I.
Drága Iuventia, már csak
egy elnyûtt ócska ribancz vagy!
Sõt: méregkeverõ!
Buta, rút banya, rusnya gonosz csont!
Fonynyatagon csikorogsz - hízelgõn
szembevigyordulsz,
Mint kitöröttfogu roszsz fagereblye,
ha gazba hajítják.
II.
Hátba szidalmaz a rég levitézlett
kurva, de szembe
Egyre dicsér a czafat... S már
ami sok nekem is:
Föllihegõn hozzámfeni,
dörgöli satnya csecsét! Puczcz!
Menj a pokolba, anyó! Fend valagod
s magadat
Inkább Charonhoz - tán
tûri, ha megfizeted jól...
Ám soha én, sohasem, hogy
cziczerézd a pofám!
Pusztulj! Plutónak gazsulálj,
szuka czafka! Czirógasd
Cerberus ósdi lyukát -
s nyald ki, midõn tüzelõbb!
III.
Senkik, csalók, csalárdok,
õs nagy ostobák,
Spiczlik, csapolt gerinczüek, csupasz
csigák,
Bármit benyálazók,
csimasz gonoszkodók,
Ti megcsökött erkölcsüek
- giliszta is
Tisztább ma nálatok, ti
híg ganyélevek
Szutykába bútt csalik,
csak ott nyerészkedõ
Férgek, mohón belaktatok,
s lerágtatok
Már minden ó meg új
reményt és korszakot,
Hogy benne tán részét,
helyét, igaz jogát
Ember nem is találja már,
csak az, ki gaz,
Ki becstelen, ki csúszni-mászni
tud, ki nyal,
Ti szörcsögõk, egymás
szarán elcsámcsogó
Élõsködõk,
csupált, csipás agyak, kuvasz
Korcsok, legalja aljasok, kik szerteszét
Szeméthalom s körülpisált
ganyérakás
Tövén fosos hatalmakért
ugattok itt:
Csaholjatok, falkákba gyûlt
hitvány ebek,
Csaholjatok, hazug kutyák, csoportosan,
Csaholjatok csak engemet - de majd a
csont,
Amit vetek, ti megveszett kavinczolók,
Keresztben áll gigátokon:
meggörcsösült
Rágalmatok, galád buták,
meg is nyuvaszt!
IV.
Chinus halvacsorára hív
ma minden
Mûvészetre fogékony
új dilettánst,
Léhûtõt, buta, harsogó
potyázót,
Széplelket, sikitozgató
libákat,
S néhány mû-filozófot
és erénycsõszt!
Jól lát bárkit,
akit ravasz fogással,
Sõt még holmi fogassal
is manapság
Már olcsón lefizethet,
és magához
Lánczolhat - bepofáznak
õk, s pofáznak
Is tán holnapután, ha
kell... Kifejtik
Chinus nagy qualitásait s a lelkét!
Taglalják - be csodás
alak, mily elme,
S mily hõ szellemi lény:
merõ okosság,
Bölcselem!... Bezabálnak
ám böfögve!
Majd megfekszi, csikarja bús
hasuk, de
Torkukon nem akad meg egy falatka
Szálka sem... Bezabálnak
ám fogasból!
Nem marad fogas ott - csupán
a kérdés,
Bár az már csupa szálka
és nyuvasztó:
Mert ugyan milyen ember, õs-tehetség,
Mester az, ki csak így tud új
csukákat
Fogni? Csak zavarosba' tud halászni?
V.
Crispus megint kedveskedik. Hallom, hátam
Mögött dicsér: lesenkiz
és lejöttmentez.
Szegény!... Pedig biztos becsül:
magánál is
Nagyobbra tart! Hisz nála nincs
nagyobb jöttment,
Se senkiházi szervilis: hozzá
méltó,
Se fogható sincs ily barom!...
Kiszolgált ez
Már minden régi s új
hatalmat, rossz gazdát:
Görnyedt, hajolt, gerincze sem
roppant meg. Tán,
Mert néki nincs... De bõr
se bõsz pofáján. Rút
Lelke is rabszolgarongy, mivel mocskos,
Híg ebszaros sarut szokás
ledörzsölni,
Ha bûzbe hágunk... Hát
sokan belétörlék
Lúdtalpukat Crispusba is!...
De eltûrvén
Élvezkedett bizonnyal õ,
míg rugdosták,
Hisz díszhatalmat kaphatott kiváltságként,
Habár csupán disznyóganyés
szemétdombon...
