Descartes óta kitüntetett helyet
foglal el a filozófiában az episztemológia, más
néven ismeretelmélet: annak vizsgálata, hogy miként
tudhatjuk azt, amit tudunk, illetve hogy milyen válasz adható
a szkeptikusnak a vélekedéseink igazolhatóságával
kapcsolatban hangoztatott kételyeire. Descartes az
Elmélkedések
et
a módszeres kétely alkalmazásával kezdi: köznapi
vélekedéseink rendszerébõl megkísérli
kiválasztani azt, ami szilárd, megingathatatlan, s így
alapként szolgálhat a tudomány késõbb
felhúzandó épülete számára. Elsõ
lépésként a fizikai tárgyak létét
vonja kétségbe: a Napét, a Holdét, a Földét,
sõt, saját keze és teste létét is, aztán
az észleleti tárgyak következnek, vagyis a színek,
a formák és a hangok. Kételyeit három érvre
alapozza: egyrészt érzékei már eddig is többször
cserben hagyták; másrészt nem lehet biztos abban,
hogy nem csupán álmodik; harmadrészt nem zárható
ki, hogy egy hatalmas és gonosz szellem játszik vele és
szüntelen megtéveszti. De Descartes nem kíméli
a logika és a matematika igazságaiba vetett hitünket
sem: olykor a legegyszerûbb mûveletekben is hibát vétünk,
figyelmeztet, miért ne fordulhatna hát elõ, hogy Isten
akkor is félrevezet bennünket, amikor csupán kettõt
meg hármat akarunk összeadni? A descartes-i kétely mégsem
terjed ki mindenre: arra, hogy tudomása van a saját mentális
állapotairól és folyamatairól, illetve hogy
ismeri a kételyei megfogalmazására használt
nyelvet, az érvelés során a gyanú árnyéka
sem vetül.
Az utókor filozófusai sokkal
nagyobb figyelmet szenteltek az Elsõ és a Harmadik Elmélkedésben
megfogalmazott kételyeknek, mint a Negyedik és a Hatodik
elmélkedés válasznak szánt passzusainak. Megértésünk
megbízhatóságát, illetve a külvilág
létét Descartes egy igazmondó Isten létezésének
bizonyításával akarta megalapozni. Ebbéli próbálkozása
legfeljebb ha félsikerrel járt, legalábbis errõl
árulkodik, hogy azóta is sokan próbálkoznak
olyan választ találni, ami megnyugtatóan eloszlatná
a szkeptikusok kételyeit. Ezek egyike volt G. E. Moore, aki "A józan
ész védelmében" és "A külvilág
létének bizonyítéka" címû tanulmányában
(1925 és 1939) egyrészt azt állította, hogy
számos állítás igazságát tudja
- mint pl. az "Ez itt egy kéz és itt egy másik", "A
Föld már jóval születésem elõtt is
létezett" vagy "Sohasem távolodtam el messzire a Föld
felszínétõl" -, másrészt azt állította,
hogy ezek az állítások megfelelõ alapot jelentenek
a külvilág létének bizonyításához.
Pályája nagy részén
Wittgensteint elsõsorban a jelentéselmélet foglalkoztatta,
az episztemológia kevésbé érdekelte. Ugyanakkor
az elme filozófiájával, illetve a matematika alapjaival
kapcsolatos vizsgálódásai során olyan kérdésekkel
is szembesült, amelyeket hagyományosan az episztemológia
területére sorolunk. Élete vége felé,
1949-ben - Malcolm vendégszeretetét élvezve Ithacában
- Moore gondolatainak hatására episztemológiai témájú
észrevételeket vetett papírra. A feljegyzések
sora csak két nappal a halála elõtt szakad meg, így
értelemszerûen a csiszolásukra már nem kerülhetett
sor. Idevágó gondolatai 1969-ben, posztumusz kiadásban
jelentek meg,
A bizonyosságról
címen. Noha
a feljegyzésekben Descartes neve egyszer sem szerepel, mégis
nyilvánvaló, hogy Wittgenstein "kétfrontos harcot"
folytat: érveit egyfelõl Moore-nak, másfelõl
a kartéziánus kétkedõnek szánja.
Descartes a külvilágra vonatkozó
kijelentéseket - beleértve a saját testére
vonatkozóakat is - a kétségbe-vonhatóság
szempontjából jóval sebezhetõbbnek vélte
az egyszerû matematikai állításoknál
(ezekhez, szerinte, elgondolásuk pillanatában nem, legfeljebb
utólag, férhet kétség). A saját mentális
állapotainkra vonatkozó kijelentéseket (az érzéki
adatokra vonatkozóakat) pedig soha nem is illette kétellyel.
Wittgenstein abban Moore-nak adott igazat Descartes-tal szemben, hogy a
külvilágra vonatkozó állítások
némelyike (pl. "Ez egy szék") a matematikai (AB 455, 651),
illetve az érzéki adatokra vonatkozó állítások
episztemológiai státuszára tarthat számot.
Hiba volt azonban feltételezni, hogy ezek az állítások
a külvilág létének bizonyítására
is alkalmasak lennének (AB 209, 220), sõt Wittgenstein szerint
Moore valójában nem is tudhatja ezen állítások
igazságát: nem mintha hamisak lennének, hanem egyszerûen
"tudásuk" állítása értelmetlen (AB 6
stb.). Moore és a szkeptikus, mondja Wittgenstein, egyaránt
félreértik a kétely, a tudás és a bizonyosság
természetét. Ebbõl az alapállásból
kiindulva Wittgenstein aztán olyan önálló érveket
fogalmazott meg - miközben elutasította Moore-nak a szkeptikusok
ellenében felhozott érveit -, amelyek alkalmasnak látszottak
a szkeptikus pozíciójának aláásására.
Wittgenstein érveivel nem arra törekedett, hogy a szkeptikus
következtetéseinek elhibázottságát bizonyítsa
be, hanem a szkeptikus eljárásának értelmetlenségére
akart rávilágítani.
