CZIGÁNY ÁKOS

A. E. Taylor:
PLATÓN

A. E. Taylor Platónról szóló könyvének jó hetven éve megjelent elsõ kiadásához írt elõszavában arról panaszkodik, hogy "mondanivalómat egy nem túlzottan terjedelmes kötetbe kellett összesûrítenem." (10. o.) Mielõtt röviden bemutatnánk, hogy mire érzi kevésnek a - magyar fordításban - csaknem nyolcszáz oldalt, oldjuk fel a rossz (egyébként angolszász) szokás szerinti rövidítést: a szerzõ neve Alfred Edward Taylor; s egészítsük ki könyve címlapjának hiányosságát az elhagyott alcímmel: Platón: Az ember és munkássága .
A tizenkilenc fejezetbõl és egy függelékbõl álló könyv Platón életének és életmûvének áttekintése után egyenként tárgyalja írásait. A mondandó mennyiségétõl függõen némelyik fejezet több, némelyik egyetlen dialógussal foglalkozik. Taylor egységes és arányosan végigvitt módszere a rövid filológiai és történeti adalékokkal körített, csipetnyi filozófiai értelmezéssel fûszerezett tartalmi összefoglalás, monográfiája így elsõsorban a Platón-mûvek elsõ olvasását, gondolatmenetük összefogását segítõ alapvetõ kézikönyvként értékelhetõ, mely valamivel kevésbé szolgál egyhuzamban való végigolvasásra, mint alkalmankénti utánanézésre. E "nominalista" felfogásban sorjázó, önmagukban megálló fejezetek hátránya lehet, hogy adott esetben akár pótolni tûnhetnek az illetõ Platón-szöveg elolvasását, amitõl a szerzõ is óv: "semmit sem kívánnék kevésbé, mint hogy olvasóim az én szemüvegemen keresztül lássák Platónt" (11. o.). Egyenletes elosztásuk és méretezésük viszont arra emlékeztet, hogy mennyivel több Platón, mint a nevéhez tapadt néhány híres mû és bölcseleti frázis ("idea-tan", "utópikus államelmélet" stb.).
Taylor, tisztában lévén a Platón mûveinek pontos datálását illetõ nehézségekkel, többször figyelmeztet arra, hogy - a hátsó borító szövegével ellentétben - nem idõrendi sorrendben halad (47., 164. o. 14. lábj., 209., 248-249. o.). Ennek illúziója helyett három alkotói periódust feltételez, amelyek egymásutánjára az alábbi séma szerint következtet. A korai szókratikus párbeszédek többsége rövid, és döntõen pozitív gondolati eredmény nélkül zárul, míg az érettekben, minden humora mellett, Platón egyértelmûen a mester szerepében ábrázolja Szókratészt. Ez utóbbiak a filozófus irodalmi fõmûvei: a Phaidón , a Lakoma , a Prótagorasz és az Állam (248. o.), amelyek kiteljesítik a lélek ápolásának, gondozásának mindeddig készülõdõ központi gondolatát. Végül, miután lényegében nem dönt a Phaidrosz helyérõl (417. o.), azokat a dialógusokat csoportosítja egy kései szakaszba, amelyekben csökken a Taylor által formák nak fordított ideák gondolati súlya (485. o.), Szókratész szerepe és a vita eleven drámaisága (518. o.). Az empirikus tudást egyre higgadtabban értékelõ mûvekre (473. o.) a Törvények , Platón Taylor szerint legfontosabb és mégis mellõzött mûve (642. o.) teszi föl a koronát. Ebben az utópiától mentes, gyakorlatias, ám még a teológiáig is eljutó mûben Platón a "görögök közül egyedül [...] sejti meg, hogy az emberiség történetének csak a legutóbbi szakaszáról szólnak forrásaink, de azt is, hogy a történelem elõtti idõknek is milyen nagy fontosságot kell tulajdonítanunk. Politikaelméleti szempontból a könyv kiemelkedõ jelentõsége abban áll, hogy tisztán és világosan kimondja a ¯hatalom megosztásának elvét." (654-655. o.) A szerzõ bizonyítottnak véli az életmû e hármas szakaszolását, de egy-egy szakaszon belül a gondolati követhetõségre és érthetõ tálalásra tekintve, nem pedig egy erõltetve feltételezett idõrend szerint veszi sorra az egyes darabokat.