S ezért kinyalt, benyalt, czipelt
gyaloghintón
Hõs néptribunt vagy pártoló
szenátort - úgy,
Amint köpenyt cserélgetõ,
feszt forgandó,
Átváltozó szajhább
idõk hozták, s rögtön
Vitték magukkal hátukon,
ha elmúltak
Hatalmak, õs aranykorok, dicsõségek!
De õ maradt. Õ megmaradt,
a gaz patkány!
Piaczteren grimászkodik, szaval,
szart rág,
Ripacskodik, hetvenkedik, lejöttmentez.
Kuss! Szolgalelkü parvenü,
pondrófajzat!
VI.
Vanus fattya, bizony, legény a
farkán!
Priscát prütyköli:
jól megél belõle...
Farkon fogva vezettetik vakon, bár
Gõggel, csõdörösen
vonul, ha hágni
Vonják: lengeti, rázza
bús sörényét,
Fújtat, bódul a kanczafar
szagátúl,
Prüszköl, mert közel
érzi már a sárló
Priscát - s piszkafa lábait
deréktájt!
Szõrmentén lovagolja meg,
betörvén...
Így lessz férfi a némber
ócska piszka.
Hisz Priscácska, göcsös
pöcsén keresztül,
Nem csak híg velejét,
csekély agyát, de
Megroppant, maradék, szerény
gerinczét
Is kiszopta, kiszívta már
belõle...
Vanus fattya azért legény
a farkán!
VII.
Mit érdemel, Naso, ki szép
kis hitvesét
Is már ledér csalétekül
használja csak,
Hogy karriert csináljon, és
nagy rangra tör?
Na szólj, Naso, mit érdemel,
ki unt nejét,
Lett légyen õ akárminõ
rimácska bár,
Féltõn, de czélt
fölismerõ hû férjeként,
Önérdekûn, dicsõ
jövõt sugalmazó
Sok jótanács között
mohón tuszkolja bé
Tessékelõn más
férfiágy ölébe, hogy
Kedvére hemperegjen? Ej, mit
érdemel,
Naso, ki nagy pályára
hajt egy csepp peczek,
Pamacska rés mély vágatán
keresztül?... És
Mily aljasul, pénzéhesen
- s puhányosan,
Miként konyult, lepetyhüdött
lágy hímtag! Ó,
Mit érdemel, ki nagyra tör?...
De így, Naso?
Nejed lyukán keresztül,
át a köz-siker
Bizsergetõ honába? Hát
ily senki vagy?
Már megbocsáss! Eszed
ha volna, értenéd.
Nem meglepõ, hisz lelked is,
gerinczed is
Hibádzik. Ám megmondom
én: mit érdemelsz,
Gazember. Úgy legyen. Figyelj!
Lábod közül,
Hol kókadón fityeg ma
még - nõjön barom
Fejedre, épp a homlokod fölszarvazott
Búbjára, lanyha fütykösöd!...
S ökörszemed
Ne lássa víg világodat
- takarja bé
Két tökgolyód, csüngõ
bigyód, te roszsz herék
Heréje, szar Naso!... De van
jobb ötletem:
Kerüljön át inkább
nagyolt nózidra bús,
Lötytyedt botod, s lötyögjön
ott orrod hegyén -
Úgy önmagad majd bármikor
bekaphatod!
VIII.
Thallus régi barátait feladván,
Mégis pénztelenül
maradt... Kitartott
Kanban, kis stricziben ma több
a finynyás
Méltóság, becsület
s erény igénye -
Semmint benne gerincz! De õ a
büszkébb,
Bárha csak piti lumpoló:
letarhál,
Megpumpol, s azután feled...
Le is köp
Tán, mert csak csupasz érdekét
követvén
Él e szépfilyu!... Föl
s alá rohangál,
Kölcsönért gazsulálgat
õ! Kliense
Lõn már minden üresfejû
ficsúrnak,
Mûvészkedni merész
pimasz csimasznak,
Fölpöffedt hazugok közé
keverten
Ajnározva dicsérget õs-dilettáns
Elméket: csupa megcsökött
talentum,
Ízlés nélküli
váz csahos kutyája
Lõn... De majd a kinyalt puhány
silányok
Véle hõs buta seggöket
kitörlik!
IX.
