1
Mikor a megbeszélt helyen találkoztunk, s az alkonyat rézszínû fénye éles és hosszú árnyékokat rajzolt elibénk, én magam elsõként egy követ vettem észre, metszõen fehéret; ott volt egy kõ a tengerpart elõtti mellvéd lapján, szárazon és mintegy illetlen, azonban jelenléte mégsem volt fölháborító. Miért emelte oda fel valaki, s honnét, nem tudni. Mi a nehézség? Az imént még, írom, száraz volt, de kisvártatva eleredt az esõ, s rideg fehérséggel fénylett a kõ, s az egész város; nyirkos, fullasztó tavaszi este volt. Kezet fogtunk Jerken Iszabekovval; Készen áll...?, kérdezett, majd válaszra semmi idõt nem hagyva hátat fordított.
Elindultunk.
Az emberek különös, sosem volt emlékekké váltak egy szempillantásnyi idõ alatt, mintha mindig is csak mögöttünk lettek volna, érezhetõen azon fáradozva, hogy a feledésbe pusztítsák az elõttük lévõket; õk már emléketlen járkáltak, mentek tétován vagy indulatosan valahova és vissza, szinte azon nyomban, gyûlésre vagy televíziót nézni...; egyszerre csak az ötlött fel, hogy így megyek én is, Jerken Iszabekovval, csak az õ iszonytató tempóját igyekezvén tartani, mintha a világ ellen rontanánk. Botommal vadul ütöttem az út kövezetét, és ha váratlan megálltunk, nagy megelégedettséggel támaszkodtam rá -, ma éjjel kifut a nyílt tengerre hajónk!
2
A vodka fogyott, és az idõ engedelmeskedni látszott nagyra törõ akaratunknak s embertelen türelmetlenségünknek. Végre elmaradtak Arhangelszk papírgyárai és lakótelepei, igen, hajónk a víz fölé emelkedett, s ahogy siklani kezdett, a Dvina partjait is hamarosan elhagyta.
A Jerken Iszabekovnál idõrõl idõre szokásosan megjelenõ kedélyfásultság legcsekélyebb árnyalata is most arcáról tovatûnni látszott. Ivott, s itallal kínálta Jelenát, ki ûzött tekintettel állt a hajó tatján, a tengeri széláramlatoknak adva át egész testét. Jerken magához intett s kért, hogy én magam is dúdolgathatnék, fütyörészhetnék. Aztán mindketten igen roppant akkurátessel dudolászni és fütyörészni kezdtünk, madártrillákkal cifrázva a ritka vidám orosz népdalokat, avval a meggyõzõdéssel, hogy Jelena Kaidulaiden kellemetes meglepetésére, gyönyörûségére. Késõbb Jerken mélázva nézte a fénypászmák játékos hullámzását a hajó fedélzetén, néhányat maga is szinte táncolva lépett a korlát elõtt, hogy azután még füstölgõ szivarját a vízbe dobja, és baljával Jelena vállát érintse. Abba kellett hagyjam a dudolászást.
Egyszerre mintha belenyilallott volna valami nehéz fájás ott a tüdõmbe; szaggatni, tépni kezdte azokat a húrokat, melyek még az imént oly becsülettel zengték vissza a fiatal életnek kéjes, gyönyörtelt megnyilatkozását...; de most megmagyarázhatatlan levertség lett rajtam úrrá, szinte megfojtással fenyegetett, mint mikor mély álom közben lidércnyomás súlya fekszi meg vergõdõ testünket, lelkünket. Szûnjék meg minden!, gondoltam túlzó óhajjal, és fölnevettem. A balvégzet napjai következnek!
3
Ámulattal nézem magát. Olyan, mint egy természeti csoda!, szólt Jerken Iszabekov Jelena Kaidulaidenhez.
