Minek az olyasmiben hinni, ami mindenütt ott van.
Az ezerkilencszázkilencvenhetes esztendõ
októberében, nevezetesen október végén,
egy hétfõi napon, késõ délután
egy szürkére mázolt, ponyvával fedett rakterû
IFA teherautó száguldott nagy sebességgel a budapesti
Andrássy úton az Oktogon felõl a Hõsök
tere irányába.
(Andrássy út: Kõmíves
utca, Maurer Gasse, Ellenbogen Strasse, Könyök utca, Sugárút,
Radial Strasse, Andrássy út, Sztálin út, Magyar
Ifjúság útja, Magyar Népköztársaság
útja, Andrássy út.)
Három férfi ült a vezetõfülkében.
Az egyikük a kormánykereket markolta, nagydarab, kövér
ember, igazi behemót. Középütt a második,
vékony csontú, keskeny vállú férfi,
mintha valami olaj vagy zsír fényesítené a
haját, vállain fehér pöttyökkel a hulldogáló
korpa. A harmadik az ablaknál ült, tömzsi, bajuszos, fekete
ember, a haja, mint a drót, az a fajta, aki soha nem tud úgy
borotválkozni, hogy máris ne sötétlene borosta
az álla körül.
Kora reggel, szinte még hajnalban,
amikor a negyvenhetes villamossal zötykölõdtek ki a Körtérrõl
végig a Fehérvári úton, akkor csupán
ketten voltak: a vékony csontú, keskeny vállú
és a bajuszos. Rázkódott a villamos, zörögtek
a maszatos, foltos üvegek, lengedeztek a megfeketedett bõrfogantyúk.
Rázkódott a két férfi
is, bámulták az út menti szürke szalagházakat.
Micsoda reggel!
Feljött már a nap, és
az éppen ébredezõ városban tárva-nyitva
álltak az ablakok, hiszen annak ellenére, hogy október
végét jelezte a naptár, igazán nem õszt
mutatott az idõ. A fák is, alig-alig hullt le még
levél. Olyan langyos volt a levegõ, akár egy nyári
nap kezdetén, valószerûtlenül kéken ragyogott
az ég, s ha messzebb feltûnt néha egy-egy felhõfodor,
azonnal tovasodródott, vagy egyszerûen feloszlott, eltûnt,
mintha odafent egy másik szél fújt volna, pontosabban
ott fent fújt volna a szél egyáltalán, mert
a házak között állt a levegõ, a Fehérvári
út macskakövein is éppen csak az elrobogó villamos
kavarta föl egy pillanatra a sínekhez, a járdaszigetekhez
ülepedett szemetet, de a kelenföldi parkok fáin már
moccanatlanok maradtak a kókadt, poros lombok, meg se rezdültek
a megtépázott bokrok, elhalt közöttük a zakatolás.
Egyforma a reggel és a hajnal.
Fél órája, amikor
a férfiak a villamos megállójában találkoztak,
még ilyen volt a Körtér is: a függönyök
és a redõnyök mögött talán ébredeztek
a környékbeliek, az utcán viszont alig-alig tûnt
fel valaki, a hetes busz üresen zörgött el, mint ahogy a
már nyitva tartó lámpafényes boltok pultjainál
is csupán az ásítozó alkalmazottak ácsorogtak.
Kutyasétáltatók, a napfelkeltét nehezen kiváró
magányos öregek, korai bevásárlók, késõi
hazatérõk. Ilyenkor még könnyû átvágni
a téren, forgalom sincs, csak mintha messzebbre húzódnának
a házak, talán a csend teszi, tágasabb a tér,
vagy csupán a napsütés, igazán, mintha a nyár
tért volna vissza.
Állt az a tömzsi, dróthajú
ember a villamosmegállóban és várakozott. A
Takácsot várta, a Takács Jóskát, akivel
még a Szerszámgépipari Mûvektõl ismerték
egymást, ha nem is együtt, de ugyanabban a mûszakban
sok-sok éven át, s akivel tegnap délután akadt
össze a Városligetben. Õk éppen jöttek ki
az Állatkertbõl, a Takács meg ott állt a mindenféle
gyerekjátékokat és kazettákat árusító
bódék elõtt, mintha csak rájuk várt
volna.
Azt, hogy az Állatkertbe mennek,
tulajdonképpen nem is õk találták ki.