Patkányszürke puhány,
pitizõ, buta, lágy hivatalnok
Vagy: szarevõ amatõr,
út peremén kutyaszar,
Görbe, kiszikkadt, agg ürülék,
buja Róma ganéja
Vagy: kusza szellemi váz, latrina-lélek,
idült,
Vén, idióta agyad czukorédes
a bölcs gyagyaságtól,
Gyatra eszed, diarés seggfejed
egyre fosik,
Gondolatot purczant farod is: belepállik
a posztba,
Vastag a bõr a pofád pikkelyesült
lemezén,
Gyáva Zenobius, õs benyaló,
henye, bólogató báb
Vagy: sunyik és besugók
sanda vezére, sumák
Jellemed is kiherélt: latin is,
görög is, de, ha kell, pun!
Attól függ: ma melyik, s
hol jövedelmez?... Erény
Fórumain piaczos vagy!... S fölszabadíthat
akárki:
Vak rabszolga szived fölszabadult
sose leszsz!
X.
Hát azt hiszed, Tappo, ha szart
keversz, szeretsz te engem?
Hisz mindenütt egyéb derék
barátimat szeded szét,
Szapulgatod moráljukat, jóhírükön
tapodva...
De néha már szemembe is
hazudsz. Habár tudod rég:
Hû czimborád vagyok, s
veled megosztom én borozván
Kupámat is, ha kell... Hanem
most hallom ám, hogy olykor
Másnak leszólsz, pimasz!
Csepülsz szeszélyesen, miként egy
Már hervatag, csúf nõszemély,
kit pletykaság fecsegtet,
S meg is nyuvadna, hogyha nem fröcskölhetné
ki szitkát!
De rögtön és rágalmazón!...
Gonoszkodó önös vagy?
Hisztérikus hetéra vagy?
Hetvenkedõ, ravaszdi
Némber, ki feszt csak önmagát,
esetleg épp legújabb
szabású rongyát
képes úgy dicsérni, mint az istent?
(Avagy divatból fölkapott
friss ismerõseit még!...)
Magányos vagy - s magasztalod
magad. Javulj meg, önzõ!
Te nem lehetsz jellemtelen, szarházi
báb, barátom!
Magányosodsz, ha míg csupán
magadba vagy szerelmes,
Tappo... Te tényleg azt hiszed:
szeretni tudsz? Szeretni?
XI.
Szegény Libám! Libuska
név nem illet már!
Szimplán Libám vagy...
Másnak én sem mondhatlak.
Libának is túl nagy levél,
te vén kurvák
Ükanyja, kit friss kurvahad magasztal,
nyal,
Gágog körül pipiskedõn...
Terelgesd csak
Pipéidet, te némber, õs
kerítõnõ!
Keríts nekik, ha már aszott
magadhoz nem
Keríthetel gúnárnyakat,
hogy agg térgyed
Közé szorítsd töméskor...
Oh! Helyetted hajtsd,
Vidd tömni víg pipéidet!
De majd drágán
Kínáld a szép húst!
Ám nekem csak ingyért hozz
Dudó pipét, falatka lányt,
ha nálam jársz!
s finum legyen, hogy testemet lakassam
jól:
Roskaszsza öszsze asztalom, ha
ráraknám...
S ügyes legyen: feküdje meg
falánk gyomrom,
Venusra, úgy, hogy ágyam
is nyögõdözzön
Belé! Feszüljünk meg
kinyúlt nyakkal kéjben
Sziszegve... Menj, Libám! Keríts
egy nyöstényt már!
XII.
Achaia vár, jó Caiusom!...
Most búcsúzom.
De meglásd, hogy túl Corcyrán
elérem majd
Corinthus dús partját,
Athént, Delost, Naxust,
Mit Bacchus is rég elhagyott...
Hadd nézzem bús
Szemeddel én, Catullusom, hellén
tájak
Csodáit, õsi szellemét...
Engedd, lássak
Szemeddel én, helyetted is, minden
bûbájt:
Varázslatát a víg,
örök görögségnek!...
Szemed lopom magammal: egy pillantásod,
Ha megvillansz, ha lepke leng a mécsesláng
Körül, s amint tekinteted
sok apróság
Fölött lebeg - s csak elsuhan
kigyúlt szárnnyal.
Bocsáss meg hû barátodnak,
ha elhagy már,
S ha vissza tán nem térhet
õ, mert elpusztul,
Te tudd azért: csak ennyi volt
az élet - csak
Catullussal beszélgettünk,
majd hallgattunk,
Nagyot, hosszan, hatalmasan, mint holt
költõk.
