Kérdés: A folyamatos írás lehet-e az éhség kenyere és a jólét fûszere, mint ami a szegényeknek és az ínyenceknek egyaránt a gomba? Egy, csak spórányi méretekben adagolt, s csak évek múlva ható gyilkos galóca?
Az írás legfõbb veszélye, hogy megismerhetjük magunkat.
- Élsz még? - kérdezi véreres szemmel, vörös arccal az öreg férfi, akirõl most nehezen hinné el bárki is, hogy foglalkozását tekintve karbantartó, olyan rosszul néz ki. Közben a kerti csaphoz lép, fáradt mozdulatokkal nedvesíti meg a nyakát és a homlokát.
A választ nem sietem el, ráérõsen fontolgatom, és nem gondolok arra, hogy talán ez is jelent valamit.
- Mert én már alig - feleli a saját kérdésére az alig mosakodás után, mosolyogva önnön agóniájának komolytalanságán.
- Ezt a kis idõt már kötélen is kibírom - mondja a rokkantnyugdíjas parkolóõr a színház mögötti szökõkútnál ismerõsének, nyakában kolonccal, azaz kis táskájával, mely láthatóan segít neki abban, hogy magasan tartsa a fejét.
A szeretet eszméjét hirdetõ hit, tudjuk, alapjában véve irracionális. De mindenesetre emberhez méltó õrület.
Számban az Úrvacsora. Olyan nagy szentség, hogy nem merem megrágni. A templomi közönség többi tagja, szájuk mozgásából ítélve, nem az aggályoskodók gyülekezete. Úgy érzem, nem illik megrágni. Csak lenyelni egy idõ után. Próbálom minél tovább tartani a számban, mert olyan jó tartani, mintha csak egy darab és adag csöndet. Forgatom, érzem, mint olvad. Már nem kenyér és bor, ami volt. És már nem is az, amit jelentett. Mintha benne lennék én is: csöndben, nyálban, forgolódásban, olykor a könnyeimben is. Legalábbis hellyel-közzel. S amikor lenyelem, mintha magamat is lenyelném. Többé nem én forgatom a szentséget, hanem a kimondhatatlan forgat engem, míg föl nem olvadok.
Suicidium: mintha saját Igém lenne Isten Igéjével szemben. Amely pusztán a szó kimondása, kalligrafikus megformálása által is öl; oly bénítóan hat rám a gondolat, hogy szinte tetszhalottá tesz. Miáltal kihasználatlanul marad a nagyszerû lehetõség, hogy radikálisan szakítsak én-lényemmel, ezzel az ostobának tûnõ formakényszerrel.
Elindult a lejtõn. Illetõleg már régóta úton volt, amikor a lejtõhöz ért a szép Bakonyban, valahol Márkó és Hárskút között. Huszonnyolcas nõi kerékpárral hajtott, mondhatni, elõvigyázatlanul, fel nem tûrt, ki nem csipeszelt nadrágszárral, amit a lánc minden körbefordulásnál olajozott. Végül elkapta, begyûrte és átszúrta az anyagot a lánckerék fogas hegye, de oly szorosan és szerencsétlen módon, hogy a pedálon se elõre, se hátra nem tudta mozdítani a lábát. Az ilyen hagyományos kerékpárokon igazából csak a kontrafék ér valamit. De ebben a helyzetben neki semmit nem ért. Az elsõ fékre pedig nem számíthatott, mert hiányzott a fékpofát a fékkarral összekötõ bowden-huzal. Ellenben a csengõ kiválóan mûködött. Gurult a lejtõn, valahol Márkó és Hárskút között, és többé nem tudott gyönyörködni a tájban.
- Találd ki a történetet, a rejtélyt. Ha nem sikerül, halál fia vagy!
- Rendben. Akkor mondj egy történetet, talányosat, és tiéd az élet!
A Kulcsember mondja, hogy a legtitkosabb ajtót is ki tudja nyitni. - Rajta - biztatom.
Elõvesz egy hosszú kést, s kérdezi: - Akkor hol kezdjük, lentrõl fölfelé vagy föntrõl lefelé?
Viccelnék vele, hogy a titkot tartsa meg magának, de inkább elfutok.
Ha nem vagy ész, akkor legyél olyan okos, hogy jószívû lehess.
Mutatják nekem, hogy meztelen a király. Igen, felelem, én varrtam a ruháját.