Ámulata nem több idegfeszítõ kísértetiességnél, válaszolta a csodálatos nõ fehér csipkekesztyûjét igazgatva. Ez az ámulat nemsokára ernyedtség lesz, amelyben nyugtalansága fáradtsággal párosul és a tehetetlenségérzet eluralg magán, majd önnönmaga tételezésében végképp kimerül, akár az elme, mely a lélek és a test nyomorultságát követve a rendet, a szabályozottságot felejti. Akár fölemelkedik, akár lealacsonyodik, ez is, az is, mélypont az én szememben. Ennek az utazásnak a végén, s legvégül, magával mintha találkoztam is volna meg nem is találkoztam volna. Mondta Jelena, miközben átölelte Jerken derekát s a mellére hajtotta fejét.
4
Elmúlt az a tizenkilenc óra, amikor úgy sodródtunk Dolgaja Guba felé, hogy valamicskét is aludtunk volna, s hogy aggódtunk vagy lelkiismeretfurdalást éreztünk volna bármi miatt is. De nem volt ez ugyanakkor a nemtörõdömségnek vagy a hõsködésnek ideje; rendkívül egykedvûek voltunk és büszkék, általában véve. Még messze, messze elöl a ködös derengésben a Novaja Zemlja körvonalai rajzolódtak ki homályosan, még a fele utat sem tettük meg tehát, mikor már érezni lehetett az urali ember neurologikus komolyságát, a komiszságát és humorát, a tiszteletet. A rozmár, a rozsomák, a nagy lilik és a sarki róka, a magcsákó, a fekete áfonya s a rénszarvaszuzmó és a rénszarvas földjén minden ember ebben az ünnepélyes pillanatban él -, kifeszülve szeretet és kín között. Távol a célunktól ezen merengtem, mikor Jelena Kaidulaiden sóhajtását hallottam meg. Hatanga! Mi a nehézség?!
5
Megtettünk több mint kétezer kilométert, Dicksonnál kötöttünk ki hajónkkal. Aznap reggel friss tejet és illatos mézet hozott egy fiatal nyenyec leány föntrõl a hegyekbõl. Szépsége ahhoz a vizek fölé nyúló ciprushoz volt hasonlatos, mely Isten kertjében talán fel sem lelhetõ. Azt gondolja most, szólt kérdõn Jerken Iszabekov Jelena Kaidulaidenhez, hogy mi már sohasem érünk föl a Rutoran-platóra...? Jelenára, semmi enyhület, bíborfény vetült, s orcáján a rémület ráncocskáiban könnycseppek peregtek szerte. Azért ne bánkódjék. Ott leszünk. Mondta valamivel késõbb Jerken, majd fogta a rövid és nagyon éles gyalogsági ásót meg a vászonzsákot, s ahogy õ maga fogalmazott -, Elindulok gentiángyökeret keresni ezzel a nyenyec lánnyal föl a hegyekbe. Alkonyatkor ért vissza, eléggé kimerült állapotban volt; fénylõ naplemente, vérzõ természet, mormolta maga elé, a növényi lét jelei a testen, folytatta, jár, ami jár. Ezeket írtam föl. Majd elment a matrózokkal kártyázni a kikötõi kocsmába. Elkísértem. Magára hagytuk Jelena Kaidulaident. Siralomblatt. Siralomslukk.
6
Most, vénségemre szerettem meg a hideget, az északi fagy öröklétét, ítéletét; a fehér választása ez, a fehér joga, hogy ilyen legyen minden. Istentelen. Gondoltam. Azóta az enyémnek érzek itt mindent. Különösen a tavaszt. A lehetõ legkíméletlenebb és mégis engedékennyé lehet. Ilyen szerettem volna mindig lenni. Mint a sarki tavasz. Csak hallgatni és derülni. Hallgatni vízizenéjét, könnyû mámorát a hallucinációs stációban. Nyugodtan. A nyugalom a gyönyört önmagában hordja. Mondta egyszer Jerken Iszabekov. Már pirkadt, az ivó elõtt vártam õt egy korlátnak támaszkodva, jegyzetelgetve. Mi lesz majd Jelena Kaidulaidennel?
