GARACZI LÁSZLÓ

A Francia Intézet kibérelte a Duna-partot, a Lánchíd a francia trikolór színeiben pompázott, szólt az a bizonyos nosztalgikus-negédes francia rockzene, amitõl Lovasinak borsózott a háta, de a tömeg engedelmesen hullámzott, mintha mindegy lenne, mit hall, mit kap, csak tapsolhasson. Átmenekültek a Marximba, ahol egy rövidnadrágos Lenin koldult szõrös lábakkal a falon, korsószám itták a rossz vörösbort, Lovasi pipája eltömõdött, gyúrtak egy szép, méretes jointot, és Lovasi ismerõse, aki pimaszul az anyag minõségét firtatta, szokás szerint rosszul lett, lógó fejjel ült a járdaszélen, folyékonyan beszélt, csak mozogni nem tudott, és így, a betonnak suttogva adta ki az instrukciókat, hívjatok taxit, nem kell parázni, ültessetek bele, a többit elintézem.
Lovasi is hazament, a postaládában fenyegetõ levelet talált, csúnyán fogod végezni, én már meg se átkozlak. Arra ébredt, hogy egy mozdony vágtat felé egy fekete alagútban, de neki úgy kell tennie, mintha a szobájában ébredezne, ketyeg az óra, betûz a reggeli nap, madárcsiripelés, kint a gangon a bal oldali szomszéd a jobb oldali szomszéddal beszélget, de mindez olyan lágyan, ernyedten valótlan volt, míg a halálvonat valóságosan ott dübörgött az agyában és a szívében.
Bevett két seduxent, és felhívta a nagybátyját, akihez máskor is fordult hasonló helyzetben, hogy beutalja egy vidéki rekreációs szanatóriumba, a nagybáty elõször látni szerette volna Lovasit, amirõl Lovasi sikerrel lebeszélte.
Már járt ebben a Balaton-felvidéki intézményben, egy pánikbeteg ismerõsét látogatta meg, aki a nagybátyja betege volt, és szpíddel cincálta szét az idegeit. Külön szobák a gyógyulni vágyó betegeknek, könyvtár, pingpongterem, hatalmas park évszázados fenyõkkel és gyönyörû panoráma a keszthelyi dombokra. A környezet tehát ideális, a kaja fölséges, a személyzet segítõkész, az orvosok kitûnõ szakemberek, csak egy a bökkenõ, hogy a kastély dugig van elmebetegekkel, vagy finomabban szólva, tompult, illetve instabil idegzetû személyekkel, akikkel naponta háromszor együtt kell étkezni és jelenlétük nem kerülhetõ el a tévészobában vagy a park murvával felszórt sétaútján sem.
Délben érkezett, gyorsan megebédelt, és lefeküdt aludni. Este kiült a teraszra, szecessziós naplemente, motoros sárkányrepülõ evickél az égen, hihetetlen volt, hogy tegnap ugyanekkor a Bastille ostromát ünnepelte a Bem rakparton. Egy sárga vászonnal borított tárgy állt a terasz közepén. Bekukucskált, mérõórák, fogaskerekek és rozsdás fém. Egy idõsebb úr telepedett mellé, Lovasi próbálta magát visszalassítani a nemfigyelésbe, de a lényeg valamilyen metakommunikatív kerülõ úton mégis eljutott az agyába: az õszes úr rokonai meghaltak, aztán a felesége is, a barátai is mind, és õ ebbe lassanként bele is nyugodott, de most legutoljára ugyanazon a héten elhunyt a közvetlen szomszédja, valamint a temetõkertész, aki a felesége sírját gondozta, körülbelül a két utolsó emberi lény, a Somodi doktort leszámítva, akivel kapcsolatot tartott fenn, különbözõ okból és különbözõ körülmények között, amire most nem térne ki, de mind a ketten elhaláloztak, mintha annak, akivel õ kapcsolatban áll vagy kapcsolatba kerül, netán csak szóba elegyedik egy közömbös szituációban, azonnal és automatikusan a halál fiává kellene lennie. Somodi doktor beutalta ide pihenni, de ezután Somodi doktor betegállományba vonult, azóta se látták, és sötét híresztelések kaptak lábra, hogy a Somodi doktor már sose fog praktizálni, mert a napjai meg vannak számlálva prosztatarák nevû betegségbõl kifolyólag.