Szombaton a tömzsi ember a Nyugati
pályaudvar aluljárójában találkozott
egy asszonnyal, aki valamikor a szerszámgépiparinál
a bérszámfejtésen dolgozott, s aki aztán, mint
elmondta, a nyugdíj után az állatkerti pénztárnál
lett részmunkaidõs. Csak a télig, de az is valami.
És hozzátette, mindjárt ott, az aluljáróban,
hogy jöjjenek csak ki bátran mind a hárman vasárnap
délután, majd õ beengedi õket, tudja, hogy
egyáltalán nem mindegy az az ezer forint, merthogy legalább
annyi a belépõ egy családnak, persze nekik erre ne
legyen gondjuk, ott ül, na nem a fõbejáratnál,
kanyarodjanak hátrébb, a vízilovak felé, nem
lehet eltéveszteni.
Jöjjenek csak, Laci, jöjjenek
nyugodtan!, mosolygott, s mellé legyintett is egyet, mutatva, ebbõl
aztán nem lehet probléma, és az ember legalább
ennyivel segítse a régi munkatársait.
Laci már az ajtóban találta
a feleségét.
Felmegyek a Toldiékhoz, mondta az
asszony, éppen jó, hogy jöttél, meg akarom nézni
a sorozatban a Bessenyeit.
Úgy csinálsz, mintha nem
láttad volna még, morogta Laci.
Most hal meg, magyarázta az asszony.
Jó, bólintott Laci, nekem
aztán mindegy. Holnap pedig elmegyünk az Állatkertbe.
De az asszony arra már nem is figyelt,
szaladt föl a negyedikre.
Vasárnap reggel viszont õ
volt, aki elõhozta a kirándulást. Hogy tudja-e a Laci,
mennyibe kerül három belépõjegy az Állatkertbe,
és mibõl gondolja azt, hogy nekik éppen erre volna
pénzük, vagyis ha másra sincsen, miért éppen
most lenne, különben is, a gyerek még túl kicsi
ahhoz, hogy elcsodálkozzon az állatokon, neki pedig akad
jobb dolga is.
Dolgod?, kérdezte értetlenül
Laci.
Hát van az is, ha kell, rántotta
meg a vállát.
Amikor pedig a Laci elmesélte, mit
ígért a pénztárosnõ, akit még
a gépgyárból ismert, a felesége nevetni kezdett,
és valami olyasmit mondott, hogy kár, hogy az ígéretekkel
nem lehet bevásárolni a boltban, õ például
szívesen átmenne ide a Kaiser áruházba, és
ígéretekre kipakolná az egészet, legyen elég
annyi, nagyon jól tudná, mit kezdjen vele.
Így történt aztán,
hogy jócskán elmúlt már dél is, mire
az Állatkerthez értek. A négyes busszal utaztak: Lacin
kihajtott gallérú fehér ing, sötétkék
nadrág, a feleségén lépésbetétes
harisnyanadrág, fehér szandál, fehér retikül,
mûanyagból készült borostyán nyaklánc.
A gyereken az a kötött kezeslábas, amit a földszinten
lakó tanáréktól kaptak ajándékba.
Sütött a nap, a bejárattal
szemközt léggömböket árult egy férfi,
ütött-kopott gázpalack mellett ácsorogott, és
néha felemelte a karját, a csokorba fogott lufikat, mintha
már nem is tudná tartani õket, annyira akarnának
felrepülni.
Jó napot, Laci, mosolygott ki a
kisablakon a régi gépgyáras asszony. Látom,
látom, csak eljöttek.
És integetett a kezével,
hogy ne álljanak meg, minden rendben van, menjenek tovább.
Jobbra kanyarodtak elõször, a vízilovak, zsiráfok,
antilopok felé, megnézték a tevéket, s aztán
sétáltak lassan visszafelé a majmokhoz, jegesmedvékhez,
fókákhoz. A tó partjánál Laci perecet
vett a gyereknek, nevettek, hogy a fogatlan szájacskájával
úgy szopogatja azt a sós rudat, mintha cumi volna. Azon is
nevettek, hogy a sziklák itt nem is kövekbõl vannak,
hanem betonból, vagy ki tudja, valami mûanyagból.
Amikor már visszafelé ballagtak,
elmentek a tigrisek, a medvék elõtt, Laci megállt
a kenguruk kifutójánál. Lerakta a nyakából
a gyereket. Elolvasta a feliratot: szürke óriáskenguru.