A bizonyosságról
ban
Wittgenstein öt, a kétellyel kapcsolatos tételt fogalmaz
meg. (1) A kétely legyen megalapozott. (2) A kétely értelme
több kell legyen puszta kimondásánál. (3) A kétely
megfogalmazása elõfeltételezi valamely nyelvjáték
ismeretét. (4) Nem létezhet kétely nyelvjátékon
kívül, sem egész nyelvjátékra vonatkozóan.
(5) A kétely bizonyosságot elõfeltételez.
(1)
A kétely legyen megalapozott.
Wittgenstein erre több helyütt is figyelmeztet (AB 323, 458,
519). Descartes e tétellel bizonyára fenntartás nélkül
egyetértett volna: hiszen a gonosz szellemet is éppen a kétely
megalapozása végett hívta életre. Ugyanakkor
azon a nézeten volt, helyesen, hogy a kétely alapjának
magának nem kell feltétlenül bizonyosnak lennie ahhoz,
hogy a kétely felmerülhessen. Wittgenstein azonban, a gonosz
szellem hipotézisét, valószínûleg túlságosan
szabadon szárnyaló ötletnek ítélte volna
ahhoz, hogy megfelelõ alapnak fogadja el. Nem-
p
puszta elképzelhetõsége
nem alap
p
kétségbe vonására (AB 4),
mondja. De ha a kartéziánus kétely ily megalapozatlan,
vajon
eo ipso
képtelenség, vagy csak indokolatlan?
Wittgenstein szerint különbséget kell tennünk az
olyan esetek között, ahol a kétely indokolatlan, és
az olyanok között, ahol logikailag lehetetlen. Utal azonban arra
is, hogy nincs közöttük éles határvonal (AB
454). A megalapozottság igénye önmagában nem
dönti el, hogy a kartéziánus kétely lehetséges-e
vagy sem.
(2)
A kételynek kell, hogy valami
eredménye is legyen.
Ha valaki kétségbe vonná
a fizikai tárgyak létét, kételyének
a gyakorlatban semmilyen következménye nem lenne (AB 120).
Sõt még az sem világos, hogy egyáltalán
miféle következménye lehetne (AB 247). A legvalószínûbbnek
még az tûnik, hogy az illetõ szavaiban és érzéseiben
mutatkozna valamilyen különbség (vö. AB 338u.). "Mert
mi lenne, ha egy normálisan cselekvõ ember arról biztosítana
bennünket: õ csak hiszi, hogy... van keze és lába,
amikor éppen nem látja, stb. Meg tudnánk-e mutatni
neki, cselekedetei (és szavai) alapján" teszi fel a kérdést
Wittgenstein, "hogy nem így van?" (AB 428). Descartes nyilván
nem vitatná, hogy kételye spekulatív, s nem gyakorlati
- pontosan erre hivatkozott, amikor azzal vádolták, hogy
az általa alkalmazott módszeres kétely ateizmusról
és erkölcstelenségrõl árulkodik. Abból
viszont bizonyára nem engedne, hogy a merõben spekulatív
kétely
is lehet valós kétely.
(3)
A kétely feltételezi
valamely nyelvjáték ismeretét.
Ahhoz, hogy kifejezhessük
p
kételyünket, tudnunk kell, hogy mit jelent
p
-t mondani.
Emiatt aztán, állítja Wittgenstein, a kartéziánus
kétely voltaképpen maga alatt fûrészeli a fát,
hiszen annyira radikális, hogy azon szavak jelentését
is kétségbe kellene vonnia, amelyek által kifejezésre
jut. Ez az észrevétel késõbb
A bizonyosságról
ban
többször is visszaköszön. "Aki egyetlen tényben
sem biztos, az nem lehet biztos szavainak értelmében sem"
(AB 114). A "Nem tudom, hogy ez egy kéz-e" kijelentés feltételezi,
hogy tudom, mit jelent a "kéz" szó (AB 306), csakhogy közben
kételyt kellene kifejeznie ("Ha ez nem egy kéz, akkor nem
tudom, mi az a kéz") (AB 369, 456). Ez már találó
kritikának tûnik a kartéziánus kétkedõvel
szemben: ha Descartes mindent kétségbe akar vonni, ami kétségbe
vonható, akkor ez alól az általa használt szavak
jelentése sem lehet kivétel. Az ugyanis, mutat rá
Wittgenstein, hogy az angol vagy latin szavaknak az a jelentésük,
ami, tapasztalati tény; még csak nem is logikai vagy matematikai
igazság (AB 306, 486). Márpedig a kartéziánus
kétely ilyen mérvû kiterjesztése önmaga
felszámolásához vezetne. Ha a gonosz szellem mindenben
megtéveszt, miért torpanna meg a "megtéveszt" szó
jelentésénél, ha pedig ebben is megtéveszt,
akkor "A gonosz szellem mindenben megtéveszt" kijelentés
már nem alkalmas az eredeti szándéknak megfelelõ,
mindenre kiterjedõ kétely kifejezésére (vö.
AB 507).
Wittgenstein egy lépéssel
tovább megy, és felveti, hogy a kétely kifejezése
nem csupán azt feltételezi, hogy a nyelvjáték,
amelyen belül megfogalmaztuk, nem vonható kétségbe,
de bizonyos esetekben egyenesen a nyelvjáték természete
zárja ki a létezéssel kapcsolatos kételyeket.
Aki azzal a kérdéssel hozakodik elõ, hogy "Milyen
jogon nem kételkedem kezeim létezésében?",
megfeledkezni látszik arról, hogy egy, a létezéssel
kapcsolatos kételynek csak valamely nyelvjáték által
biztosított háttér ellenében lehet értelme,
márpedig ezúttal elmaradt a megfelelõ nyelvjáték
felállítása (AB 24).
(4)
Az egyetemes kétely lehetetlensége.