Lovasi reggel megint kiült a teraszra, a nap éppen ellenkezõ oldalról sütött, mint este, két instabil avagy tompult idegzetû személy sakkozott a sárga monstrum mellett. Idõnként odacsoszogott egy nõ a vékonyabbhoz, nyilván a felesége, hogy bemenne a faluba neszkafét venni, mire a férfi azt válaszolta, öt perc, és kész vagyok. Ez a vékony, ideges ember amúgy is egyfolytában beszélt, kommentálta a lépéseket, de a beszédkényszer rafinériával párosult, az ellenfél lépéseit dicsérte harsányan: oda?, kiáltott fel, úristen, muszáj?, még ezt is?, megkaptam a kegyelemdöfést, nincs kiút!, nincs ellenszer!, aztán a válaszlépésbõl kiderült, hogy nagyon is számított ellenfele húzására, és nagyon is reméli, hogy van kiút és van ellenszer. Partnere vele szemben egy hatalmas, néma hát, és Lovasi, bár lehunyta szemét, a vékony ember egyre gyorsuló ciripelésébõl arra következtetett, hogy a néma küklopsz az idegesítõ szószátyárkodás ellenére hamarosan bemattolja, de a keszeg egyszer csak felpattant, és reszketõ hangon kijelentette, hogy ez nem méltányos, a küklopsz túl sokat gondolkodik, neki pedig be kell mennie a faluba neszkafét venni, összecsomagolta a sakk-készletet és távozott. A küklopsz ugyanabban a testtartásban maradt mozdulatlanul, a sakktábla hûlt helyét bámulta, mintha az üres asztalon akarna rosálni.
Lovasi besétált a faluba, a Tátika Presszó elõtt összetalálkozott a sokbeszédû, keszeg emberrel és neszkafés feleségével, és a férfi elmesélte, hogy õ már januárban tudta, hogy Franciaország fogja megnyerni a vébét, és bizonyítékként a trikójára mutatott, amin kék, fehér és piros pacák látszottak. Lovasi elismerõen bólintott, és egy nemlétezõ ismerõsére hivatkozva búcsút vett a házaspártól. A focipályán különbözõ korú gyerekek szaladgáltak, a nagyobbak a kisebbeket terrorizálták, Lovasi leült a padra, amit nyilván a nézõk használtak, ha a falu csapata hivatalos mérkõzést játszott, és elõvette Scott Fitzgerald könyvét: The Diamond as Big as the Ritz. Scott Fitzgerald immár kicsit ódivatú angol mondatai a néhány napja egy kelet-berlini panellakásban elsuttogott szerelmes szavak hatására átitatódtak erotikával és vággyal, elég volt az angol szavakra pillantania, és kéjes borzongást érzett, mintha nem is a kicsi Petrába, hanem az angol nyelvbe lenne szerelmes.
