ROLAND BARTHES

Írni, tárgyatlan ige?

1. Irodalom és nyelvészet

A nyugati kultúra az irodalomhoz századokon át nem a mûveken, a szerzõkön és az iskolákon keresztül közelített, miként azt ma teszi, hanem egy igazi nyelvelméleten keresztül. Ezt az elméletet Retoriká nak hívták, amely Nyugaton Gorgiastól egészen a reneszánszig, vagyis közel két évezreden át uralkodott. A retorikát már a XVI. századtól, azaz a modern racionalizmus uralomra jutásától kezdve veszély fenyegette, de amikor ez a racionalizmus a XIX. század végén pozitivizmussá alakult át, akkor a retorika teljesen széthullott. Az irodalom és a nyelv között ekkor úgymond már semmiféle közös gondolkodási terület nincs: az irodalom már nem érzi magát nyelvnek (langage), eltekintve néhány elõfutártól, mint például Mallarmé, a nyelvészet pedig az irodalom terén csak nagyon korlátolt és egyébként bizonytalan jogokkal rendelkezik, mely jogok egy másodlagos filológiai tudományhoz kötõdnek: a stilisztikához.
Mint ismeretes, ez a helyzet hamarosan megváltozik, s részben talán egy kicsit éppen azért gyûltünk itt össze, hogy tudatosítsuk magunkban: az irodalom és a nyelvészet most találnak újra egymásra. E közeledésnek különféle és bonyolult tényezõi vannak; a legegyértelmûbbekkel kezdeném: egyrészt bizonyos írók tevékenysége, akik Mallarmé óta az írás radikális kiaknázására vállalkoztak, és mûveiket a Totális Könyv keresésének szentelték, mint Proust és Joyce; másrészt magának a nyelvészetnek a fejlõdése, amely már a poétikát is magába foglalja, vagyis az üzenethez és nem annak referenséhez kötõdik. Manapság tehát új gondolkodási perspektíva nyílt, amely - hangsúlyozom - közös mind az irodalom, mind a nyelvészet, mind a szerzõ és a kritikus számára: feladataik, amelyek ez idáig teljesen elváltak egymástól, most kezdenek érintkezésbe lépni egymással, talán össze is keverednek, legalábbis az író szintjén, akinek a tevékenységét egyre inkább lehetne nyelvkritikaként értelmezni. Ebbe a gondolatmenetbe helyezkedvén, szeretném jelezni néhány rövid, elõre tekintõ és nem konkluzív észrevétel erejéig, hogyan lehet bizonyos nyelvészeti kategóriák segítségével kifejezni az írástevékenységet.