A kétely mindig valamilyen nyelvjáték része.
Képzeljünk el egy olyan diákot, mondja Wittgenstein,
aki nem hagyja, hogy tanára bármit is kifejtsen, a magyarázat
menetét szüntelenül a dolgok létezését,
a szavak értelmét, stb. kétségbe vonó
közbevetésekkel akasztja meg. Érthetõ, ha a tanár
elõbb-utóbb türelmét veszti, hiszen tanítványának
kételkedõ közbevetéseibõl hiányzik
a tartalom: még nem tanulta meg, hogyan kérdezhet, nem ismeri
még a nyelvjátékot (AB 310-315). Egyes nyelvjátékok
megtanulásának egyenesen elõfeltétele a kétely
felfüggesztése (AB 329). A gyermek úgy tanul, hogy hisz
a felnõttnek - a kétely csak ezután következhet
(AB 160). Képtelenség az a feltételezés, miszerint
egy gyermek megtanulhatná úgy is a szavak jelentését,
hogy azokat mindig csak kételyt kifejezõ kijelentésekben
hallaná. "A mindenre kiterjedõ kétely, nem volna kétely"
(AB 450). Még ha külön-külön lehetséges
volna is valamennyi a nyelvjátékunk által feltételezett
tényt kétségbe vonni, egyszerre akkor sem kérdõjelezhetnénk
meg valamennyit (AB 232). Például a személynevek nyelvjátéka
még mûködhet attól, hogy néhányan
nincsenek tisztában a saját nevükkel - ez azonban egyúttal
azt is jelenti, hogy értelmetlenség lenne azt állítani,
hogy az emberek többsége nem ismeri a saját nevét.
(5)
Nincs kétely bizonyosság
nélkül.
Kételynek csak ott van értelme, ahol
az ellenõrzés lehetõsége is fennáll
(AB 125), és ellenõrzésre csak akkor van mód,
ha van valami, amiben nem kételkedünk, amit nem ellenõrzünk
(AB 163, 337). "Azaz
kérdéseink
és
kételyeink
azon a tényen alapulnak, hogy a kételkedés bizonyos
állításokra nem vonatkozik, ezek olyanok, mint valami
zsanér: a kérdések rajtuk fordulnak" (AB 341 ). Vagyis
"Maga a kételkedés játéka már elõfeltételezi
a bizonyosságot" (AB 115).
Wittgenstein ennek megfelelõen a
kétely bizonyos típusait kizárja. De ha vannak olyan
kijelentések, amelyekben nem kételkedünk, ez egyúttal
azt is jelentené, hogy nem is tévedhetünk felõlük?
Az utóbbi nyilvánvalóan nem következik az elõbbibõl:
tévedhetek
p
felõl, miközben el sem tudom képzelni,
hogy tévedhetnék
p
felõl. Descartes-nak éppen
emiatt kellett bevezetnie az igazmondó Isten hipotézisét:
részérõl ez a biztosíték arra, hogy
ahol nem kételkedhetünk (ahol tisztán és határozottan
észlelünk valamit), ott nem is tévedhetünk. Wittgenstein
- Descartes-tal szemben - határozott különbséget
tesz a hiba, illetve a más típusú téves vélekedések
között. Ha valaki abban a hitben élne, hogy huzamosabb
ideje másutt lakik, mint ahol valójában, "én
ezt nem tévedésnek nevezném, hanem remélhetõleg
átmeneti elmezavarnak" (AB 71). A különbség talán
abban ragadható meg, hogy míg a tévedésre van
magyarázat, addig az elmezavar esetében csak az ok adható
meg (AB 74). Ha Moore kijelentéseinek ellenkezõjével
hozakodna elõ, akkor nem tévedésre, hanem elmezavarra
gyanakodnánk (155u.); a tévedés ugyanis különleges
helyet foglal el nyelvjátékaink rendszerében (AB 196).
Minden számításunkat kétségbe vonni
nem hiba, hanem az õrültség biztos jele (AB 217). Ha
valaki azt mondja, hogy néhány nappal ezelõtt Amerikából
Angliába repült, akkor nem tévedhet: ilyesmiben csak
az téved, aki megháborodott (AB 674-5).
E distinkció hátterét
az a megfontolás képezi, hogy egészen más eljárást
igényel egy õrültet meggyõzni rögeszméje
képtelenségérõl - jelen esetben képtelen
kételye alaptalanságáról -, mint valakit rávezetni
tévedése belátására.
Ha valaki azt mondaná nekem, hogy kételkedik abban, van-e teste, félõrültnek tartanám. Ugyanakkor nem tudom, miként gyõzhetném meg arról, hogy mégiscsak van teste. És ha valami úton-módon sikerülne kételyeit eloszlatnom, akkor sem tudnám, hogy ez hogyan történt és miért. (AB 257)
Véthetek hibát olyankor is,
amikor egészen bizonyos vagyok valamiben - pl. egy csata dátumában
-, majd a megfelelõ forrás ellenõrzésével
hibámat kijavíthatom anélkül, hogy a józan
ítéletembe vetett hitem alapjaiban inogna meg. Nem tévedhetek
ellenben, amikor azt gondolom, hogy a Föld már jóval
születésem elõtt is létezett, vagy hogy tizenkétszer
tizenkettõ egyenlõ száznegyvennéggyel. Hiszen
hogyan lehetne egy ilyen tévedést helyesbíteni, vagy
miért lenne hihetõbb egy másik számítás
(AB 300-304)? Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, mely arra kényszerítene,
hogy jelenlegi hitemet, miszerint Angliában élek, tévesnek
ítéljem. Ha most emberek lépnének be a szobámba,
és egybehangzóan azt állítanák, hogy
én most nem Angliában vagyok, és erre akár
bizonyítékokkal is szolgálhatnak, azt kellene hinnem,
hogy vagy õk háborodtak meg, vagy én. Azt még
esetleg elhitethetnék velem, hogy egészen addig meg voltam
zavarodva (AB 420), ám véleményem megváltoztatására
aligha tudnának
rákényszeríteni.
