JÓNÁS CSABA

Amikor reggelenként, s ahogy Szentivánéj közeleg, már hajnalonként, a gép elé ülök, hogy írni kezdjek, ma is gyakran elfog a kétely, hogy helyesen cselekszem-e. Mint kamasz koromban hajdanán, írás közben máig minden zajra összeriadok. Mintha valami gyalázatot kellene rejtegetnem a világ elõl. És ha mai fejjel, lappangó szégyenem lehetséges indokait mérlegre teszem, meglehet, félelmem nem alaptalan. Van valami mélyen természetellenes abban, hogy egy ember egy üres szobában gondolkodik, fel-alá jár, szavakat mond, de nem szól senkihez. S ha e körülmények furcsaságán túl is tehetném magam, velem marad az a keserû és megkerülhetetlen felismerés, hogy hiába igyekszem gondolataimat és munkaeszközeimet tisztán tartani, a kész mondatokba mindig vegyül valami anyagtalan, valami valótlan, aminek forrása csakis én lehetek, valami, amit senki más nem mondhatna, s ezért végsõ soron, hazugságnak kell tekintenem.
Emlékszem, hogy évekkel ezelõtt, amikor még tiszta lelkiismerettel merültem el a szellemi önreprodukció kétes tisztaságú tevékenységében, mennyi fejtörést okozott egy, az elõbbinél jóval csekélyebb súlyú dilemma. A lehangoló kudarcok nyomán már letettem annak megválaszolásáról, hogy miért írok. Ellenben élénken foglalkoztatott, hogy miért teszem közzé azt, amit írok. Mivel választ erre sem találtam, segítségért tapasztalt költõ barátomhoz, Szijj Ferihez fordultam. Õ azt mondta, kár ezen töprengenem: amit írunk, közzé tesszük - ez a dolgok rendje. Akkoriban különös megnyugvást találtam abban, hogy ezt éppen õ mondta. Ám annál nyugtalanítóbb volt, amikor 1992-ben, a Szép versek történetében elõször egy költõ, Szijj Ferenc nem járult hozzá a fényképe közléséhez. Úgy éreztem, ezzel olyan súlyt adott ennek a kétségtelenül fontos, e megnyilvánulásában mégis legköznapibb arcát mutató problémának, ami felettébb különös, sõt érthetetlen egy "a dolgok rendjét" ismerõ embertõl. Elmondom, mire gondolok. Test és lélek, fizimiska és fantázia kényszerházassága engem is régóta foglalkoztatott, de úgy éreztem, hogy a fennálló kérdés: arcom hasonlít-e a versre, csak halvány visszfénye egy másik, ma már úgy látom, nagyon is kamaszos problémának, nevezetesen, hogy a lélek hasonlít-e a testre. A válasz, azt hiszem, kézenfekvõ. Hosszú ellenben az út, amíg eljutunk annak belátásáig: igennel válaszolni képtelenség, nemet mondani gyerekesség.

Nietzsche azt javasolja, hogy éljünk úgy, mint akinek minden pillanatát végtelenszer kell újraélnie. (Tatár György most bizonyára a fejét ingatná, de én hadd legyek ilyen egyszerû.) Nos, ez a súly alighanem bármely földi halandó életét összeroppantaná, mégis azt kell mondanom, hogy ami engem illet, jó ideje igyekszem, öntudatlanul (mert eleinte nem tudtam a nietzschei útmutatásról), ennek szellemében élni. Ám ezt a tanácsot, ha szó szerint veszem, nagyon is mesterkéltnek, azaz mûvészinek érzem, éppen ezért, egészen a legutóbbi idõkig, a mondataimra alkalmaztam: azaz olyan mondatokat akartam írni, amelyeket végtelenszer lehet és kell újraolvasni. Szerencsére nem értem célt.

Liszt Reminiscences de Don Juan ját hallgatom a zongora Don Juanjának pazar elõadásában. Ez az a fajta nagyvonalúság, természetfeletti elegancia, amire sohasem leszek képes. Ugyanakkor örömmel nyugtázom, hogy nagyobb bennem a tetszés, mint a sajnálat e valójában el sem szenvedett fogyatkozás felett.
"I can always leave off talking, when I hear a master play."