2. A nyelv (langage)

Az irodalomnak és a nyelvészetnek ezt az új együttállását, amelyrõl az imént beszéltem, átmenetileg - jobb híján - szemio-kritiká nak nevezhetnénk, mivel azt sejteti, hogy az írás jelek rendszere. Ugyanakkor a szemio-kritika nem keverendõ össze még a megújult stilisztikával sem, tudniillik a stilisztika távol áll attól, hogy képes lenne teljes mértékben kiaknázni annak mélységeit. Egészen más horderejû kérdésrõl van szó, melynek tárgyát nem lehet egyszerû formai szempontból konstituálni, csak a szkriptor és a nyelv (langue) kapcsolata által. Következésképpen, ha ebbe a perspektívába helyezkedünk, akkor nemhogy érdektelenné válik számunkra maga a nyelv (langage), hanem éppen ellenkezõleg, megállás nélkül hivatkozunk a nyelvészeti antropológia "igazságaira", még ha azok csak ideiglenesek is. Egyes igazságok még bírnak némi provokatív erõvel a közkeletû irodalom- és nyelvelképzeléssel szemben, éppen ezért célszerû emlékeztetni rájuk.
1. A jelenlegi nyelvészet egyik tanítása szerint nincs archaikus nyelv, vagy legalábbis nincs összefüggés valamely nyelv egyszerûsége és régi volta között: a régi nyelvek lehetnek éppoly bonyolultak, mint az újabbak; a nyelvnek nincs progresszív története. Tehát, amikor a modern írásban megpróbáljuk megtalálni a nyelv bizonyos alapvetõ kategóriáit, akkor nem az a szándékunk, hogy a "psziché" bizonyos archaizmusát mutassuk meg; nem azt állítjuk, hogy az író a nyelv eredetéhez nyúl vissza, hanem azt, hogy számára a nyelv kezdet.
2. Az irodalom számára különösen fontos másik alapelv szerint a nyelv nem a gondolkodás egyszerû használati vagy díszítõ eszközének tekintendõ. Az ember nem létezik a nyelv elõtt: se filogenetikailag, se ontogenetikailag. Az ember soha nem tud olyan állapotba kerülni, hogy a nyelvtõl függetlenül létezzen, hogy ki tudja fejezni azt, ami benne zajlik: a nyelv közvetíti az ember definícióját, és nem fordítva.
3. Ráadásul, módszertani szempontból a nyelvészet új típusú objektivitáshoz szoktat bennünket. A társadalomtudományokban ez idáig használt objektivitás az adat objektivitását jelezte, amit teljes egészében el kellett fogadni. A nyelvészet egyrészt elemzési szintek megkülönböztetésére, s ezen szintek eltérõ elemeinek leírására ösztönöz, vagyis röviden arra, hogy ne magát a tényt, hanem a tény megkülönböztetését alapozzuk meg; másrészt arra a felismerésre késztet, hogy a fizikai és biológiai tényekkel ellentétben a kultúra tényei kettõsek, vagyis valami másra utalnak. Ahogy Benveniste mondta: a nyelv "kettõsségének" felfedezése Saussure gondolatmenetének igazi értéke.
4. Az eddigi néhány szempontot is magába foglalja a legutolsó megjegyzés, amely igazolni látszik minden szemio-kritikai kutatást. Számunkra egyre inkább úgy tûnik, hogy a kultúra nem más, mint szimbólumok általános rendszere, melyet egyazon mûveletek uralnak: létezik a szimbolikus mezõ egysége, a kultúra pedig nyelv, mégpedig minden megjelenési formájában. Tehát lehetségesnek tûnik a kultúra egyedülálló tudományának a létrehozása, amely bizonyára különféle tudományágakra támaszkodik majd, melyek mindegyike más-más szinten a kultúrának mint nyelvnek az elemzésén és leírásán fáradozik. Bennünket ez az emberi szimbolikus mezõ arra hatalmaz fel, hogy kidolgozzunk egy posztulátumot, amelyet homológián alapuló posztulátumnak nevezek: a mondat struktúrája, ami a nyelvészet tárgya, homologikusan megtalálható a mûvek struktúrájában is: a beszéd (discours) nemcsak mondatok egymásutánisága, hanem maga is - ha lehet így fogalmazni - egyetlen nagy mondat. Ezen munkahipotézis alapján szeretném a nyelv bizonyos kategóriáit ütköztetni az író és írása viszonyának helyzetével. Nem titkolom, hogy ennek az ütköztetésnek nincs demonstratív ereje, pillanatnyilag értéke is csupán metaforikus: de a bennünket foglalkoztató tárgyak rendszerében talán a metaforának is van módszertani léte és heurisztikus ereje, talán nagyobb is, mint azt gondolnánk.
3. Az idõbeliség