Ha
esetleg valami olyasmi történne velem, ami elbizonytalanítana
a saját nevemet illetõen, bizonyára találnék
valami mást is, ami viszont kételyeim megalapozottsága
felõl bizonytalanítana el, és így joggal dönthetnék
úgy, hogy kitartok korábbi hitem mellett (AB 512-516).
A kartéziánus kétkedõnek
talán nem lenne ínyére a fenti distinkció tévedés
és elmebaj között. Ha elõfordulhat, hogy vélekedésem
téves, akkor ez már kellõ alap a kételkedéshez,
mondaná, és mit sem számít, hogy tévedésem
oka a vélekedések valamely racionális rendszerében
keresendõ, vagy valamiféle patológiai elváltozás
következménye (AB 74). Az elmezavart mint kételyre okot
adó lehetõséget, futólag, maga Descartes is
említi az Elsõ elmélkedésben - a jól
ismert álom-érv csak ezután következik!
"Ugyan milyen alapon tagadhatnánk, hogy maga ez a kéz s ez az egész test az én kezem, az én testem? Hacsak nem vélem magam hasonlatosnak azokhoz az õrültekhez, akiknek agyvelejét tönkretette a fekete epe makacs gõze, s emiatt állhatatosan ragaszkodnak ahhoz, hogy õk királyok - legyenek bár koldusszegények -, vagy ahhoz, hogy bársonyt viselnek - holott meztelenek -, vagy éppenséggel ahhoz, hogy agyagfejük van, hogy teljesen átalakultak tökké, vagy hogy üvegbõl fújták õket. Dehát õk õrültek, s magam is épp ennyire esztelennek látszanék, ha mindebbõl bármit is fölhasználnék példaként saját magamra vonatkozóan. - Ez gyönyörû! Mintha bizony nem volnék ember, ki éjjelente aludni szokott, s kivel álmában megtörténik mindaz - vagy olykor még kevésbé valószerû dolgok is -, ami ezekkel az esztelenekkel ébrenlétükben." (René Descartes: Elmélkedések az elsõ filozófiáról, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 1994. 26-27. o., ford. Boros Gábor)
Wittgenstein erre, feltehetõleg,
azt válaszolná, hogy elmezavar és tévedés
különbsége abban áll, hogy míg a tévedés
balítélet eredménye, elmezavar esetén sem helyes,
sem helytelen ítéletrõl nem beszélhetünk.
Ha valakiben az a meggyõzõdés alakul ki, hogy megháborodott
vagy hogy korábban meg volt háborodva, ez nem vonja maga
után semmiféle tévítéletének
helyesbítését. "Nem tévedhetek felõle
- ám nem zárhatom ki, hogy egy szép napon, okkal vagy
ok nélkül, arra a belátásra jutok, hogy mégsem
voltam ítélõképes" (AB 645).
Ez aztán bõvebb kifejtést
nyer az álomra alapozott szkeptikus érv tárgyalásakor.
Az érv, miszerint "Lehet, hogy álmodok", Wittgenstein szerint
értelmetlen, mégpedig a következõ okból
kifolyólag: ha álmodok, akkor a fenti kijelentést
is álmodom - sõt az is csak álom, hogy e szavaknak
egyáltalán van jelentésük (AB 383). Persze élhetnénk
azzal az ellenvetéssel, hogy elképzelhetõ, hogy egyszer
csak, mintegy álomból ocsúdva, így szólunk:
"Képzeljétek csak, azt álmodtam, hogy Angliában
élek stb." Csakhogy ez mégsem kérdõjelezheti
meg jelenlegi hitemet, mert ugyanígy elképzelhetõ,
hogy egy újabb ébredés után azt állítom,
hogy az elõzõ ébredésemet csak álmodtam
(AB 642). Legutolsó feljegyzésében - ahol azt a vélekedést
vizsgálja, hogy valaki éppen most érkezett meg repülõvel
Amerikából - Wittgenstein a következõket írja:
"Még ha ilyen esetekben nem tévedhetek is - vajon nem lehetséges-e, hogy narkózisban vagyok?" Ha így lenne, és a narkózis megfosztana öntudatomtól, akkor most valójában nem is beszélnék és gondolkodnék. Nem tételezhetem fel komolyan, hogy pillanatnyilag is álmodom. Ha valaki álmában azt mondja, hogy "Álmodom" - még ha közben hallhatóan is beszél - éppoly kevéssé lehet igaza, mintha álmában azt mondaná, hogy "Esik az esõ", és esetleg tényleg esik. Akkor is, ha álma ténylegesen összefügg az esõ neszével. (AB 676)
Moore nyomdokain járva, Wittgenstein
egész sor olyan állítást ad meg, amelyek vonatkozásában
a tévedés lehetõségét, csakúgy,
mint a kételyét, kizártnak véli. Abban, hogy
"Sohasem voltam a Holdon", nem kételkedhetem (AB 117); ellentmondásossága
aligha merülhet fel komolyan (AB 226). "Biztos, hogy ember még
nem járt a Holdon", írja Wittgenstein, majd kissé
elhamarkodottan így folytatja: "Nemcsak hogy értelmes emberek
soha nem számoltak be ilyesmirõl hitelt érdemlõen,
de fizikánk egész rendszere is tiltja, hogy ilyesmit elhiggyünk"
(AB 108). Talált persze ennél szerencsésebb példákat
is. Annak kétségbe vonása, hogy a barátom fejében
nem fûrészpor van, elmezavarról árulkodna (AB
281). Nem tudok kételkedni abban, hogy két kezem van (AB
125); az, hogy két kezem van, megingathatatlan vélekedés:
képtelen lennék bármit elfogadni, amit ezen állítás
cáfolatának szánnak (AB 245). Nagyon különleges
feltételek mellett azonban az "Ez a kezem" állítás
kétségbe vonása is értelmet kaphat (AB 413).