Visszagyalogolt a kastélyba, a gondnok épp levetkõztette a sárga viaszosvászonba burkolt tárgyat a teraszon, kiderült, hogy a monstrum egy házilag felújított régi távcsõ, amit az amatõr csillagász az igazgatóság engedélyével a teraszon állított fel. A fémkarra rögzített, tûhegyes ceruza a nap útját követve reszketeg kört rajzolt egy négyzethálós papírfecnire. A hold csak éjjel három után látható, mondta a gondnok, mert eltakarja a kastély északi szárnya, aztán letépte a papírfecnit és visszacsomagolta a gépet. Odagyûlt néhány labilis avagy eltompult idegzet, és kifejtették, hogy petíciót fognak intézni a fõorvos úrhoz, hogy távolítsák el a teraszról a betegek nyugalmát zavaró fémszörnyeteget. Az idõs úr, aki körül mindenki elhalálozott, tudni vélte, hogy éppenséggel a gondnok nyújtott be kérvényt, hogy pénzt szedhessen a betegektõl, akik bele kívánnak nézni a távcsõbe. Miután ezt megbeszélték, letelepedtek és csonkolásos rémtörténetekkel szórakoztatták egymást. Meglepõen tájékozottnak tûntek a témában, vég nélkül sorolták a szörnyûséges bûncselekményeket, majd megegyeztek ababan, hogy mindnyájan szívesen végignéznék ezen gyilkosok bármilyen módon és eszközzel végrehajtandó kivégzését, azzal elindultak vacsorázni. Lovasinak immár szembesülnie kellett a feltoluló kérdéssel, hogyan fogja mindezt kibírni két hétig. A vacsorához kolompszóval hívták a betegeket, és Lovasi szobájában az egyébként mûködésképtelen rádión egy felirat díszlett: halkan. Egyedül maradt a teraszon, nem volt éhes. Odament a távcsõhöz, mely közel hozza a csillagokat, benyúlt a hasítékon, és elcsavart egy gombot. Lenn a parkban középkorú házaspár vonszolódott az étterem felé. Meglepõ számban voltak a labilis és tompa idegzetek között házaspárok, ami a szanatóriumnak üdülõ jelleget kölcsönzött. A villámsújtotta tölgy kiszáradt csonkjai alatt araszoló pár különös státuszt élvezett, mert mind a ketten orvosok voltak, a férfi plasztikai sebész, a nõ fogorvos, akik valamiért, talán praktikus megfontolásból, egyszerre kaptak idegösszeroppanást, egyszerre változtak stabil idegzetbõl labilis idegzetté. A nõrõl mindenfelõl hatalmas, ernyedt húsok lógtak, férje szakmai inkompetenciájának élõ szobraként dülöngélt a murván, és Lovasinak, aki mindezt az ideges embertõl és a feleségétõl tudta meg ebéd közben (töltött dagadó), kialakult egy érzékeny hipotézise, de ahhoz, hogy ennek a hipotézisnek az igazságáról meggyõzõdjön, bele kellett volna kukkantania a plasztikai sebész szájába és szemrevételezni a fogazatát. A házaspár megtorpant a szanaszét meredõ, szuvas ágak alatt. Most már hárman álltak ott, a férj, a nej és a fa, valamire füleltek, valamit vártak, valami maradéktalanul lekötötte figyelmüket a nagy és tökéletes semmi közepén.
Lovasi visszaosont a szobájába, Fitzgeraldot olvasott, aztán elaludt. Álmában egy telefonból kiderült, hogy elõzõ éjjel, egy óra után, amikorról utolsó emlékei származtak, még számos helyen járt az éjszakában, ismeretleneket provokált és veszekedõket békített ki, szerelembe esett és szeretkezett, porig alázta a barátját és kiröhögte a pincért, úgy általában és összességében kiállhatatlanul és ellenszenvesen viselkedett és szeretettelenül és cinikusan, és dõlt belõle a beteges önutálat, amire válaszként nagyon erõsen elhatározta, hogy mostantól igenis megjavul. Ekkor viszont felébredt. Nem szerette a szájbarágós álmokat, mint ahogy nem szerette az önlelkükben dicsõséggel turkáló analitikus exhibicionistákat, meggyõzõdése volt, hogy minden lelki gyógyulás feltétele a kreatív elfojtás. Elfojtani, meggyógyulni. Belefeledkezni az egészségességbe. Kiment a teraszra, a hangulat gyökeres változáson ment keresztül. A gondnok a monstrum mellett állt tanári pózban, és elõadást tartott a tátott szájú betegeknek az éjszakai égbolt szikrázó tüneményeirõl. Az agyongyógyszerezett, labilis, illetve tompult idegzetû társaság sóváran figyelte, ahogy a felvakogó kérdések nyomán tudományos magyarázatot lelnek a Göncölszekér, a Fiastyúk, a Plejádok, a hullócsillagok és az ûrszondák, de még a vonyarcvashegyi Magyar Tenger diszkó legyezõszerûen körözõ fényei is. A tegnapi éjszaka olyan eseménydús volt, mondta a gondnok, hogy a holdra már nem maradt energiám, most meg még nem látszik a kastély falától, de el szeretné mondani, amit kevesen tudnak, hogy a hold nem halott, a hold él, víz van rajta, igaz, megkötve, vízjég formájában, azonkívül a mélybõl gázok törnek fel, átalakítják a felszínt, új kráterek és hegyek keletkeznek holdrengés és csuszamlások révén.
