkor sem kérdõjelezhetnénk meg valamennyit (AB 232). Például a személynevek nyelvjátéka még mûködhet attól, hogy néhányan nincsenek tisztában a saját nevükkel - ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy értelmetlenség lenne azt állítani, hogy az emberek többsége nem ismeri a saját nevét.
(5) Nincs kétely bizonyosság nélkül. Kételynek csak ott van értelme, ahol az ellenõrzés lehetõsége is fennáll (AB 125), és ellenõrzésre csak akkor van mód, ha van valami, amiben nem kételkedünk, amit nem ellenõrzünk (AB 163, 337). "Azaz kérdéseink és kételyeink azon a tényen alapulnak, hogy a kételkedés bizonyos állításokra nem vonatkozik, ezek olyanok, mint valami zsanér: a kérdések rajtuk fordulnak" (AB 341 ). Vagyis "Maga a kételkedés játéka már elõfeltételezi a bizonyosságot" (AB 115).
Wittgenstein ennek megfelelõen a kétely bizonyos típusait kizárja. De ha vannak olyan kijelentések, amelyekben nem kételkedünk, ez egyúttal azt is jelentené, hogy nem is tévedhetünk felõlük? Az utóbbi nyilvánvalóan nem következik az elõbbibõl: tévedhetek p felõl, miközben el sem tudom képzelni, hogy tévedhetnék p felõl. Descartes-nak éppen emiatt kellett bevezetnie az igazmondó Isten hipotézisét: részérõl ez a biztosíték arra, hogy ahol nem kételkedhetünk (ahol tisztán és határozottan észlelünk valamit), ott nem is tévedhetünk. Wittgenstein - Descartes-tal szemben - határozott különbséget tesz a hiba, illetve a más típusú téves vélekedések között. Ha valaki abban a hitben élne, hogy huzamosabb ideje másutt lakik, mint ahol valójában, "én ezt nem tévedésnek nevezném, hanem remélhetõleg átmeneti elmezavarnak" (AB 71). A különbség talán abban ragadható meg, hogy míg a tévedésre van magyarázat, addig az elmezavar esetében csak az ok adható meg (AB 74). Ha Moore kijelentéseinek ellenkezõjével hozakodna elõ, akkor nem tévedésre, hanem elmezavarra gyanakodnánk (155u.); a tévedés ugyanis különleges helyet foglal el nyelvjátékaink rendszerében (AB 196). Minden számításunkat kétségbe vonni nem hiba, hanem az õrültség biztos jele (AB 217). Ha valaki azt mondja, hogy néhány nappal ezelõtt Amerikából Angliába repült, akkor nem tévedhet: ilyesmiben csak az téved, aki megháborodott (AB 674-5).
E distinkció hátterét az a megfontolás képezi, hogy egészen más eljárást igényel egy õrültet meggyõzni rögeszméje képtelenségérõl - jelen esetben képtelen kételye alaptalanságáról -, mint valakit rávezetni tévedése belátására.

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy kételkedik abban, van-e teste, félõrültnek tartanám. Ugyanakkor nem tudom, miként gyõzhetném meg arról, hogy mégiscsak van teste. És ha valami úton-módon sikerülne kételyeit eloszlatnom, akkor sem tudnám, hogy ez hogyan történt és miért. (AB 257)