Amikor K. I. W.-t azért marasztalja el, mert az nem képes Mahler zenéjét méltányolni, azt állítja, hogy e fogyatkozás oka W. zsidó-fóbiája. Anélkül, hogy átesnék a ló túlsó oldalára (noha semmi kétség, K. I. ezúttal is tendenciózusan félreérti W. szándékát), meg kell mondanom, hogy én Bartókot nem szeretem jobban azért, mert magyar volt. Akkor én már kozmopolita vagyok?

Nagyon fontos lenne például megértenünk, hogy Vásáry Tamás, a magyar Bernstein, ez a kissé sápadt, ám karizmatikus felpezsdítõ, aki a keleti kultúra bölcsességével felvértezve a zene lelkét kutatja, miért visel karkötõt. Vásáry Tamás, aki a hangjegyek mögött rejlõ valóságot messzemenõen elõnyben részesíti a lélektelen precizitással, a szolgai másolással, az üres virtuozitással, vajon miért telepedett le újra itthon, megannyi külföldön élt év, zajos siker és neves hangfelvétel után? Szintén fontos lenne megértenünk, ám mennyivel könnyebb, hogy miért nem tér haza, * hiába várja a magyar rög, Sir Georg Solti, századunk szemtanúja. Õ ugyanis a Cantata profana "szarvassá változott fiújaként", saját szavai, "nem fér be a szülei házába a nagy agancsával". Nos, megannyi izgalmas kérdés, gyalázatos inszinuáció, melyre választ kapnunk reménytelen, s sovány vigasz, hogy feltételezéseinket õk sem cáfolhatják meg.

