1. Irodalom és nyelvészet
A nyugati kultúra az irodalomhoz
századokon át nem a mûveken, a szerzõkön
és az iskolákon keresztül közelített, miként
azt ma teszi, hanem egy igazi nyelvelméleten keresztül. Ezt
az elméletet
Retoriká
nak hívták, amely
Nyugaton Gorgiastól egészen a reneszánszig, vagyis
közel két évezreden át uralkodott. A retorikát
már a XVI. századtól, azaz a modern racionalizmus
uralomra jutásától kezdve veszély fenyegette,
de amikor ez a racionalizmus a XIX. század végén pozitivizmussá
alakult át, akkor a retorika teljesen széthullott. Az irodalom
és a nyelv között ekkor úgymond már semmiféle
közös gondolkodási terület nincs: az irodalom már
nem érzi magát nyelvnek (langage), eltekintve néhány
elõfutártól, mint például Mallarmé,
a nyelvészet pedig az irodalom terén csak nagyon korlátolt
és egyébként bizonytalan jogokkal rendelkezik, mely
jogok egy másodlagos filológiai tudományhoz kötõdnek:
a stilisztikához.
Mint ismeretes, ez a helyzet hamarosan
megváltozik, s részben talán egy kicsit éppen
azért gyûltünk itt össze, hogy tudatosítsuk
magunkban: az irodalom és a nyelvészet most találnak
újra egymásra. E közeledésnek különféle
és bonyolult tényezõi vannak; a legegyértelmûbbekkel
kezdeném: egyrészt bizonyos írók tevékenysége,
akik Mallarmé óta az írás radikális
kiaknázására vállalkoztak, és mûveiket
a Totális Könyv keresésének szentelték,
mint Proust és Joyce; másrészt magának a nyelvészetnek
a fejlõdése, amely már a
poétikát
is magába foglalja, vagyis az üzenethez és nem annak
referenséhez kötõdik. Manapság tehát új
gondolkodási perspektíva nyílt, amely - hangsúlyozom
- közös mind az irodalom, mind a nyelvészet, mind a szerzõ
és a kritikus számára: feladataik, amelyek ez idáig
teljesen elváltak egymástól, most kezdenek érintkezésbe
lépni egymással, talán össze is keverednek, legalábbis
az író szintjén, akinek a tevékenységét
egyre inkább lehetne nyelvkritikaként értelmezni.
Ebbe a gondolatmenetbe helyezkedvén, szeretném jelezni néhány
rövid, elõre tekintõ és nem konkluzív
észrevétel erejéig, hogyan lehet bizonyos nyelvészeti
kategóriák segítségével kifejezni az
írástevékenységet.
2. A nyelv (langage)
Az irodalomnak és a nyelvészetnek
ezt az új együttállását, amelyrõl
az imént beszéltem, átmenetileg - jobb híján
-
szemio-kritiká
nak nevezhetnénk, mivel azt sejteti,
hogy az írás jelek rendszere. Ugyanakkor a szemio-kritika
nem keverendõ össze még a megújult stilisztikával
sem, tudniillik a stilisztika távol áll attól, hogy
képes lenne teljes mértékben kiaknázni annak
mélységeit. Egészen más horderejû kérdésrõl
van szó, melynek tárgyát nem lehet egyszerû
formai szempontból konstituálni, csak a szkriptor és
a nyelv (langue) kapcsolata által. Következésképpen,
ha ebbe a perspektívába helyezkedünk, akkor nemhogy
érdektelenné válik számunkra maga a nyelv (langage),
hanem éppen ellenkezõleg, megállás nélkül
hivatkozunk a nyelvészeti antropológia "igazságaira",
még ha azok csak ideiglenesek is. Egyes igazságok még
bírnak némi provokatív erõvel a közkeletû
irodalom- és nyelvelképzeléssel szemben, éppen
ezért célszerû emlékeztetni rájuk.