Tudjuk, hogy a nyelvnek létezik egy specifikus ideje, amely nemcsak a fizikai idõtõl különbözik, hanem attól is, amit Benveniste "krónikus" idõnek, illetve a komputuszok és a naptárak idejének nevez. Ez a nyelvészeti idõ a nyelvektõl függõen nagyon változatos formában tud kifejezõdésre jutni (ne feledjük, hogy például néhány idióma - mint a sinok is - többféle múlttal rendelkezik, melyek közül az egyik a mitikus múlt), egy dolog azonban biztosnak látszik: a nyelvészeti idõ kiindulópontja a megnyilatkozás jelen ideje. Ez azt a kérdést veti fel, hogy a nyelvészeti idõ logikáját követve vajon a beszédnek nincs-e specifikus ideje. Ezen a ponton Benveniste a következõ megállapítást teszi: számos indoeurópai nyelvben kettõs rendszer létezik: 1. az elsõ rendszer tulajdonképpen a beszéd (discours) rendszere, amely a megnyilatkozó (énonciateur) idõbeliségéhez alkalmazkodik, s amelynek nyilvánvaló módon maga a megnyilatkozás a generáló pillanata; 2. a második rendszer a történetnek, illetve az elbeszélésnek a rendszere, amely a múltbeli események viszonyrendszeréhez illeszkedik anélkül, hogy a beszélõ (locuteur) közbelépne, következésképpen nem rendelkezik jelen és jövõ idõvel (kivéve a perifrasztikus jövõt), specifikus ideje pedig az aorisztosz (vagy annak megfelelõi, pl. preteritosz), vagyis az egyetlen olyan idõ, amely a beszéd (discours) rendszerébõl hiányzik. Ennek a személytelen rendszernek a létezése nem mond ellent a nyelvészeti idõ lényegében logocentrikus természetének, amelyet szándékunkban állt igazolni: a második rendszer tehát nem rendelkezik az elsõ karakterjegyeivel; az egyik a másikhoz a jelölt/jelöletlen oppozíció által kapcsolódik: következésképpen egyazon jegyhez tartoznak. A két rendszer megkülönböztetése egyáltalán nem felel meg a hagyományos felosztásnak, amelyet az objektív és szubjektív beszéd (discours) között teszünk, mivel nem tudnánk összekeverni a megnyilatkozó és a referens viszonyát a megnyilatkozónak a megnyilatkozáshoz fûzõdõ kapcsolatával, s a beszéd idõrendszerét csupán ez utóbbi kapcsolat határozza meg. Ezek a nyelvi tények kevéssé tûntek fel addig, míg az irodalom objektívnek mondott idõt (illetve krónikus idõt) vagy pszichológiai szubjektivitást fejezett ki, azaz míg a referens totalitariánus ideológiája alá rendelte magát. Ugyanakkor manapság az irodalom a beszéd kibomlásában általam lényegi finomságoknak nevezett dolgokat fedez fel: például az, amit aorisztikus módon beszélünk el, egyáltalán nem jelenik meg a múltban, abban, "ami volt", hanem csupán a nem-személyben, amely azonban nem a történet, nem a tudomány, de nem is a névtelennek mondott írások általános, határozatlan névmása (on), mivel a határozatlanban (indéfini) nem a személynek a nemléte számít, hanem maga a határozatlanság: míg a határozatlan névmás (on) jelölt, az õ (il) nem az. A beszédtapasztalat másik végén elhelyezkedõ író mintha már nem elégedhetne meg azzal, hogy saját jelenét lírikushoz méltó módon fejezze ki: meg kell tanítani õt arra, hogy megkülönböztesse a beszélõ jelenét, amelynek pszichológiai teljessége megmarad, a lokúció jelenétõl, mely mozgékony, mint maga a beszéd (lokúció), s ahol az esemény és az írás abszolút egybeesése létrejön. Ezáltal az irodalom - legalábbis kutatásai tekintetében - ugyanazt az utat követi, mint a nyelvészet, amikor is Guillaume személyében az operatív (cselekvõ) idõre, azaz magára a megnyilatkozás idejére kérdez rá.
4. A személy