Talicska. Talicskához rendelt ember. Hozzá súly, kétszeres, mert a pucolt tégla bontásból való. Az alaphoz érve leborítja. Tolja visszafelé a talicskát, kereke nyiszorog, zsírozni kellene. Súly van benne most is, a legsúlyosabb: nevetõ gyermeke.
A szobában nyitott ablaknál olvasok. Elfoglaltságom azonban nem gátol abban, hogy úgymond mindenre figyeljek. Minden pillanatban minden pillanatra ügyelek. Készenlétem tûzoltók irigyelhetnék. Szükségállapot. Így hallom, olvasás közben, hogy a vekker hangja halkul. Ritmusa megváltozik, mintha pörgõsebb lenne az ismerõs kattogás. Mindjárt megáll, gondolom, s olvasok tovább. Nem ejt kétségbe, hiszen a karórám tovább jár, bár oly halkan, hogy nem is hallom. A karórám elemes, nem felhúzós. A technika bizonyos értelemben lezülleszt, lustává és trehánnyá tesz: nem fontos felhúznom azt, ami akkor jár, ha felhúzzák. És akkor jár jól, ha mindig ugyanabban az idõben húzzák fel, így tanultam régen. Nagyanyám mindig az asztalra számlappal lefelé fordította az órát. Tapasztalta, hogy így jár jól, ha eldönti. Ha tudni akarta az idõt, kezébe vette, fölállította, mintha csak egy ablakot nyitott volna ki, hogy kiszellõztesse a döngölt padlójú ház állott levegõjét.
Hallottam az órát, amint megáll. Épp akkor néztem oda, mikor csönd lett: tizenhárom óra tizenkét perc. Valamiért megnéztem a karórámat is: tizenhárom óra hét perc. Szóval akkor most mikor állt meg az órám?
Majdnem minden siet, mert majdnem minden késésben van. De nem minden pillanat idõ, viszont minden idõ pillanat.
Az egyik folyóiratnak küldött elbeszélésem kéziratának másodpéldányát két-három nap múltán újra a kezembe veszem. Olvasás közben hirtelen az az érzésem támad, hogy a szerkesztõ is ugyanebben a pillanatban ugyanazt a mondatot olvassa, amelyiket én is. Nem állok le, nehogy lemaradjak, olvasok tovább. Valami indokolatlan örömöt érzek, ami nem a szövegbõl jön, ami talán most többet ér és tovább él, mint ameddig szövegszerûen terjed. Az öröm miatt nem tudom végigolvasni. Mondjon, amit mond. Én mosom töltõtollamat.
Magamban beszélek? Dehogy. Csak az elbeszélés bonyolódik bennem, mind több hangot követelve magának hangomon.
Az ivartalanított német juhász szukából mégse egészen operálódott ki a szerelmi vágy, bár kétségtelen, félreérthetetlen jelek nem utalnak arra, hogy tüzelne, nem is csöpögtet. Csak a hosszú farkát csapja maga alá, ráülve imitálja az aktus mozdulatait, holott efféle földi jóban soha nem volt része. És liheg, mint máskor, a nagy hõségben.
Teremtett szelídség, mondom: klón bárány.
Zsúfolt vonat. A vécénél is sokan állnak. A kilépõ férfitól szemrehányóan kérdezi egy kövér asszony:
- Mi a francot csinált olyan sokáig?
A férfi keresztben álló szemekkel, némi dicsekvéssel a hangjában feleli:
- Minimum egy ezerméteres csíkot.
Fagyos téli este. Az erkélyre mégis egy vékony pólóban megy ki. Igaz, csak annyi idõre, míg elszív egy cigarettát. Alig gyújtja meg, csuklani kezd. Mintha teste a benti meleget emlegetné.
Egy másik téli este: a földúton egy autó megy felkapcsolt reflektorokkal. Telehold süti a jéghártyás, hóval borított szántóföldeket. Messzire látni az éjszakában, a határban földre szállnak a csillagok. Említésre méltó mégis itt, a földúton történik majd, mikor egy hamuszürke nyúl elõugrik a semmibõl. Egyelõre még a közeli semmiben ugrál. A sofõr és utasa nagykabátban ül a rossz útviszonyokhoz képest gyorsan haladó autóban. Némán dohányoznak, s ha merev ujjaikkal a sötétben elvétik a hamuzót, az sem baj.
