A. E. Taylor Platónról szóló
könyvének jó hetven éve megjelent elsõ
kiadásához írt elõszavában arról
panaszkodik, hogy "mondanivalómat egy nem túlzottan terjedelmes
kötetbe kellett összesûrítenem." (10. o.) Mielõtt
röviden bemutatnánk, hogy mire érzi kevésnek
a - magyar fordításban - csaknem nyolcszáz oldalt,
oldjuk fel a rossz (egyébként angolszász) szokás
szerinti rövidítést: a szerzõ neve Alfred Edward
Taylor; s egészítsük ki könyve címlapjának
hiányosságát az elhagyott alcímmel:
Platón:
Az ember és munkássága
.
A tizenkilenc fejezetbõl és
egy függelékbõl álló könyv Platón
életének és életmûvének áttekintése
után egyenként tárgyalja írásait. A
mondandó mennyiségétõl függõen
némelyik fejezet több, némelyik egyetlen dialógussal
foglalkozik. Taylor egységes és arányosan végigvitt
módszere a rövid filológiai és történeti
adalékokkal körített, csipetnyi filozófiai értelmezéssel
fûszerezett tartalmi összefoglalás, monográfiája
így elsõsorban a Platón-mûvek elsõ olvasását,
gondolatmenetük összefogását segítõ
alapvetõ kézikönyvként értékelhetõ,
mely valamivel kevésbé szolgál egyhuzamban való
végigolvasásra, mint alkalmankénti utánanézésre.
E "nominalista" felfogásban sorjázó, önmagukban
megálló fejezetek hátránya lehet, hogy adott
esetben akár pótolni tûnhetnek az illetõ Platón-szöveg
elolvasását, amitõl a szerzõ is óv:
"semmit sem kívánnék kevésbé, mint hogy
olvasóim az én szemüvegemen keresztül lássák
Platónt" (11. o.). Egyenletes elosztásuk és méretezésük
viszont arra emlékeztet, hogy mennyivel több Platón,
mint a nevéhez tapadt néhány híres mû
és bölcseleti frázis ("idea-tan", "utópikus államelmélet"
stb.).
Taylor, tisztában lévén
a Platón mûveinek pontos datálását illetõ
nehézségekkel, többször figyelmeztet arra, hogy
- a hátsó borító szövegével ellentétben
- nem idõrendi sorrendben halad (47., 164. o. 14. lábj.,
209., 248-249. o.). Ennek illúziója helyett három
alkotói periódust feltételez, amelyek egymásutánjára
az alábbi séma szerint következtet. A korai szókratikus
párbeszédek többsége rövid, és döntõen
pozitív gondolati eredmény nélkül zárul,
míg az érettekben, minden humora mellett, Platón egyértelmûen
a mester szerepében ábrázolja Szókratészt.
Ez utóbbiak a filozófus irodalmi fõmûvei: a
Phaidón
,
a
Lakoma
, a
Prótagorasz
és az
Állam
(248. o.), amelyek kiteljesítik a lélek ápolásának,
gondozásának mindeddig készülõdõ
központi gondolatát. Végül, miután lényegében
nem dönt a
Phaidrosz
helyérõl (417. o.), azokat
a dialógusokat csoportosítja egy kései szakaszba,
amelyekben csökken a Taylor által
formák
nak fordított
ideák
gondolati súlya (485. o.), Szókratész szerepe és
a vita eleven drámaisága (518. o.). Az empirikus tudást
egyre higgadtabban értékelõ mûvekre (473. o.)
a
Törvények
, Platón Taylor szerint legfontosabb
és mégis mellõzött mûve (642. o.) teszi
föl a koronát. Ebben az utópiától mentes,
gyakorlatias, ám még a teológiáig is eljutó
mûben Platón a "görögök közül egyedül
[...] sejti meg, hogy az emberiség történetének
csak a legutóbbi szakaszáról szólnak forrásaink,
de azt is, hogy a történelem elõtti idõknek is
milyen nagy fontosságot kell tulajdonítanunk. Politikaelméleti
szempontból a könyv kiemelkedõ jelentõsége
abban áll, hogy tisztán és világosan kimondja
a ¯hatalom megosztásának elvét." (654-655. o.)
A szerzõ bizonyítottnak véli az életmû
e hármas szakaszolását, de egy-egy szakaszon belül
a gondolati követhetõségre és érthetõ
tálalásra tekintve, nem pedig egy erõltetve feltételezett
idõrend szerint veszi sorra az egyes darabokat.
Taylor állandóan érzékelteti,
hogy Platón szövegeinek értelmezõje minduntalan
legalább három próbatétel elõtt áll.
Mindenekelõtt - különösen a szókratikus mûvekben
- az elõtt, hogy miként és mennyire szûrhetõ
filozófiai prózává a dialogikus forma: kijelölhetõ-e
valamelyik beszélgetõtárs Platón szócsövének,
formális végkövetkeztetés nélkül
azonosítható-e egy viszonylag szilárd végeredmény.