1. A jelenlegi nyelvészet egyik
tanítása szerint nincs archaikus nyelv, vagy legalábbis
nincs összefüggés valamely nyelv egyszerûsége
és régi volta között: a régi nyelvek lehetnek
éppoly bonyolultak, mint az újabbak; a nyelvnek nincs progresszív
története. Tehát, amikor a modern írásban
megpróbáljuk megtalálni a nyelv bizonyos alapvetõ
kategóriáit, akkor nem az a szándékunk, hogy
a "psziché" bizonyos archaizmusát mutassuk meg; nem azt állítjuk,
hogy az író a nyelv eredetéhez nyúl vissza,
hanem azt, hogy számára a nyelv kezdet.
2. Az irodalom számára különösen
fontos másik alapelv szerint a nyelv nem a gondolkodás egyszerû
használati vagy díszítõ eszközének
tekintendõ. Az ember nem létezik a nyelv elõtt: se
filogenetikailag, se ontogenetikailag. Az ember soha nem tud olyan állapotba
kerülni, hogy a nyelvtõl függetlenül létezzen,
hogy ki tudja fejezni azt, ami benne zajlik: a nyelv közvetíti
az ember definícióját, és nem fordítva.
3. Ráadásul, módszertani
szempontból a nyelvészet új típusú objektivitáshoz
szoktat bennünket. A társadalomtudományokban ez idáig
használt objektivitás az adat objektivitását
jelezte, amit teljes egészében el kellett fogadni. A nyelvészet
egyrészt elemzési szintek megkülönböztetésére,
s ezen szintek eltérõ elemeinek leírására
ösztönöz, vagyis röviden arra, hogy ne magát
a tényt, hanem a tény megkülönböztetését
alapozzuk meg; másrészt arra a felismerésre késztet,
hogy a fizikai és biológiai tényekkel ellentétben
a kultúra tényei kettõsek, vagyis valami másra
utalnak. Ahogy Benveniste mondta: a nyelv "kettõsségének"
felfedezése Saussure gondolatmenetének igazi értéke.
4. Az eddigi néhány szempontot
is magába foglalja a legutolsó megjegyzés, amely igazolni
látszik minden szemio-kritikai kutatást. Számunkra
egyre inkább úgy tûnik, hogy a kultúra nem más,
mint szimbólumok általános rendszere, melyet egyazon
mûveletek uralnak: létezik a szimbolikus mezõ egysége,
a kultúra pedig nyelv, mégpedig minden megjelenési
formájában. Tehát lehetségesnek tûnik
a kultúra egyedülálló tudományának
a létrehozása, amely bizonyára különféle
tudományágakra támaszkodik majd, melyek mindegyike
más-más szinten a kultúrának mint nyelvnek
az elemzésén és leírásán fáradozik.
Bennünket ez az emberi szimbolikus mezõ arra hatalmaz fel,
hogy kidolgozzunk egy posztulátumot, amelyet homológián
alapuló posztulátumnak nevezek: a mondat struktúrája,
ami a nyelvészet tárgya, homologikusan megtalálható
a mûvek struktúrájában is: a beszéd (discours)
nemcsak mondatok egymásutánisága, hanem maga is -
ha lehet így fogalmazni - egyetlen nagy mondat. Ezen munkahipotézis
alapján szeretném a nyelv bizonyos kategóriáit
ütköztetni az író és írása
viszonyának helyzetével. Nem titkolom, hogy ennek az ütköztetésnek
nincs demonstratív ereje, pillanatnyilag értéke is
csupán metaforikus: de a bennünket foglalkoztató tárgyak
rendszerében talán a metaforának is van módszertani
léte és heurisztikus ereje, talán nagyobb is, mint
azt gondolnánk.
3. Az idõbeliség
Tudjuk, hogy a nyelvnek létezik egy
specifikus ideje, amely nemcsak a fizikai idõtõl különbözik,
hanem attól is, amit Benveniste "krónikus" idõnek,
illetve a komputuszok és a naptárak idejének nevez.