Véthetek hibát olyankor is, amikor egészen bizonyos vagyok valamiben - pl. egy csata dátumában -, majd a megfelelõ forrás ellenõrzésével hibámat kijavíthatom anélkül, hogy a józan ítéletembe vetett hitem alapjaiban inogna meg. Nem tévedhetek ellenben, amikor azt gondolom, hogy a Föld már jóval születésem elõtt is létezett, vagy hogy tizenkétszer tizenkettõ egyenlõ száznegyvennéggyel. Hiszen hogyan lehetne egy ilyen tévedést helyesbíteni, vagy miért lenne hihetõbb egy másik számítás (AB 300-304)? Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, mely arra kényszerítene, hogy jelenlegi hitemet, miszerint Angliában élek, tévesnek ítéljem. Ha most emberek lépnének be a szobámba, és egybehangzóan azt állítanák, hogy én most nem Angliában vagyok, és erre akár bizonyítékokkal is szolgálhatnak, azt kellene hinnem, hogy vagy õk háborodtak meg, vagy én. Azt még esetleg elhitethetnék velem, hogy egészen addig meg voltam zavarodva (AB 420), ám véleményem megváltoztatására aligha tudnának rákényszeríteni. Ha esetleg valami olyasmi történne velem, ami elbizonytalanítana a saját nevemet illetõen, bizonyára találnék valami mást is, ami viszont kételyeim megalapozottsága felõl bizonytalanítana el, és így joggal dönthetnék úgy, hogy kitartok korábbi hitem mellett (AB 512-516).
A kartéziánus kétkedõnek talán nem lenne ínyére a fenti distinkció tévedés és elmebaj között. Ha elõfordulhat, hogy vélekedésem téves, akkor ez már kellõ alap a kételkedéshez, mondaná, és mit sem számít, hogy tévedésem oka a vélekedések valamely racionális rendszerében keresendõ, vagy valamiféle patológiai elváltozás következménye (AB 74). Az elmezavart mint kételyre okot adó lehetõséget, futólag, maga Descartes is említi az Elsõ elmélkedésben - a jól ismert álom-érv csak ezután következik!

"Ugyan milyen alapon tagadhatnánk, hogy maga ez a kéz s ez az egész test az én kezem, az én testem? Hacsak nem vélem magam hasonlatosnak azokhoz az õrültekhez, akiknek agyvelejét tönkretette a fekete epe makacs gõze, s emiatt állhatatosan ragaszkodnak ahhoz, hogy õk királyok - legyenek bár koldusszegények -, vagy ahhoz, hogy bársonyt viselnek - holott meztelenek -, vagy éppenséggel ahhoz, hogy agyagfejük van, hogy teljesen átalakultak tökké, vagy hogy üvegbõl fújták õket. Dehát õk õrültek, s magam is épp ennyire esztelennek látszanék, ha mindebbõl bármit is fölhasználnék példaként saját magamra vonatkozóan. - Ez gyönyörû! Mintha bizony nem volnék ember, ki éjjelente aludni szokott, s kivel álmában megtörténik mindaz - vagy olykor még kevésbé valószerû dolgok is -, ami ezekkel az esztelenekkel ébrenlétükben." (René Descartes: Elmélkedések az elsõ filozófiáról, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 1994. 26-27. o., ford. Boros Gábor)

Wittgenstein erre, feltehetõleg, azt válaszolná, hogy elmezavar és tévedés különbsége abban áll, hogy míg a tévedés balítélet eredménye, elmezavar esetén sem helyes, sem helytelen ítéletrõl nem beszélhetünk. Ha valakiben az a meggyõzõdés alakul ki, hogy megháborodott vagy hogy korábban meg volt háborodva, ez nem vonja maga után semmiféle tévítéletének helyesbítését. "Nem tévedhetek felõle - ám nem zárhatom ki, hogy egy szép napon, okkal vagy ok nélkül, arra a belátásra jutok, hogy mégsem voltam ítélõképes" (AB 645).
Ez aztán bõvebb kifejtést nyer az álomra alapozott szkeptikus érv tárgyalásakor. Az érv, miszerint "Lehet, hogy álmodok", Wittgenstein szerint értelmetlen, mégpedig a következõ okból kifolyólag: ha álmodok, akkor a fenti kijelentést is álmodom - sõt az is csak álom, hogy e szavaknak egyáltalán van jelentésük (AB 383). Persze élhetnénk azzal az ellenvetéssel, hogy elképzelhetõ, hogy egyszer csak, mintegy álomból ocsúdva, így szólunk: "Képzeljétek csak, azt álmodtam, hogy Angliában élek stb." Csakhogy ez mégsem kérdõjelezheti meg jelenlegi hitemet, mert ugyanígy elképzelhetõ, hogy egy újabb ébredés után azt állítom, hogy az elõzõ ébredésemet csak álmodtam (AB 642). Legutolsó feljegyzésében - ahol azt a vélekedést vizsgálja, hogy valaki éppen most érkezett meg repülõvel Amerikából - Wittgenstein a következõket írja:

"Még ha ilyen esetekben nem tévedhetek is - vajon nem lehetséges-e, hogy narkózisban vagyok?" Ha így lenne, és a narkózis megfosztana öntudatomtól, akkor most valójában nem is beszélnék és gondolkodnék. Nem tételezhetem fel komolyan, hogy pillanatnyilag is álmodom. Ha valaki álmában azt mondja, hogy "Álmodom" - még ha közben hallhatóan is beszél - éppoly kevéssé lehet igaza, mintha álmában azt mondaná, hogy "Esik az esõ", és esetleg tényleg esik. Akkor is, ha álma ténylegesen összefügg az esõ neszével. (AB 676)

Moore nyomdokain járva, Wittgenstein egész sor olyan állítást ad meg, amelyek vonatkozásában a tévedés lehetõségét, csakúgy, mint a kételyét, kizártnak véli. Abban, hogy "Sohasem voltam a Holdon", nem kételkedhetem (AB 117); ellentmondásossága aligha merülhet fel komolyan (AB 226). "Biztos, hogy ember még nem járt a Holdon", írja Wittgenstein, majd kissé elhamarkodottan így folytatja: "Nemcsak hogy értelmes emberek soha nem számoltak be ilyesmirõl hitelt érdemlõen, de fizikánk egész rendszere is tiltja, hogy ilyesmit elhiggyünk" (AB 108). Talált persze ennél szerencsésebb példákat is. Annak kétségbe vonása, hogy a barátom fejében nem fûrészpor van, elmezavarról árulkodna (AB 281). Nem tudok kételkedni abban, hogy két kezem van (AB 125); az, hogy két kezem van, megingathatatlan vélekedés: képtelen lennék bármit elfogadni, amit ezen állítás cáfolatának szánnak (AB 245). Nagyon különleges feltételek mellett azonban az "Ez a kezem" állítás kétségbe vonása is értelmet kaphat (AB 413). A "Most Angliában élek" állítás tartalma nem lehet tévedés (AB 420). "A Föld az utóbbi száz évben folyamatosan létezett" állítás kapcsán sem beszélhetünk tévedésrõl anélkül, hogy ne változtatnánk meg a "tévedés" és az "igazság" életünkben játszott szerepét (AB 138).
Csakhogy, miként ezt már az elõzõ fejezetben is láthattuk, annak kimondása, hogy valamit nem lehet kétségbe vonni, vagy nem lehet felõle tévedni, nem egyenértékû annak állításával, hogy ez a valami tudható. Wittgenstein itt megismétli azt a Vizsgálódások ban felvetett gondolatát, miszerint értelmetlen azt állítani, hogy tudjuk, hogy fáj valamink (AB 504); továbbá azt mondja, hogy azt állítani, hogy "Tudom, hogy hol érzek fájdalmat" vagy "Tudom, hogy itt érzem" éppolyan helytelen, mint azt állítani, hogy "Tudom, hogy fájdalmam van" (AB 41). A "Tudom, hogy fáj" mondat félrevezetõ kifejezése annak a grammatikai igazságnak, hogy a fájdalmamat illetõen nem kételkedhetek. Ez a grammatikai igazság a következõképpen is megfogalmazható: "A ¯Nem tudom kifejezésnek ezúttal nincs értelme." És ebbõl, természetesen, az is következik, mondja Wittgenstein, hogy a "Tudom"-nak sincs értelme (AB 58).
De vajon a Moore-féle kijelentések, mint pl. az "Ez itt a kezem", összhangban állnak-e a saját tapasztalatainkat kifejezõ állításokkal? Van-e értelme a "Tudom, hogy ez itt a kezem" kijelentésnek? Az elõzõ fejezetben tárgyaltakhoz hasonlóan itt sem könnyû a Wittgenstein által felvázolt szerteágazó gondolatmenetek között eligazodni. Nagyjából a következõ fõbb szálakat különíthetjük el. (1) Az "Én tudom, hogy p " mondatokban, ahol a " p " egy Moore-féle állítás, az "én" felesleges (AB 58, 100, 462, 587, 588), és ennyiben legalábbis a kifejezés félrevezetõ (AB 84, 401). (2) A "Tudom, hogy p " mondatoknak, ahol " p " egy Moore-féle állítás, lehet köznapi használatuk kellõen szokatlan körülmények között (AB 23, 258, 262, 347, 349, 387, 412, 433, 526, 596, 622). Az ilyen esetekben jelentése ugyan világos, a filozófus mégsem fordíthatja fegyverként a szkeptikus ellen (AB 347). (3) Ha nem lehetséges p -t kétségbe vonni, ha p vélekedésünkben nem tévedhetünk, ha p nem lehet számunkra információ, akkor nem is beszélhetünk arról, hogy tudjuk p -t (AB 10, 372, 550, 564, 576). Ezért a megfelelõ kontextuson kívül azt mondani, hogy tudok egy Moore-féle állítást, nemcsak felesleges, hanem értelmetlen is (AB 461, 464, 347-50, 469). (4) Mindazonáltal a "Tudom, hogy..." olykor használatos a köznapi nyelvhasználat során is Moore-féle állításokban: vagy mint valamely grammatikai állítás félrevezetõ kifejezése (AB 58), vagy mint a nyelvi készség kifejezése (AB 371, 585-6). (5) Ám ez a fajta "Tudom, hogy p " egyetlen esetben sem szolgál megfelelõ ellenérvként a szkeptikussal szemben (AB 520, 521). A továbbiakban - Wittgenstein megfogalmazásaira építve - a fenti pontokat részletesebben is kifejtem.