A nyúl a két reflektor egymást keresztezõ fénycsóvájánál ugrik a képbe. És az autó, anélkül hogy irányt változtatna, célt téveszt: üldözõbe veszi a nyulat. A fagyott traktornyomban a gumik enyhén ide-oda dobálják az autót, s ahogy nõ a sebesség, úgy lesz nagyobb a veszély is, kicsúszhatnak a pályáról. Ennek tragikus következményeit nem nehéz elképzelni. A nyúl jól bírja az iramot, ami végtére is érthetõ, hiszen az életét menti.
- Nem tud kiszabadulni a fénybõl - mondja az utas.
- Ez már a miénk - nyugtázza a sofõr.
A nyúl pedig tényleg nem tud kiugrani a vakító világosból a napfényes holdsütésbe. A titokzatos fény, amelyet azelõtt soha nem látott, egyre erõsebben zúgott, míg utol nem érte. Akkor a nyakszirtjére mérte a halálos ütést.
Felteszek egy kérdést: Szeretsz?
Egy másikat: Miért nem válaszolsz?
Válasz: A feltett kérdés befejezetlen cselekményt, míg az elmulasztott kérdés befejezett cselekményt eredményez.
Kérdés: És a kikerült válasz?
Válasz: Megkerült kérdés.
Kérdés: Talán eltalált?
Válasz: Talán elsüllyedt.
Az írás másik veszélye, hogy szabaddá tehet. Hogy úgymond felszabadíthat. Ami több, mint eredetiség. Meghaladása a dolgoknak; túl függetlenségen és magányosságon, tekintélyeken és törvényeken. Egy idõ után túl akár az öngúnyoláson és az öntörvényszerûségeken. Túl az önismétléseken. A fejlõdés nem mûvészi megújulás eredménye, hanem mindig a következõ stáció elérése. Az írás a legjobb út a téboly felé. Csupán a nyelv figyelmeztet, gyámolítód, anyád, a nyelv.
Pontként létezõ hiány. Egyetlen apró sûrû semmi. Pont-én. Valamiképp természetesen regényszerûen és reményszerûen. Hogy legyen azonosság önmagammal, Ã - velem.
- Én vagyok a törvény szolgája, mondja a kapuban az õr. - Akit az élet egy váratlan pillanatban halálra ítélt. Ezt szükséges kijelentenem, még ha egyedül vagyok is. Hogy szabályos legyen minden. És most megyek, becsukom.
A nyers és rossz anyagból készült kapu azonban nehezen mozdul, majd kiderül, a tokozathoz hézag nélkül nem is zárható. Isten olyan parányi, hogy a résben áll. És a köztes létben élõk cinikus hangján mondja: Elvetemedett körülöttem a világ.
Végre kimondtam, úgy jött a számra, természetesen, mint egy mosoly.
A szavak, amint kimondom õket, jelentésükkel azt a valóságot fejezik ki, amelyik jelentést adott a szavaknak; mintha a szó visszaszállna önmagára, minek következtében önértelmezés lesz minden értés. A "mély" értelem új jelentéseket keres, hangokat artikulál, anélkül hogy komponálna. Tíz körme van, és kikaparja a felszínt, hogy értelmét a mélybe vesse.
Az elsõ, amit észreveszünk, hogy áll az idõ. Állnak a hullámok a vízben, szél a levegõben.
A férfi a parti föveny sárgás homokjában nyugvó csónak orrának támaszkodik. Az oldalán beszakadt élettelen testnek dõl, rákönyököl, két öklét az álla alá teszi. Hallgat, mintha valamit hallgatna. Már elég idõs ahhoz, hogy ilyen higgadtan álljon és hallgasson. Tisztán érzékelhetõ, hogy most valami fölösleges bánat kereng benne. Talán ezért érezzük azt, hogy erkölcsileg feddhetetlen, jóságos, aki már fáradt és bölcs. Egy szót hozzá nem tesz ahhoz, amit mi csöndnek hiszünk, holott nyilvánvaló, a csónak panaszát hallgatja. És mi vele együtt hallgatunk, mikor nézzük õt. Õ persze nem néz ránk, észre sem vesz bennünket, ebben a pillanatban mi nem is létezünk számára. A mi pillanatunk az övéhez képest jövõ idejû és folyamatos.
