KÕRÖSI ZOLTÁN

Nagybudapesti Szerelmes Regény
(részlet)

Minek az olyasmiben hinni, ami mindenütt ott van.

Az ezerkilencszázkilencvenhetes esztendõ októberében, nevezetesen október végén, egy hétfõi napon, késõ délután egy szürkére mázolt, ponyvával fedett rakterû IFA teherautó száguldott nagy sebességgel a budapesti Andrássy úton az Oktogon felõl a Hõsök tere irányába.
(Andrássy út: Kõmíves utca, Maurer Gasse, Ellenbogen Strasse, Könyök utca, Sugárút, Radial Strasse, Andrássy út, Sztálin út, Magyar Ifjúság útja, Magyar Népköztársaság útja, Andrássy út.)
Három férfi ült a vezetõfülkében. Az egyikük a kormánykereket markolta, nagydarab, kövér ember, igazi behemót. Középütt a második, vékony csontú, keskeny vállú férfi, mintha valami olaj vagy zsír fényesítené a haját, vállain fehér pöttyökkel a hulldogáló korpa. A harmadik az ablaknál ült, tömzsi, bajuszos, fekete ember, a haja, mint a drót, az a fajta, aki soha nem tud úgy borotválkozni, hogy máris ne sötétlene borosta az álla körül.
Kora reggel, szinte még hajnalban, amikor a negyvenhetes villamossal zötykölõdtek ki a Körtérrõl végig a Fehérvári úton, akkor csupán ketten voltak: a vékony csontú, keskeny vállú és a bajuszos. Rázkódott a villamos, zörögtek a maszatos, foltos üvegek, lengedeztek a megfeketedett bõrfogantyúk.
Rázkódott a két férfi is, bámulták az út menti szürke szalagházakat.
Micsoda reggel!
Feljött már a nap, és az éppen ébredezõ városban tárva-nyitva álltak az ablakok, hiszen annak ellenére, hogy október végét jelezte a naptár, igazán nem õszt mutatott az idõ. A fák is, alig-alig hullt le még levél. Olyan langyos volt a levegõ, akár egy nyári nap kezdetén, valószerûtlenül kéken ragyogott az ég, s ha messzebb feltûnt néha egy-egy felhõfodor, azonnal tovasodródott, vagy egyszerûen feloszlott, eltûnt, mintha odafent egy másik szél fújt volna, pontosabban ott fent fújt volna a szél egyáltalán, mert a házak között állt a levegõ, a Fehérvári út macskakövein is éppen csak az elrobogó villamos kavarta föl egy pillanatra a sínekhez, a járdaszigetekhez ülepedett szemetet, de a kelenföldi parkok fáin már moccanatlanok maradtak a kókadt, poros lombok, meg se rezdültek a megtépázott bokrok, elhalt közöttük a zakatolás.
Egyforma a reggel és a hajnal.
Fél órája, amikor a férfiak a villamos megállójában találkoztak, még ilyen volt a Körtér is: a függönyök és a redõnyök mögött talán ébredeztek a környékbeliek, az utcán viszont alig-alig tûnt fel valaki, a hetes busz üresen zörgött el, mint ahogy a már nyitva tartó lámpafényes boltok pultjainál is csupán az ásítozó alkalmazottak ácsorogtak. Kutyasétáltatók, a napfelkeltét nehezen kiváró magányos öregek, korai bevásárlók, késõi hazatérõk. Ilyenkor még könnyû átvágni a téren, forgalom sincs, csak mintha messzebbre húzódnának a házak, talán a csend teszi, tágasabb a tér, vagy csupán a napsütés, igazán, mintha a nyár tért volna vissza.
Állt az a tömzsi, dróthajú ember a villamosmegállóban és várakozott. A Takácsot várta, a Takács Jóskát, akivel még a Szerszámgépipari Mûvektõl ismerték egymást, ha nem is együtt, de ugyanabban a mûszakban sok-sok éven át, s akivel tegnap délután akadt össze a Városligetben. Õk éppen jöttek ki az Állatkertbõl, a Takács meg ott állt a mindenféle gyerekjátékokat és kazettákat árusító bódék elõtt, mintha csak rájuk várt volna.