A második a humoros szépírói és a komoly
filozófiai réteg elkülönítése. Szokatlan
jellegzetesség, hogy Taylor mindig Platón humoráról,
tréfás kedvérõl beszél, a híres
"szókratészi iróniáról", a tudva nem
tudás fogásáról jóformán sohasem;
szerinte Szókratész ellenfelei taktikából nevezik
iróniának, azaz gúnynak az õ dialektikus modorát
(229. o.). Nem egyszerûen stilisztikai kérdésrõl
van szó, hiszen Taylor a "drámai hatás" és
a "filozófiai nézetek" közti krízisbõl
magyarázza Platón kései alkotói korszakának
beköszöntét (487.; 39-40., 447. o.). A harmadik végül
a platóni írások magvát érinti és
a tanítás önreflexiójára vonatkozik. Taylor
ugyanis szó szerinti bizalmat szavaz a
corpus
azon kitételeinek,
melyek szerint az igazi filozófiai tan - végsõ soron
a tudás, s ennélfogva az erény is (199. o.) - a kezünkbe
vehetõ és elolvasható sorokon túl rejtõzik,
a magányos és közvetlen misztikus tapasztalatban, mester
és tanítvány személyes, eleven együttélésében
és közös munkálkodásában, vagy a
töprengést frusztráló fennkölt tautológiában:
"az
ens realissimum
[...] a maga részérõl evidens
módon létezik és evidens módon az, ami - egy
önértelmezõ ¯legfõbb létezõ
.". (410. o.) Hasonló meghõkölésre késztet
e jelzések drámai megfelelõje, az a sejtelemnél
erõsebb mozzanat, hogy Szókratész nem feltétlenül
jó nevelõ (531. o. 10. lábj.; 610., 733. o.).
Platón igazi tanítása
tehát
per definitionem
feltevésszerû a szöveghez
képest, így Taylor döntése, hogy nem dolgozza,
mert nem is dolgozhatja fel témakörök, fogalmak, filozofémák
rendszerében a hagyatékot, nem formai, hanem kifejezetten
tartalmi súllyal bír. Az egymás után összefoglalt
mûvek elkerülhetetlen tematikus változatossága
a filozófus "szándéka szerint [...] idõleges
és átmeneti" jellegüket hivatott visszatükrözni
(44. o.). Hiába vett búcsút Platón a keretes
dialógusformától, amely kimondott irodalmisága
miatt a félreértés melegágyának bizonyult
(295. o.), legkésõbbi, egyszólamúbb kicsengésû
párbeszédeiben sem bízta az írásra legmélyebb
gondolatait, melyekbõl néhányat az utolsó fejezetben
próbál kihámozni Taylor. A platóni szövegvilágot
átható feszültség vállalásából
eredõ szelíd, nem minden humor nélküli ezotéria
határozottan barátságossá teszi ezt a terjedelmes
könyvet (vö. 442-443. o.).
A fordítás, Bárány
István és Betegh Gábor munkája általában
szép, választékos nyelvezetet használ, jóllehet
sajnálatos módon nem mentes azoktól az egynemûsítõ
nyelvi divatoktól, amelyektõl hemzseg a mai írott
és beszélt köznyelv (az igekötõ indokolatlan
elválasztása; a mutató névmás fölösleges
kitétele vagy személyes névmás helyetti alkalmazása;
az állítmány és a tárgy szórendjének
felcserélése; "mert" helyett tévesen "amiért"),
és szerencsére csak mutatóba található
benne olyan baki, mint a "szatírista" (351. o.). Kevésbé
érthetõ, hogy az oldalszámjelzéseknél
miért nem magyarították a
p.
-t (page)
o.
-ra
(oldal). Jó, hogy egy fordítói elõszóban
külön felhívják a figyelmet Taylor szakszókincsének
arra a sajátságára, hogy
formá
nak fordítja
az
ideá
t (nálunk Kerényi Károly az
alak
ot
javasolta). A Taylor utáni frissebb Platón-szakirodalomról
tájékoztatásul mellékelt bibliográfiájukat
viszont meglehetõsen céltalannak tartom; akkor már
érdekesebb lett volna a hazai tanulmányok összegyûjtése.
Az elvégezetlen utómunkálatokért feltehetõleg
inkább már a kiadói apparátus a felelõs:
átlagosan négy-öt oldalanként elõfordul
egy-egy nyomda- vagy nyelvi hiba, ami bizony méltatlan egy ilyen,
mind terjedelmileg, mind minõségileg reprezentatív
Platón-szakmunkához.
Osiris Könyvtár - Filozófia
Szerkesztette Steiger Kornél
Fordította Bárány
István, Betegh Gábor
Osiris Kiadó
Budapest, 1997
792 oldal, 1650 Ft