Mindez egy másik nyelvészeti kategóriához vezet, amely éppoly fontos a nyelvészet, mint az irodalom számára - ez a kategória: a személy. Elõször is nyelvészek segítségével emlékeztessünk rá, hogy a (nyelvtani értelemben vett) személy univerzális, magának a nyelvnek az antropológiájához kapcsolódik. Minden nyelv, ahogy Benveniste bizonyította, kétféle oppozícióba szervezi a személyt: az elsõ a személyiségkorreláció, amely a személyt (én vagy te) a nem-személlyel (õ) helyezi szembe, ez utóbbi a távollevõt, illetve a távollétet jelöli; a második, mely az elsõ nagy oppozíción belül helyezkedik el, a szubjektivitás-korreláció, amely két személyt helyez szembe egymással, az én -t és a nem-én -t (vagyis a te -t). Benveniste-re támaszkodva három észrevételt tennék. Elõször is: a személyek polaritása, amely a nyelv alapvetõ feltétele, nagyon is különös, mivel ez a polaritás sem egyenlõséget, sem szimmetriát nem tartalmaz: az ego pozíciója mindig transzcendens, szemben a te -vel, tudniillik az én a megnyilatkozáson belül helyezkedik el, a te viszont kívül esik rajta; ugyanakkor az én és te egymásba fordíthatók, hiszen az én -bõl mindig lehet te, és megfordítva; nem ez a helyzet a nem-személy (õ) esetében, amely sohasem tud személlyé válni, és megfordítva sem. Meg aztán - ez a második észrevétel - a nyelvészeti én -t a-pszichologikus módon kell és lehet definiálni: az én nem más, mint "az a személy, aki az én nyelvészeti folyamatot tartalmazó jelen beszédfolyamatot kijelenti" (Benveniste). Végül, az utolsó észrevétel: az õ vagy nem-személy sohasem tükrözi a beszéd folyamatát, amelyen kívül helyezkedik el; komolyan kell venni Benveniste tanácsát, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy ne úgy képzeljük el az õ -t, mint egy többé-kevésbé csökkentett vagy eltávolodott személyt: az õ maga a nem-személy, melyet az én és te specifikus (azaz nyelvészeti) jegyeinek hiánya jelez.
E nyelvészeti magyarázatból kiemelünk néhány, az irodalmi szöveg elemzéséhez hasznosnak tûnõ javaslatot. Elõször is azt gondoljuk, hogy bármily változatos, gyakran ravasz jegyeket is ölt magára a személy, a mondatról a beszédre térve a mû - miként az idõbeliség is - egy kettõs rendszernek rendelõdik alá: a személy és a nem-személy rendszerének. Az kelt illúziót, hogy a (tág értelemben vett) klasszikus diszkurzus, amelyhez szokva vagyunk, olyan kevert diszkurzus, amely a névmások és a leíró igék bonyolult játéka révén gyakran igen gyors ütemben (például egy mondaton belül) váltogatja a személyes és nem-személyes megnyilatkozást. A személy és nem-személy összekeveredése bizonytalan tudatot eredményez, amelynek sikerül megõriznie annak a személyes tulajdonságát, amit kijelent, ugyanakkor rendszeresen megszakítja a megnyilatkozónak a megnyilatkozásban való részvételét.
Azután, ha visszatérünk az elsõ személy nyelvészeti definíciójához (én az, aki a jelen beszédelemben [instance de discours] azt mondja, hogy én), akkor talán jobban megértjük néhány kortárs író törekvését (Sollers Drame címû mûvére gondolok), akik az elbeszélés szintjén különbséget tesznek a pszichológiai személy és az írás szerzõje között: az önéletrajzok és a hagyományos regények közkeletû elképzelésével ellentétben, a megnyilatkozás alanya sohasem lehet azonos azzal, aki tegnap cselekedett: a beszéd én -je már nem lehet az a hely, ahol egy korábban összehordott személy ártatlanul összerakja magát. A személy meghatározása végett történõ abszolút visszatérés a beszédelemhez, amit Damourette és Pichon szavával "nynégocentrizmusnak" nevezhetnénk (idézzük fel Robbe-Grillet regényének, az Útvesztõ nek példaszerû indítását: "Itt most egyedül vagyok"), ez a visszatérés tehát, bármily tökéletlenül is valósul meg a gyakorlatban, fegyver lehet a kezünkben az olyan diszkurzus általános rosszhiszemûsége ellen, amely az irodalmi formát nyelv mögötti, illetve nyelven kívüli interioritás kifejezõdésének tekinti.
Végül, idézzük fel a nyelvészeti elemzésnek ezen pontosítását: a kommunikációs folyamatban az én által bejárt út nem homogén: amikor az én jelet felszabadítom, akkor önmagamra, a beszélõre hivatkozom, ez esetben mindig új cselekedetrõl van szó - még ha az ismétlõdik is -, "jelentése" pedig mindig új; de a címzetthez érkezvén ezt az én -t a beszédpartnerem (interlocuteur) teljes kódból származó stabil jelként fogja fel, melynek tartalmai számára olvashatóak. Másként megfogalmazva: az az én , aki leírja azt, hogy én, nem ugyanaz, mint a te által olvasott én . A nyelvnek Jespersen és Jakobson által a shifter fogalmával, illetve az üzenet és a kód összekuszálódásának fogalmával megragadott alapvetõ aszimmetriája végül elkezdte izgatni az irodalmat, mivel az számára azt fejezte ki, hogy az interszubjektivitás, illetve az interlokúció - ez talán jobb szó rá - a "dialógus" érdemeit illetõ alázatos kívánság egyszerû következményeként nem tud bevégzõdni: ehelyett a jelentés/értelem labirintusába történõ mélységes, kitartó és gyakran kitérõkkel teli alászállásra van szükség.