Azt, hogy az Állatkertbe mennek, tulajdonképpen nem is õk találták ki.
Szombaton a tömzsi ember a Nyugati pályaudvar aluljárójában találkozott egy asszonnyal, aki valamikor a szerszámgépiparinál a bérszámfejtésen dolgozott, s aki aztán, mint elmondta, a nyugdíj után az állatkerti pénztárnál lett részmunkaidõs. Csak a télig, de az is valami. És hozzátette, mindjárt ott, az aluljáróban, hogy jöjjenek csak ki bátran mind a hárman vasárnap délután, majd õ beengedi õket, tudja, hogy egyáltalán nem mindegy az az ezer forint, merthogy legalább annyi a belépõ egy családnak, persze nekik erre ne legyen gondjuk, ott ül, na nem a fõbejáratnál, kanyarodjanak hátrébb, a vízilovak felé, nem lehet eltéveszteni.
Jöjjenek csak, Laci, jöjjenek nyugodtan!, mosolygott, s mellé legyintett is egyet, mutatva, ebbõl aztán nem lehet probléma, és az ember legalább ennyivel segítse a régi munkatársait.
Laci már az ajtóban találta a feleségét.
Felmegyek a Toldiékhoz, mondta az asszony, éppen jó, hogy jöttél, meg akarom nézni a sorozatban a Bessenyeit.
Úgy csinálsz, mintha nem láttad volna még, morogta Laci.
Most hal meg, magyarázta az asszony.
Jó, bólintott Laci, nekem aztán mindegy. Holnap pedig elmegyünk az Állatkertbe.
De az asszony arra már nem is figyelt, szaladt föl a negyedikre.
Vasárnap reggel viszont õ volt, aki elõhozta a kirándulást. Hogy tudja-e a Laci, mennyibe kerül három belépõjegy az Állatkertbe, és mibõl gondolja azt, hogy nekik éppen erre volna pénzük, vagyis ha másra sincsen, miért éppen most lenne, különben is, a gyerek még túl kicsi ahhoz, hogy elcsodálkozzon az állatokon, neki pedig akad jobb dolga is.
Dolgod?, kérdezte értetlenül Laci.
Hát van az is, ha kell, rántotta meg a vállát.
Amikor pedig a Laci elmesélte, mit ígért a pénztárosnõ, akit még a gépgyárból ismert, a felesége nevetni kezdett, és valami olyasmit mondott, hogy kár, hogy az ígéretekkel nem lehet bevásárolni a boltban, õ például szívesen átmenne ide a Kaiser áruházba, és ígéretekre kipakolná az egészet, legyen elég annyi, nagyon jól tudná, mit kezdjen vele.
Így történt aztán, hogy jócskán elmúlt már dél is, mire az Állatkerthez értek. A négyes busszal utaztak: Lacin kihajtott gallérú fehér ing, sötétkék nadrág, a feleségén lépésbetétes harisnyanadrág, fehér szandál, fehér retikül, mûanyagból készült borostyán nyaklánc. A gyereken az a kötött kezeslábas, amit a földszinten lakó tanáréktól kaptak ajándékba.
Sütött a nap, a bejárattal szemközt léggömböket árult egy férfi, ütött-kopott gázpalack mellett ácsorogott, és néha felemelte a karját, a csokorba fogott lufikat, mintha már nem is tudná tartani õket, annyira akarnának felrepülni.
Jó napot, Laci, mosolygott ki a kisablakon a régi gépgyáras asszony. Látom, látom, csak eljöttek.
És integetett a kezével, hogy ne álljanak meg, minden rendben van, menjenek tovább. Jobbra kanyarodtak elõször, a vízilovak, zsiráfok, antilopok felé, megnézték a tevéket, s aztán sétáltak lassan visszafelé a majmokhoz, jegesmedvékhez, fókákhoz. A tó partjánál Laci perecet vett a gyereknek, nevettek, hogy a fogatlan szájacskájával úgy szopogatja azt a sós rudat, mintha cumi volna. Azon is nevettek, hogy a sziklák itt nem is kövekbõl vannak, hanem betonból, vagy ki tudja, valami mûanyagból.
Amikor már visszafelé ballagtak, elmentek a tigrisek, a medvék elõtt, Laci megállt a kenguruk kifutójánál. Lerakta a nyakából a gyereket. Elolvasta a feliratot: szürke óriáskenguru.