A villámsújtotta tölgyet magába szívta az esti pára, és nem lehetett tudni, hogy a sebész és a fogász ott áll-e még a korhadt törzsbe kapaszkodva - oda kéne lõni sörétes puskával, gondolta Lovasi. A gondnok azt állította, hogy házi készítésû távcsövével, amelybe többek között egy Zaporozsec kiszuperált ablaktörlõmotorját is beszerelte, leolvasható a keszthelyi dombra felkúszó autók rendszáma. Lovasi lemenekült a társalgóba, ahol viszont a tömbszerû ember beszélgetett a halottcsinálóval, elõször hallotta Lovasi a tömbhátú embert emberi nyelven megszólalni. Jövõre lebontom, brummogta, lebontom az északi szárnyat, tömbkarját a ping-pongterem felé lendítette, és toronyot rakatok a helyére, így mondta: toronyot, majd váratlan fordulattal áttért a gerelyhajítás témájára, azt állítván, hogy a gerelyhajítás forgó technikával, tehát a diszkoszvetés vagy a kalapácsvetés mintájára, azaz önmagunk körüli pörgéssel véve lendületet, sokkal eredményesebb lenne, de a sportág vezetõ egyéniségeinek, irányítóinak, élsportolóinak elemi és húsbavágó érdeke, hogy negligálja, agyonhallgassa, margóra szorítsa, nemlétezõnek nyilvánítsa a forgó technikás gerelyhajítók lázadó kis szektáját, akik már régen száz méter fölött dobnak, de legitimizálásuk alapvetõen felborítaná a gerelyhajításban kialakult hatalmi hierarchiát.
Lovasi lement a faluba, a Tátika presszó teraszán egy pesti ismerõse barátnõjével találkozott, akinek itt a faluban volt nyaralója, és épp a vonyarcvashegyi diszkóba készült a barátnõjével, Klárikával, és Lovasi nem tudott ellenállni a kísértésnek, pontosabban nehezen tudta elképzelni, hogy visszamenjen a szombat esti tébolydába, és csatlakozott hozzájuk. A vonyarcvashegyi diszkó amolyan régimódi, konferálós diszkó volt, a didzsé a számok között azt kiabálta, hogy azanyátok úristenit, meg na, ez most egy kurva jó szám lesz, meg hú, de kibaszott meleg van itt, aztán az est csúcspontjaként felrángatott két élemedett korú gogo-görlt a színpadra, letépte róluk a melltartót és "puszimanit" követelt a közönségtõl, amire a közönség ordenárén felüvöltött, és pénzzel hajigálta meg a meztelen néniket. Klárika a negyedik feles után a teniszkönyökérõl panaszkodott, sajog a könyöke, felfüggeszti a teniszezést meg a gyúrást egy idõre, Lovasi válaszképpen elárulta, hogy az õ lábujján pedig meggyûlt a körömágy. A nyolcadik feles után Klárika elmesélte, hogy múlt héten a vibrátorának leolvadt a mûanyag burkolata, szigszalaggal tekerte körbe, a régi vibik ott porosodnak a szekrény aljában, mert neki csak ez a kedvence, olyan orgazmusa van tõle, hogy kiég a biztosíték.