(1) "Tudom, hogy p" nem magamról. A Moore által választott kijelentések nem olyan különleges tudásra vonatkoznak, amely mások számára hozzáférhetetlen, azaz nem olyan információt tartalmaznak, amelyre egyedül õ tehetett szert (AB 462). Moore olyan eseteket választ, ahol, úgy tûnik, mindannyian tudjuk azt, amit õ, vagy pontosabban: ha õ tudja, amit tud, akkor mi is valamennyien tudjuk (AB 84, 100). Ebbõl következõen az "Én tudom" implikációja, hogy ti. ez személyes kijelentés, mely magára a beszélõre vonatkozik, félrevezetõ (AB 84). Felmerülhet persze az a kérdés, hogy tényleg van-e különbség az "Én tudom, hogy az egy..." és az "Az egy..." mondat tartalma között. Abból, hogy az elsõ mondatban utalás történik egy személyre, a másodikban pedig nem, nem következik, hogy a jelentésük is eltér (AB 587). Az "Én tudom"-nak voltaképpen csak akkor van értelme, mondja Wittgenstein, ha azt egy adott személy mondja (pl. igencsak meghökkentõ lenne az állatkert valamelyik ketrecén a következõ személytelen feliratot olvasni: "Tudom, hogy ez egy zebra"). Ezt megengedve azonban közömbös, hogy az hangzott-e el, hogy "én tudom..." vagy az, hogy "az egy..." (AB 588), kivéve, amikor ez a bizonyosság mértékére utal (AB 485).
(2) Különleges körülmények között a "tudom, hogy p" értelmet kaphat. Wittgenstein elismeri, hogy különleges körülmények között elképzelhetõ a Moore-féle kijelentések használata, ám ezek sem alkalmasak a szkeptikus kételyeinek eloszlatására. Például:

Ha egy adott személyrõl nem tudom, megvan-e mind a két keze (pl. nem amputálták-e), hitelt fogok adni azon állításának, miszerint két keze van, amennyiben szavahihetõ embernek tartom. És ha õ azt mondja, hogy tudja, úgy ez számomra csak azt jelentheti: képes volt meggyõzõdni róla, azaz nincs a keze például takarókkal és kötésekkel beburkolva stb. stb. Egy szavahihetõ embernek azért hiszek, mert elfogadom, hogy képes az adott dolog felõl megbizonyosodni. Aki viszont azt mondja, hogy (talán) nincsenek fizikai tárgyak, az ezt nem fogadja el. (AB 23)