Ez a nyelvészeti idõ a nyelvektõl függõen
nagyon változatos formában tud kifejezõdésre
jutni (ne feledjük, hogy például néhány
idióma - mint a sinok is - többféle múlttal rendelkezik,
melyek közül az egyik a mitikus múlt), egy dolog azonban
biztosnak látszik: a nyelvészeti idõ kiindulópontja
a megnyilatkozás jelen ideje. Ez azt a kérdést veti
fel, hogy a nyelvészeti idõ logikáját követve
vajon a beszédnek nincs-e specifikus ideje. Ezen a ponton Benveniste
a következõ megállapítást teszi: számos
indoeurópai nyelvben kettõs rendszer létezik: 1. az
elsõ rendszer tulajdonképpen a beszéd (discours) rendszere,
amely a megnyilatkozó (énonciateur) idõbeliségéhez
alkalmazkodik, s amelynek nyilvánvaló módon maga a
megnyilatkozás a generáló pillanata; 2. a második
rendszer a történetnek, illetve az elbeszélésnek
a rendszere, amely a múltbeli események viszonyrendszeréhez
illeszkedik anélkül, hogy a beszélõ (locuteur)
közbelépne, következésképpen nem rendelkezik
jelen és jövõ idõvel (kivéve a perifrasztikus
jövõt), specifikus ideje pedig az aorisztosz (vagy annak megfelelõi,
pl. preteritosz), vagyis az egyetlen olyan idõ, amely a beszéd
(discours) rendszerébõl hiányzik. Ennek a személytelen
rendszernek a létezése nem mond ellent a nyelvészeti
idõ lényegében logocentrikus természetének,
amelyet szándékunkban állt igazolni: a második
rendszer tehát nem rendelkezik az elsõ karakterjegyeivel;
az egyik a másikhoz a
jelölt/jelöletlen
oppozíció
által kapcsolódik: következésképpen egyazon
jegyhez tartoznak. A két rendszer megkülönböztetése
egyáltalán nem felel meg a hagyományos felosztásnak,
amelyet az objektív és szubjektív beszéd (discours)
között teszünk, mivel nem tudnánk összekeverni
a megnyilatkozó és a referens viszonyát a megnyilatkozónak
a megnyilatkozáshoz fûzõdõ kapcsolatával,
s a beszéd idõrendszerét csupán ez utóbbi
kapcsolat határozza meg. Ezek a nyelvi tények kevéssé
tûntek fel addig, míg az irodalom objektívnek mondott
idõt (illetve krónikus idõt) vagy pszichológiai
szubjektivitást fejezett ki, azaz míg a referens totalitariánus
ideológiája alá rendelte magát. Ugyanakkor
manapság az irodalom a beszéd kibomlásában
általam lényegi finomságoknak nevezett dolgokat fedez
fel: például az, amit aorisztikus módon beszélünk
el, egyáltalán nem jelenik meg a múltban, abban, "ami
volt", hanem csupán a nem-személyben, amely azonban nem a
történet, nem a tudomány, de nem is a névtelennek
mondott írások általános, határozatlan
névmása
(on),
mivel a határozatlanban (indéfini)
nem a személynek a nemléte számít, hanem maga
a határozatlanság: míg a határozatlan névmás
(on)
jelölt, az õ
(il)
nem az. A beszédtapasztalat
másik végén elhelyezkedõ író
mintha már nem elégedhetne meg azzal, hogy saját jelenét
lírikushoz méltó módon fejezze ki: meg kell
tanítani õt arra, hogy megkülönböztesse a
beszélõ jelenét, amelynek pszichológiai teljessége
megmarad, a lokúció jelenétõl, mely mozgékony,
mint maga a beszéd (lokúció), s ahol az esemény
és az írás abszolút egybeesése létrejön.
Ezáltal az irodalom - legalábbis kutatásai tekintetében
- ugyanazt az utat követi, mint a nyelvészet, amikor is Guillaume
személyében az operatív (cselekvõ) idõre,
azaz magára a megnyilatkozás idejére kérdez
rá.
4. A személy
Mindez egy másik nyelvészeti
kategóriához vezet, amely éppoly fontos a nyelvészet,
mint az irodalom számára - ez a kategória: a
személy.