Hogy milyen furcsa, hiszen az a kenguru
nem is óriás egyáltalán.
Álltak az aszfalton, a hátuk
mögött elzörgött a pónilovas fogat. Gyerekek
ültek a kocsin, szorosan összezsúfolódva, a póni
nyakán rojtos, színes fonatos bõröv, csengõ
csilingelt, pedig az a lovacska egyáltalán nem látszott
vidámnak.
Laciék benéztek a dróthálón
túlra, a fonnyadt bokrok meg a nyírfák alá,
hogy hol lehet, mit csinál most az a szürke óriáskenguru.
Aztán meglátták hátul, egészen a falnál,
csupán a mancsa meg a pofája, a nedves orra látszott
ki a gödörbõl, amit a homokba kapart. A nagy barna szeme
éppen olyan volt, akárha egy gyerek bámulna ki onnan.
A mancsa meg mint egy kicsi kéz. Miközben nem volt talán
tíz méterre sem, ott csattogtak egyre-másra a Nyugati
pályaudvarra a vonatok, és a másik oldalon, hátuk
mögött a Városliget, autók és árusok,
sétálgató emberek, hangszórókból
a zene.
Az a kenguru pedig, Ausztráliából,
csak feküdt a beültetett nyírfák alatt.
Álltak ott hárman, középen
a gyerek, fogták a kicsi ujjait, a puha tenyerét.
Akkor történt, hogy a Laci
rugdosni kezdte a dróthálót.
Nem mondott semmit, hogy mit gondol, vagy
hogy akar-e valamit egyáltalán, elõbb csak nekidõlt
a kerítésnek, mint aki elfáradt, aztán így,
elõregörnyedve, a cipõje orrával szaggatta a
drótot a vasoszlop mellett, rugdosott. Mint aki nem is tudja egészen,
hogy mit tesz.
A felesége meg rángatta,
éppen az hiányzik, hogy jöjjenek az õrök,
miért nem lehet úgy viselkedni, mint a normális embereknek.
Nézze meg a széttépett drótszálakat.
És a kettejük között
állt a gyerek. Hiába volt a kiabálás, a rugdosás
meg a rángatás, egyáltalán nem sírt,
bámult az apjára nagy barna szemekkel.
Így aztán nem is a vízilovas
kapunál mentek ki, és a hajdani szerszámgépiparis
nõtõl el sem búcsúztak. Viszont alighogy kiszaladtak
a fõbejáratnál és átsiettek az úton,
ott állt az egyik bódé pultjára támaszkodva
a Takács. Sõt, õ már nyilván elõbb
is észre vette Laciékat, mert integetett nekik, jöjjenek
közelebb, mondani akarna valamit. Akkor mesélte el, hogy micsoda
szerencse, hogy éppen így, ilyen véletlenül összeakadtak,
mert holnap reggel volna egy alkalmi munka, nem sok, persze, és
talán nem könnyû, ezt nem állíthatja, de
az árát jól megfizetik, beleértve a felejtést
is, ha érti Laci, mirõl beszél. Hogy egészen
kint, Albertirsa felé van egy telephely, valami mûanyag fröccsöntõ
üzem, oda kellene elmenni, felpakolni és elszállítani
a szemetet. Gyors és tiszta az ügy. Emlékszik õ
Lacira, azért is örül, hogy összehozta õket
a véletlen. Nyilván nem lenne rossz egy kis pénz,
és szerinte Laci, ha arról van szó, hallgatni is tud.
Ha van kedve, most mondja meg, aztán találkoznak másnap
kora reggel a Körtéren a negyvenhetes megállójánál.
Így történt, hogy ezen
a reggelen aztán zakatolt a villamos, zötyögött rajta
Laci és Takács, megmaradt a tenyerük nyoma az ablaküvegen.
Nézték a házakat, aztán már csak kerteket,
a nagyra nõtt, virágos fákat, üres telkeket,
rozsdás tartályokat, a bezárt gyártelepeket.
Jó munka lesz, mondta Takács.
És a pénz miatt se aggódj. Ezeknek a fröccsöntõknek
annyi a pénze, mint a szar, nem is tudják, mit kezdjenek
vele. A vásárosoknak is, meg a butikokba szállítják
az áruikat. Innen a teleprõl kell elhozni a hulladékos
hordókat, délutánra már elfeledheted az egészet.