Hogy milyen furcsa, hiszen az a kenguru nem is óriás egyáltalán.
Álltak az aszfalton, a hátuk mögött elzörgött a pónilovas fogat. Gyerekek ültek a kocsin, szorosan összezsúfolódva, a póni nyakán rojtos, színes fonatos bõröv, csengõ csilingelt, pedig az a lovacska egyáltalán nem látszott vidámnak.
Laciék benéztek a dróthálón túlra, a fonnyadt bokrok meg a nyírfák alá, hogy hol lehet, mit csinál most az a szürke óriáskenguru. Aztán meglátták hátul, egészen a falnál, csupán a mancsa meg a pofája, a nedves orra látszott ki a gödörbõl, amit a homokba kapart. A nagy barna szeme éppen olyan volt, akárha egy gyerek bámulna ki onnan. A mancsa meg mint egy kicsi kéz. Miközben nem volt talán tíz méterre sem, ott csattogtak egyre-másra a Nyugati pályaudvarra a vonatok, és a másik oldalon, hátuk mögött a Városliget, autók és árusok, sétálgató emberek, hangszórókból a zene.
Az a kenguru pedig, Ausztráliából, csak feküdt a beültetett nyírfák alatt.
Álltak ott hárman, középen a gyerek, fogták a kicsi ujjait, a puha tenyerét.
Akkor történt, hogy a Laci rugdosni kezdte a dróthálót.
Nem mondott semmit, hogy mit gondol, vagy hogy akar-e valamit egyáltalán, elõbb csak nekidõlt a kerítésnek, mint aki elfáradt, aztán így, elõregörnyedve, a cipõje orrával szaggatta a drótot a vasoszlop mellett, rugdosott. Mint aki nem is tudja egészen, hogy mit tesz.
A felesége meg rángatta, éppen az hiányzik, hogy jöjjenek az õrök, miért nem lehet úgy viselkedni, mint a normális embereknek. Nézze meg a széttépett drótszálakat.
És a kettejük között állt a gyerek. Hiába volt a kiabálás, a rugdosás meg a rángatás, egyáltalán nem sírt, bámult az apjára nagy barna szemekkel.
Így aztán nem is a vízilovas kapunál mentek ki, és a hajdani szerszámgépiparis nõtõl el sem búcsúztak. Viszont alighogy kiszaladtak a fõbejáratnál és átsiettek az úton, ott állt az egyik bódé pultjára támaszkodva a Takács. Sõt, õ már nyilván elõbb is észre vette Laciékat, mert integetett nekik, jöjjenek közelebb, mondani akarna valamit. Akkor mesélte el, hogy micsoda szerencse, hogy éppen így, ilyen véletlenül összeakadtak, mert holnap reggel volna egy alkalmi munka, nem sok, persze, és talán nem könnyû, ezt nem állíthatja, de az árát jól megfizetik, beleértve a felejtést is, ha érti Laci, mirõl beszél. Hogy egészen kint, Albertirsa felé van egy telephely, valami mûanyag fröccsöntõ üzem, oda kellene elmenni, felpakolni és elszállítani a szemetet. Gyors és tiszta az ügy. Emlékszik õ Lacira, azért is örül, hogy összehozta õket a véletlen. Nyilván nem lenne rossz egy kis pénz, és szerinte Laci, ha arról van szó, hallgatni is tud. Ha van kedve, most mondja meg, aztán találkoznak másnap kora reggel a Körtéren a negyvenhetes megállójánál.
Így történt, hogy ezen a reggelen aztán zakatolt a villamos, zötyögött rajta Laci és Takács, megmaradt a tenyerük nyoma az ablaküvegen. Nézték a házakat, aztán már csak kerteket, a nagyra nõtt, virágos fákat, üres telkeket, rozsdás tartályokat, a bezárt gyártelepeket.
Jó munka lesz, mondta Takács. És a pénz miatt se aggódj. Ezeknek a fröccsöntõknek annyi a pénze, mint a szar, nem is tudják, mit kezdjenek vele. A vásárosoknak is, meg a butikokba szállítják az áruikat. Innen a teleprõl kell elhozni a hulladékos hordókat, délutánra már elfeledheted az egészet.