- és ebbõl kifolyólag hiábavaló a szavahihetõ Moore részérõl azt bizonygatni a szkeptikusnak, hogy tudja, hogy két keze van.
Wittgenstein ezután felvázol néhány olyan helyzetet, ahol a Moore-féle kijelentéseknek hasznát vehetnénk: "Tudom, hogy sohasem távolodtam el messzire a Föld felszínétõl" (magyarázatként olyan bennszülötteknek, akik azt hiszik, hogy a Holdról pottyantam közéjük) (AB 264), "Tudom, hogy az ott egy fa" (a látásom miatt aggódóknak) (AB 349). Wittgenstein azt mondja, hogy õ ugyan nem tud megfelelõ helyzetet találni a "Tudom, hogy emberi lény vagyok" kijelentéshez, de még ennek is lehet értelme (AB 622). "E mondatok mindegyikéhez el tudok képzelni olyan körülményeket, melyek fennállása esetén egy adott nyelvjáték egyszerû lépésévé válnak, elveszítvén ezzel mindennemû filozófiai különösségüket" (AB 622).
(3) A megfelelõ helyzeteken kívül, a "Tudom, hogy p" értelmetlen. Egy filozófus szájából elhangozhat olyasmi, hogy "Tudom, hogy az egy fa", amikor a maga vagy mások számára azt akarja bizonyítani, hogy tud valamit, ami nem matematikai vagy logikai igazság (AB 350). Csakhogy megfelelõ környezet híján egy ilyen kijelentés teljesen értelmetlen: olyan mintha valaki váratlanul felkiáltana, hogy "Le vele!", vagy valaki mondjuk azt hinné a másikról, hogy az fûrészel, noha az illetõ, mondjuk, csak fûrészelõ mozdulatokat végez a levegõben (AB 350). Ha barátommal beszélgetve egyszer csak így szólnék: "Végig tudtam ám, hogy te X.Y. vagy", ez nem egyszerûen felesleges - ámbár helytálló - közlés lenne, hanem ahhoz hasonlatos, mintha valaki egy beszélgetés kellõs közepén "Jó reggelt" kívánna a legcsekélyebb ok nélkül (AB 464). Ennek alátámasztására Wittgenstein több érvet is felsorakoztat, ám egyik sem elég egyértelmû ahhoz, hogy igazán meggyõzõ lehessen. Az egyik szerint például, ha az az információ, hogy tudom, hogy ez egy kéz, közlésre érdemes, akkor ez egyúttal kétséget ébreszt az igazsága felõl (AB 461). Egy másik azt veti fel, hogy megfelelõ kontextus híján a megjegyzés értelme meghatározatlan: a "Tudom, hogy az egy fa" kijelentésnek nincs fókuszált jelentése, hasonlóképpen

...ahogy az "Itt vagyok" szavaknak bizonyos összefüggésekben van értelme, ám nincs, ha olyan valakinek mondom, aki velem szemben ül és tisztán lát - de nem azért, mert ekkor fölösleges ezt kimondani, hanem mert a szituáció nem határozza meg az értelmét, holott e meghatározásra szükség lenne. (AB 348)