Hullámpala volt a telep kerítése,
azon belül rudakra acélhuzalt feszítettek ki, lánccal
ráfûzve két farkaskutya. Összecsattantak a vaskarikák,
ahogy az állatok az udvart elválasztó dróthálónak
ugrottak.
A mûhelyben elõször leültették
õket.
Várni kell, azt mondták.
Korán jöttek, még csak most indult be a munka, majd
ha megtelik az összes hordó, akkor lehet pakolni. Vagyis hogy
van itt más, szóltak mindjárt rájuk, ha már
itt üldögélnek, kapkodják le inkább szépen
a teherautó platójáról azokat a dobozokat,
vigyék be, úgyis ott kell etetni a gépet.
Ponyvás IFA állt a mûhelykapu
elõtt, az udvaron, arról kellett leszedni a dobozokat. Barna,
széles ragasztószalagokkal becsíkozott nagy kartonok
voltak, aztán mégis olyan könnyen megemelték,
mintha üresek lettek volna, egykettõre átrakták
a gépekhez az összeset. A ragasztócsíkok viszont
olyan erõsen fogták, hogy késsel kellett egyenként
felvagdosni õket.
Kicsi fehér szobrok, minden dobozban
összerakva szépen, mûanyag szobrocskák, de nem
az egész alak, mindössze valami talapzat, és rajta a
mell, a váll, a nyak és a fej.
Ez a Lenin, mondta Takács.
Mert az volt tényleg, a Lenin. A
kopasz feje, a bajusza és a szakálla, és lejjebb valami
nyakkendõ, ing és zakó, persze az egész elvágva
a mellénél, onnan meg, mintha egy fehér tégla
volna, négyszögletesen végzõdött. Fehér,
könnyû mûanyagból, viszont még a pöttyök
is a nyakkendõn, a bajusz szõrszálai, a szempillák.
És a tégla alján egy felirat: V. I. Lenin, talán
hogy az is megismerje, aki nem látta volna még ezt a kecskeszakállat,
a magasra nõtt homlokát.
Akkor jött hozzájuk a mûhely
túlsó falától, a gépsor végétõl
egy piros-kék kezeslábasba bújt munkás. Az
orra is piros volt, a szeme pedig kék.
Készen vannak a beállítások,
mutatott a gépre egy kulccsal. Bekapcsolom, aztán kezdhetitek.
Mit kezdhetünk?
A munkát. Az egyikõtök
kiszedi az anyagot a dobozokból, berakja itt a gépsor elején
ebbe az etetõbe. A másik ember meg oda, a végére
áll, és ott szedegeti el a kész darabokat. Világos?
Ha mondja, akkor világos.
Zúgott a gép, visított,
néha még recsegett is, mintha rögtön szét
akarna esni. Felvágni a dobozokat, berakni a Lenineket az alumínium
vályúba. Röpködtek a fehér forgácsok,
szállt a por, kiszáradt a száj, a haj kifakult.
Viszont a Leninek, azok nem akartak kifogyni
a dobozokból.
És a gépsor másik
végén, ahová a Takács állt, hirtelen
valami figurácskák bukkantak elõ. Egy koppanás,
aztán leszánkáztak a bádoglemezen a görgõkig,
ott kellett a Takácsnak bedobozolni õket. Egy sor figura,
egy réteg selyempapír, tíz darab egy sorba, tíz
sor jut minden dobozra.
Szúrt az izzadtság az orr
tövében, de viszketett még a nadrág alatt is,
az ing gallérja pedig úgy megkeményedett, mintha gipsz
fogná körbe a nyakat. Akkor már olyan volt az egész
mûhely, mintha hó hullott volna keresztül a hullámpalán,
apró és szúrós, recsegõ hópelyhek,
egyre több és egyre több, befolytak a cipõbe, de
talán még a bõr alá is.
Te, hát ennek meg még lova
is van!, röhögött fel Takács, ahogy az õ oldalán
az elsõ szobrocskák kipotyogtak.
Odaállította a gép
szélére. Úgy zötykölõdött, mintha
a fehér mûanyag lova rúgkapálna alatta, még
a betûket is nehéz volt összeolvasni a kicsi talapzaton.
A honfoglaló, mondta Takács,
a kezét a szobor alá tartva, hogy oda zuhanjon, ha már
le akar pottyanni.
