---

LENGYEL BALÁZS

A Jelenkor 1998. július-augusztusi számában Szitás Erzsébet gondos tanulmányt írt "Erkölcs és rémület között" fõcímmel Nemes Nagy Ágnes Alázat címû versérõl. Bármennyire is filozofikus anyaggal, a mai irodalomtudomány jellegzetes modorában gazdagítja verselemzését, kénytelen vagyok néhány megjegyzést fûzni hozzá, hiszen a vers keletkezésénél jelen voltam, a költõ szándékát ismertem. Persze, evidens Szitás Erzsébetnek az a kezdõ megállapítása, hogy "az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belsõ élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotótevékenységének mélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé". Vagyis természetesen, egyszerûbben: Nemes Nagy Ágnes jellegzetes intellektuális költõ, aki, szemben a kitûnõ filozófusokkal, érzékletessé tudja tenni gondolati világát. Nem kell tehát olyan bonyolultságokba bocsátkoznia, mint amire Szitás Erzsébet már második mondatában kénytelen: "A tárgyszerûség és a metaforikus beszédmód egymásbafonódása teremti meg azt a gondolati redõzöttséget, melynek kibontásához a trópusba kódolt energia segítségével közeledhetünk." Hagyján tehát, hogy ezt a "redõzöttséget" némileg világosabban is el lehetne mondani. És azt sem érdemes tovább fejtegetni, ezúttal Heideggertõl, hogy "maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redõ, melynek kibontása, illetõleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeibõl - ahogyan Martin Heidegger Humanizmus -levelében véggiggondolta - utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához". Szitás Erzsébet helyesen idézi Heideggert, aki már-már költõ (némi meghosszabbítással), s így filozófusként rájött arra, amit minden igazi költõ amúgy is jól tud, és valamirevaló irodalmár sejt. S amit Nemes Nagy Ágnes esszéiben, például a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? címû esszéjében (Szó és szótlanság, Magvetõ, 1989. 41-62. o.) világosan és lényegesen érthetõbben megír. (Hiába, a költõ csak "irogat" , a filozófus mondja ki a maga tudós körülményességével a dolgok igazát.)
De nem errõl kívánok írni, nem a tanulmányban idézett filozófusokról, s kivált nem az ott található Nietzsche-idézetekrõl, hiszen ahogy Nemes Nagy Ágnes egyik nemrégiben meglelt elmélkedésében is hangsúlyozta (Filozófia és jómodor, Holmi, 1998. április), Nietzsche költõ volt. Költõ is volt, tudott dolog. (És csak zárójelben: örülök hogy a Jelenkor idézett számában Kurdi Imre újrafordítja az Így szólott Zarathusztrá t, melyet fiatalon, úgy hatvan-hatvankét évvel ezelõtt hónapokig bújtam-élveztem Wildner Ödön, történetesen a keresztapám, ismert tolmácsolásában.) De visszatérve, Szitás Erzsébet elmélkedése kapcsán azt szeretném kiemelni, felerõsítve hangsúlyozni, hogy egy-egy verset nem lehet pusztán "szöveg"-nek tekinteni. Elméleti szenvtelenséggel szálazni. Hogy az idõ és a helyzet mélyen determinál - hiába a tudomány hûvös gesztusa, olykori nemtörõdömsége vagy a verskeletkezés körülményeinek tudatos kiiktatása. Kitetszik a következõkbõl, hogy ez a tény mennyire alapigazság. Nemes Nagy Ágnes kézzel írt és többnyire dátumozott versfüzete itt van a kezemben. Az Alázat címû verse, melyrõl Szitás Erzsébet írt, 1944. június 17-én kelt, az idézett másik vers, a Mesterségemhez pedig 1950. szeptember 13-i. Mindkét vers dátuma kiemelkedõen fontos. Az Alázat kevesebb, mint két hónappal összeházasodásunk után, muraközi katonáskodásom idején keletkezett, a Mesterségemhez pedig az Újhold megszüntetése után, Nemes Nagy Ágnes kénytelen költõi hallgatása alatt.