Az utolsó tagmondat arra szolgál, hogy megkülönböztesse az ilyen mondatokat a "2x2=4" jellegû állításoktól, amelyek nem igényelnek ilyesfajta meghatározottságot (AB 10). Wittgenstein elismeri, hogy az olyan mondatok, mint a "Tudom, hogy egy beteg ember fekszik itt", megfelelõ helyzetben tûnhetnek nagyon is helyénvalónak; ám azt mondja, hogy ez csak azért van így, "mert viszonylag könnyen ki tudunk találni egy hozzá illõ szituációt, és mert úgy véljük, a ¯Tudom, hogy... szavak mindenütt helyénvalóak, ahol nincs kétely, tehát ott is, ahol a kétely kifejezése érthetetlen volna" (AB 10). Ez utóbbi a Moore-féle "Tudom" elutasítása mellett leggyakrabban felhozott érve - azaz, hogy a "Tudom, hogy p "-nek csak akkor van értelme, amikor a "Nem tudom", a "Kétlem", az "Utána fogok nézni, hogy..." szintén értelmes (AB 574). A "Tudom" akkor helyénvaló, ha megkérdezhetik tõlem, hogy "Honnan tudod?", s válaszomban az ellenõrzés valamelyik lehetséges módozatára fogok hivatkozni (AB 483-4, 550, 564, 576). A "Tudom, hogy p " akkor helyénvaló, ha p alátámasztására szilárdabb alapokat tudok megadni, mint p maga; csakhogy annál, hogy két kezem van, lehetetlen szilárdabb alapokat megadni (AB 243, 250).
(4) A "Tudom" egyéb alkalmazásai. A "Tudom, hogy ez itt a kezem", a "Tudom, hogy fájdalmam van" állításhoz hasonlóan, annak a logikai, vagy grammatikai igazságnak lehet a félrevezetõ kifejezése, hogy ebben az esetben nincs helye kételynek (AB 58). Wittgenstein azt is felveti, hogy "Ha azt mondom, hogy ¯Természetesen tudom, hogy ez egy törülközõ , akkor kinyilvánítok valamit. Nem gondolok verifikációra. Ez számomra közvetlen megnyilvánulás." (AB 510). "Megnyilvánuláson" Wittgenstein másutt, úgy tûnik, egy mentális állapot prepropozicionális kifejezését érti - pl. a "Fáj" mint felkiáltás, a közléssel szemben. Másrészt, a "Tudom, hogy ez egy kéz" azt is jelentheti: tudok nyelvjátékokat játszani a "kéz"-zel - olyan kijelentéseket tenni, mint "Fáj ez a kezem" vagy "Ez a kéz gyengébb, mint a másik" -, s e nyelvjátékokban nem merülhet fel kétség a kéz létezését illetõen (AB 371). Wittgenstein ugyanakkor azt is mondja, hogy a "Tudom" kifejezést szeretné azon esetekre fenntartani, amikor köznapi beszélgetéseink során általában használatos (AB 260).
(5) A Moore féle kijelentések és a szkeptikus. Meglepõ módon akad egy-két szakasz, ahol Wittgenstein elfogadni látszik azt, hogy Moore tudhatja a Moore-féle kijelentéseket. Pl. "Moore joggal mondja, hogy tudja, hogy egy fa áll elõtte. Ettõl persze még tévedhet" (AB 520; vö. még AB 532). Aztán azzal folytatja, hogy akár igaza van ebben Moore-nak, akár téved, a szkeptikussal folytatott vitájában ezzel nem juthat elõbbre. Ha ugyanis ez olyan dolog, ami tudható, annak kimondása, hogy "Tudom", még nem bizonyítja, hogy valóban tudja is (AB 487-9). Ha viszont a "Tudom" olyan kontextusban szerepel, ahol értelmetlen, akkor Moore ugyanabba a hibába esett, mint a szkeptikus, aki ott próbált meg kételyt támasztani, ahol nincs helye kételynek. Ugyanis a kétely és a tudás lehetõsége mindig együtt jár (AB 10, 450). Bárhogy legyen is, hiba lenne a szkeptikus azon állítását vitatni, hogy attól, hogy azt mondjuk valamire, "Igenis, tudom", még nem tudjuk (AB 521).
Wittgenstein szerint azért hisszük, hogy Moore "Tudom, hogy ez itt egy kéz" állításának értelmet tudunk adni, mert a tudást sajátos, tévedhetetlen pszichikai vagy mentális állapotnak gondoljuk, amelyet képesek vagyunk közölni. Wittgenstein ezzel több helyütt is vitába száll. A "Tudom" más, mint a "Hiszem", a "Feltételezem" vagy a "Kétlem", itt ugyanis tévedhetek (AB 21). Ellentétben a "Fáj" kijelentéssel, itt lehetséges a kétely (AB 178). Azt mondhatjuk például, hogy "Azt hiszi, de nem úgy van", azt azonban már nem, hogy "Tudja, de nem úgy van"; ez nem jelenti azt, hogy a hit és a tudás két eltérõ mentális állapot lenne: a meggyõzõdöttség mentális állapota egyaránt fennállhat igaz és hamis vélekedés esetén (AB 42, 308). Wittgenstein, úgy tûnik, a következõ hibás gondolatmenetet tulajdonítja Moore-nak: a tudás mentális állapot; a mentális állapotaim felõl nem tévedhetek; ha tehát õszintén azt állítom, hogy tudom, hogy p , akkor tudom, hogy p ; és ha tudom, hogy p , akkor p ; ha tehát azt mondom, hogy tudom, hogy p , akkor p (AB 13, 90, 356). A tudás mint mentális állapot annyiban tér el a hittõl, hogy kizárja a kétely lehetõségét, illetve felfüggeszti a további ellenõrzésre irányuló szándékot (AB 356, 368); ugyanakkor ez a lelkiállapot, természetesen, nem szavatol az igazságért (AB 356). Erõsen kétlem, hogy Moore valóban ezt a hibás gondolatmenetet követte. Wittgenstein kifogása megalapozottabb lenne Descartes-tal szemben, aki valóban úgy vélte, hogy van egy olyan mentális állapot (a tiszta és határozott megragadás), amely - a Teremtõ igazságszeretetébõl kifolyólag - szavatol az igazságért.
Noha Wittgenstein általában véve nem osztotta Moore azon véleményét, hogy vannak bizonyos kijelentések, melyeket tud, és amelyek a külvilág létét bizonyítják, úgy vélte, hogy Moore-nak abban igaza van, hogy vannak különleges státusszal bíró tapasztalati állítások. Õ e státusz leírására legszívesebben ahhoz a megfogalmazáshoz folyamodott, hogy ezek a kijelentések "szilárdan állnak", "biztosak" (AB 112, 116, 151).
Amikor Moore azt mondja, õ ezt és ezt tudja, akkor valóban olyan tapasztalati állításokat sorol föl, melyeket minden különösebb ellenõrzés nélkül elfogadunk; olyan állításokat, amelyek tapasztalati állításaink rendszerében sajátos logikai szerepet töltenek be... valamennyi hasonló szerepet tölt be empirikus ítéleteink rendszerében. Például, egyikõjükhöz sem vizsgálódás útján jutunk. (AB 136-8)