Elõször is nyelvészek segítségével
emlékeztessünk rá, hogy a (nyelvtani értelemben
vett) személy univerzális, magának a nyelvnek az antropológiájához
kapcsolódik. Minden nyelv, ahogy Benveniste bizonyította,
kétféle oppozícióba szervezi a személyt:
az elsõ a személyiségkorreláció, amely
a személyt
(én
vagy
te)
a nem-személlyel
(õ)
helyezi szembe, ez utóbbi a távollevõt, illetve a
távollétet jelöli; a második, mely az elsõ
nagy oppozíción belül helyezkedik el, a szubjektivitás-korreláció,
amely két személyt helyez szembe egymással, az
én
-t
és a
nem-én
-t (vagyis a
te
-t). Benveniste-re
támaszkodva három észrevételt tennék.
Elõször is: a személyek polaritása, amely a nyelv
alapvetõ feltétele, nagyon is különös, mivel
ez a polaritás sem egyenlõséget, sem szimmetriát
nem tartalmaz: az
ego
pozíciója mindig transzcendens,
szemben a
te
-vel, tudniillik az
én
a megnyilatkozáson
belül helyezkedik el, a
te
viszont kívül esik rajta;
ugyanakkor az
én
és
te
egymásba fordíthatók,
hiszen az
én
-bõl mindig lehet
te,
és
megfordítva; nem ez a helyzet a nem-személy
(õ)
esetében,
amely sohasem tud személlyé válni, és megfordítva
sem. Meg aztán - ez a második észrevétel -
a nyelvészeti
én
-t a-pszichologikus módon kell
és lehet definiálni: az
én
nem más,
mint
"az a személy, aki az
én
nyelvészeti
folyamatot tartalmazó jelen beszédfolyamatot kijelenti"
(Benveniste). Végül, az utolsó észrevétel:
az
õ
vagy nem-személy sohasem tükrözi a
beszéd folyamatát, amelyen kívül helyezkedik
el; komolyan kell venni Benveniste tanácsát, aki arra hívja
fel a figyelmet, hogy ne úgy képzeljük el az
õ
-t,
mint egy többé-kevésbé csökkentett vagy
eltávolodott személyt: az
õ
maga a nem-személy,
melyet az
én
és
te
specifikus (azaz nyelvészeti)
jegyeinek hiánya jelez.
E nyelvészeti magyarázatból
kiemelünk néhány, az irodalmi szöveg elemzéséhez
hasznosnak tûnõ javaslatot. Elõször is azt gondoljuk,
hogy bármily változatos, gyakran ravasz jegyeket is ölt
magára a személy, a mondatról a beszédre térve
a mû - miként az idõbeliség is - egy kettõs
rendszernek rendelõdik alá: a személy és a
nem-személy rendszerének. Az kelt illúziót,
hogy a (tág értelemben vett) klasszikus diszkurzus, amelyhez
szokva vagyunk, olyan kevert diszkurzus, amely a névmások
és a leíró igék bonyolult játéka
révén gyakran igen gyors ütemben (például
egy mondaton belül) váltogatja a személyes és
nem-személyes megnyilatkozást. A személy és
nem-személy összekeveredése bizonytalan tudatot eredményez,
amelynek sikerül megõriznie annak a személyes tulajdonságát,
amit kijelent, ugyanakkor rendszeresen megszakítja a megnyilatkozónak
a megnyilatkozásban való részvételét.
Azután, ha visszatérünk
az elsõ személy nyelvészeti definíciójához
(én
az, aki a jelen beszédelemben [instance de discours] azt mondja,
hogy én), akkor talán jobban megértjük néhány
kortárs író törekvését (Sollers
Drame
címû mûvére gondolok), akik az elbeszélés
szintjén különbséget tesznek a pszichológiai
személy és az írás szerzõje között:
az önéletrajzok és a hagyományos regények
közkeletû elképzelésével ellentétben,
a megnyilatkozás alanya sohasem lehet azonos azzal, aki tegnap cselekedett:
a beszéd
én
-je már nem lehet az a hely, ahol
egy korábban összehordott személy ártatlanul
összerakja magát. A személy meghatározása
végett történõ abszolút visszatérés
a beszédelemhez, amit Damourette és Pichon szavával
"nynégocentrizmusnak" nevezhetnénk (idézzük fel
Robbe-Grillet regényének, az
Útvesztõ
nek
példaszerû indítását: "Itt most egyedül
vagyok"), ez a visszatérés tehát, bármily tökéletlenül
is valósul meg a gyakorlatban, fegyver lehet a kezünkben az
olyan diszkurzus általános rosszhiszemûsége
ellen, amely az irodalmi formát nyelv mögötti, illetve
nyelven kívüli interioritás kifejezõdésének
tekinti.
Végül, idézzük
fel a nyelvészeti elemzésnek ezen pontosítását:
a kommunikációs folyamatban az
én
által
bejárt út nem homogén: amikor az
én
jelet felszabadítom, akkor önmagamra, a beszélõre
hivatkozom, ez esetben mindig új cselekedetrõl van szó
- még ha az ismétlõdik is -, "jelentése" pedig
mindig új; de a címzetthez érkezvén ezt az
én
-t
a beszédpartnerem (interlocuteur) teljes kódból származó
stabil jelként fogja fel, melynek tartalmai számára
olvashatóak. Másként megfogalmazva: az az
én
,
aki leírja azt, hogy
én,
nem ugyanaz, mint a
te
által olvasott
én
. A nyelvnek Jespersen és
Jakobson által a
shifter
fogalmával, illetve az üzenet
és a kód összekuszálódásának
fogalmával megragadott alapvetõ aszimmetriája végül
elkezdte izgatni az irodalmat, mivel az számára azt fejezte
ki, hogy az interszubjektivitás, illetve az interlokúció
- ez talán jobb szó rá - a "dialógus" érdemeit
illetõ alázatos kívánság egyszerû
következményeként nem tud bevégzõdni:
ehelyett a jelentés/értelem labirintusába történõ
mélységes, kitartó és gyakran kitérõkkel
teli alászállásra van szükség.
5. A diatézis
Már csak egyetlen nyelvészeti
fogalom van hátra, amely szerintünk az írástevékenység
középpontjába vezet bennünket, hiszen magát
az
írni
igét érinti. Érdekes lenne megtudni,
mikortól kezdték tárgyatlan formában használni
az
írni
igét, amelynek következtében az
író már nem az, aki ír valamit, hanem aki abszolút
módon csak ír: ez az átmenet biztosan fontos gondolkodásbeli
változást jelez. De valóban tárgyatlanságról
van-e szó? Minden írónak - bármely korban él
is - tudnia kell, hogy mindig ír valamit; azt is mondhatnánk,
hogy paradox módon éppen akkor válik az
írni
tárgyatlan igévé, amikor az írás tárgya
könyv
vagy
szöveg
formájában egyre nagyobb fontosságra
tesz szert. Tehát nem a tárgyatlanság felõl
kell a modern értelemben vett
írni
igét definiálni,
legalábbis elsõ megközelítésben nem. Egy
másik nyelvészeti fogalom talán segítségünkre
lesz: a diatézis, illetve ahogy a nyelvtankönyvekben hívni
szokták, az "igeszemlélet" fogalma (cselekvõ, szenvedõ,
mediális). A diatézis azt a módot jelöli, ahogyan
az ige alanya a folyamat részesévé/érintetté
válik; ez teljesen nyilvánvaló a szenvedõ szemléletû
ige esetében; a nyelvészek azonban arra mutatnak rá,
hogy a diatézis valójában nem a cselekvõ és
a szenvedõ szemléletû alakokat helyezi szembe egymással,
hanem a cselekvõt a mediális alakkal, legalábbis az
indo-európai nyelvekben. Meillet és Benveniste klasszikus
példája szerint a (rituálisan)
feláldozni
ige akkor cselekvõ, ha a pap áldozza fel helyettem és
értem az áldozatot, és akkor mediális, ha a
pap kezébõl valahogy kiveszem a kést, és én
végzem el az áldozatot a magam számlájára;
a cselekvõ esetében a folyamat az alanyon kívül
megy végbe, tekintve, hogy a pap, még ha elvégzi is
az áldozatot, nem válik annak részesévé;
a mediális alak esetében ezzel szemben az alany saját
cselekvése folytán a cselekvés részese lesz,
azaz mindig a folyamaton belül marad, még ha ennek a folyamatnak
tárgya van is, vagyis a mediális alak nem zárja ki
a tárgyasságot. Ily módon a mediális alak teljesen
megegyezik az
írni
modern állapotával: írni
manapság nem más, mint a beszédfolyamat középpontjává
lenni, írást létrehozni saját magunk részesedése
folytán, egymásba vetíteni cselekvést és
részesedést (affection), az írás során
a szkriptort az íráson belül tartani, de nem pszichológiai
alanyként (az indo-európai pap akár túláradó
szubjektivitással is bemutathatná áldozatát
a kliense számára), hanem mint a cselekvés ágense.
De még ennél is messzebbre juthatunk az
írni
ige diatetikus elemzésével. Tudjuk, hogy a franciában
néhány ige egyszerû alakban cselekvõ értelmû
(aller
[menni], arriver [megérkezni], rentrer [hazatérni], sortir
[kimenni]),
de összetett múlt idõben a szenvedõ
igealak segédigéjét veszik fel
(je suis allé
[elmentem], je suis arrivé [megérkeztem]);
Guillaume
- hogy magyarázni tudja ezt a mediálisnak tekinthetõ
elágazást - különbséget tesz (az
avoir
segédigével képzett) a beszélõ kezdeményezése
végett a folyamat felfüggesztését feltételezõ,
bontó
összetett múlt
(je marche [megyek], je m'arréte de
marcher [abbahagyom a menést], j'ai marché [mentem])
és az
integráló
(
ˆtre
segédigével
képzett) összetett múlt között; az integrálás
olyan szemantikai teljességet jelölõ igék sajátossága,
amelyeket nem lehet az alany egyszerû kezdeményezésére
megosztani, megbontani (pl.
je suis sorti [kimentem], il est mort [meghalt]
- nem az elmenetel és a halál bontó megszakítására
utalnak). Az
írni
hagyományosan cselekvõ ige,
amelynek a múlt ideje bontó: könyvet írok, befejezem,
megírtam; irodalmunkban azonban az ige megváltoztatta státuszát
(ha ugyan nem formáját): az
írni
mediális
igévé vált, integráló múlt idõvel,
amennyiben az
írni
-t feloszthatatlan szemantikai egységnek
tekintem; ennek az igének az igazi, jogosnak mondható múlt
ideje nem is a
j'ai écrit,
hanem inkább a
je suis
écrit,
ahogy azt mondjuk:
je suis né, il est mort,
elle est éclose
stb.
[megszülettem, meghalt, kinyílt],
ezekben a kifejezésekben természetesen az
ˆtre
igét
leszámítva nincs semmi szenvedõ elem, mivel ezen esetekben
nem tudjuk, vagy csak nagyon erõltetett módon tudjuk átalakítani
a
je suis écrit
alakot
on m'a écrit [írva
vagyok - írtak engem]
alakká.
Így tehát a mediális
írni
igével a szkriptor és a nyelv távolsága aszimptomatikusan
csökken. Azt mondhatnók, ezek a szubjektivitás írásai,
mint például a romantikus írás, amelyek cselekvõek,
mivel az ágens nem az írásfolyamaton belül helyezkedik
el, hanem megelõzi azt: az, aki ír, nem önmaga számára
ír, hanem egy kívülálló és elõzetes
személy számára (még ha mindketten ugyanazt
a nevet viselik is), míg a modernitás mediális
írni
igéjével az alany az írással azonnal egykorú
lesz, általa nyilvánul meg és fejezi ki magát:
példa erre a prousti elbeszélõ, aki az ál-emlékre
való utalás ellenére is csak az írás
által létezik.
6. Beszédelem
Nyilvánvaló: e néhány észrevétel azt látszik igazolni, hogy a modern írás problémája pontosan megegyezik azzal a kérdéskörrel, amelyet az ige nyelvészeti szerepe vet fel. Ahogy az idõbeliség, a személy és a diatézis az alany pozicionális mezejét jelölik ki, úgy a modern irodalom az eltérõ tapasztalatokon keresztül arra törekszik, hogy az írás cselekvõjének új helyet jelöljön ki, mégpedig az íráson belül. E kutatás értelme, illetve - ha úgy tetszik - célja az, hogy a valóságnak (illetve a referensnek) az elemét, amely mitikus alibiként az irodalom terét uralta, vagy még uralja is, a beszéd-elemmel helyettesítse: az író mezeje maga az írás, de nem mint tiszta "forma", miként azt a l'art pour l'art esztétikája elgondolta, hanem sokkal radikálisabb módon egyetlen lehetséges tereként annak, aki ír. Erre kell emlékeztetni azokat, akik szolipszizmussal, formalizmussal vagy szcientizmussal vádolják az efféle kutatásokat; a nyelv alapkategóriáihoz való visszatéréssel, mint amilyenek a személy, az idõ, az igeszemlélet, az interlokúció problematikájának a közepébe helyezkedünk, mivel éppen ezen kategóriák segítségével alakul ki az én és az én jeggyel nem rendelkezõk viszonyrendszere. Amennyiben a személy, az idõ és az igeszemlélet (milyen jó neve van) kikövetelik azon figyelemreméltó nyelvészeti lényeknek a létét, akik a shifterek, akkor arra kényszerülünk, hogy a nyelvet (langue) és a diszkurzust (beszédet?) már ne egy eszközjellegû terminológia segítségével gondoljuk el, amely következésképpen megmerevít, hanem mint a beszéd gyakorlását: a személyes névmás például, amely a shifterek közül kétségtelenül a legszédületesebb, (hangsúlyozom) strukturális értelemben a beszédhez tartozik; ez az, ami úgymond botrányos, nekünk pedig pontosan ezen a botrányon kell dolgoznunk nyelvészeti és irodalmi szempontból: arra törekszünk tehát, hogy elmélyítsük azt a "beszédpaktumot", amely az írót a másikhoz köti, s mindezt oly módon, hogy a diszkurzus minden egyes pillanata egyszerre legyen teljesen új és teljesen ismert. Némi vakmerõséggel még történeti dimenziót is adhatunk ennek a kutatásnak. Tudjuk, hogy az univerzum nagyszabású felosztására vállalkozó középkori hét szabad mûvészet a tanuló embernek két nagy kutatási területet javasolt: egyrészt a természet titkait (quadrivium), másrészt a beszéd titkait (trivium: grammatica, rhétorica, dialectica); ez az oppozíció a középkortól kezdve napjainkig eltûnt: a nyelvet már csak az ész vagy a szív szolgálatában álló eszköznek tekintik. Manapság ugyanakkor mintha valami újraéledt volna ebbõl az antik oppozícióból: a kozmosz feltárása újfent együtt jár a nyelv feltárásával, melyet a nyelvészet, a pszichoanalízis és az irodalom végez el. Miután maga az irodalom - ha lehet így fogalmazni - már nem az "emberi szív" tudománya, hanem az emberi beszédé; kutatása mindenesetre már nem a retorika tárgyát képezõ másodlagos formákra és alakzatokra irányul, hanem a nyelv alapkategóriáira: nyugati kultúránkban a nyelvészet csak jóval a retorika után kezdett kialakulni, éppígy az irodalom is csak az után tudja feltenni magának a nyelv lényegi kérdéseit, amely nyelv nélkül õ maga sem létezne, miután az irodalmi szépen keresztül századokon át utat tört magának.
1966, Johns Hopkins Kollokvium