Mert hát õ volt, tényleg,
az Árpád fejedelem. Lovon ült, a fején tollas
páncélsisak, egyik keze a kantáron, a másikban
egy buzogány, könnyedén a nyereghez támasztva,
hószín fehér mûanyagból, frissen, csak
úgy ragyogott. A ló patáinál lépcsõk
is, az alsó fokon pedig a felirat.
Nézték, a gép ütemére
miként rázza a buzogányát, aztán hogyan
dõl Árpád fejedelem lovastól, sisakostól
az eléje tartott tenyérbe.
Csaknem dél volt már, amikor
újra jött a piros-kék munkaruhás ember.
Gyertek, intett. Ihattok, meg van itt valami
ennivaló is.
Az udvaron ültek le, az IFA mellett.
Sütött rájuk a nap, sárgán folyt le a fény
a fehér hajukon.
Távolabb, biztosan egy kéménybõl,
nagy, szürke bodros füst szállt fel az égre. Felemelkedett,
aztán nem mozdult. Ott lebegett, meg se moccant, még az alakja
sem változott.
Vizet ittak, mûanyag palackból.
Átsütött rajta a nap, apró szemcsék csillantak
meg benne, mintha mûanyag darabkák szállnának,
le és föl, le és föl, szakadatlan.
A két farkaskutya a napon feküdt.
Mozdulatlanok voltak, mintha még a horpaszuk se moccant volna egyáltalán.
De a szemük nyitva, bámultak mereven elõre.
Délután ürült ki
az utolsó Lenines doboz. Az új kartonok pedig olyan magasan
álltak, a bejárat mellett elborították a teljes
falat, fehér dobozok, egytõl-egyig széles, barna ragasztószalagokkal
átfogva szépen, akárha kereszttel volna megjelölve
mindegyik.
A Takács nekitámaszkodott
a gépnek, az meg csak sivított, zörgött egyre,
rázta a vállát.
Jött a munkás, leállította
a motort.
Na, akkor most már összegyûjthetitek
a hulladékot. Az IFA mellett vannak a hordók, itt a két
lapát, és rakhatjátok.
Hasas, szürke mûanyag hordók
voltak, olyan fajta, aminek csatos fémpánt szorítja
le a fedelét, hogy légmentesen zárjon. Lapátolták
a sok fehér forgácsot, mintha bokáig a hóban
állnának.
Közben megjött az IFA sofõrje
is, Lajos, így mondta, így hívják. És
hogy színültig töltsék azokat a hordókat,
de még tapossák is meg, és csak azután pattintsák
rá a fedelet. Mert hiába ássa el az ember az ilyen
mûanyag hordót, felúszik a föld felszínére,
mintha nem is kövek és göröngyök volnának
körülötte. Néha a föld is csak olyan, mintha
vízbõl lenne, vagy folyékony sárból,
ledobsz a mélyére valamit, aztán mire újra
arra jársz, láthatod, ott úszik a bokrok között.
Leszíjazták a ponyvát,
aztán elõre ültek a Lajos mellé a fülkébe.
Söpörjétek le magatokat,
mielõtt beszálltok, nézett végig rajtuk. Úgy
néztek ki, mint akikre ráfagyott a meszelés.
Kikanyarodtak az útra. A két
farkaskutya hörögve ugatott utánuk, össze-össze
csattantak a láncokat tartó vaskarikák.
Laci ült az ablaknál, a halántéka
oda-odaért a langyos üveghez.
Hová megyünk?, kérdezte
Takács.
Nem kell mindent tudni, bámult kifelé
Lajos. Megyünk ki a zöldbe. Mogyoród mellé. Jó
helyre.
S közben bent jártak akkor
már a városban, a legnagyobb forgalomban, döcögött
az IFA végig a Körúton.
Mogyoródnál van a Forma egyes
versenypálya, mondta Takács. Tudjátok, az autós
versenyek. Azt mesélik, hogy az a brazil világbajnok, az
Ayrton Senna a versenyek elõtt ki szokott menni a faluba, hogy a
kocsmában igyon egy sört. Minden egyes verseny elõtt.
Merthogy úgy brazil az, ahogyan én vagyok. És igazából
a nagyapját Széna Antalnak hívták, és
néhány szót még õ is tud magyarul.
Az Ayrton Senna már nem is él.
Meghalt egy balesetben, szólt közbe Laci.