Ezek a kijelentések igencsak sajátos módon "empirikusak": nem valamilyen vizsgálódás eredményei, hanem a kutatás alapjai: mondhatnánk afféle megszilárdult állítások, amelyek medret alkotnak a közönséges, cseppfolyós állítások számára (AB 87u., 95-9; vö. 657). Az empirikus és a logikai kijelentések között húzódó, széles határvonal mentén helyezkednek el (AB 319u.). "A tapasztalati állítás formájú állítások, és nem csak a logika állításai, alkotják a gondolatokkal (illetve a nyelvvel) való cselekvés fundamentumát" (AB 401). Ellentétben a közönséges empirikus kijelentésekkel, ezek nem a világot - illetve annak részeit - írják le, hanem ezekbõl épül fel a világképünk. Világképre nem tapasztalataink révén teszünk szert. "[...] a világképemet nem azért fogadtam el, mert meggyõzõdtem helyességérõl; vagy azért, mert meg lennék gyõzõdve helyességérõl. Ez az az öröklött háttér, amely alapján döntök igaz és hamis között" (AB 94).
Világképünk nem csak olyan kijelentésekbõl épül fel, amelyek egyszerû észleleti tárgyak leírásainak tûnnek (pl. "Ez itt egy kéz"), hanem tudományosnak látszó kijelentések is részei, pl. "A koponyámban agy van" (AB 4, 118, 207, 281, 284, 327); "A víz 100 C o -nál forr" (AB 555, 558, 567, 599, 618). Amikor egy primitívebb embert próbálunk rávenni világképünk elfogadására, akkor ezt nem úgy tesszük, hogy egyenként meggyõzzük a fenti állítások megalapozottságáról, hanem úgymond egy új fajta látásmódnak térítjük meg, és ehhez olyasmikre kell hivatkoznunk, mint például az egyszerûség vagy a rendszer gazdagsága (AB 92, 286). Az ilyen kijelentések szerepe egészen más mint az axiómáké, melyeket elõbb megtanulunk, aztán következtetéseket vonunk le belõlük. A gyerekek ezeket nem tanulják (AB 476), hanem mintegy magukba szívják azzal, amit megtanulnak.