Taylor állandóan érzékelteti, hogy Platón szövegeinek értelmezõje minduntalan legalább három próbatétel elõtt áll. Mindenekelõtt - különösen a szókratikus mûvekben - az elõtt, hogy miként és mennyire szûrhetõ filozófiai prózává a dialogikus forma: kijelölhetõ-e valamelyik beszélgetõtárs Platón szócsövének, formális végkövetkeztetés nélkül azonosítható-e egy viszonylag szilárd végeredmény. A második a humoros szépírói és a komoly filozófiai réteg elkülönítése. Szokatlan jellegzetesség, hogy Taylor mindig Platón humoráról, tréfás kedvérõl beszél, a híres "szókratészi iróniáról", a tudva nem tudás fogásáról jóformán sohasem; szerinte Szókratész ellenfelei taktikából nevezik iróniának, azaz gúnynak az õ dialektikus modorát (229. o.). Nem egyszerûen stilisztikai kérdésrõl van szó, hiszen Taylor a "drámai hatás" és a "filozófiai nézetek" közti krízisbõl magyarázza Platón kései alkotói korszakának beköszöntét (487.; 39-40., 447. o.). A harmadik végül a platóni írások magvát érinti és a tanítás önreflexiójára vonatkozik. Taylor ugyanis szó szerinti bizalmat szavaz a corpus azon kitételeinek, melyek szerint az igazi filozófiai tan - végsõ soron a tudás, s ennélfogva az erény is (199. o.) - a kezünkbe vehetõ és elolvasható sorokon túl rejtõzik, a magányos és közvetlen misztikus tapasztalatban, mester és tanítvány személyes, eleven együttélésében és közös munkálkodásában, vagy a töprengést frusztráló fennkölt tautológiában: "az ens realissimum [...] a maga részérõl evidens módon létezik és evidens módon az, ami - egy önértelmezõ ¯legfõbb létezõ .". (410. o.) Hasonló meghõkölésre késztet e jelzések drámai megfelelõje, az a sejtelemnél erõsebb mozzanat, hogy Szókratész nem feltétlenül jó nevelõ (531. o. 10. lábj.; 610., 733. o.).
Platón igazi tanítása tehát per definitionem feltevésszerû a szöveghez képest, így Taylor döntése, hogy nem dolgozza, mert nem is dolgozhatja fel témakörök, fogalmak, filozofémák rendszerében a hagyatékot, nem formai, hanem kifejezetten tartalmi súllyal bír. Az egymás után összefoglalt mûvek elkerülhetetlen tematikus változatossága a filozófus "szándéka szerint [...] idõleges és átmeneti" jellegüket hivatott visszatükrözni (44. o.). Hiába vett búcsút Platón a keretes dialógusformától, amely kimondott irodalmisága miatt a félreértés melegágyának bizonyult (295. o.), legkésõbbi, egyszólamúbb kicsengésû párbeszédeiben sem bízta az írásra legmélyebb gondolatait, melyekbõl néhányat az utolsó fejezetben próbál kihámozni Taylor. A platóni szövegvilágot átható feszültség vállalásából eredõ szelíd, nem minden humor nélküli ezotéria határozottan barátságossá teszi ezt a terjedelmes könyvet (vö. 442-443. o.).
A fordítás, Bárány István és Betegh Gábor munkája általában szép, választékos nyelvezetet használ, jóllehet sajnálatos módon nem mentes azoktól az egynemûsítõ nyelvi divatoktól, amelyektõl hemzseg a mai írott és beszélt köznyelv (az igekötõ indokolatlan elválasztása; a mutató névmás fölösleges kitétele vagy személyes névmás helyetti alkalmazása; az állítmány és a tárgy szórendjének felcserélése; "mert" helyett tévesen "amiért"), és szerencsére csak mutatóba található benne olyan baki, mint a "szatírista" (351. o.). Kevésbé érthetõ, hogy az oldalszámjelzéseknél miért nem magyarították a p. -t (page) o. -ra (oldal). Jó, hogy egy fordítói elõszóban külön felhívják a figyelmet Taylor szakszókincsének arra a sajátságára, hogy formá nak fordítja az ideá t (nálunk Kerényi Károly az alak ot javasolta). A Taylor utáni frissebb Platón-szakirodalomról tájékoztatásul mellékelt bibliográfiájukat viszont meglehetõsen céltalannak tartom; akkor már érdekesebb lett volna a hazai tanulmányok összegyûjtése. Az elvégezetlen utómunkálatokért feltehetõleg inkább már a kiadói apparátus a felelõs: átlagosan négy-öt oldalanként elõfordul egy-egy nyomda- vagy nyelvi hiba, ami bizony méltatlan egy ilyen, mind terjedelmileg, mind minõségileg reprezentatív Platón-szakmunkához.
 

Osiris Könyvtár - Filozófia
Szerkesztette Steiger Kornél
Fordította Bárány István, Betegh Gábor
Osiris Kiadó
Budapest, 1997
792 oldal, 1650 Ft


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/