Lehet, rántotta meg a vállát
Takács. Én csak azt mondtam, amiket mesélnek. Mert
talán nem is halt meg igazából, csak elege lett az
autóversenyzésbõl. Az is lehet, nem igaz? Szerintem
egyszer úgyis mindenkinek elege lesz.
Hirtelen szinte egészen besötétedett,
úgy elborult az ég. Füstös, gomolygó pára
nyomult a házak közé. Budáról, a hegyek
felõl kékesszürke, puffadt felhõk ereszkedtek
alá, s elõbb csak szemerkélni kezdett az esõ,
apró cseppekben, de olyan sûrûn, mintha nem is esõ,
inkább valami permet volna, ami behatol a kabátgallérok
alá, átszivárog az ajtók és az ablakok
eresztékein, nyirkos hidegséggel szívódik a
ruhákba, a falakba, a papírlapokba, aztán már
zuhogott is, nagy, keményen toccsanó cseppekkel, zuhogott
csak, esett az esõ.
Ez a legrosszabb, bökött állával
az út felé Lajos. Amikor esni kezd. Olyan ez a sár,
a felázott por és mocsok, mintha nyálkás lenne
az út. Csúszik, mint az istennyila.
Az Andrássy út végénél
jártak, csaknem a Hõsök terénél, a lámpánál,
amikor észrevették, hogy a múzeum sarkánál
tányérsapkás figurák mozgolódnak.
Már csak az hiányozna, hogy
megállítsanak, szitkozódott Lajos.
A gázra lépett, hogy átcsúszhassanak
a pirosra váltás elõtt, és jobbra rántotta
a kormányt is, hogy így kerülhessék meg a teret.
Talán az ócska gumik vagy a túlzott sebesség
miatt, ahogy olyan hirtelen taposott a pedálra, mindenesetre az
IFA egyszerre kipördült, és õk ponyvástól,
hordóstól máris a rácsos mintájú
téren siklottak tovább. Forgott velük a teherautó
az esõtõl csillogó márványon, miközben
persze hiába kapaszkodtak a fülkében mindenbe, ami a
kezük ügyébe került, mert egyre csak egymásnak
ütõdtek, hogy aztán egy éles csattanással
hirtelen megálljon az egész, az IFA is és körben
az összefolyó oszlopok és fények és esõcseppek,
és a nagy csikorgás és kiabálás után
csend legyen.
Olyan csend, mint amikor megroppan valami,
mondjuk egy roskatag fal maradványa dõl le néhány
utcával odébb, vagy egy korhadt törzsû fa fordul
ki a földbõl, hogy minden feltûnés nélkül
a sárba feküdjön, még az ágai sem törnek
szanaszét, nincs is más, csupán ez a roppanás,
s nem hallatszik se a motorok zúgása, se szirénavijjogás,
nem kopognak lépések és nem kiált fel senki,
és aki szólna is, inkább visszatartja még a
lélegzetét, mozdulatlan marad, ameddig csak lehet.
És ahogy Laciék felnéztek,
hát láthatták, hogy a teherautójuk egy kõnek,
egy lépcsõs talapzatnak ütközött.
A talapzatról egy lovas vitéz
szigorú tekintete nézett le rájuk, egy páncélsisakos
lovag, akinek a kezében egyszer csak megmozdult a vezéri
buzogány, és a sisakos vitéz tekintete most már
nem csupán szigorú volt, de haragos is, egyre haragosabb,
ahogy összevonta a szemöldökét, és a száját
is összeszorította, mint aki éppen kiáltani készül.
És láthatták, hogy
ez ugyanaz az Árpád vezér, mint aki százszor
és ezerszer is kipotyogott a gép száján, hogy
a Takács selyempapírok közé illesztve bedobozolhassa,
bizony, ugyanaz az Árpád fejedelem, a haragos tekintetû
honfoglaló, csakhogy most már nem volt ám egyedül,
mögötte ott sorakozott a serege is, zászlós, kardos
lovas vitézek, akik csupán a jelre vártak, hogy a
betolakodó teherautóra ronthassanak, miközben a fejük
fölé magasodó hatalmas kõoszlopról gyanúsan
billegve nézett alá egy kitárt szárnyú,
harcias angyal, maga Gábriel, a gyõzedelmes, a kezében
aranyszínnel világító, kettõs kereszttel,
hol elõre hajolt, hol hátrabillentette magát, talán
hogy biztassa és védelmezze õket a csatában,
vagy harcra készen várakozva, figyelmesen, hogy odafentrõl
õ is lássa majd a hadba hívó jelet.