Valahányszor olyan mû kerül a kezembe, melyet szeretettel írtak, nekem is írni támad kedvem. Nem mintha viszonozhatnék bármit, de az efféle útmutatás elõl nem tudok, s miért is akarnék, kitérni.
A Múzsák ritka ajándéka, ha valaki fenntartás nélkül tud dicsérni, ha képes egyidejûleg felidézni hála és rajongás egymástól igencsak távol esõ érzetét. És különösen nagyra tartom az olyan írásmûvet, ahol a tárgyszerû bemutatás és a józan értékelés hátterében valamilyen személyre szabott rutin, szerencsés esetben egész szertartásrend rajzolódik ki a maga finoman illeszkedõ részleteivel. A figyelem szentelés rituáléjára gondolok, azokra a mozdulatokra, amelyek a világtól távol, az imádat kezdetét jelzik és idézik elõ, függetlenül megnyilvánulásuk esetlegességeitõl.
A mi esetünkben ez a napi olvasás, az ébredés és az olvasás szertartása, pontosabban, az olvasás és az elalvás szertartása. A szóban forgó szerzõ távoli, ám személyes ismerõsöm. Számára a kitüntetett napszak az éjszaka, szellemét tehát elalvás elõtt dolgoztatja. Az esti, éjszakai olvasás szertartásáról ír, de aligha kétséges, hogy amikor az olvasást feláldozta az írásért, szelleme egzecírozásának idõpontján nem változtatott. És habár e bûn oltárán magam gyakran áldozom, nem hallgathatom el, hogy tapasztalatom szerint a reggeli, hajnali, szintén termékeny idõszakról szerzõtársam nem jószántából mond le. E roppant férfias napszak a legtöbb könyvmoly számára terra incognita. A magyarázatot én abban vélem megtalálni, hogy ezek az emberek rendszerint, ha nem is törvényszerûen, silány testben laknak, s ez bizonyos kezdeti elõnyök után felettébb megnehezíti az életüket, és bár õk ezt bizonyára hevesen tagadnák, a munka és nem utolsósorban a tapasztalatszerzés rovására megy. Különös viszonyban vannak a testükkel: parancsolnak ugyan neki, mégsem urai, s a test rossz szolgaként, ha csak szerét ejtheti, meglopja õket. A visszataszító porhüvely miatt, melybe - sokuk így látja - csakis valaminõ gonosz tréfa folytán kerülhettek, szüntelen kerülõutakra kényszerülnek. A szépség - átlagember számára elképzelhetetlenül erõs - vonzásában élõ könyvmolyok a könyvtárszobából kilépve púpként cipelik rútságukat, s ez a testi fogyatkozás minden mozdulatukat esetlenné, látható lényüket szánalmassá teszi. Miközben szellemi balettjüket a szépség erõterében végzik, õk maguk afféle rútság-zárványok.
Visszatérve e nagyszerû szerzõre, akinek a lehetõ legtöbbet köszönhetem, õ maga nem feltûnõen csúnya, ellenben aprócska és csenevész ember. Sárgás, viaszos bõrû, mint az erõs dohányosok általában. A fogai hézagosak és sokhelyütt feketék, ha mosolyog vagy nevet, fel-felvillan az õrlõfogakba öntött amalgám. Orrát és a fülét kósza szõrszálak ékítik, amelyek egy-egy hevesebb légvonat nyomán, mint valami légzõgyökér, lebegnek arca körül. Sokan erre csak legyintenének, és még akkor is az ilyenkor szokásos érveléssel sietnének a védelmére, ha elárulom, hogy ez a szerencsétlen flótás a nõi nem példátlan rajongója. Ez utóbbi vonás egyébként igen jellemzõ a könyvmolyokra, akik gyakran szinte farkuk rabszolgái, s gyanítom, hogy ezt nem a génjeikben hordják, bármennyire végzetszerûen sújtja is õket.
Nos, ez a nagyszerû szerzõ, mintegy a visszataszító fizimiska és felépítés ellensúlyozására, a mások megnyerésére felettébb alkalmas egyéniséggel bír. Szándékosan nem mondtam, hogy megnyerõ egyéniséggel. Ha bárki felkelti az érdeklõdését, azonnal mûködésbe hozza megnyerõ apparátusát, ami az õ esetében, kívülrõl nézve, gátját vesztett szófolyamként nyilvánul meg. S habár káprázatos mûveltsége és sziporkázó intelligenciája is szóhoz jut, az összbenyomás mégis inkább a fecsegésé, az indokolatlan közléskényszeré, a védhetetlen tolakodásé. Ilyen közegben a káprázatos mûveltségrõl és a sziporkázó intelligenciáról is elõbb-utóbb kiderül, hogy csupán csali - alantas célok szolgálatába állított eszköz.
A tetszésvágy és a korlátlan bírhatnék sajnos e sokra hivatott szerzõ egész köznapi lényét meghatározza. A legodaadóbb, szellemi kincseinek befogadására leginkább fogékony megfigyelõk számára is kiábrándító az a sejtelem, hogy egy csókért meglékeltetné a fejét. Van valami mélyen lehangoló abban, hogy egy ragyogó elme egy egész élet munkájával összehordott szellemi kincstárának legékesebb darabjait egy apró és csúnya ember, gondolkodás nélkül, mi több, példátlan elszántsággal, félig önkívületben önti a napról-napra változó, ám mindig is méltatlan, mert e ragyogást befogadni képtelen, fruskák elé. Szeretném azt hinni, hogy igazságtalan vagyok, hogy szenvedélye mértékét tévesen ítélem meg, de úgy tûnik, hogy ez a pergamenszínû, fáradt húsú ember mindent feláldozna - és az õt ismerõk tudják: fel is áldozott - azért a futó élvezetért, melyet a ropogós húsú bakfisok bódító kigõzölgéseinek belélegzése szerezhet.
Ezt a példát mélyen az eszembe véstem.

Meghalt az utolsó elõtti nagyanyám. Gyermekkoromban sok, utóbb szinte semmi nem fûzött hozzá. Rendkívül labilis idegrendszerû asszony volt, aki, amióta az eszemet tudom, úgy vitorlázott a betegségek, nyavalyák, többnyire halálos nyavalyák tengerén, mint egy családi Odüsszeusz. Legalább tizenöt éve elbeszéléseinek legfõbb anyagát saját testének hányattatásai és kalandos megmenekülései képezték. Bár jó ideig egyesült erõvel igyekeztünk e csábítónak éppen nem nevezhetõ kalandoktól visszatartani, õ rendíthetetlen lélekkel falta a mérföldeket. Mint aki fél a kijózanodástól, szüntelenül édességet és zsíros ételeket majszolt, és a kalandos megmenekülések után bekövetkezõ, rövid, átmeneti idõszakokat leszámítva, láncdohányosként vetette magát újra meg újra a habokba. Mindannyiunkat megszégyenítõ bátorsággal tudott például cukorbetegként dobostortát enni, vagy jégkrémet tejszínhabbal. De nemcsak testileg volt bátor. Õ volt a család lelki-Odüsszeusza is, aki különleges furfangjával, minden képzeletet felülmúló huszárvágásaival, képes volt évrõl évre, majd ahogy egyre tapasztaltabb lett, már hónapról-hónapra viszályt szítani a gyerekei között. A gyerekei voltak az a kísérleti terep, amit nem vehettek el tõle, ahová a testi leépülés utolsó pillanataiban is bátran kihajózhatott, és kiélhette kalandvágyát. Kezdetben ugyanis a munkahely, bár ezt csak sejtem, az utca, a szomszédok is a vadászterületét alkották. Mi unokák, egy más világ gyermekeiként kevésbé voltunk neki kiszolgáltatva, de a szüleinket csodával határos módon, szinte bábként mozgatta, noha a saját mozdulatainak sem volt teljesen ura. Én például tizenkét évesen fogadtam meg, hogy a feleségemmel soha nem fogok a szülei miatt veszekedni, és egyúttal a nevében azt is megfogadtam, hogy õ sem szidja az én szüleimet. Mindezek fényében nagyanyámnak is fontos része lehet abban, hogy az ilyen típusú kalandok az én életembõl kimaradtak. Ha úgy fogalmazok, hogy anyám életébõl jó néhány év ráment nagyanyám életére, ma, szülõi fejjel, mondhatnám azt is, ez csak méltányos. Mégis a legõszintébben mondom, szeretném, ha a szüleimmel szemben felhalmozódott adósságot másként törleszthetném. A mi családközpontú világunkban a kitagadás maga a túlvilág, és anyámnak, ha átmenetileg is, ezt kellett elszenvednie. Ma már látom, hogy ez volt az a pillanat, amikor elengedtem nagyanyám kezét. Igaz, nekem közvetlenül soha nem okozott fájdalmat, de a szüleimmel, a gyerekeivel nagy tétben játszott. A kitagadás után, melyet aztán valamikor valahogy visszavont vagy hatályát vesztette, már csak ökrösszekérrel lehetett elvontatni hozzá, de, anyám unszolására és kizárólag neki címezve, évente azért néhányszor még meglátogattuk. A dédunokái fölött érzett meghatottsága még el tudott bizonytalanítani, igaz, a maga tökélyre fejlesztett módszereivel mindig gyorsan elérte, hogy ez a zavar ne állandósuljon. Az egyik pillanatban még könnyekkel a szemében ölelte magához a gyerekeket, a másikban már valami egészen váratlan, és a hétköznapiságában zavarbaejtõ dologról beszélt.
A haláláról másnap reggel értesültem, anyám hívott telefonon. Váratlanul ért. Nem tudtam mit mondani. De legalább nem árultam el, hogy csodálkozom. És nem kérdeztem meg, hogy de hát hogyan halt meg és a többi. A feleségem és a lányom éppen bevásárolni voltak. Háromnegyed óra helyett ekkor már másfél órája. Egy újabb idegtépõ óra telt el, mire megérkeztek. Ezalatt fel-alá sétáltam a telefon közelében, és két-három percenként kihajoltam a konyhaablakon, hogy lássam vagy legalább halljam, ha közelednek. Türelmetlen és szigorú ember vagyok - a késést különösen rosszul viselem. Amikor végre megérkeztek, és a lányom a folyosón felém futott, elõször éreztem sajnálatot nagyanyám iránt. A dédunokáját láttam felém futni, kezében egy kiflivel. Megszületése óta immár sokadszor, de ezúttal minden eddiginél nagyobb erõvel éreztem, hogy önakaratomon kívül, ha nem is ellenére, elfoglaltam helyem az apák és fiúk sorában.

Számomra a boldogság jobbára még mindig azt jelenti, hogy bármit megtehetnék. Egy mély és termékeny álomban töltött éjszaka után feladatok nélküli, friss ébredés. A még tompa érzékek lassú kibomlása, célirányos pepecselés és napkelte-érzékelés. Aztán a kávézás szertartása után a legszebb gondok számbavétele: kinek a társaságában töltsem a reggelt, mit olvassak, kit hallgassak, miközben mindenki alszik, azaz egy hosszú pillanatra felfüggeszti létezését, hogy szabadon rendelkezhessek a neki szánt energiával, s olyan helyekre jussak el, ahová önerõbõl, nappali fényben, utcazajban képtelen lennék.

Féléber szendergésembõl a Dresdner Staatskapelle erõs hangjai ébresztenek. Azé a zenekaré, melynek hangzása, a szinte tapinthatóvá sûrûsödött muzsikusi tapasztalat, melyet azóta a kommunizmus pácában is megfürdettek, különös ékesszólásra bírta az aggastyán Strausst, a birodalmi zeneszerzõk hajdani kamarájának elnökét, aki vonósokra írott Metamorfózisai ban zokogva állított emléket a porosz operajátszás porrá bombázott szentélyeinek. "Mûvészi pályafutásom felejthetetlen emlékeinek sokaságából e Mesterzenekar hangjai újra meg újra a legmélyebb hála és csodálat érzését hívják elõ."

Kertész Imre új kötetét olvasom az illemhelyen. Mintha az emésztésem packázna velem: ma már másodszor kerülök ilyen méltatlan helyzetbe. Árnyékszéken olvasni, finoman szólva is, bárdolatlanság. Az utóbbi idõben mégis gyakran vétek a jómodor ellen, mi több, már a lelkiismeretem sem háborog. Ezért gondoltam hát, hogy megragadva az alkalmat, kihasználom a kertészi inspiráció és a fizikai frusztráció kettõs energiaforrását, és megvizsgálom, hogy mi állhat szellem és test e kényszerû nászának hátterében.
Amennyire vissza tudok emlékezni, kezdetben e szokásnak egyetlen rabját ismertem, apai nagyapámat, aki elõszeretettel vonult vissza újsággal és tollal lakásuk remetelaknak sem éppen vonzó mellékhelyiségébe, és a várakozás perceit keresztrejtvény-fejtéssel édesítette meg. Természetellenes, s mint utóbb megtudtam, az úri magatartással is mélyen ellenkezõ viselkedése engem felettébb taszított, s idegenkedésemet erõsítette, hogy ezzel szemben nagyanyámat még az illemhelyre távozni sem láttam soha. E meghatározó korai élmény után, immár az élet sûrûbb vizeiben gázolva, kiderült, hogy az árnyékszéken olvasás korántsem unikum. S habár a kultúra, de legalábbis a betûk szeretete fontos szerepet játszik kialakulásában (sokan talán az unalomra kennék az egész jelenséget, de látott-e már valaki, kérdem én, türelemjátékkal a kezében üríteni induló embert), a megalapozó tényezõ teljes mértékben testinek, biológiainak mondható, nevezetesen, hogy maga a mûvelet sokak esetében keserves és hosszan elhúzódó. (Én persze könnyen beszélek, az emésztésem gyors és precíz, mondhatnám, pedáns.)
A második meghatározó élményem János barátom volt, aki költõ létére aránytalanul sok idõt szentelt alantas biológiai szükségleteinek kielégítésére. Ekkor kellett elõször eltöprengenem - mert jó néhányszor kényszerültem miatta várakozásra -, hogy mi vihet rá valakit arra, hogy huzamosabb idõn át tartózkodjon ott, ahonnan minden józan eszû ember, amint teheti, sebesen menekül. A jelenség hátterében, úgy hiszem, egy súlyos taktikai hiba áll: vannak, akik már az elsõ bizonytalan jelre futásnak erednek, s ez rendszerint a természet fölösleges és hiábavaló sürgetésébe torkollik. Márpedig a természet törvényei szigorúak és kérlelhetetlenek. János barátom esete a szememben egyértelmûen azt bizonyította, hogy a szenvedélyes árnyékszéken-olvasókról lepereg minden józan megfontolás, kudarcaikból nem képesek tanulni, menthetetlenek, de mivel õt intelligens embernek tartottam, felmerült bennem a gyanú, hogy a helyzet esetleg mégsem ilyen reménytelen, csupán én értettem félre valamit. Mint annyi más fontos kérdésben, választ itt is az idõ s a véle karöltve járó tapasztalat hozott. A vizsgaidõszakokban vagy az elmélyült figyelem más önfeledt szakaszaiban, amikor meghallottam a természet szavát, bármennyire nagy úr is, sokszor vonakodtam a könyvet lerakni a kezembõl, s ezzel máris bélcsavarodással fenyegetõ tusakodások közepén találtam magam. Ezek a keserû élmények taszítottak aztán engem is a szentségtörés irányába - eleinte tankönyvekkel, kötelezõ olvasmányokkal, jegyzetekkel rohantam be a mellékhelyiségbe az utolsó, még egészségesnek mondható pillanatban, és ott szinte levegõt sem véve ültem diadalt a zsarnoki természeten. A könyvek ekkor még csak díszletként szolgáltak a kezemben. Csakhogy aki egyszer átlép egy határt, kisvártatva mindenestül e határon túl találja magát.
Noha Jánosomat, aki nyugodt lélekkel olvasta a Duinói elégiák at kétes tisztaságú legény-illemhelyünkön, soha nem értem utol, idõvel magam is ráéreztem a dolog ízére, s bizony nem szégyellem bevallani, hogy különösen a külvilág és cinkostársa, a napvilág zaklatásai elõl egyre gyakrabban menekültem, ha csak percekre is, a toalett szerzetesi zárkára emlékeztetõ, aszketikus belterébe, amely valóban képes meditatív hangulatba hozni az erre fogékony lelket. Azaz elõfordult nem egyszer, hogy dolgom végeztével, mélyen elmerülve valamely gondolatébresztõ vagy lélekemelõ írásmûben, ott ragadtam saját alantas mûvem felett, és csak a varázslat múltával eszméltem rá gyalázatos állapotomra, s menekültem ki a szabadba.
Látható tehát, hogy magam is vétkeztem, s ha e bûnben másoknál ritkábban merülök el, annak nem annyira a lelkiismeret-furdalás, mint inkább emésztésem precizitása és értelemszerûen kiszámíthatósága az oka. Ám meglehet, Kertész Imre új fejezetet nyit idevágó tapasztalataim könyvében.