A "Most Angliában élek" állítás tartalma
nem lehet tévedés (AB 420). "A Föld az utóbbi
száz évben folyamatosan létezett" állítás
kapcsán sem beszélhetünk tévedésrõl
anélkül, hogy ne változtatnánk meg a "tévedés"
és az "igazság" életünkben játszott szerepét
(AB 138).
Csakhogy, miként ezt már
az elõzõ fejezetben is láthattuk, annak kimondása,
hogy valamit nem lehet kétségbe vonni, vagy nem lehet felõle
tévedni, nem egyenértékû annak állításával,
hogy ez a valami tudható. Wittgenstein itt megismétli azt
a
Vizsgálódások
ban felvetett gondolatát,
miszerint értelmetlen azt állítani, hogy tudjuk, hogy
fáj valamink (AB 504); továbbá azt mondja, hogy azt
állítani, hogy "Tudom, hogy hol érzek fájdalmat"
vagy "Tudom, hogy itt érzem" éppolyan helytelen, mint azt
állítani, hogy "Tudom, hogy fájdalmam van" (AB 41).
A "Tudom, hogy fáj" mondat félrevezetõ kifejezése
annak a grammatikai igazságnak, hogy a fájdalmamat illetõen
nem kételkedhetek. Ez a grammatikai igazság a következõképpen
is megfogalmazható: "A ¯Nem tudom kifejezésnek ezúttal
nincs értelme." És ebbõl, természetesen, az
is következik, mondja Wittgenstein, hogy a "Tudom"-nak sincs értelme
(AB 58).
De vajon a Moore-féle kijelentések,
mint pl. az "Ez itt a kezem", összhangban állnak-e a saját
tapasztalatainkat kifejezõ állításokkal? Van-e
értelme a "Tudom, hogy ez itt a kezem" kijelentésnek? Az
elõzõ fejezetben tárgyaltakhoz hasonlóan itt
sem könnyû a Wittgenstein által felvázolt szerteágazó
gondolatmenetek között eligazodni. Nagyjából a
következõ fõbb szálakat különíthetjük
el. (1) Az "Én tudom, hogy
p
" mondatokban, ahol a "
p
"
egy Moore-féle állítás, az "én" felesleges
(AB 58, 100, 462, 587, 588), és ennyiben legalábbis a kifejezés
félrevezetõ (AB 84, 401). (2) A "Tudom, hogy
p
" mondatoknak,
ahol "
p
" egy Moore-féle állítás, lehet
köznapi használatuk kellõen szokatlan körülmények
között (AB 23, 258, 262, 347, 349, 387, 412, 433, 526, 596, 622).
Az ilyen esetekben jelentése ugyan világos, a filozófus
mégsem fordíthatja fegyverként a szkeptikus ellen
(AB 347). (3) Ha nem lehetséges
p
-t kétségbe
vonni, ha
p
vélekedésünkben nem tévedhetünk,
ha
p
nem lehet számunkra információ, akkor
nem is beszélhetünk arról, hogy tudjuk
p
-t (AB
10, 372, 550, 564, 576). Ezért a megfelelõ kontextuson kívül
azt mondani, hogy tudok egy Moore-féle állítást,
nemcsak felesleges, hanem értelmetlen is (AB 461, 464, 347-50, 469).
(4) Mindazonáltal a "Tudom, hogy..." olykor használatos a
köznapi nyelvhasználat során is Moore-féle állításokban:
vagy mint valamely grammatikai állítás félrevezetõ
kifejezése (AB 58), vagy mint a nyelvi készség kifejezése
(AB 371, 585-6). (5) Ám ez a fajta "Tudom, hogy
p
" egyetlen
esetben sem szolgál megfelelõ ellenérvként
a szkeptikussal szemben (AB 520, 521). A továbbiakban - Wittgenstein
megfogalmazásaira építve - a fenti pontokat részletesebben
is kifejtem.
(1)
"Tudom, hogy
p"
nem magamról.
A Moore által választott kijelentések nem olyan különleges
tudásra vonatkoznak, amely mások számára hozzáférhetetlen,
azaz nem olyan információt tartalmaznak, amelyre egyedül
õ tehetett szert (AB 462). Moore olyan eseteket választ,
ahol, úgy tûnik, mindannyian tudjuk azt, amit õ, vagy
pontosabban: ha õ tudja, amit tud, akkor mi is valamennyien tudjuk
(AB 84, 100). Ebbõl következõen az "Én tudom"
implikációja, hogy ti. ez személyes kijelentés,
mely magára a beszélõre vonatkozik, félrevezetõ
(AB 84). Felmerülhet persze az a kérdés, hogy tényleg
van-e különbség az "Én tudom, hogy az egy..." és
az "Az egy..." mondat tartalma között. Abból, hogy az
elsõ mondatban utalás történik egy személyre,
a másodikban pedig nem, nem következik, hogy a jelentésük
is eltér (AB 587). Az "Én tudom"-nak voltaképpen csak
akkor van értelme, mondja Wittgenstein, ha azt egy adott személy
mondja (pl. igencsak meghökkentõ lenne az állatkert
valamelyik ketrecén a következõ személytelen
feliratot olvasni: "Tudom, hogy ez egy zebra"). Ezt megengedve azonban
közömbös, hogy az hangzott-e el, hogy "én tudom..."
vagy az, hogy "az egy..." (AB 588), kivéve, amikor ez a bizonyosság
mértékére utal (AB 485).
(2)
Különleges körülmények
között a "tudom, hogy
p"
értelmet kaphat.
Wittgenstein
elismeri, hogy különleges körülmények között
elképzelhetõ a Moore-féle kijelentések használata,
ám ezek sem alkalmasak a szkeptikus kételyeinek eloszlatására.