Mire vársz, tûnjünk el,
amíg lehet!, üvöltött fel akkor Takács, és
a Lajos, mint aki erre ébred, hirtelen ocsúdott fel, indított
azonnal, szinte kitépte a sebességváltó kart,
recsegtek a fogaskerekek.
A vezérek talapzata mögül
két díszegyenruhás õr bukkant elõ, sápadtan
bámulták az IFA orrát és a márványlapot.
A földön pedig két fatusás puska hevert.
Gyerünk!, ordította Takács.
Tolattak, és aztán indulás,
már száguldottak is ki a térrõl.
Bõgött a motor, és talán
eloldódhatott, mert a hátuk mögött egyre csak csattogott
a ponyva, és a hordók, mint valami mély hangú
dobok, egymásnak ütõdve pufogtak a rázkódástól.
Recsegett és zakatolt körülöttük minden, de
õk csupán ültek mozdulatlanul, mert moccanni sem tudtak,
és szólni sem, át a városligeti tó fölött,
a hídon, száguldottak egyre gyorsabban, ahogyan az IFA bírta.
Jönnek?, nyögte ki végül
Takács, de a tekintetét nem is emelte fel.
Kik?
Hát a rendõrök. Akik
ott álltak.
Nem látom õket. Nem is voltak
ott rendõrök sehol.
Az a baj, hogy én sem látok
semmit, csak ezt a rohadt esõt, nézett a visszapillantó
tükörbe Lajos.
És akkor, ki tudja honnan, egy alak
ugrott eléjük. Éppen az IFA elé.
Zuhogott az esõ, és hiába
volt máskülönben nagy forgalom, abban a pillanatban végig
a felüljáróig üres volt az út, sehol egy
ember, sehol egy autó, ám az az alak hirtelen mégis
a teherautó elõtt termett. Nem volt több, csak egy tompa
huppanás és a kerekek csikordulása, ahogy a Lajos
félrerántotta a kormányt.
Ezt éppen csak megúsztuk!,
ordított fel újra Takács. Két kézzel
támaszkodott a mûszerfalnak, a lábait is kifeszítette.
Nem úsztuk meg. Egyáltalán
nem. Egy asszony volt, mondta Laci. Egy teljesen meztelen asszony, aki
elénk szaladt.
Hülye vagy.
Láttam a melleit, a barna szemét!
Olyanok voltak a mellei, mint két lámpa. Világítottak
a mellei!
Marhaság, rázta meg a fejét
Takács. Marhaság, nem láttál te semmit. Örülj,
hogy elkerültük.
A Lajos szorította a kormányt,
kifehéredtek az ujjai. Száguldott a teherautó kifelé
a városból.
Egy állat volt az, szólalt
meg végül. Valami nagydarab szürke dög. Láttam
a lebegõ füleit, a szõrös pofáját
meg a mancsát is. Úgy tartotta elõre, mintha egy gyerek
keze volna.
Egy állat?, kérdezte Laci.
Az nem lehet. Hiszen én láttam az arcát, láttam
a melleit.
Egy állat. Láttam a farkát
is.
Egy erdõnél álltak
meg aztán. Sötét volt, ráhajoltak az ágak
az ablakra, de körben, mintha nedvesek lettek volna, úgy fénylett
a fák törzse.
Lajos leállította a motort,
lekapcsolta a fényszórókat is.
Gyerünk, hátul vannak a szerszámok,
tûntessétek el gyorsan a hordókat!
Kis domboldal volt, az aljában kezdték
el a gödröt ásni, hogy aztán ráomlaszthassák
a földet. Gyökerek, kövek, meg-megcsikordult az ásó.
Csúszkált Laci keze, hiába
az esõ, száraz volt a tenyere.
Egyre mélyebb lett a gödör.
A Lajos egyenként gurította
le a hordókat, aztán leszedte a ponyvát is, ne ismerhessék
meg a teherautót, ha talán a rendszámát nem
tudták megjegyezni. Körbejárta a lökhárítókat,
a hûtõrácsot, de sehol nem volt még egy horpadás
sem.
Jó kis gép ez!, döngette
meg a fülke falát. Öcsém, ez volt ám! Az
NDK-ipar!