Hullámpala volt a telep kerítése, azon belül rudakra acélhuzalt feszítettek ki, lánccal ráfûzve két farkaskutya. Összecsattantak a vaskarikák, ahogy az állatok az udvart elválasztó dróthálónak ugrottak.
A mûhelyben elõször leültették õket.
Várni kell, azt mondták. Korán jöttek, még csak most indult be a munka, majd ha megtelik az összes hordó, akkor lehet pakolni. Vagyis hogy van itt más, szóltak mindjárt rájuk, ha már itt üldögélnek, kapkodják le inkább szépen a teherautó platójáról azokat a dobozokat, vigyék be, úgyis ott kell etetni a gépet.
Ponyvás IFA állt a mûhelykapu elõtt, az udvaron, arról kellett leszedni a dobozokat. Barna, széles ragasztószalagokkal becsíkozott nagy kartonok voltak, aztán mégis olyan könnyen megemelték, mintha üresek lettek volna, egykettõre átrakták a gépekhez az összeset. A ragasztócsíkok viszont olyan erõsen fogták, hogy késsel kellett egyenként felvagdosni õket.
Kicsi fehér szobrok, minden dobozban összerakva szépen, mûanyag szobrocskák, de nem az egész alak, mindössze valami talapzat, és rajta a mell, a váll, a nyak és a fej.
Ez a Lenin, mondta Takács.
Mert az volt tényleg, a Lenin. A kopasz feje, a bajusza és a szakálla, és lejjebb valami nyakkendõ, ing és zakó, persze az egész elvágva a mellénél, onnan meg, mintha egy fehér tégla volna, négyszögletesen végzõdött. Fehér, könnyû mûanyagból, viszont még a pöttyök is a nyakkendõn, a bajusz szõrszálai, a szempillák. És a tégla alján egy felirat: V. I. Lenin, talán hogy az is megismerje, aki nem látta volna még ezt a kecskeszakállat, a magasra nõtt homlokát.
Akkor jött hozzájuk a mûhely túlsó falától, a gépsor végétõl egy piros-kék kezeslábasba bújt munkás. Az orra is piros volt, a szeme pedig kék.
Készen vannak a beállítások, mutatott a gépre egy kulccsal. Bekapcsolom, aztán kezdhetitek.
Mit kezdhetünk?
A munkát. Az egyikõtök kiszedi az anyagot a dobozokból, berakja itt a gépsor elején ebbe az etetõbe. A másik ember meg oda, a végére áll, és ott szedegeti el a kész darabokat. Világos?
Ha mondja, akkor világos.
Zúgott a gép, visított, néha még recsegett is, mintha rögtön szét akarna esni. Felvágni a dobozokat, berakni a Lenineket az alumínium vályúba. Röpködtek a fehér forgácsok, szállt a por, kiszáradt a száj, a haj kifakult.
Viszont a Leninek, azok nem akartak kifogyni a dobozokból.
És a gépsor másik végén, ahová a Takács állt, hirtelen valami figurácskák bukkantak elõ. Egy koppanás, aztán leszánkáztak a bádoglemezen a görgõkig, ott kellett a Takácsnak bedobozolni õket. Egy sor figura, egy réteg selyempapír, tíz darab egy sorba, tíz sor jut minden dobozra.
Szúrt az izzadtság az orr tövében, de viszketett még a nadrág alatt is, az ing gallérja pedig úgy megkeményedett, mintha gipsz fogná körbe a nyakat. Akkor már olyan volt az egész mûhely, mintha hó hullott volna keresztül a hullámpalán, apró és szúrós, recsegõ hópelyhek, egyre több és egyre több, befolytak a cipõbe, de talán még a bõr alá is.
Te, hát ennek meg még lova is van!, röhögött fel Takács, ahogy az õ oldalán az elsõ szobrocskák kipotyogtak.
Odaállította a gép szélére. Úgy zötykölõdött, mintha a fehér mûanyag lova rúgkapálna alatta, még a betûket is nehéz volt összeolvasni a kicsi talapzaton.
A honfoglaló, mondta Takács, a kezét a szobor alá tartva, hogy oda zuhanjon, ha már le akar pottyanni.