5. A diatézis

Már csak egyetlen nyelvészeti fogalom van hátra, amely szerintünk az írástevékenység középpontjába vezet bennünket, hiszen magát az írni igét érinti. Érdekes lenne megtudni, mikortól kezdték tárgyatlan formában használni az írni igét, amelynek következtében az író már nem az, aki ír valamit, hanem aki abszolút módon csak ír: ez az átmenet biztosan fontos gondolkodásbeli változást jelez. De valóban tárgyatlanságról van-e szó? Minden írónak - bármely korban él is - tudnia kell, hogy mindig ír valamit; azt is mondhatnánk, hogy paradox módon éppen akkor válik az írni tárgyatlan igévé, amikor az írás tárgya könyv vagy szöveg formájában egyre nagyobb fontosságra tesz szert. Tehát nem a tárgyatlanság felõl kell a modern értelemben vett írni igét definiálni, legalábbis elsõ megközelítésben nem. Egy másik nyelvészeti fogalom talán segítségünkre lesz: a diatézis, illetve ahogy a nyelvtankönyvekben hívni szokták, az "igeszemlélet" fogalma (cselekvõ, szenvedõ, mediális). A diatézis azt a módot jelöli, ahogyan az ige alanya a folyamat részesévé/érintetté válik; ez teljesen nyilvánvaló a szenvedõ szemléletû ige esetében; a nyelvészek azonban arra mutatnak rá, hogy a diatézis valójában nem a cselekvõ és a szenvedõ szemléletû alakokat helyezi szembe egymással, hanem a cselekvõt a mediális alakkal, legalábbis az indo-európai nyelvekben. Meillet és Benveniste klasszikus példája szerint a (rituálisan) feláldozni ige akkor cselekvõ, ha a pap áldozza fel helyettem és értem az áldozatot, és akkor mediális, ha a pap kezébõl valahogy kiveszem a kést, és én végzem el az áldozatot a magam számlájára; a cselekvõ esetében a folyamat az alanyon kívül megy végbe, tekintve, hogy a pap, még ha elvégzi is az áldozatot, nem válik annak részesévé; a mediális alak esetében ezzel szemben az alany saját cselekvése folytán a cselekvés részese lesz, azaz mindig a folyamaton belül marad, még ha ennek a folyamatnak tárgya van is, vagyis a mediális alak nem zárja ki a tárgyasságot. Ily módon a mediális alak teljesen megegyezik az írni modern állapotával: írni manapság nem más, mint a beszédfolyamat középpontjává lenni, írást létrehozni saját magunk részesedése folytán, egymásba vetíteni cselekvést és részesedést (affection), az írás során a szkriptort az íráson belül tartani, de nem pszichológiai alanyként (az indo-európai pap akár túláradó szubjektivitással is bemutathatná áldozatát a kliense számára), hanem mint a cselekvés ágense. De még ennél is messzebbre juthatunk az írni ige diatetikus elemzésével. Tudjuk, hogy a franciában néhány ige egyszerû alakban cselekvõ értelmû (aller [menni], arriver [megérkezni], rentrer [hazatérni], sortir [kimenni]), de összetett múlt idõben a szenvedõ igealak segédigéjét veszik fel (je suis allé [elmentem], je suis arrivé [megérkeztem]); Guillaume - hogy magyarázni tudja ezt a mediálisnak tekinthetõ elágazást - különbséget tesz (az avoir segédigével képzett) a beszélõ kezdeményezése végett a folyamat felfüggesztését feltételezõ, bontó összetett múlt (je marche [megyek], je m'arréte de marcher [abbahagyom a menést], j'ai marché [mentem]) és az integráló ( ˆtre segédigével képzett) összetett múlt között; az integrálás olyan szemantikai teljességet jelölõ igék sajátossága, amelyeket nem lehet az alany egyszerû kezdeményezésére megosztani, megbontani (pl. je suis sorti [kimentem], il est mort [meghalt] - nem az elmenetel és a halál bontó megszakítására utalnak). Az írni hagyományosan cselekvõ ige, amelynek a múlt ideje bontó: könyvet írok, befejezem, megírtam; irodalmunkban azonban az ige megváltoztatta státuszát (ha ugyan nem formáját): az írni mediális igévé vált, integráló múlt idõvel, amennyiben az írni -t feloszthatatlan szemantikai egységnek tekintem; ennek az igének az igazi, jogosnak mondható múlt ideje nem is a j'ai écrit, hanem inkább a je suis écrit, ahogy azt mondjuk: je suis né, il est mort, elle est éclose stb. [megszülettem, meghalt, kinyílt], ezekben a kifejezésekben természetesen az ˆtre igét leszámítva nincs semmi szenvedõ elem, mivel ezen esetekben nem tudjuk, vagy csak nagyon erõltetett módon tudjuk átalakítani a je suis écrit alakot on m'a écrit [írva vagyok - írtak engem] alakká.
Így tehát a mediális írni igével a szkriptor és a nyelv távolsága aszimptomatikusan csökken. Azt mondhatnók, ezek a szubjektivitás írásai, mint például a romantikus írás, amelyek cselekvõek, mivel az ágens nem az írásfolyamaton belül helyezkedik el, hanem megelõzi azt: az, aki ír, nem önmaga számára ír, hanem egy kívülálló és elõzetes személy számára (még ha mindketten ugyanazt a nevet viselik is), míg a modernitás mediális írni igéjével az alany az írással azonnal egykorú lesz, általa nyilvánul meg és fejezi ki magát: példa erre a prousti elbeszélõ, aki az ál-emlékre való utalás ellenére is csak az írás által létezik.