A sértett becsvágy helyén Jelenában eluralg a bûnbánat, mindegyre fölzaklatódik és fölháborodik, eksztatikus köröket ír le itt a városban, vagy kint a tundrán, fönn a hegyekben...; ahogy talán éppen ezt teszi, önmagát feledve kilép a zöldbe, mely még sárga meg vörös, fehér meg rozsdabarna, mögötte fölsejlik hajónk, és magát sajnálni kezdi, napernyõt nyit, ásít, ajkait nyalja nyelvével dögletesen -, de hát kit sajnálok én voltaképp?, kérdezem, leheli maga elé, a skorpiót, az oroszlánt...? A rénszarvas bikát?
Mintha a párájától különvált volna a tavaszi levegõ, színes, réteges fényhatásúak voltak a felhõk, ahogy a hegyekre borultak.
Mi a nehézség?
7
A tavasznak illata? Egy nõi testnek negatív fehére, mikor a szokatlanul erõs napsütésben kinyitjuk szemünk résnyire, és egy pillanatra mintha a szél fölfedné hollétét? Valahogy így találtunk rá Jerken Iszabekovval Jelena Kaidulaidenre. Már elmúlott dél is.
Mi ez a végeérhetetlennek tûnõ tévelygés?, szólt Jerkennek Jelena, miközben balját félénken a férfi felé nyújtotta. És majd ahogy jobbjában egy pillanatra megállította napernyõjét, gúnyolódó játékossággal folytatta. Semmi sem lehetetlen, mondta, még átképezhetné magát darusnak, targoncásnak vagy hegesztõnek, ilyesfélére gondolok, és akkor megszerezhetné azt a biztonságérzetet, hogy szükségem van magára...! Döbbenet...! Csillapíthatatlan némaság .
8
Míg hajónk éjjel ki nem futott Dicksonból, a grafitszínû ég ablakait nézte Jerken Iszabekov, mintha valami jelre várna, vagy pontosabban valami tiltás jelére, hogy mit ne tegyen meg, hogy azután mégiscsak megtegye. (Minden látszólagos könnyûsége ellenére nehezen épül fel a bûn. Írom.) Megdöbbent volt Jerken, azon túl, hogy már csak részegsége figyelt, vigyázott és imádkozott helyette, mint leghûségesebb társa, hogy aludva ne találtassék, ha eljõ az õ ideje. Jerken Iszabekov néha legyintett, nincs veszve semmi, mi is volna veszve? Mit is írtam? Jerken Iszabekovot nem annyira a letargiára való hajlandóság jellemezte, hanem inkább az, hogy a lelkében idõrõl idõre összegyûlõ gyöngédséget, szelídséget, melegséget, ezeknek dagályát kiheverje; azonban ez erejét meghaladó feladatnak bizonyult, hiszen a szív magát addigra a megveszekedettségig kitombolta. Megdöbbenve nézett tehát. A víz, a köd, a szálló madár folyamatos térérzékelésre késztette már gyermekkora óta Jerken Iszabekovot. Amikor elõször meglátta a tengert. Õ maga a folyamatos térérzékelést tartja saját történetének. Nincs más.
9
Folytattuk hát utunk, hogy a Bolsevik-, az Októberi Forradalom- s a Komszomolec-szigeteket, melyek teljesen lakatlanok, magunk mögött hagyva végre majd a Hatanga folyó torkolatvidékére érjünk. Teljes fényében világított a Hold, és Jelena is, Jerken is önkívületi állapotba került, ahogy mondani szokás, a megfordíthatatlan változás szufficiens átélésére. Miért? Kérdeztem mindig, amikor csak találkoztam a természettel, ahogy mondják. Mondta nekem Jelena Kaidulaiden a gépház elõtt, kedves helyén, egy összecsukható széken üldögélve. Miért? S most, hogy a természettel tettlegességig fajultak dolgaim, most is csak azt tudom kérdezni -, miért, miért kell ez nekem? Mondta. Azt hiszem, nem kell. Egyáltalán nem kell. Semmi szükségem erre. Az úgynevezett természetre. Máris elegem van!