Mert hát õ volt, tényleg, az Árpád fejedelem. Lovon ült, a fején tollas páncélsisak, egyik keze a kantáron, a másikban egy buzogány, könnyedén a nyereghez támasztva, hószín fehér mûanyagból, frissen, csak úgy ragyogott. A ló patáinál lépcsõk is, az alsó fokon pedig a felirat.
Nézték, a gép ütemére miként rázza a buzogányát, aztán hogyan dõl Árpád fejedelem lovastól, sisakostól az eléje tartott tenyérbe.
Csaknem dél volt már, amikor újra jött a piros-kék munkaruhás ember.
Gyertek, intett. Ihattok, meg van itt valami ennivaló is.
Az udvaron ültek le, az IFA mellett. Sütött rájuk a nap, sárgán folyt le a fény a fehér hajukon.
Távolabb, biztosan egy kéménybõl, nagy, szürke bodros füst szállt fel az égre. Felemelkedett, aztán nem mozdult. Ott lebegett, meg se moccant, még az alakja sem változott.
Vizet ittak, mûanyag palackból. Átsütött rajta a nap, apró szemcsék csillantak meg benne, mintha mûanyag darabkák szállnának, le és föl, le és föl, szakadatlan.
A két farkaskutya a napon feküdt. Mozdulatlanok voltak, mintha még a horpaszuk se moccant volna egyáltalán. De a szemük nyitva, bámultak mereven elõre.
Délután ürült ki az utolsó Lenines doboz. Az új kartonok pedig olyan magasan álltak, a bejárat mellett elborították a teljes falat, fehér dobozok, egytõl-egyig széles, barna ragasztószalagokkal átfogva szépen, akárha kereszttel volna megjelölve mindegyik.
A Takács nekitámaszkodott a gépnek, az meg csak sivított, zörgött egyre, rázta a vállát.
Jött a munkás, leállította a motort.
Na, akkor most már összegyûjthetitek a hulladékot. Az IFA mellett vannak a hordók, itt a két lapát, és rakhatjátok.
Hasas, szürke mûanyag hordók voltak, olyan fajta, aminek csatos fémpánt szorítja le a fedelét, hogy légmentesen zárjon. Lapátolták a sok fehér forgácsot, mintha bokáig a hóban állnának.
Közben megjött az IFA sofõrje is, Lajos, így mondta, így hívják. És hogy színültig töltsék azokat a hordókat, de még tapossák is meg, és csak azután pattintsák rá a fedelet. Mert hiába ássa el az ember az ilyen mûanyag hordót, felúszik a föld felszínére, mintha nem is kövek és göröngyök volnának körülötte. Néha a föld is csak olyan, mintha vízbõl lenne, vagy folyékony sárból, ledobsz a mélyére valamit, aztán mire újra arra jársz, láthatod, ott úszik a bokrok között.
Leszíjazták a ponyvát, aztán elõre ültek a Lajos mellé a fülkébe.
Söpörjétek le magatokat, mielõtt beszálltok, nézett végig rajtuk. Úgy néztek ki, mint akikre ráfagyott a meszelés.
Kikanyarodtak az útra. A két farkaskutya hörögve ugatott utánuk, össze-össze csattantak a láncokat tartó vaskarikák.
Laci ült az ablaknál, a halántéka oda-odaért a langyos üveghez.
Hová megyünk?, kérdezte Takács.
Nem kell mindent tudni, bámult kifelé Lajos. Megyünk ki a zöldbe. Mogyoród mellé. Jó helyre.
S közben bent jártak akkor már a városban, a legnagyobb forgalomban, döcögött az IFA végig a Körúton.
Mogyoródnál van a Forma egyes versenypálya, mondta Takács. Tudjátok, az autós versenyek. Azt mesélik, hogy az a brazil világbajnok, az Ayrton Senna a versenyek elõtt ki szokott menni a faluba, hogy a kocsmában igyon egy sört. Minden egyes verseny elõtt. Merthogy úgy brazil az, ahogyan én vagyok. És igazából a nagyapját Széna Antalnak hívták, és néhány szót még õ is tud magyarul.
Az Ayrton Senna már nem is él. Meghalt egy balesetben, szólt közbe Laci.