Lovasi becsempészte a lányt a szobájába, másnap vasárnap, nincs reggel vizit, de abban megegyeztek, hogy nem dugnak, csak beszélgetnek meg alszanak. Lovasi álmában megfordult, egyik keze a lány kezéhez ért és a lány leheletfinoman reagált, éppenhogy csak néhány sejtecske megmoccant az ujjában. Délelõtt megint szeretkeztek, aztán Lovasi ügyesen kicsempészte a lányt a parkon keresztül, és mikor egyedül maradt, halálos biztonsággal érezte, hogy már nem a berlini Petra, hanem a budapesti Klárika foglalja el szívében a legfelsõbb trónt. Látta is a jövõt Klárikával, látta, milyen boldogok lesznek, egybekelnek, gyerekük születik, és milyen kurva jó lesz ez az egész a Klárikával.
Lovasi teniszlábujja vörösre duzzadva lüktetett, szappannal kenegetve probálta a gennyet kiszárítani, sikertelenül. Klárika a délutáni szieszta ideje alatt újból belopakodott a szanatóriumba, és Lovasinak napvilágnál és józanul is meg kellett állapítania, hogy a Klárika egy kifejezetten jó nõ. És éppen most, mikor lassan megkedvelte az ideát, hogy a specialitások, a szabálytalan szépségek fogják vonzani, put it simply: a csúnya nõk, másképpen: az erõs alternatívák, amelyek kétes értékû perifériává züllesztik a centrumot, éppen most került a birtokába egy ilyen kisportolt test, ringó csípõ, a keblek édes és izgató halmai, a démonikus zöld szemek, na és a tökéletesre csiszolt, bársonyos bõr, hogy a simogató kézbõl azonnal ájulatos kéj nyilall a gyomorig. Most akkor ez lesz a csajom, ez a csupa imádnivaló közhely? Mobiltelefon, budai lakás és maffia-kapcsolatok? Klárika úgy beszélt a budapesti éttermi robbantásokról, mint baráti körének csínytevéseirõl, azonkívül négy nyelven beszélt, zongorázott és néhány éve még a junior úszóválogatott keret tagja volt - biztos, hogy nekem ezzel a csajjal kell járni?, kérdezte Lovasi, mert ebben a pillanatban egy vidéki elmegyógyintézet tompa avagy labilis idegzetû, ágrólszakadt lakójának látta magát, akihez egyáltalában nem illik a Klárika, ez a multifunkcionális, omnipotens szuperkéjnõ. Én, kérem szépen, be leszek itten hálózva, ha nem vigyázok, gondolta, résen kell lenni, vagyis nem szabad hiú ábrándokat kergetni, és nem szabad nyomulni, és nem szabad garanciákat követelni, és jövõt tervezni, randikat megbeszélni, és nem ajánlatos szerelmes szavakat suttogni a Klárikának a fülébe a teraszon az alkonyatban.
Lesétáltak a parkba, nyíltan egymásba karoltak, végül is látogatási idõ van, és a lány elmesélte, hogy gyermekkorában úgy mentek kirándulni, hogy lemezrõl elõre megtanulták a madárhangokat. A villámsújtotta tölgy környéke néptelen volt, fülledt tömbben nehezedett rájuk a délután. Kimásztak a kerítésen, lementek a borpincébe, a zümmögõ, kékesfehér neontestek közül fekete penészrongyok lógtak a plafonról, és a borfiú, mert unatkozott, elmesélte, hogyan zuhant nemrég egy felmosórongy nagyságú, nyúlós penész a német turistanõ dekoltázsába. Ez a borfiú illene inkább a Klárikához, gondolta Lovasi, alkarján táncoltak a pántos izmok, vidám volt és beszédes, azt is elmesélte, hogy most szerelt le, szakácsként szolgált Lentiben, ahol elsõre olyan zúzapörköltet fõzött, hogyha ledobták, derékig felpattant.