Nem válaszoltam, én õt nem vigasztalhattam meg. Viszont arra gondoltam, hogy itt kell hagyjuk Jelenát. Itt hagyjuk fönn a hajónkon, és indulhat vissza vele Arhangelszkbe! Hadd bolyongjon csak kedvére, kedvetlenül, eltelve a csodák nélküli, végítéletszerû természetellenességtõl. Mert õ nem tud és nem akar felejteni; minduntalan az emlékezetébe idézõdik az út, amin a Halott bányászok elnevezésû szórakozóhelyre járt be estérõl estére énekelni. (Egyébként itt volt az elsõ flipper Arhangelszkben; a cirill betûs fölirattal s az angol fordítással, hogy dead pitman's!) Jelena Kaidulaidennek emlékezetébe idézõdnek egyre s másra a papírgyárak, a lakótelepek, a teátrum, a vodka, a városalapító, más és más édességfélék, a szakszervezeti titkár, a város másodosztályú futballcsapata, a kikötõbeliek, a parfümök, a semmibe bámuló szemek..., ahogy az õ szemei is, most, hogy mindezt föleleveníti. Mindaz az eszébe jut, hogy nem és nem tudja megszokni a talajt lába, a kõ az kõ az kõ, rakosgatja egymás elé lábait; hiányzik Jelenának a media, a media tárgyilagossága, hiányoznak a filmcsillagok, a barátok... !
Itt kell, hogy hagyjuk!
10
Akkor eszelõs ordítást hallhattunk Jerken Iszabekov kabinja felõl. Jelena Kaidulaiden nem mozdult, föl se rezdült. Egyedül rohantam le, már amennyire én rohanni tudok. Egy Junoszty 4028 márkájú tévé elõtt ült, halálra vált arccal. Nem mûködött a televízió. Jerken alig hallhatóan beszélt. Egyszerre csak jött az abroncs . Már az adás ideje alatt éreztem, sõt már az elejétõl fogva, hogy az agykérgem egy aranyabronccsal van helyettesítve. Utána jött az égetés . Mondta. Világossá lett számomra, hogy szenvedélyes szerelmével magához láncol a Fehér Varjúlány, így nevezték el a jukagirek, õt, kit a televízióban mindközönségesen Marilyn Monroe-ként emlegettek. De én nem bántam már akkor semmit. Nemi kapcsolat állott fenn közöttünk televízión keresztül. Volt, hogy én bújtam a nõbe, és volt, hogy fordítva, mígnem az adás végén váratlan magára maradt a Fehér Varjúlány vagy Marilyn Monroe; vagy esetleg Jelena Kaidulaiden lett volna az...? Nem? Akkor megjelent két bennszülött, ajnok lehettek, ott a képernyõn két busman férfi, s azt mondta az egyik a Fehér Varjúlánynak, hogy Fuszi oki. Mit jelent az, Fuszi oki? Kérdezte a másik férfit a nõ. Csinálni halott. Válaszolta az. Majd elsötétült, örökre, a kép. Vége.
11
Mit is mondhattam volna?
Álltam ott elõtte, mintha modellt állnék, a botomra támaszkodva, mintha ebben a modellben egyszerre fedezhetné fel a kényszerítõt és a kényszerítettet, alárendeltségre, engedelmességre, szorgalmas tanulásra és gyakorlatozásra, a feladatok és minden fegyelmi elõírás pontos teljesítésére, és így tovább. Éreztem, hogy menekvést csak valami fizikai cselekvésben találok. Erõt vettem magamon, és botommal elkezdtem magunk körül ütni meg vágni, mindent porrá zúzni lehetõleg...; tiszta munka volt, bár a végén elfáradtam. Nem szólalt meg még így sem Jerken Iszabekov.
Majd egy leány, szólaltam meg én végül, majd egy nyenyec, ajno vagy jukagir leány, gondoljuk álszenten mindegyre, mindig a méltányos módszer helyett, a kínosan tiszta módszer helyett, hogy azt ne mondjuk, a tisztesség helyett, hogy tervünket ellehetetlenítse vagy akár meg is akadályozza... ! Csak hogy a végsõkig el legyünk csigázva, a porig legyünk sújtva és így tovább. Ez a porigsújtottság pedig az írástudók gonoszsága és képmutatása miatt van! Mondtam. Soha nem szenvedélyeink, vagy szenvedélyeink anyagai, melyek agyonütnek bennünket. Az embert tér és idõ üti agyon. (Hegel) Mondtam Jerken Iszabekovnak. Mi a nehézség?