Lehet, rántotta meg a vállát Takács. Én csak azt mondtam, amiket mesélnek. Mert talán nem is halt meg igazából, csak elege lett az autóversenyzésbõl. Az is lehet, nem igaz? Szerintem egyszer úgyis mindenkinek elege lesz.
Hirtelen szinte egészen besötétedett, úgy elborult az ég. Füstös, gomolygó pára nyomult a házak közé. Budáról, a hegyek felõl kékesszürke, puffadt felhõk ereszkedtek alá, s elõbb csak szemerkélni kezdett az esõ, apró cseppekben, de olyan sûrûn, mintha nem is esõ, inkább valami permet volna, ami behatol a kabátgallérok alá, átszivárog az ajtók és az ablakok eresztékein, nyirkos hidegséggel szívódik a ruhákba, a falakba, a papírlapokba, aztán már zuhogott is, nagy, keményen toccsanó cseppekkel, zuhogott csak, esett az esõ.
Ez a legrosszabb, bökött állával az út felé Lajos. Amikor esni kezd. Olyan ez a sár, a felázott por és mocsok, mintha nyálkás lenne az út. Csúszik, mint az istennyila.
Az Andrássy út végénél jártak, csaknem a Hõsök terénél, a lámpánál, amikor észrevették, hogy a múzeum sarkánál tányérsapkás figurák mozgolódnak.
Már csak az hiányozna, hogy megállítsanak, szitkozódott Lajos.
A gázra lépett, hogy átcsúszhassanak a pirosra váltás elõtt, és jobbra rántotta a kormányt is, hogy így kerülhessék meg a teret. Talán az ócska gumik vagy a túlzott sebesség miatt, ahogy olyan hirtelen taposott a pedálra, mindenesetre az IFA egyszerre kipördült, és õk ponyvástól, hordóstól máris a rácsos mintájú téren siklottak tovább. Forgott velük a teherautó az esõtõl csillogó márványon, miközben persze hiába kapaszkodtak a fülkében mindenbe, ami a kezük ügyébe került, mert egyre csak egymásnak ütõdtek, hogy aztán egy éles csattanással hirtelen megálljon az egész, az IFA is és körben az összefolyó oszlopok és fények és esõcseppek, és a nagy csikorgás és kiabálás után csend legyen.
Olyan csend, mint amikor megroppan valami, mondjuk egy roskatag fal maradványa dõl le néhány utcával odébb, vagy egy korhadt törzsû fa fordul ki a földbõl, hogy minden feltûnés nélkül a sárba feküdjön, még az ágai sem törnek szanaszét, nincs is más, csupán ez a roppanás, s nem hallatszik se a motorok zúgása, se szirénavijjogás, nem kopognak lépések és nem kiált fel senki, és aki szólna is, inkább visszatartja még a lélegzetét, mozdulatlan marad, ameddig csak lehet.
És ahogy Laciék felnéztek, hát láthatták, hogy a teherautójuk egy kõnek, egy lépcsõs talapzatnak ütközött.
A talapzatról egy lovas vitéz szigorú tekintete nézett le rájuk, egy páncélsisakos lovag, akinek a kezében egyszer csak megmozdult a vezéri buzogány, és a sisakos vitéz tekintete most már nem csupán szigorú volt, de haragos is, egyre haragosabb, ahogy összevonta a szemöldökét, és a száját is összeszorította, mint aki éppen kiáltani készül.
És láthatták, hogy ez ugyanaz az Árpád vezér, mint aki százszor és ezerszer is kipotyogott a gép száján, hogy a Takács selyempapírok közé illesztve bedobozolhassa, bizony, ugyanaz az Árpád fejedelem, a haragos tekintetû honfoglaló, csakhogy most már nem volt ám egyedül, mögötte ott sorakozott a serege is, zászlós, kardos lovas vitézek, akik csupán a jelre vártak, hogy a betolakodó teherautóra ronthassanak, miközben a fejük fölé magasodó hatalmas kõoszlopról gyanúsan billegve nézett alá egy kitárt szárnyú, harcias angyal, maga Gábriel, a gyõzedelmes, a kezében aranyszínnel világító, kettõs kereszttel, hol elõre hajolt, hol hátrabillentette magát, talán hogy biztassa és védelmezze õket a csatában, vagy harcra készen várakozva, figyelmesen, hogy odafentrõl õ is lássa majd a hadba hívó jelet.