Például:
Ha egy adott személyrõl nem tudom, megvan-e mind a két keze (pl. nem amputálták-e), hitelt fogok adni azon állításának, miszerint két keze van, amennyiben szavahihetõ embernek tartom. És ha õ azt mondja, hogy tudja, úgy ez számomra csak azt jelentheti: képes volt meggyõzõdni róla, azaz nincs a keze például takarókkal és kötésekkel beburkolva stb. stb. Egy szavahihetõ embernek azért hiszek, mert elfogadom, hogy képes az adott dolog felõl megbizonyosodni. Aki viszont azt mondja, hogy (talán) nincsenek fizikai tárgyak, az ezt nem fogadja el. (AB 23)
- és ebbõl kifolyólag
hiábavaló a szavahihetõ Moore részérõl
azt bizonygatni a szkeptikusnak, hogy tudja, hogy két keze van.
Wittgenstein ezután felvázol
néhány olyan helyzetet, ahol a Moore-féle kijelentéseknek
hasznát vehetnénk: "Tudom, hogy sohasem távolodtam
el messzire a Föld felszínétõl" (magyarázatként
olyan bennszülötteknek, akik azt hiszik, hogy a Holdról
pottyantam közéjük) (AB 264), "Tudom, hogy az ott egy
fa" (a látásom miatt aggódóknak) (AB 349).
Wittgenstein azt mondja, hogy õ ugyan nem tud megfelelõ helyzetet
találni a "Tudom, hogy emberi lény vagyok" kijelentéshez,
de még ennek is lehet értelme (AB 622). "E mondatok mindegyikéhez
el tudok képzelni olyan körülményeket, melyek fennállása
esetén egy adott nyelvjáték egyszerû lépésévé
válnak, elveszítvén ezzel mindennemû filozófiai
különösségüket" (AB 622).
(3)
A megfelelõ helyzeteken kívül,
a "Tudom, hogy
p"
értelmetlen.
Egy filozófus szájából
elhangozhat olyasmi, hogy "Tudom, hogy az egy fa", amikor a maga vagy mások
számára azt akarja bizonyítani, hogy tud valamit,
ami nem matematikai vagy logikai igazság (AB 350). Csakhogy megfelelõ
környezet híján egy ilyen kijelentés teljesen
értelmetlen: olyan mintha valaki váratlanul felkiáltana,
hogy "Le vele!", vagy valaki mondjuk azt hinné a másikról,
hogy az fûrészel, noha az illetõ, mondjuk, csak fûrészelõ
mozdulatokat végez a levegõben (AB 350). Ha barátommal
beszélgetve egyszer csak így szólnék: "Végig
tudtam ám, hogy te X.Y. vagy", ez nem egyszerûen felesleges
- ámbár helytálló - közlés lenne,
hanem ahhoz hasonlatos, mintha valaki egy beszélgetés kellõs
közepén "Jó reggelt" kívánna a legcsekélyebb
ok nélkül (AB 464). Ennek alátámasztására
Wittgenstein több érvet is felsorakoztat, ám egyik sem
elég egyértelmû ahhoz, hogy igazán meggyõzõ
lehessen. Az egyik szerint például, ha az az információ,
hogy tudom, hogy ez egy kéz, közlésre érdemes,
akkor ez egyúttal kétséget ébreszt az igazsága
felõl (AB 461). Egy másik azt veti fel, hogy megfelelõ
kontextus híján a megjegyzés értelme meghatározatlan:
a "Tudom, hogy az egy fa" kijelentésnek nincs fókuszált
jelentése, hasonlóképpen
...ahogy az "Itt vagyok" szavaknak bizonyos összefüggésekben van értelme, ám nincs, ha olyan valakinek mondom, aki velem szemben ül és tisztán lát - de nem azért, mert ekkor fölösleges ezt kimondani, hanem mert a szituáció nem határozza meg az értelmét, holott e meghatározásra szükség lenne. (AB 348)
Az utolsó tagmondat arra szolgál,
hogy megkülönböztesse az ilyen mondatokat a "2x2=4" jellegû
állításoktól, amelyek nem igényelnek
ilyesfajta meghatározottságot (AB 10). Wittgenstein elismeri,
hogy az olyan mondatok, mint a "Tudom, hogy egy beteg ember fekszik itt",
megfelelõ helyzetben tûnhetnek nagyon is helyénvalónak;
ám azt mondja, hogy ez csak azért van így, "mert viszonylag
könnyen ki tudunk találni egy hozzá illõ szituációt,
és mert úgy véljük, a ¯Tudom, hogy... szavak
mindenütt helyénvalóak, ahol nincs kétely, tehát
ott is, ahol a kétely kifejezése érthetetlen volna"
(AB 10). Ez utóbbi a Moore-féle "Tudom" elutasítása
mellett leggyakrabban felhozott érve - azaz, hogy a "Tudom, hogy
p
"-nek
csak akkor van értelme, amikor a "Nem tudom", a "Kétlem",
az "Utána fogok nézni, hogy..." szintén értelmes
(AB 574). A "Tudom" akkor helyénvaló, ha megkérdezhetik
tõlem, hogy "Honnan tudod?", s válaszomban az ellenõrzés
valamelyik lehetséges módozatára fogok hivatkozni
(AB 483-4, 550, 564, 576). A "Tudom, hogy
p
" akkor helyénvaló,
ha
p
alátámasztására szilárdabb
alapokat tudok megadni, mint
p
maga; csakhogy annál, hogy
két kezem van, lehetetlen szilárdabb alapokat megadni (AB
243, 250).
(4)
A "Tudom" egyéb alkalmazásai.
A "Tudom, hogy ez itt a kezem", a "Tudom, hogy fájdalmam van" állításhoz
hasonlóan, annak a logikai, vagy grammatikai igazságnak lehet
a félrevezetõ kifejezése, hogy ebben az esetben nincs
helye kételynek (AB 58). Wittgenstein azt is felveti, hogy "Ha azt
mondom, hogy ¯Természetesen tudom, hogy ez egy törülközõ
, akkor kinyilvánítok valamit. Nem gondolok verifikációra.