Majd, mivel válasz nélkül hagyott, elindultam föl, a hajó fedélzetére, hogy megkeressem Jelena Kaidulaident. Ott ült szokott helyén. Sírt, halkan sírt. (Szeretettanulmány. Írtam jegyzetfüzetembe.) Éjjel volt még, de már látni lehetett a Hatanga folyó elképesztõen sivár, meredek partjait, és azokon túl, még így tavaszidõben is, a legvadabb és legkietlenebb tájat; szívet tépõ és határtalanul szomorú látványt nyújtott, kétségtelen.
12
Elgyötörtnek és kifejezetten mocskosnak éreztük magunkat, mikor hajónk befutott Hatanga kikötõjébe. A zsákokat a hátunkra vettük Jerken Iszabekovval, s hordárt kerítettünk Jelena Kaidulaiden koffereinek. Egy rozzant, füstös faházikóban várt ránk két jukagir férfi; segítõtárs és vezetõ, hogy följussunk elõbb az õ falujukba, majd onnan tovább, föl a Rutoran-platóra... ! Van ott egy szirt, ahol minden tavasszal megjelenik egy fehér rénszarvas bika; még egyetlen vadásznak sem sikerült elejtenie. Azért kísértem el Jerken Iszabekovot, hogy láthassam amint ezt a fehér rénszarvas bikát csapdába ejti, befogja, és majd Jelena Kaidulaiden elé vezeti. Ez volt a terv... !
13
Sem óvó, sem fenyítõ szavunk nem használt, Jelena Kaidulaiden nem maradt a hajón, nem indult azzal vissza Arhangelszkbe, hanem velünk jött, föl a faluba. Egy egészében elfogadható, mi több, ezen a környéken úgymond franciás ízléssel berendezett, ácsolt házat kaptunk, az erre tévedõ elöljárók és kutatómérnökök kedvére, kényelmére tartják fenn. A küszöbét még nem léphettük át, mikor a szürke és gyér erdõ árnyékából egy fiatal ajno lány és egy kisgyermek lépett elõ, majd azon nyomban vissza. Jerken Iszabekov megdöbbenten állt, azután csendben kinyitotta az ajtót és úgy hagyta; a fûtött szobába eszelõs lármával tört utánunk a hideg szél. Egy széket kerestem és leültem, botomat a térdemre fektettem, megforgattam, szemeimet lehunytam.
14
Jól van. Mondta Jelena Kaidulaiden a férfinak alig érthetõn, szinte teljesen elment a hangja, vagy a bánattól, vagy a nyers kétségbeeséstõl.
Nincs az a félelem, amit ki lehetne hagyni. Szólt vissza Jerken udvariatlan sötétséggel. Csak attól félek, hogy majd nem lesz félnivalóm, ha elmész. Mert elmész. Nem? Elmész, itt hagysz, mert zsigeri utálatot érzel szerelmünk iránt, mely most már azonos ezzel a járhatatlan és kiismerhetetlen vidékkel lelkedben.
A szõke nõkben van egyfajta erõs, tiszta fény, ami áthatja szerelmeik titkos tájait; titokzatos, északias fény, mint ez, így Jerken Iszabekov, sziszegve, suttogva. És ha megszûnt, ennek a fénynek a helyein aztán mintha folyton szivárogna a vér, a veszteség fölmérhetetlennek látszik, katasztrofális...! A szõke nõk szerelmeinek telhetetlensége és kishitûsége, azt kell mondjam, mondta Jerken Iszabekov, már az elsõ találkozás után leküzdhetetlennek bizonyul.
Mi a nehézség?
Mígnem a szõke nõ, folytatta Jerken, azt mondja egy vidám kedd este a szerelmének, amit te is mondtál, Jelena, elsõ szerelmednek, Aljosának, így hívták, Aljosa, te már semmi fantáziát nem látsz bennem, igaz?! Igaz. Mondta ebben az esetben Aljosa, és hosszan belecsókolt a nyakadba, hogy nyakad illata legalább megmaradjon neki örökre. Aljosa, a paranoiás. Mondtad aztán nekem. Így Jelena Kaidulaidennek Jerken Iszabekov.
A nõ, ahogy volt, kirohant.
15
Csak akkor vettem észre, mikor már a petróleumlámpa fényében aranyló zsinórokat kezdte kibogozni rajta, hogy a falnak támasztva, tintakék csomagolópapírban valami ember nagyságú, vékony tárgy állt, egy tükör volt az. Megfogta Jerken, és Jelena után eredt, és nyomában én, egy keskeny, az erdõbe vezetõ ösvényen haladtunk.
Már hajnalodott. Mint valami ördögi tárgyazat, a nehézszagú boróka ligetesében hol szárnyat öltött a nõ s szegény páraként tûnt tova, hol meg szolid melankóliával kezdte a vonzás törvényének alárendelni magát, hogy közvetlen közelrõl aztán örömteljes lármaként hangozzék a férfinak -, Hát itt vagy...? Nem értette sehogyan sem a dolgot Jerken, de a forma kedvéért idõrõl idõre felnevetett. Irigyelni kezdett minden úgynevezett nemes lelket, engem is ideértve, miközben õ vadállatként készült megrohanni prédáját egy bizánci metszésû tükörrel keze ügyében; oldalpillantásokat vetett, halkan lépdelt, lélegzetét visszatartotta. Egyszerre csak a feje fölött megjelent Jelenának a napernyõje, pördült egyet, majd megjelent maga a nõ is teljes testi valójában. Elhûlt egy kissé a férfi.
Most mi van? Nézzem duzzadt szemhéjam, elmázolt szemfestékem a maga tükrében? Igazítsam meg a frizurámat? Kérdezett észveszejtõ kacajjal a nõ. Mégis, mire gondol? Így a férfi. Arra, hogy nem fogok itt szégyenszemre, becstelenül elpusztulni. Válaszolta Jelena Kaidulaiden. És lángnyelvként mutatkoztak a felhõk a tükörben. Mondtam, hogy várjon meg lent Hatangában, vagy forduljon vissza Arhangelszkbe a hajóval.
Csodálom magát...! Kiáltott fel végül Jerken Iszabekov.
Akár egy rossz gyümölcs, szeretek leesni, elzuhanni. Mondta a nõ, majd átölelte a férfi derekát és a mellére hajtotta a fejét. Elájult.
16
Szinte izzott, lidércesen fénylett a tükör a kezeim között. Mi a nehézség? Jelena Kaidulaident Jerken Iszabekov a két jukagirrel halasztást nem tûrõen, azonnal levitette Hatangába A férfi elképzelése, és az elképzelés inherenciája -, a nõ a függönybe csimpaszkodva zokog, könnyezve pislog, majd a függönyt letépve önmagát üldözi reggelig a kalyiba falépcsein, a lugasok alatt, a sötét kis erdei ösvényeken..., hát ezt nem akarta, még csak elképzelni sem, Jerken Iszabekov. Írtam föl füzetembe.
A helybéliek, az urali emberek nem tudtak volna megegyezni felõle; ugyan miféle lét az övé?, kérdezték volna, igaz vagy hamis lét? Mondta nekem Jerken Iszabekov. És egyik sem és másik sem. Mert nem találhatják meg ránk s külön rá a nyelv megfelelõ formáit, és mi és külön õ hiába próbálkoznánk valamely érdemlegeset mondani, hallatni magunkról, vagy a számunkra magától érthetõ ismereteket adni át, teljességgel hiábavaló volna, így Jerken Iszabekov. Nem hangolódtak volna rá és külön ránk, egyetlen pillanatra sem tudtak ez idáig, nem is tudnak majd valószínûleg most sem, nem értik, egyszerûen nem is érthették volna, mit mondunk mi és hogy mit mond külön õ... Válaszuk nem volt és nem is lett volna több némi izgatottságnál vagy kényelmes fejbólogatásnál, arra, hogy miért és honnan jöttünk, miért és honnan kerültünk elõ... Mondta Jerken Iszabekov, miközben fölszedett a földrõl egy platinaszõke hajszálat, s ábrándosan játszani kezdett vele.
Csak ne sajnálkozzon, nagyon kérem, ne sajnálkozzon...!
17
Ingatagnak nevezhetõ törekvés a csöndre. Gondolta Jerken Iszabekov.
Nincs szükségem senkire és semmire, nincs szükségem semmiféle okra vagy okozatra ahhoz, hogy csöndben maradjak. Akár végleg. Minden és mindenki elégséges ok és okozat -, a letargia módfelett elviselhetetlen érzése elhatalmasodik lelkemben, amit annak lehetne nevezni, lélek. De hát mi az? Valami riadt kérdés. Az? Valami riadt kérdés volt a lélek. Így õ. Mi a nehézség? Ilyesmi. Egy szakadt, kóborló része, pontja a káosznak. Mondta nekem fennhangon. És a szûnhetetlen vágy... !
18
A reflexben megvillant akkor az ajno leány sötét tekintete. Az ajtóban állt az a vérbõ, mégis palafényû test, egy igazi nõi test, ebben az átkozott, mélységesen semleges környezetben, gondoltam, ám ez nem volt igaz. Jerken Iszabekov elnyújtózott a kereveten, s nyugodt eleganciával várta, hogy az ajno leány tejjel kínálja, mézzel; ivott egy korty tejet, evett egy kanálka mézet, s a legnagyobb közönnyel néha a lányra nézett, ha látta egyáltalában a lányt.
Az maga volt a meztelen magány.
19
A tények, úgymond, önmagukért beszéltek. Egyfelõl önmagukat állító tényeknek mutatkoztak, fogalmaktól hozzáférhetetlen, és reflexiótlan, másfelõl azonban mintha mégis helyzetelemzõ s azonosító tényeknek is látszottak volna. Jerken Iszabekovnak, így tetszett, a legnagyobb gyönyörûségére. Tény, például, hogy a férfi minden egyes mozdulatát leste a lány, olyas együttérzéssel, szolidaritással és dögunalommal s valamiféle toleranciával a tekintetében, amit ez idáig nem lehetett tapasztalni számomra. Ezek együttállása a világ dolgainak a csöndjét hozta, a zajtalan reményt. Minden dolgok áradásának megfékezését. A férfi már semmi másra nem tudott gondolni. Írtam jegyzeteimbe már a másik szobában, ahová aludni tértem. Zavartalan aludtam.
20
Azt álmodtam, hogy Hatangából Arhangelszk felé tartunk hajónkkal, és fedélzetén ott sétál, táncol és bõg a fehér rénszarvas bika. Mellettem Jerken Iszabekov, aki alázatosan mosolygott egész utunkon, és most szerfölött jótékonyan hat kitörõ nevetése -, Megérkeztünk! Látjuk, amint a tömeg ijedt és õrült tombolásba kezd, ahogy a fehér rénszarvas bika szabadon leugrik a hajóhídról, és azután nyugodtan lépdel a part élénkzöld fövenyén a riadtan szétugráló városlakók között. És látjuk Jelena Kaidulaident, félszeg mosolyát, amint az egy pillanatra kimerevedik márványos világosságú arcbõrén, azt, amint napernyõje megáll jobbjában és a másik kezével Jerken Iszabekov felé int.
21
Reggel Jerken Iszabekovot a szobájában halva találtam. Istenem, mennyire mozdulatlan! Mondtam. Eltemetését, és annak elõtte balzsamozását a két jukagirre bíztam. Egyedül vágtam neki az útnak, föl a hegyre. Akkorra már én, ahogy õ is, nemhogy a visszatérés, de a visszatalálás lehetõségét is elvetettem.