VÖRÖS ISTVÁN

A jelen elfoglalása

Szögeket keresgéltem,
összefogni két deszkát,
a kerítésben, amikor
ráébredtem, hogy nem
otthon vagyok, és arra is,
hogy ettõl a pillanattól
kezdve itt vagyok otthon.
A március végi esõ, a jéggé
összeállt hó, a vaskályhában
ropogva égõ fenyõtobozok,
a kutya szemében valami
idegen, sárga szikra, a fakó
mókusok, a medvenyom
reggel a ház mellett, a rövidszavú
nehéz nyelv, amin jól
csak egypáran beszélnek,
a tompa morajlás a jövõ
felõl, eltörött gitár,
kaparós rozspálinka,
kézzel font kötelek,
folyópartról hordott kövek
és uszadékfa a ház falában,
zöld színû méz, az a különös érzés,
hogy saját lábamon állok
és a lábamon két számmal
nagyobb nemezcsizma, az
a különös érzés, hogy
a magam ura vagyok -
és a templom kisebb,
mint a házunk, állandóan
füstszag van benne, az
Isten kicsi, mintha
rajz lenne szakadt
papíron, a hófúvás,
a jég a tavon, az, hogy
egy dobozban a szögeket
válogatom, és látom,
ahogy lassan fölenged,
olvadni kezd minden. Meddig
tarthat ez? Belemerülünk
az óceánba, ahonnan jöttünk.
Két világ van és én
mind a kettõben otthon
vagyok, tiszteletes úr.
Az a különös érzés, amikor
az ostyát a nyelvemre teszi.
Így oldódik föl itt minden,
és egy mentõcsónakban
ülünk majd, vagy újra odahaza
a keskeny völgyben, és
egész nyárra be kell vegyük
magunkat a hegyek közé.
A szögeket válogatom egy
dobozban és a léceket
a kerítéshez, az erdõbõl
egy szarvas puha pillantása
kísér. Isten közel van, kicsi,
mint egy szög, mint a zuzmó
a szerszámoskamra oldalán.
Egyensúlyozunk a bizonytalanságban,
kilép a ház elé feleségem, letesz
egy vödör salakot, amit a
kályhából kotort ki. Zsebemben
kemény magokból és csontokból
fûzött lánc, amit hamarosan
neki adok. A szög elgörbült,
mielõtt megérintettem volna,
lement a nap. Sítalpon indulok
a helyi bábáért. Csíkok vannak
az arcára húzva, mikor a kunyhó-
jába lépek. Kinyit egy szelencét.
Onnan hallatszik a dob és a
tánc, a kiabálások, onnan jön
a meleg, onnan jön a fény,
segíti kifelé mászni fiamat
a föld gyomrából, ahogy
a hasat nevezi, mikor két
tenyerét ráfekteti, segíti
kimászni a fekete és piros
nemlétbõl, mondja,
és int, hogy a késemmel
vágjam el a barnás kötelet,
segíti kimászni a fekete-
fehér nemlétbe. Fölmutat
egy hatalmas májat is. Ezt
meg kell enni vagy el
kell ásni. Fát ültetünk fölé.
Aztán megkóstolom a tejet.
A még le nem taposott földre
köpöm. Megszûnik a billegés,
amit a hajóút óta érzek.
Hátamon fekszem éjszaka,
és hallgatom, ahogy lélegzik
a föld.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/