Egészen bizonyos, hogy nem nõnek autók a földbõl. - Sejtésünk szerint, ha valaki ennek az ellenkezõjét hinné, akkor az mindent elhihetne, amit mi lehetetlennek tartunk, és bármit kétségbe vonhatna, amit mi biztosnak vélünk.
De hogyan függ össze ez az egy hit a többivel? Hajlunk azt gondolni, hogy aki ilyesmit elhisz, annak szemében verifikációnk egész rendszere érvénytelen. Ez egy olyan rendszer, amit az ember megfigyelés és tanítás révén szív magába. Szándékosan nem azt mondom, hogy "tanul". (AB 279)

Ha elhiszünk valamit, akkor nem egyetlen kijelentést hiszünk el, hanem egy egész rendszert: fokozatosan megvilágosodik az egész. Olyan rendszer ez, amelyben a következtetések és a premisszák kölcsönösen alátámasztják egymást. Ez a rendszer nem annyira axiómák halmaza vagy kiindulási pont, hanem inkább egy teljes közeg, mely az érvek életterét alkotja (AB 105). Ennek az a magyarázata, hogy az alapot, melyre az érvelés, az ellenõrzés stb. nyelvjátékai épülnek, e rendszer kijelentései alkotják (AB 403, 446, 524, 558, 617).

Ha azt mondom: "Feltételezésünk szerint a Föld már sok éve létezik" (vagy valami hasonlót), akkor persze igen furcsának fog hatni, hogy ilyesmit fel kell tételezni. Mégis nyelvjátékaink rendszerének egészét tekintve ez a fundamentum része. A feltételezés, mondhatnánk, a cselekvés alapját képezi, és így természetesen a gondolkodásét is. (AB 411)

Habár e kijelentések a nyelvjátékok fundamentumát képezik, ez nem jelenti azt, hogy alapként, premisszákként szolgálnának.

...a megalapozás, az evidencia igazolása véget ér - a vég azonban nem az lesz, hogy bizonyos állítások közvetlenül igaznak tûnnek fel számunkra, azaz nem a látás egy fajtája részünkrõl, hanem - a nyelvjátékon alapuló - cselekvésünk. (AB 204; vö. AB 110, 559)

Descartes-ot, úgy hiszem, nem gyõzte volna meg az a felvetés, hogy bizonyos kijelentések szilárdak, merthogy ezek képezik egész gondolkodásunk fundamentumát. A gonosz szellem hipotézise éppen azon feltevés teológiai megfogalmazása, hogy az emberi természet - összes érvelési és ellenõrzési nyelvjátékával egyetemben - alapvetõen tökéletlen és elhibázott. Másfelõl Wittgenstein szerint a szkeptikus valójában nem gyõzhetõ meg, legfeljebb lecsitítható.
A nyelvjátékok fundamentumának leírásakor - élete utolsó napjaiban - Wittgenstein megfogalmazásai nem egyszer ifjúkorának nyelvezetét idézik. Ötletként még az is megfordult a fejében, hogy a nyelvjátéknak esetleg mutatnia, s nem mondania kell azon tényeket, amelyek létét lehetõvé teszik (AB 618). És amikor arról beszél, "minden tapasztalati állítás posztulátummá alakítható", azt is hozzáteszi: "Ez túlságosan is a Tractatus -ra emlékeztet!" (AB 321). Majd végül, alig két héttel halála elõtt, így ír:

Nem sodródom-e egyre közelebb ahhoz, hogy azt mondjam, a logikát végsõ soron nem lehet leírni? A nyelv gyakorlatát kell figyelemmel követnünk, s kirajzolódik elõttünk! (AB 501)

Az olvasónak önkéntelenül is a Napló elsõ, 1914-bõl származó bejegyzése ötlik az eszébe:

A logikának önmagáról kell gondoskodnia. (TB 2)

JÓNÁS CSABA fordítása


Jegyzet

* In: Wittgenstein. Harmondsworth, Middlesex, 1973. The Penguin Press. 11. fejezet, 203-218. o.) - A Wittgenstein-idézetek megadásakor nem követtem a már meglévõ magyar fordításokat. - A ford.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/