Mire vársz, tûnjünk el, amíg lehet!, üvöltött fel akkor Takács, és a Lajos, mint aki erre ébred, hirtelen ocsúdott fel, indított azonnal, szinte kitépte a sebességváltó kart, recsegtek a fogaskerekek.
A vezérek talapzata mögül két díszegyenruhás õr bukkant elõ, sápadtan bámulták az IFA orrát és a márványlapot. A földön pedig két fatusás puska hevert.
Gyerünk!, ordította Takács.
Tolattak, és aztán indulás, már száguldottak is ki a térrõl.
Bõgött a motor, és talán eloldódhatott, mert a hátuk mögött egyre csak csattogott a ponyva, és a hordók, mint valami mély hangú dobok, egymásnak ütõdve pufogtak a rázkódástól. Recsegett és zakatolt körülöttük minden, de õk csupán ültek mozdulatlanul, mert moccanni sem tudtak, és szólni sem, át a városligeti tó fölött, a hídon, száguldottak egyre gyorsabban, ahogyan az IFA bírta.
Jönnek?, nyögte ki végül Takács, de a tekintetét nem is emelte fel.
Kik?
Hát a rendõrök. Akik ott álltak.
Nem látom õket. Nem is voltak ott rendõrök sehol.
Az a baj, hogy én sem látok semmit, csak ezt a rohadt esõt, nézett a visszapillantó tükörbe Lajos.
És akkor, ki tudja honnan, egy alak ugrott eléjük. Éppen az IFA elé.
Zuhogott az esõ, és hiába volt máskülönben nagy forgalom, abban a pillanatban végig a felüljáróig üres volt az út, sehol egy ember, sehol egy autó, ám az az alak hirtelen mégis a teherautó elõtt termett. Nem volt több, csak egy tompa huppanás és a kerekek csikordulása, ahogy a Lajos félrerántotta a kormányt.
Ezt éppen csak megúsztuk!, ordított fel újra Takács. Két kézzel támaszkodott a mûszerfalnak, a lábait is kifeszítette.
Nem úsztuk meg. Egyáltalán nem. Egy asszony volt, mondta Laci. Egy teljesen meztelen asszony, aki elénk szaladt.
Hülye vagy.
Láttam a melleit, a barna szemét! Olyanok voltak a mellei, mint két lámpa. Világítottak a mellei!
Marhaság, rázta meg a fejét Takács. Marhaság, nem láttál te semmit. Örülj, hogy elkerültük.
A Lajos szorította a kormányt, kifehéredtek az ujjai. Száguldott a teherautó kifelé a városból.
Egy állat volt az, szólalt meg végül. Valami nagydarab szürke dög. Láttam a lebegõ füleit, a szõrös pofáját meg a mancsát is. Úgy tartotta elõre, mintha egy gyerek keze volna.
Egy állat?, kérdezte Laci. Az nem lehet. Hiszen én láttam az arcát, láttam a melleit.
Egy állat. Láttam a farkát is.
Egy erdõnél álltak meg aztán. Sötét volt, ráhajoltak az ágak az ablakra, de körben, mintha nedvesek lettek volna, úgy fénylett a fák törzse.
Lajos leállította a motort, lekapcsolta a fényszórókat is.
Gyerünk, hátul vannak a szerszámok, tûntessétek el gyorsan a hordókat!
Kis domboldal volt, az aljában kezdték el a gödröt ásni, hogy aztán ráomlaszthassák a földet. Gyökerek, kövek, meg-megcsikordult az ásó.
Csúszkált Laci keze, hiába az esõ, száraz volt a tenyere.
Egyre mélyebb lett a gödör.
A Lajos egyenként gurította le a hordókat, aztán leszedte a ponyvát is, ne ismerhessék meg a teherautót, ha talán a rendszámát nem tudták megjegyezni. Körbejárta a lökhárítókat, a hûtõrácsot, de sehol nem volt még egy horpadás sem.
Jó kis gép ez!, döngette meg a fülke falát. Öcsém, ez volt ám! Az NDK-ipar!