Lovasi kikísérte a lányt az állomásra, az állomás elõtti poros placcon álló Ford Ka alól kiskacsák totyogtak elõ. Lovasi egy mondatot formálgatott, amit a megfelelõ pillanatban a lánynak kívánt szögezni, valahogy úgy hangzott, hogy én azért egy kicsit meg vagyok hökkenve, de valahogy nem kínálkozott megfelelõ alkalom, kimentek a peronra, a lány az induló vonat ablakából arra kérte Lovasit, hogy ne keressék többé egymást - oké, válaszolta Lovasi, a vonat kihúzott, õ meg visszaindult a szanatóriumba.
A teraszon az amatõr csillagász a keszeg ember neszkafés feleségének mutatta a csövét, a nõ panaszkodott, hogy nem lát semmit, a csillagász a nõre nézett, és azt mondta halkan, hogy õ néha azzal is megelégszik, ha belenézhet. A keszeg ember meg a küklopsz ugyanakkor odalent a murvás sétaúton egymás felé közeledtek, a keszeg elõre nyújtotta a kezét, és azt kiáltotta boldogan, tehetségszagot érzek. Lovasi levetkõzött, és sajgó teniszlábujjával nem törõdve körbefutotta az alkonyba fulladó parkot. Beleszaladt egy vastag fonatú pókhálóba, a rémülten vágtató pókot lesodorta a nyakából, és úgy futott tovább, hogy az izzadt felsõtestén megtapadó háló foszlányai a légy- és lepkemaradványok csimbókjaival hosszan lengtek utána a fák között, mint az üstökös csóvája. Végigfutott az eliszaposodott tó partján, keresztültört a veteményeskerten, ahonnan valaha zöldséggel látták el a kastély konyháját, míg a kertészt egy reggel holtan nem találták a tört üvegû melegház paradicsomkarójába dõlve. A fák tövében rozsdás táblák hirdették, hogy valaha nevük is volt e fáknak, és e nevek tudója e tudást mással is meg kívánta osztani, nevezetesen a lábadozó elmebetegekkel, de a tudás betûit lemarta a rozsda, maradtak az üres táblák, a kudarcra ítélt akarás mementói.
Lovasi kiült az üres teraszra, a sárga nap a szürke hegyek mögött búcsúzkodott. Egy hirtelen szélroham nekicsapott egy madarat a kastély falának, lezuhant a keramitkockára, feltápászkodott, megrázta magát, körbesétált, szétborzolt tollait rendezgette, néhány méteres próbarepülést végzett, egyre magabiztosabban tekergette a nyakát, aztán hirtelen, mintha egy láthatatlan erõ rántotta volna fel, elrepült a hegy fölé. Elállt a szél, de azért mindig történt valami, kicsi epizódokból állt össze a természet nagyívû, hömpölygõ eposza. Lovasi meztelen karjára piros lepkeszar pottyant, megpróbálta lepöckölni, elkenõdött, erõs, vörös, levakarhatatlan foltot hagyott a bõrén. A természet idegesítõ, gondolta Lovasi. Rövidesen eljön a perc, ez a perc minden este kilenc óra nulla nullakor jön el, a fák sûrûjébõl elõront négyszáz kvadrilliárd szúnyog és a végítélet fekete seregeként átfurakodnak kulcslyukon, ajtórésen, szúnyoghálón, hisztérikusan zsezsegõ fürtként lógnak az ostorlámpákról és élõ gyolcsként bebugyolálják és elhomályosítják a derékmagasságban sorakozó kerti lámpákat. Aztán pontban tízkor egy kéz intésére visszavonulnak a fák közé, maguk mögött hagyva a pihegõ és vakaródzó emberiséget. Akkor vége, állnak a lombok, a hold vakít, nincs mit tenni. Szól a slágerrádió, a sarkon részeg üvölt. Leesik egy kép a falról, és az egész alázúdul az arctalan álomba.