6. Beszédelem

Nyilvánvaló: e néhány észrevétel azt látszik igazolni, hogy a modern írás problémája pontosan megegyezik azzal a kérdéskörrel, amelyet az ige nyelvészeti szerepe vet fel. Ahogy az idõbeliség, a személy és a diatézis az alany pozicionális mezejét jelölik ki, úgy a modern irodalom az eltérõ tapasztalatokon keresztül arra törekszik, hogy az írás cselekvõjének új helyet jelöljön ki, mégpedig az íráson belül. E kutatás értelme, illetve - ha úgy tetszik - célja az, hogy a valóságnak (illetve a referensnek) az elemét, amely mitikus alibiként az irodalom terét uralta, vagy még uralja is, a beszéd-elemmel helyettesítse: az író mezeje maga az írás, de nem mint tiszta "forma", miként azt a l'art pour l'art esztétikája elgondolta, hanem sokkal radikálisabb módon egyetlen lehetséges tereként annak, aki ír. Erre kell emlékeztetni azokat, akik szolipszizmussal, formalizmussal vagy szcientizmussal vádolják az efféle kutatásokat; a nyelv alapkategóriáihoz való visszatéréssel, mint amilyenek a személy, az idõ, az igeszemlélet, az interlokúció problematikájának a közepébe helyezkedünk, mivel éppen ezen kategóriák segítségével alakul ki az én és az én jeggyel nem rendelkezõk viszonyrendszere. Amennyiben a személy, az idõ és az igeszemlélet (milyen jó neve van) kikövetelik azon figyelemreméltó nyelvészeti lényeknek a létét, akik a shifterek, akkor arra kényszerülünk, hogy a nyelvet (langue) és a diszkurzust (beszédet?) már ne egy eszközjellegû terminológia segítségével gondoljuk el, amely következésképpen megmerevít, hanem mint a beszéd gyakorlását: a személyes névmás például, amely a shifterek közül kétségtelenül a legszédületesebb, (hangsúlyozom) strukturális értelemben a beszédhez tartozik; ez az, ami úgymond botrányos, nekünk pedig pontosan ezen a botrányon kell dolgoznunk nyelvészeti és irodalmi szempontból: arra törekszünk tehát, hogy elmélyítsük azt a "beszédpaktumot", amely az írót a másikhoz köti, s mindezt oly módon, hogy a diszkurzus minden egyes pillanata egyszerre legyen teljesen új és teljesen ismert. Némi vakmerõséggel még történeti dimenziót is adhatunk ennek a kutatásnak. Tudjuk, hogy az univerzum nagyszabású felosztására vállalkozó középkori hét szabad mûvészet a tanuló embernek két nagy kutatási területet javasolt: egyrészt a természet titkait (quadrivium), másrészt a beszéd titkait (trivium: grammatica, rhétorica, dialectica); ez az oppozíció a középkortól kezdve napjainkig eltûnt: a nyelvet már csak az ész vagy a szív szolgálatában álló eszköznek tekintik. Manapság ugyanakkor mintha valami újraéledt volna ebbõl az antik oppozícióból: a kozmosz feltárása újfent együtt jár a nyelv feltárásával, melyet a nyelvészet, a pszichoanalízis és az irodalom végez el. Miután maga az irodalom - ha lehet így fogalmazni - már nem az "emberi szív" tudománya, hanem az emberi beszédé; kutatása mindenesetre már nem a retorika tárgyát képezõ másodlagos formákra és alakzatokra irányul, hanem a nyelv alapkategóriáira: nyugati kultúránkban a nyelvészet csak jóval a retorika után kezdett kialakulni, éppígy az irodalom is csak az után tudja feltenni magának a nyelv lényegi kérdéseit, amely nyelv nélkül õ maga sem létezne, miután az irodalmi szépen keresztül századokon át utat tört magának.

1966, Johns Hopkins Kollokvium
 

GYIMESI TIMEA fordítása

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/