Legnagyobb meglepetésemre további tizenkét darab újabb Calvus-versre akadtam: legelsõ, már elkallódottnak hitt, régen el is feledett Catullus-kötetem néhány nyomdahibás, teljesen üres lapjára másolgattam be õket. De honnan? De mikor is? Francziaországban? Itáliában? Még nagyon fiatal lehettem... Kétségtelen: a kézírás csakugyan az enyém - csakhogy ifjabb idõkbõl származik, és latinul van, és szinte bûzlõen korhû, drasticusan eredeti. Legalábbis annak tûnik. Ennyi talán elég is, mert nagyon megörültem a felfedezésemnek! Lassanként lefordítottam mindet!
Maros-Vásárhelyt, 1898. április 26-tól kezdõdõen május másodika hajnaláig.
Caius Licinius Calvus búcsúverse
Kék tarentumi partom, ég
veled! Nem
Süttetem pocakom soká henyélve
Hullám friss fövenyén...
Megyek tovább. Már
Holnap indulok is! Csak épp a
szomszéd,
Nyüzsgõ Brundisiumba, hol
hajó vár,
S víg vitorla repít, ragad
magával:
Verdes, földagad új szelek
szeszélyén,
Mint dús asszonyi has, ha domborulgat,
Dobban, s lüktet is ily csodás
tavasszal!
Megvéd Cypria engem, és
az Ikrek
Ringó csillaga keggyel áld!
Kitágult
kedvvel vágok a tengeren keresztül:
Vérem zsong, telipezsdül
új erõkkel,
Minden porcika bennem egyre reszket,
Megbódul fejem, érzem,
és nagy arcom
Messzeségbe lobog, szabad szelekbe
Bámul - szinte hasítja
szét a távol
Lengõ fátylait... Ismerõs
az íze
Mindennek!... De mi hajt, mi ûz
kalandra?
Ismeretlenek álma? Tán
merészség?
Nem tudom: milyen õs remény,
megújult
Vágy vonz más kikötõk
felé - ölelni,
Látni, fogni, szeretni megtapintva
Mindent!... Más levegõt,
leányt, vidéket,
Városkát, kecses épület
gerincét,
Szétszórt tárgyakat,
oszlopok kövét, más
Kelyheket, tüzesebb borok zamatját,
Más-más tájakat
és a test csodáit,
Mit csak fölfog a szem, s nyitott,
pazar szív,
Szellem még betekinthet!... Ó,
de mégsem
Tudhatom soha meg: mi hajt világgá?
Hogy mi késztet utazni? Hogy
mi hordoz,
Visz magával a mély vizek
fölött is?...
Némelykor meginogva tán...
A tatról
Majd elnézem a pajkosan cikázó
Vándor delfineket: miként
kisérnek,
Játszanak! Bizonyára már
örökkön
Bölcsek, boldogok õk a sós
habokban!...
S lelkem, mint Arion, suhan feléd,
szép
Attikám, sziget-éjbe hullt
Göröghon!
Harminc esztendeje múlt, hogy 1898
telén s tavaszán véletlenül két ízben
is, Caius Licinius Macer Calvus (Kr. e. 82-47.) Catullus-korabeli neoterikus
római költõ néhány, általam ide-oda
szétszórtan lemásolgatott latin versére bukkantam.
Ma sem tudom: honnan, mikor, hol és miért másolgathattam
le, csak úgy, magamnak s a magam kedvére õket? (Szám
szerint 16 verset.) De megörültem felfedezésemnek, s rögtön
magyarra fordítottam mindet. Emlékszem, akkoriban még
hetekig keresgéltem könyvtáramban, meggyûlt papírjaim
s fiatalkori följegyzéseim között: hátha más,
általam hajdanán hirtelen fölírt, ám késõbb
hihetetlenül s vétkesen elfeledett Calvus-darabokra találhatnék...
De hiába. Már-már bele is nyugodtam volna, viszont
három évtized múltán, épp a minap (1928.
április 28-án) egy újabb calvusi költemény
eredetijére akadtam egy múlt századi alexandriai hellenistikus
anthológia legutolsó lapjára gondosan beragasztva.
Szép, frissnek tûnõ, s mégis elégikusnak
ható búcsúvers abból az alkalomból,
hogy Calvus, úgy látszik, Görögországba
hajózhatott valamikor... Vajon elérhette-e
valaha a csodás Corinthust, s megláthatta-e végül
Athént? Nem tudom, én csak lefordítottam ezt a kis
mûvét is, mintegy az eddigi, ezt megelõzõ többiek
pazar betetõzéseként:
Marosvásárhelyt, 1928. április 30-án.