Szitás Erzsébet idézi a Mesterségemhez címû vers megállapítását, azt a bizonyos "Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben" írt kezdést, s megállapítja, hogy "láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti résben lesz a megfigyelõ lakhelye", s hozzáteszi: "a szemlélõ költõ tanúságtétele ez, aki rejtõzködõ pozíciójából számot ad a külsõ világ felvillanó és a belsõ élet rejtett dimenzióiról". Csakhogy kérdés, nem akármilyen kérdés, hogy a vers csak olyan egyszerû külsõ és belsõ dimenziót hordoz-e, olyképpen, ahogy a mai irodalmár és tudós elképzeli: természetesen "fényben s vaksötétben"? Ha így gondolja a tudós, akkor nagyon szomorú, ha csak ezt gondolja. Észlel ugyanis egy filozofikus jellegû, nyelvelméleti megfigyelést, de észre sem veszi egy elhallgattatott, írni, cselekedni, minden erõfeszítésével élni akaró költõ drámáját. Ez nem filozofikusan formált szöveg, az isten szerelmére!
A Jelenkor tanulmányírója úgy képzeli: "A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetõsége, melynek segítségével a rejtõzködõ tanú meglelheti azokat a kerülõutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól." Igen, hírt adhat, de nem csak az elemzõ tudományoskodás, hanem a létet, erkölcsöt kívánó hit kétségbeesett igénye alapján. Lehet, hogy a maga filozófus-szemében, élet és írás egymás-mellettiségében Heidegger felfed egy fontos distinkciót, de a vers, a Mesterségemhez szempontjából bizony úgy steril ez a distinkció, ahogy van. Itt másról van szó, sokkal többrõl. Életvágyról, elnyomottságról, elhallgatás elleni tiltakozásról. A Rákosi-kor rémülettel teli idejérõl. (Dehogy is jelenhetett meg annak idején a vers.) Amikor Nemes Nagy Ágnesnek és barátainak hallgatniuk kellett, és nemcsak az úgynevezett Újhold -körnek íróit idézem itt, hanem Kassák Lajostól, Tamási Árontól, ha tetszik, Szabó Lõrinctõl Németh Lászlóig, Ottlikig, Weöresig, Szentkuthyig, Jékelyig, Kálnokyig, hogy Rónay Györgyöt, valamint más felsorolható kiváló írót tovább ne is említsek. (Szemben velük Illyés, Veres Péter, Szabó Pál és társasága volt a kivétel.) Mondom, nagyon is valóságos volt ez a "rémület között", és az is, amit még a vers egy másik mozdulatában hozzátesz: "Vagy erkölcstelen rémületben", mert olyan is akadt, olyan író, aki pártos lelkendezést mímelve tele volt félelemmel. Azt gondolom, hogy a mai fiataloknak nemcsak az erkölcsös rémületet, hanem a tudathasadásos rémült lelkesedést is érdemes ismertnek tekinteni. Amellett feltétlen tudni kell azt is, amirõl Szitás Erzsébetnek elképzelése sincs -, hogy az általa is idézett Babits Mihály-strófa "a folyamszerû kábulatról" az Egyfajta kultúra címû versben semmi párhuzamosságot, kapcsolatot nem teremt Babits és Nemes Nagy Ágnes között. Más viszonylat Babits és közte persze bõven van. De a szók "delíriumáról zsongó, nyûgözõ nyüzsögésérõl" nála szó nincs. A Nemes Nagy Ágnesre vonatkoztatott Babits-idézés Szitás Erzsébet részérõl teljes tévedés. "Részegítõ szóáradat" a Mesterségemhez címû versben? Ugyan! Az erkölcsrõl van szó, mely az egyidõvel szemben a fényt elválasztja az éjszakától.
S éppúgy más jellegû, más értelmezhetõségû Szitás Erzsébetnek az Alázat címû verselemzése is. A világosság kedvéért idézem is a tizenhat soros verset.