Megpróbáljuk kitalálni, hogy a hosszú hajú, fehér bajuszú ember mit néz oly kitartóan. Lenvászonból készült fehér nadrágot és inget visel. A lába csupasz, a balt úgy teszi a jobb sarka mögé, a kényelmes tartásban félig keresztbe, hogy lábujjait kissé a homokba szúrja, talpát kifordítva ezáltal. Az övén a késtartó tok egészen hátra, a fenekére csúszott. Feltételezzük, hogy öreg halász, aki többé nem száll vízre, mert már nem is lenne mivel, csónakját is, õt is elnyûtte a tenger, az istenjózan víz.
A kép bal alsó sarkában, mert persze hogy képrõl és pillanatról van szó, partra mosott fatönk vagy gyökérzet hullámzástól simára koptatott absztrakciója. A reális világ reális idejében valami lehetetlen, amit partra lökött a józan víz. Valamiképp egy összegyûrõdött test ez is. Alatta könyékbõl kiszakadt kéz, szétfeszített ujjakkal, és persze fából. Talán a csónak hiányzó darabja. Mintha ezt nézné a csónaknak dõlt férfi a kép jobb oldalán. Középpontban a csónak pihen, és minden balra dõl, árbocostól. Mintha csak arra kapott volna léket az élet.
Pedig a csónak jobb oldalt, a közepénél van beszakadva; az orra már a parton, a fara még a vízen. A bordák közé befolyt a homok, úgy mint az idõ. Kissé meg van csavarodva az egész; bordázata oly védtelen és megrendítõ látványt nyújt, mint egy halott ember szív nélküli csontváza.
Az öböl hullámai lépcsõként terjednek a horizontig. A szabályosan kerek part jobbról hosszan benyúlik a vízbe, csaknem a horizontig. A végében fák, bokrok, kiserdõ, a férfi mögött valami vöröses cserjés.
A képbõl nem látható több, csak ez az egy pillanat. A kép folytatása már nincs a képen, amint hiányzik a pillanat folytatása is. Valahol bizonyára vannak házak, valahol bizonyára van egy másik ember. A regényíró könnyûszerrel oda képzelte magát. De az régen volt, egyszer. S csak írás közben jutott eszébe megint a kép. Erre emlékezett, mikor a regényét írta. Úgy gondolta, ha bejárja bárkája mindhárom fedélzetét, jó volna egy új élet határán megfenekleni.
Amikor befejezte a regényt, addig kutatott a kép után, míg egy nagy könyvben meg nem találta. Az õ ideje és a festõ ideje egy pillanatra találkozott, legalábbis ezt érezte a borzongásban, végig a gerince közepén. Hiába volt közöttük éppen kilencven év. Mármint a kép és az õ lélekmentõ bárkája között, amely azóta is az irodalmi élet virtuális vizén csorog a láthatatlan túlpart felé.
És közben jókedvûen, részegen dalol: "Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja, / nem szállhat révbe többé kalmár hajók után, / jelzászlók és tüzek hivalgó gõgjét únja, / s hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután..."
Mondom: mondat lesz mindenbõl, amihez csak nyúlok.
Valamelyik mondat úgy jön, mint magyarból bukásra álló tanulónak a kettes: kegyelembõl. Félig megaláz, félig sakkban tart. Vagyis életben. Mint a kegyelem általában. De csak éppen segít, mert a többit nekem kell hozzátennem, hogy legyen kerek, szinte szerencsésen egész, majdnem olyan, mint halmazhalmozó életem.
Világos mondat küzd a sötét mondattal. Parasztszó támadja a futószót, mely valaha igeként rajtolt és fõnévként ért célba. A küzdelem folytatódik, bár teljesen fölöslegesen, hiszen egyetlen mondattámadás sem végzõdik kiütéssel, csupán arra jó az egész, hogy a világos és a sötét egymásba hatoljon, keveredjenek, teljen az idõ. Hogy a mondatkirály sirassa mondatkirálynéját, aki bizonyos fogalmazási gondok miatt alárendelt viszonyba került, méghozzá az ellenséges mondatkirály bõvítményeként.
Vakon játszik, aki játszik, gondolván, király fölött álló király. Nem egészen vaktában, de többnyire hangtalanul, mindig egy kicsit vesztésre állva, ha lépnie kell a következõ mondatért.
A féktelen kerékpár még mindig gurul. Ha tehetnénk, szívesen segítenénk a szerencsétlennek, megpróbálva kikormányozni a bringát a szövegbõl. De nem tehetjük. Fel kell borulnia, nekünk pedig össze kell törnünk õt.