Ez számomra közvetlen megnyilvánulás." (AB 510).
"Megnyilvánuláson" Wittgenstein másutt, úgy
tûnik, egy mentális állapot prepropozicionális
kifejezését érti - pl. a "Fáj" mint felkiáltás,
a közléssel szemben. Másrészt, a "Tudom, hogy
ez egy kéz" azt is jelentheti: tudok nyelvjátékokat
játszani a "kéz"-zel - olyan kijelentéseket tenni,
mint "Fáj ez a kezem" vagy "Ez a kéz gyengébb, mint
a másik" -, s e nyelvjátékokban nem merülhet
fel kétség a kéz létezését illetõen
(AB 371). Wittgenstein ugyanakkor azt is mondja, hogy a "Tudom" kifejezést
szeretné azon esetekre fenntartani, amikor köznapi beszélgetéseink
során általában használatos (AB 260).
(5)
A Moore féle kijelentések
és a szkeptikus.
Meglepõ módon akad egy-két
szakasz, ahol Wittgenstein elfogadni látszik azt, hogy Moore tudhatja
a Moore-féle kijelentéseket. Pl. "Moore joggal mondja, hogy
tudja, hogy egy fa áll elõtte. Ettõl persze még
tévedhet" (AB 520; vö. még AB 532). Aztán azzal
folytatja, hogy akár igaza van ebben Moore-nak, akár téved,
a szkeptikussal folytatott vitájában ezzel nem juthat elõbbre.
Ha ugyanis ez olyan dolog, ami tudható, annak kimondása,
hogy "Tudom", még nem bizonyítja, hogy valóban tudja
is (AB 487-9). Ha viszont a "Tudom" olyan kontextusban szerepel, ahol értelmetlen,
akkor Moore ugyanabba a hibába esett, mint a szkeptikus, aki ott
próbált meg kételyt támasztani, ahol nincs
helye kételynek. Ugyanis a kétely és a tudás
lehetõsége mindig együtt jár (AB 10, 450). Bárhogy
legyen is, hiba lenne a szkeptikus azon állítását
vitatni, hogy attól, hogy azt mondjuk valamire, "Igenis, tudom",
még nem tudjuk (AB 521).
Wittgenstein szerint azért hisszük,
hogy Moore "Tudom, hogy ez itt egy kéz" állításának
értelmet tudunk adni, mert a tudást sajátos, tévedhetetlen
pszichikai vagy mentális állapotnak gondoljuk, amelyet képesek
vagyunk közölni. Wittgenstein ezzel több helyütt is
vitába száll. A "Tudom" más, mint a "Hiszem", a "Feltételezem"
vagy a "Kétlem", itt ugyanis tévedhetek (AB 21). Ellentétben
a "Fáj" kijelentéssel, itt lehetséges a kétely
(AB 178). Azt mondhatjuk például, hogy "Azt hiszi, de nem
úgy van", azt azonban már nem, hogy "Tudja, de nem úgy
van"; ez nem jelenti azt, hogy a hit és a tudás két
eltérõ mentális állapot lenne: a meggyõzõdöttség
mentális állapota egyaránt fennállhat igaz
és hamis vélekedés esetén (AB 42, 308). Wittgenstein,
úgy tûnik, a következõ hibás gondolatmenetet
tulajdonítja Moore-nak: a tudás mentális állapot;
a mentális állapotaim felõl nem tévedhetek;
ha tehát õszintén azt állítom, hogy
tudom, hogy
p
, akkor tudom, hogy
p
; és ha tudom, hogy
p
,
akkor
p
; ha tehát azt mondom, hogy tudom, hogy
p
,
akkor
p
(AB 13, 90, 356). A tudás mint mentális állapot
annyiban tér el a hittõl, hogy kizárja a kétely
lehetõségét, illetve felfüggeszti a további
ellenõrzésre irányuló szándékot
(AB 356, 368); ugyanakkor ez a lelkiállapot, természetesen,
nem szavatol az igazságért (AB 356). Erõsen kétlem,
hogy Moore valóban ezt a hibás gondolatmenetet követte.
Wittgenstein kifogása megalapozottabb lenne Descartes-tal szemben,
aki valóban úgy vélte, hogy van egy olyan mentális
állapot (a tiszta és határozott megragadás),
amely - a Teremtõ igazságszeretetébõl kifolyólag
- szavatol az igazságért.
Noha Wittgenstein általában
véve nem osztotta Moore azon véleményét, hogy
vannak bizonyos kijelentések, melyeket tud, és amelyek a
külvilág létét bizonyítják, úgy
vélte, hogy Moore-nak abban igaza van, hogy vannak különleges
státusszal bíró tapasztalati állítások.
Õ e státusz leírására legszívesebben
ahhoz a megfogalmazáshoz folyamodott, hogy ezek a kijelentések
"szilárdan állnak", "biztosak" (AB 112, 116, 151).
Amikor Moore azt mondja, õ ezt
és ezt
tudja,
akkor valóban olyan tapasztalati állításokat
sorol föl, melyeket minden különösebb ellenõrzés
nélkül elfogadunk; olyan állításokat,
amelyek tapasztalati állításaink rendszerében
sajátos logikai szerepet töltenek be... valamennyi
hasonló
szerepet
tölt be empirikus ítéleteink rendszerében. Például,
egyikõjükhöz sem vizsgálódás útján
jutunk.
(AB 136-8)
Ezek a kijelentések igencsak sajátos
módon "empirikusak": nem valamilyen vizsgálódás
eredményei, hanem a kutatás alapjai: mondhatnánk afféle
megszilárdult állítások, amelyek medret alkotnak
a közönséges, cseppfolyós állítások
számára (AB 87u., 95-9; vö. 657). Az empirikus és
a logikai kijelentések között húzódó,
széles határvonal mentén helyezkednek el (AB 319u.).