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja ,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább ,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
- csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S míg ülök, hûs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

Tudom, hogy Nemes Nagy Ágnes, aki került minden exhibíciót, és szinte ragályos betegségnek tekintette az intim személyest, megharagudott volna, ha elmondani igyekeznék, mirõl szól, milyen élethelyzet nyomán alakult ki a vers. De 1944-ben voltunk, a szerelem kezdetén, a vers alanyiságát nem nagy gondolkozással amúgy is tudni lehet. Nem kell nagy érzékenység ahhoz, hogy bárki rájöjjön, mit jelent: "...hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja", mert ugye e pillanatnyi önkívület után: "A koponyám kerek fanyar gyümölcs, / magányom mégis csonthéjába zárja". Az idõ folyamatos, sûrû jelenlétének elviselése, a magány csontkemény falának ellenállása - mondja a tanulmányíró - "a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül", a nyelvhasználatot, "az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetõségeit", teszi hozzá heideggeri értelemben. Hát persze, hogy életre hívja - egyszerûsítettem a szerzõ két némileg túlbonyolított mondatát - hiszen a költõ nem lelki béna, hanem feltehetõen szenzibilis valaki, és még a lelki bénákra is jellemzõ, hogy a szerelmi önkívület után rájuk tör valami szomorú tehetetlenség, vagyis nem nyelvelméleti elképzelés, nem valami katartikus erejû, birtokolhatatlan végtelenség integrálása mondatja a költõ által azt a bizonyos "a lelkem szikla, testem végtelen"-t, mely "chiasmatikus sodrában olyan erõvonalak együttesét reprezentálja", hogy miként Nemes Nagy Ágnes verse mondja: "Ketten vagyunk, mikor magam vagyok", hanem a csaknem triviális, a legtermészetesebb emocionális állapot. Hogy Heidegger meglátja a dolog distinktív kettõsségét, a mámort és utána az újra eszmélõ, gondolkodó intellektus mûködését, koránt sem tartom azt egy költõ számára oly jelentékeny mozdulatnak, különösen érdemes filozófiai felfedezésnek. Bár a filozófus érzékenysége más. Õ természetesen észlelheti azt, ami egy költõ számára magától értetõdõ. Evidencia.
Más dolog, nem is kétség, hogy a filozofikus idézetek Derridától Paul Ricoeurig és persze Nietzschéig többnyire telibe találóak, és ha eltekintünk a mindig is túlbonyolított nyelvhasználattól, Szitás Erzsébet is magas és gondolatgazdag szinten beszél. Legföljebb egy-egy megállapítása mellétalál, vagy a vers "létrehozottságának" - hogy én is tudóskodva beszéljek - kikerüli a lényegét. Szitás Erzsébet ugyanis az Alázat tal kapcsolatban felveti a kérdést (754. oldal, elsõ bekezdés, elsõ sor), hogy "a szavakkal ûzött szövevényes játékot hermetikus jelhasználatnak, folyamatos szemlélõdésnek, illetõleg a kettõ képlékeny egymásbajátszásának tekinthetjük-e?" A szavak szövevényes játékának - tessék csak a fogalmak csúsztatását észlelni: játéknak, ebben a versben? Azért mert ott áll: "Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek". Képtelen gondolat, ez emlék, asszociáció csupán. (Lásd az Õseimhez címû verset.) A folyamatos szemlélõdés - Szitás Erzsébet kifejtése - viszont tény. Errõl szól a vers. Csak ne fûzne hozzá a verselemzõ további megjegyzéseket. "A tárgyak erõtere vigasztaló" - írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes, s ez idézet után Szitás Erzsébet így folytatja gondolatmenetét: "E kijelentésben rejlik az objektív líra (kiemelés tõlem - L.B.) reprezentációs erõvonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti", s világosabbá téve gondolatmenetét így közvetíti Nemes Nagy Ágnes gondolatát: jelenti "a már alig megragadható, de végiggondolható, és a még szavakká formálható, de sûrû szövetté redõzõdõ képek találkozásainak kölcsönviszonyát".