És arra vajon mi a magyarázat, hogy Karajan az ekkorra már tökéletességig bejáratott hátrafésült, ám egy tincs erejéig megbolondított frizurájával, velejéig árja szépfiúként, már 1971-ben, és nyilván korábban, közel 60 évesen, arany karkötõvel, mindenki másnál jobban tudta visszaadni a háborús évek fojtogató atmoszféráját? (Persze, ahogy a lemez kísérõfüzetében olvasom: "...a II. világháború szinte mindenkiben mély nyomokat hagyott Európában és a világon".)

Elõttem egy hal, mely szinte minden mozdulatomra összerezzen. A kor, amelyben élek, nem ismeri a súlyos, mozdíthatatlan asztalok titkát. Dolgozószobámat, ha úgy hozza kedvem, percek alatt átrendezhetem, s habár pusztán az életkorom alapján korai lenne állandóságra vágynom, nem tagadhatom, hogy a szüntelen sürgölõdés közepette mély és bizonyára megalapozatlan nosztalgia él bennem letûnt, szigorúbb korok iránt, amikor a bútoroknak, szobáknak, asztalterítõknek és ki tudja még mi minden másnak helye és súlya volt.
Ha két mondat között elakadok és felnézek, a halat látom: a szemét forgatja egy fehér, ahogy felénk mondják, vájdlingban. Fajtájára nézve ez egy japán hal, mégis a keszthelyi öböl partján született, és most néhány napot, gyermekeim alantas szórakoztatása végett, a mi kerti medencékben kénytelen eltölteni. Amikor megvásároltam, azon is hosszasan gondolkodtam, hogy egyáltalán érdemes-e eleséget vennem neki. Régi akvarista tapasztalat, hogy az életéért küzdõ hal nem érez éhséget. Végül mégiscsak felülkerekedett bennem a humanista, és vásároltam egy doboz "lemezes tápot", a legolcsóbb és legsilányabb haleledelt. Így aztán a medencében, a gyerekek ujjongása közepette megtett, elsõ biztató körök után, megetettem - és a számûzött hal evett! Dehát nem szörnyû barbárság lett volna-e hagynom, hogy ez az "alapvetõen ponty", melyre éppen szívóssága és igénytelensége miatt esett a választás, a szemem láttára múljék ki, megcsúfolva azt a sok száz éves utat, amit egyszínû, nagytestû, pontyszerû õseitõl mai "aranyhalságáig" tett meg, egy távoli, s ezért még inkább tiszteletre méltó kultúra állhatatos és célratörõ erõfeszítései nyomán. A hal szerencsére él és virul, még a gyerekekkel való együttfürdõzést is átvészelte, és most itt úszkál az íróasztalomon, egy fehér vájdlingban, és minden hevesebb mozdulatomra összerezzen. Nem tudja, hogy különösen csillogó szemem ellenére én vagyok itt az egyetlen élõlény, amely túljutott azon az õsi késztetésen, hogy kivegye a vízbõl és megegye.