Addigra ott lent, a gödörben
már úgy érezték, mintha nem is a földbe
vagdosnák az ásót. És a cipõjükkel
is, akárha valami hideg vízben állnának.
Te, Lajos, világítsál
ide!, kiabált fel Takács.
Laci meg csak ásott tovább,
dolgozott szótlanul, mint aki nem is veszi észre, hogy bokáig
vízben tapicskol.
Szórjátok le a hordókat,
aztán pucoljunk innen!
Térdig is érhetett a víz,
mire az utolsó hordót a gödörbe gurították.
A karjánál fogva kellett Lacit kihúzni, aztán
leomlasztották a dombocska oldalát, rá a hordókra.
Fröcsögött a sár.
Na, tûnjünk!, indította
be a motort Lajos. Felkapcsolta a lámpát: a sárga
fényben megint olyan volt a kicsi erdõ, mintha a fák
aljánál is valami agyagos víz folydogálna.
Rohadt egy nap, az már biztos!,
rázta meg a fejét.
Lassan, óvatosan farolt ki a fák
közül a mûútig. Potyogtak az aszfaltra a gumikra
tapadt göröngyök.
Mi lesz, ha nem marad abba?, szólalt
meg hirtelen Laci.
Mi van?, nézett rá Takács.
A víz. Ha nem marad abba. Ha csak
egyre folyik majd abból a gödörbõl kifelé.
Marha.
Mentek, hagyták, hogy a letekert
ablakokon bevágjon a levegõ, döcögtek visszafelé
a városba.
Hol akartok kiszállni?, kérdezte
Lajos.
Nekem jó lesz az Árpád
hídnál. A Lehel útnál, ott jön a villamosom.
Itt a pénz. Tedd el. És tudod,
nem is történt veled ma semmi.
Állt Laci az üres utcán,
nézett a távolodó IFA fényei után.
Fölötte a csillagok, körben
meg a sötét. Mert most sem fújt a szél, de addigra
odafönt valahogy mégis eltûntek a felhõk.
Aztán felült a villamosra,
és az arcát a hûvös ablakhoz nyomta. Amikor pedig
felállt, csupán egy alaktalan maszat maradt utána
az üvegen.
Nem volt vele senki az úton, csak
elõtte és utána az árnyékok.
Mint valami nesztelenül suhanó
állatok.
Kutyák, farkasok, vagy ki tudná,
mi lehet, talán csak a képzelet.
Laci halkan nyitotta ki a lakás
ajtaját, nem akarta, hogy az asszony és a gyerek felébredjenek.
Ahogy a konyhába ért, az is olyan volt, mintha valami nyálkás
állat simult volna a lábához.
Az asztalra dobta a pénzt, aztán
kapcsolta fel villanyt.
Állt a kövön mindenhol
a víz, a tûzhely alatt is, a kredencnél, és
a bejáratnál már majdnem a küszöbig ért.
Pedig a csap el volt zárva, még csak nem is csöpögött.
És a mosogató is egészen tisztára törölve.
Mégis: víz állt mindenütt, sárgás
színû, rengeteg víz, mintha alulról jött
volna, valahonnan a kövek közül, lebegett rajta a konyhai
lámpa tükörképe.
A szobában pedig üres volt
az ágy, lesimítva a lila ágytakaró szépen.
A kiságy a sarokban, mint valami gazdátlan kicsi ketrec.
És ahogy állt a Laci ott,
nézte a vizet, hallgatta a csordogálást, de még
mozdulni sem tudott, csak halk motoszkálást hallott odakintrõl.
Nem is az ajtó, a kulcs volt, hanem amikor egy kicsi állat
keres utat magának. Aztán meg már érezte is,
ahogy a kezéhez ér. Finoman, s aztán már el
is húzódott tõle.
A felesége volt. És a vállán,
odafeküdve, ahol olyan vékony a csont, nyitott szájjal
aludt a gyerek.
És akkor az asszony nem szólt
egy szót sem, csupán intett a férjének, mutatta,
a konyhai villanyt is kapcsolja le, minek égjen hiába.
Így mentek ki, szótlanul,
végig a gangon, hangtalan ki az utcára.
Aztán eltûntek abban az éjszakában,
ahol olyan mozdíthatatlanul állt a levegõ, s odafent
még pislákoltak a csillagok, elvesztek abban a sötétben,
ami olyan volt, mintha csak árnyékokból tapadt volna
össze.