Álljunk meg itt egy pillanatra. Objektív líra az Alázat ban, 1944-ben! A mindig is tartózkodó, minden exhibíciótól idegen Nemes Nagy Ágnesnak a legalanyibb, legszubjektívebb versérõl van itt szó. Újra mondom: alanyi versrõl, magas intellektuális tudatosság fokán. Az objektív líra késõbb, lényegesen késõbb formálja költészetét, akkor rejti bele érzelmeit tárgyi jelenségek jelképeibe vagy akár történetek sorába; lásd a Patak, A gejzír , a Balaton , a Paradicsomkert, Trisztán és Izolda, A lovak és angyalok címû verseket stb. és persze az Ekhnáton -ciklust. (Kitûnõ költõ-tanulmányírók és esszéisták fogalmazták meg Nemes Nagy Ágnes jellegzetes objektív lírájának körvonalait és lényegét, többek között Rónay György, több verselemzésben is Lator László, Poszler György, Berta Erzsébet s vagy két tanulmányban magam is megpróbáltam jegyeit ismertetni.)
Az Alázat azonban más, nem kapcsolható az objektív lírához. S talán meg sem írta volna Szitás Erzsébet mélyre igyekvõ, filozofikus elemzését, ha nem értené a vers lényegét teljességgel félre. Ha felismerné, hogy az Alázat a költõ minden tartózkodása ellenére nem csupán nyelvelméleti példavers, ahogy a Mesterségemhez is sokkal több annál, nem pedig afféle heideggeri hideg megfigyelés. Ha érzékelné, belátná, hogy képtelenség azt feltételezni, hogy Nemes Nagy Ágnes költészete, mint az Alázat is, "a kék kivételes színérzékenységével állandósul". Színérzékenység? Ugyan! A versben derengõ hajnal van, "virradó", s azért lepi kék a házat, és a szem alatti kéknek is más oka van. Tény viszont - Szitás Erzsébet bõven megérdemli, hogy méltányos legyek - Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében valóban szó van a kékség szuggesztiójáról, átcsapó evidenciájáról. S így általánosságban igaza van.
És még egy megjegyzés az Alázat címû versrõl. Nemes Nagy Ágnes elsõ, a Kettõs világban címû kötetében még benne hagyta ezt a nagyon személyesnek felfogható, mint hangsúlyoztam, alanyi verset. Ez 1946-ban volt. De soha, bármely összesített kötetében nem publikálta többé. Úgy tekintette, mintha a vers nem is lett volna. Halála után az Összegyûjtött versei kötetben én tettem vissza a helyére, a Kettõs világban kötetbõl, mert úgy éreztem, a vers nem hagyható ki mûvébõl.
Szitás Erzsébet elemzésére visszatérve, nem mondom, hogy nem mélyenjáró vagy nem dicsérendõ vállalkozás az övé. Valószínûleg jobban kellett volna örülnöm az írásának, hiszen korosztályom már a múlt - és a mai irodalmi jelen csaknem múlt nélküli. (Tessék megnézni a mai irodalmi folyóiratok publikációit!) Örülnöm kellett volna, mert nem egy pontos megfigyelése van, és alapigazságot fejt ki például, amikor azt mondja: "Nemes Nagy Ágnes lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövõdnek". Csak ne folytatná tanulmányának utolsó elõtti bekezdését ilyenképpen: "...a pillanat és a végtelen között feszülõ jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozófiai hangoltságot..." Erre a filozófai hangoltságra csak azt tudom mondani, hogy a vers, az igazi vers is ér valamit, ér valami többletet, érzékletesebbet, evidensebbet, sõt esztétikailag élvezetesebbet, mint a költészethez hozzáfûzött elmélet. Hogy mondja Goethe a Faust ban?

Ó, jaj, a filozófiát
Orvostudományt és jogot
És - sajna! - teológiát
Kitanultam, nem hagyva hézagot.
S most itt állok, szegény hülye,
Tudatlanul, mint sok esztendeje.

(Márton László fordítása)

És egy másik Goethe-idézet is elém tolakszik, bocsásson meg nekem Szitás Erzsébet, mert igaz, hogy sok mindenben nem értünk egymással egyet vagy a tényeket másként értelmezzük, de legfõképpen nem vele van bajom, hanem azokkal a fiatalokat befolyásoló professzorokkal és tudósfélékkel, akik olyan mûvi, magyarul idegen nyelvezettel hozzák létre a tudományt, hogy elképedve menekül az írói elemzésektõl, a kritikától a mûveket szeretõ olvasó. Nekik, a professzorok egy fajtájának mondom, talán érdemes volna Goethe szavait olykor fontolóra venni, Goethéét, aki azért gondolkodónak sem utolsó: "Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája".