Elnyûhetetlenül ébredtem ma, mint aki tegnap éjfélkor száz tonna száraztamponba fúrta az arcát, és reggel, ma, rájön, a testén húzódó naszkavonalak nem vérvörös kondenzcsíkok, hanem a dögkeményre vasalt krepp-lepedõ éjjeli alagútjai, amelyekben oda-visszajárt a sötét, sûrû, mûtoll szagú levegõ.
A hûtõszekrénykék színû pizsamámon, amiben tegnap elaludtam, és amiben ma, változatlanul, felébredtem, a szívtájékon és a jobb oldali epekõ fölött egy-egy virágcserép nagyságú zseb húzódik, egymástól olyan távol, mint a két zárral ellátott biztonsági ajtók zárai, melyeket csak két ember nyithat ki, egy ember karfesztávja ott nem megváltó gondolat.
A talpam nedves volt, mint egy orr, ráhúztam az otthoni mamuszom, aminek hosszú, barna nyelve védte lábfejem ereit a reggeli, durva levegõtõl, ami úgy szokott lecsapni csupasz lábfejemre, mint bocipullmanban sebesült a kötszeres ládára.
Szemben ültem az ágyon a csúcsteknikával, rádió, magnó, vérnyomásmérõ, a tévé borvörös diódaszeme, s egy meghurcolt habverõgép doboza, amiben laponként megtépett spirálfüzetek csupasz, mûanyag spiráljait tartom valami folyton változó gondolat jegyében.
Felálltam a kreppgarnitúrás ágyból s apró, a tevééhez hasonló léptekkel elindultam a totózó felé, de elõbb még a konyhába mentem, és éreztem, most kopik le talpamról az éjjel rátermett finom maszkabõr, s az éjjel langyos nedvességgel megtelt talpzacskókból minden lépésnél visszaissza a hajnali vért a talpam üreges része, mintha hóval borított friss tepertõn járnék, amikor felgyújtottam a konyhában a madzaghúzós kriptonégõt.
Nem láttam az ábrázatom, de az reggelire vajfehér, és még nem láttam a hajamat se, amit éjjelente 100 borbély lidérces álma alakít. Rátettem tenyerem a konyhaszekrényre, a vízmosó melletti sima, féltükrös lapra, a kávéfõzõ felé fordítottam a fejem, mint akinek ma kell választ adnia az orvosának, vállalja-e a szõlõje gondozását.
Eszembe jutott, hogy nem néztem meg tegnap este, elzárják-e ma reggel kilenc és tíz között a vízfõcsapot, de ha igen, mondtam magamban olyan lassan, mint aki szórófejes pisztollyal festi az állatkert zebraketrecét, de ha igen, mondtam magamban, lemegyek és rázárom a szerelõre a vízóraaknát, amíg azt nem mondja, vizet fakaszt, ha kell, egy bûntanyákon bujdosó faesztergályos elektroteknikai képzettségébõl is.
Megnyitottam a csapot, halkan és egyenesen folyt belõle a mozdulatlan víz, mintha ez a vízoszlop támasztaná a konyha falait. Kimostam a kávéfõzõ zacctartályát, két kupon kávét tömtem bele, vizet, lenyomtam a mikrokapcsolót, ami mindig finoman roppan, mintha az ujjamban törne el egy érezhetetlen csont.
Odakint már vonyított a jégkrémes autó, a meleg szél hol port szórt az ablakra, hol magából kifordult rügydarabot, a télirõl fönnmaradt szúnyoghálón át mozaikzöldben látszottak a fák. A télikabátom úgy lógott a fogason, mint a padláson bekormozott, szárítón lengõ, elmálló palacsintatészta.
Kiengedtem a szódát a palackból, egy frissítõ tablettát raktam bele fürdeni, aztán elmentem a fürdõszoba felé, s közben még egyszer megnéztem az ágyat, ahol az éjszakát aludtam. Pont a bokámig ért a pizsamám steppelt szára, a szalagok melegen mozogtak, porc a porcon nedvesen csúszott elõre, mint két öklömnyi melegjég.
Mikor a zuhanyrózsa alá léptem, a szám a számmal összeragadt, s az alsón feltépett egy vékonyka falatot. A szivárgó vér íze úgy járta át a szám, ahogy egy bot egészében feszül a támaszkodás. A fürdõkádban a lábaim felé néztem, a nagylábujjak viaszkos körmein sötét félholdakat rajzoló kínai cipõm nyomait; a cipõ használaton kívül ment össze, hasonlított ugyan magára, de csak úgy, ahogy minden csecsemõ.
Elõbb elöl, majd hátul is bevizeztem magam, a szappanból csak utána vertem habot. Ömlött rólam a szappanos víz, mint akirõl mindig ez csurog. A hajamat is lemostam a szokásos samponnal, ami egy rész sampon, egy rész balzsamos olaj. A törölközõ keményre száradt, volt már vele dolgom egypárszor, elõször nem itta rólam a vizet, mintha minduntalan megpróbálnék átugrani egy lebontott házfalon, amelynek túlsó oldalán dohányvirágról gyûjtik a méhek a mézet.
Kiléptem a kádból, fogat mostam, köptem, nyeltem, mit tudom én, de a számba mintha füves mezõ tévedt volna, ahol tehénnek öltözve legelnek az angyalok. Most végre a tükörben is láttam magam, orrom körül a pirosló malacbõrt, a toronyházak szellõzõ légútjait betöltõ két orrüreget, melyekbõl boszorkányos hangulat áradt. A szám középen elvágva, borotválkozás közben ejthetek ilyen sebet, de az már a múlté, borotvát az arcomhoz még én sem emelhetek. Látom, a hajam nem lett sûrûbb, de mintha fejbõröm több lenne, bár, hát, ha nõtt is valamit éjszaka a fejem, vele együtt nõhetett a tükör is, mert a tükör két pereme között jól látszik a fülem; és ha most átsütne rajtuk a nap, mint két kocsonyásan rezgõ pipacsszirom, melyeken átsuhan egy permetezõ repülõ dübörgõ, szálakra szedett árnya.
A ruháimat mind magamra vettem, elõbb a gatyát és aztán az inget, vagy fordítva, attól függ, közben min gondolkozom. Ha például egy új trükköt találok ki a totóra, akkor elõbb biztos a gatya lesz, de ha csak danolászok, mint egy fába szorult féreg, akkor az ing jön elõbb, a gatya csak plusz indulat, viszont ha azon gondolkozom, mit vegyek fel, akkor órák múlva arra sem emlékszem, van-e rajtam ruha.
Visszatértem a szobába, egy mozdulattal beágyaztam, nem kerül semmibe, úgy dobom föl a takarót, hogy mire leér, rend legyen alatta. Végignéztem a virágokat, melyikkel mi történt, amíg aludtam, de többnyire nincs változás, nincs egyiken se kerék nyoma, nincs rajtuk önnemzõ bogárraj, és egyiknek se nõtt foga.
A kávé és a pezsgõ, hideg ital fénygyûrûket ver a pohárban. Elõbb a hideg, aztán a forró kávé, így tartom edzésben a fogaimat, a hideg felfrissít, a meleg begõzöl, és közben jó arra gondolni, már soha nem lesz belõlem pap, aki az imaszünetben önmegértõ izgalommal dörzsöli bõ szoknyája végén kiszögellõ, õszülõ szõrfürtöktõl árnyas lábait.
Elõveszem a cigarettát, hozzá a gyújtót, anélkül eltartana egy darabig. Már kint állok a teraszon, a napból hatalmas zsákok repülnek felém, és amikor elérik az ingem ujját, a mellkast vagy a gallért, úgy pattannak le rólam, ahogy férfi a motorról, aki titokban vad darazsat szopogat.
Még nincs itt a nyár, de már látom a füvet, a fû alatt vakond magyaráz, a fákon galambok huhognak, aztán hirtelen el is nyelik. A rügyek még dzsekiben kucorognak, a postások szintúgy, nagy vicc, de nekik már vannak leveleik. A szél port kavar egy száraz darabon, átérzem, ahogy a fogaim közt zizeg, bemegyek vagy kint maradok, sehol sincs hideg. Az égen cafatokban felhõk, mintha az éjjel beléjük esett volna valaki, a kék szín csak úgy ott van, fent, egyadta szabadesésben.
Fölakasztom magamra a táskám, amiben totókulcsok hevernek szanaszét, az ajtót zárva hagyom, elindulok, mint valami hálás nap, amiben minden csupa nyom és nyomravezetés. Jut eszembe, a vécét kihagytam, nem baj, majd lesz idõ mozi elõtt a fullasztó alkonyon: bélsárral nem töltök idõt.
Az utcán hangosan kopog a cipõm, minden le van betonozva, ha kiesik valami a kezembõl, ne kelljen keresgélni. Hamarosan a totózóhoz érek, és egyre biztosabb vagyok, hogy az este kitöltött szelvények mind otthon maradtak. Jó helyen, nekem is jobb mindig otthon, mintha ott fogva lenne az idõ, ami máshol elõttem, mint kiszámíthatatlan fekvésû dombon, megtörténik. Most is látom a függönyt, ahogy este magam elõtt elhúzom, aztán ott lebeg az orrom elõtt az az észbontó minta, amíg meg nem mozdulok. De nem mozdulok, várom, hogy végre valahonnan elõvánszorogjon, és bömbölve, mint egy hangszerészeket konzerváló szekrény, szemeit lesütve átugorjon fölöttem majd a párduc.