Addigra ott lent, a gödörben már úgy érezték, mintha nem is a földbe vagdosnák az ásót. És a cipõjükkel is, akárha valami hideg vízben állnának.
Te, Lajos, világítsál ide!, kiabált fel Takács.
Laci meg csak ásott tovább, dolgozott szótlanul, mint aki nem is veszi észre, hogy bokáig vízben tapicskol.
Szórjátok le a hordókat, aztán pucoljunk innen!
Térdig is érhetett a víz, mire az utolsó hordót a gödörbe gurították. A karjánál fogva kellett Lacit kihúzni, aztán leomlasztották a dombocska oldalát, rá a hordókra. Fröcsögött a sár.
Na, tûnjünk!, indította be a motort Lajos. Felkapcsolta a lámpát: a sárga fényben megint olyan volt a kicsi erdõ, mintha a fák aljánál is valami agyagos víz folydogálna.
Rohadt egy nap, az már biztos!, rázta meg a fejét.
Lassan, óvatosan farolt ki a fák közül a mûútig. Potyogtak az aszfaltra a gumikra tapadt göröngyök.
Mi lesz, ha nem marad abba?, szólalt meg hirtelen Laci.
Mi van?, nézett rá Takács.
A víz. Ha nem marad abba. Ha csak egyre folyik majd abból a gödörbõl kifelé.
Marha.
Mentek, hagyták, hogy a letekert ablakokon bevágjon a levegõ, döcögtek visszafelé a városba.
Hol akartok kiszállni?, kérdezte Lajos.
Nekem jó lesz az Árpád hídnál. A Lehel útnál, ott jön a villamosom.
Itt a pénz. Tedd el. És tudod, nem is történt veled ma semmi.
Állt Laci az üres utcán, nézett a távolodó IFA fényei után.
Fölötte a csillagok, körben meg a sötét. Mert most sem fújt a szél, de addigra odafönt valahogy mégis eltûntek a felhõk.
Aztán felült a villamosra, és az arcát a hûvös ablakhoz nyomta. Amikor pedig felállt, csupán egy alaktalan maszat maradt utána az üvegen.
Nem volt vele senki az úton, csak elõtte és utána az árnyékok.
Mint valami nesztelenül suhanó állatok.
Kutyák, farkasok, vagy ki tudná, mi lehet, talán csak a képzelet.
Laci halkan nyitotta ki a lakás ajtaját, nem akarta, hogy az asszony és a gyerek felébredjenek. Ahogy a konyhába ért, az is olyan volt, mintha valami nyálkás állat simult volna a lábához.
Az asztalra dobta a pénzt, aztán kapcsolta fel villanyt.
Állt a kövön mindenhol a víz, a tûzhely alatt is, a kredencnél, és a bejáratnál már majdnem a küszöbig ért. Pedig a csap el volt zárva, még csak nem is csöpögött. És a mosogató is egészen tisztára törölve. Mégis: víz állt mindenütt, sárgás színû, rengeteg víz, mintha alulról jött volna, valahonnan a kövek közül, lebegett rajta a konyhai lámpa tükörképe.
A szobában pedig üres volt az ágy, lesimítva a lila ágytakaró szépen. A kiságy a sarokban, mint valami gazdátlan kicsi ketrec.
És ahogy állt a Laci ott, nézte a vizet, hallgatta a csordogálást, de még mozdulni sem tudott, csak halk motoszkálást hallott odakintrõl. Nem is az ajtó, a kulcs volt, hanem amikor egy kicsi állat keres utat magának. Aztán meg már érezte is, ahogy a kezéhez ér. Finoman, s aztán már el is húzódott tõle.
A felesége volt. És a vállán, odafeküdve, ahol olyan vékony a csont, nyitott szájjal aludt a gyerek.
És akkor az asszony nem szólt egy szót sem, csupán intett a férjének, mutatta, a konyhai villanyt is kapcsolja le, minek égjen hiába.
Így mentek ki, szótlanul, végig a gangon, hangtalan ki az utcára.
Aztán eltûntek abban az éjszakában, ahol olyan mozdíthatatlanul állt a levegõ, s odafent még pislákoltak a csillagok, elvesztek abban a sötétben, ami olyan volt, mintha csak árnyékokból tapadt volna össze.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/