"A tapasztalati állítás formájú állítások,
és nem csak a logika állításai, alkotják
a gondolatokkal (illetve a nyelvvel) való cselekvés fundamentumát"
(AB 401). Ellentétben a közönséges empirikus kijelentésekkel,
ezek nem a világot - illetve annak részeit - írják
le, hanem ezekbõl épül fel a világképünk.
Világképre nem tapasztalataink révén teszünk
szert. "[...] a világképemet nem azért fogadtam el,
mert meggyõzõdtem helyességérõl; vagy
azért, mert meg lennék gyõzõdve helyességérõl.
Ez az az öröklött háttér, amely alapján
döntök igaz és hamis között" (AB 94).
Világképünk nem csak
olyan kijelentésekbõl épül fel, amelyek egyszerû
észleleti tárgyak leírásainak tûnnek
(pl. "Ez itt egy kéz"), hanem tudományosnak látszó
kijelentések is részei, pl. "A koponyámban agy van"
(AB 4, 118, 207, 281, 284, 327); "A víz 100 C
o
-nál
forr" (AB 555, 558, 567, 599, 618). Amikor egy primitívebb embert
próbálunk rávenni világképünk elfogadására,
akkor ezt nem úgy tesszük, hogy egyenként meggyõzzük
a fenti állítások megalapozottságáról,
hanem úgymond egy új fajta látásmódnak
térítjük meg, és ehhez olyasmikre kell hivatkoznunk,
mint például az egyszerûség vagy a rendszer
gazdagsága (AB 92, 286). Az ilyen kijelentések szerepe egészen
más mint az axiómáké, melyeket elõbb
megtanulunk, aztán következtetéseket vonunk le belõlük.
A gyerekek ezeket nem tanulják (AB 476), hanem mintegy magukba szívják
azzal, amit megtanulnak.
Egészen bizonyos, hogy nem nõnek
autók a földbõl. - Sejtésünk szerint, ha
valaki ennek az ellenkezõjét hinné, akkor az
mindent
elhihetne,
amit mi lehetetlennek tartunk, és bármit kétségbe
vonhatna, amit mi biztosnak vélünk.
De hogyan függ össze ez az
egy
hit a többivel? Hajlunk azt gondolni, hogy aki ilyesmit elhisz,
annak szemében verifikációnk egész rendszere
érvénytelen. Ez egy olyan rendszer, amit az ember megfigyelés
és tanítás révén szív magába.
Szándékosan nem azt mondom, hogy "tanul".
(AB 279)
Ha elhiszünk valamit, akkor nem egyetlen kijelentést hiszünk el, hanem egy egész rendszert: fokozatosan megvilágosodik az egész. Olyan rendszer ez, amelyben a következtetések és a premisszák kölcsönösen alátámasztják egymást. Ez a rendszer nem annyira axiómák halmaza vagy kiindulási pont, hanem inkább egy teljes közeg, mely az érvek életterét alkotja (AB 105). Ennek az a magyarázata, hogy az alapot, melyre az érvelés, az ellenõrzés stb. nyelvjátékai épülnek, e rendszer kijelentései alkotják (AB 403, 446, 524, 558, 617).
Ha azt mondom: "Feltételezésünk szerint a Föld már sok éve létezik" (vagy valami hasonlót), akkor persze igen furcsának fog hatni, hogy ilyesmit fel kell tételezni. Mégis nyelvjátékaink rendszerének egészét tekintve ez a fundamentum része. A feltételezés, mondhatnánk, a cselekvés alapját képezi, és így természetesen a gondolkodásét is. (AB 411)
Habár e kijelentések a nyelvjátékok fundamentumát képezik, ez nem jelenti azt, hogy alapként, premisszákként szolgálnának.
...a megalapozás, az evidencia igazolása véget ér - a vég azonban nem az lesz, hogy bizonyos állítások közvetlenül igaznak tûnnek fel számunkra, azaz nem a látás egy fajtája részünkrõl, hanem - a nyelvjátékon alapuló - cselekvésünk. (AB 204; vö. AB 110, 559)
Descartes-ot, úgy hiszem, nem gyõzte
volna meg az a felvetés, hogy bizonyos kijelentések szilárdak,
merthogy ezek képezik egész gondolkodásunk fundamentumát.
A gonosz szellem hipotézise éppen azon feltevés teológiai
megfogalmazása, hogy az emberi természet - összes érvelési
és ellenõrzési nyelvjátékával
egyetemben - alapvetõen tökéletlen és elhibázott.
Másfelõl Wittgenstein szerint a szkeptikus valójában
nem gyõzhetõ meg, legfeljebb lecsitítható.
A nyelvjátékok fundamentumának
leírásakor - élete utolsó napjaiban - Wittgenstein
megfogalmazásai nem egyszer ifjúkorának nyelvezetét
idézik. Ötletként még az is megfordult a fejében,
hogy a nyelvjátéknak esetleg mutatnia, s nem mondania kell
azon tényeket, amelyek létét lehetõvé
teszik (AB 618). És amikor arról beszél, "minden tapasztalati
állítás posztulátummá alakítható",
azt is hozzáteszi: "Ez túlságosan is a
Tractatus
-ra
emlékeztet!" (AB 321). Majd végül, alig két héttel
halála elõtt, így ír:
Nem sodródom-e egyre közelebb ahhoz, hogy azt mondjam, a logikát végsõ soron nem lehet leírni? A nyelv gyakorlatát kell figyelemmel követnünk, s kirajzolódik elõttünk! (AB 501)
Az olvasónak önkéntelenül is a Napló elsõ, 1914-bõl származó bejegyzése ötlik az eszébe:
A logikának önmagáról kell gondoskodnia. (TB 2)
Jegyzet
* In: Wittgenstein. Harmondsworth, Middlesex, 1973. The Penguin Press. 11. fejezet, 203-218. o.) - A Wittgenstein-idézetek megadásakor nem követtem a már meglévõ magyar fordításokat. - A ford.