MEDVE A. ZOLTÁN

"Egyáltalán mi ez?"
(Kappanyos András)

Ami valószínûleg nem volt kérdés Angliában még a jelen kiadásnál is bõségesebb jegyzet-anyaggal ellátott Pound-féle kiadás esetében, Magyarországon, 1998-ban már nem biztos, hogy egyértelmû. Nevezetesen: ki jegyzi a kötetet? Könyvészeti szempontból ez természetesen nem kérdés.

A kánon

A Kezdetet nem ismerjük,

csak egy rövid közép-szakaszt...

Eliotról alapvetõen statikus képünk alakult ki (pontosabban: statikus képet kaptunk). Költemények, esszék, tanulmányok, drámák; avantgárd, szabadvers, új kriticizmus, objektív korrelatív, imagizmus; idõnként a misztika és a Kelet felé fordulás, majd a (tételes) kereszténység és hangsúlyosan a morál; irodalmi allúziók, "vendégszövegek" és zenei szerkezetek - nagyjából ezek a lebegõ, néha megfoghatatlan, távoli és kissé idegenül ható fogalmak kapcsolódnak - Kappanyos kifejezésével élve - Eliot kanonikus mûveihez, s ezeken keresztül személyéhez.

Rátalálunk ezekre esszéinek és tanulmányainak magyar nyelvû válogatott kiadásában, a Káosz a rendben címû kötetben, valamint szépirodalmi munkásságának eddigi legteljesebb magyar nyelvû gyûjteményében, a Versek-Drámák-Macskák könyvé ben egyaránt. Az ez utóbbi kötet jegyzeteit összeállító Takács Ferenc is mintha ezt érezte volna meg, amikor filológiai magyarázataival, vers-értelmezéseivel mintegy oldani próbálta a szövegek javarészt talán túlságosan feszes, s már-már szinte minden szavában kényszerûen intellektuális vonatkozásokat keresõ olvasatának idõvel fárasztóvá váló voltát. Takács munkája figyelemre méltó, de az akkori helyzet miatt más jellegû. Kappanyos Eliot-kötete - természetébõl adódóan - egységesebb képet mutat; Eliot egy viszonylag rövidebb és jobban behatárolható korszakát fogja át. S nem utolsósorban, aki már végigolvasta Eliot eddig megjelent mûveit, azok számára az Elveszett költemények darabjai könnyebben megfejthetõk, egyértelmûbbek, kevésbé késztetnek görcsös olvasói magatartásra.

"Uncollected Poems"

Mi is tehát ez az egész Elveszett költemények ?

"A mûalkotást önmagában nem lehet értelmezni (...) kritikailag szemügyre venni csupán bizonyos normák alapján tudjuk (...), és az ¯értelmezés legfontosabb feladata olyan történeti tények hozzáadása, amelyeket az olvasó feltehetõleg nem ismer." (Hagyomány és egyéniség)

A kötet Eliot 1909 és 1921 közt keletkezett verseit foglalja magában; nagyjából a jelentéktelennek mondható korai alkotói periódusa utáni, már karakteresnek mondható indulástól az 1922-es nagyívû Átokföldjé ig - az életmû viszonylag teljes folyamatosságát tartja szem elõtt. A két kötetben (Elveszett költemények és az 1917-es Prufock és egyéb észrevételek címû ciklussal induló Versek-Drámák-Macskák könyve) átfedések is találhatók: J. Alfred Prufrock szerelmi éneke, Prufrock pervigiliuma, [Prufrock-folytatás], illetve a késõbb egy cím alatt megjelent J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, valamint az Átokföldjé bõl kihagyott részeket tartalmazó Õs-Átokföldje .

A "kötet egyáltalán nem kronologikus sorrendben közli a mûveket, hanem az angol kiadást követve a kézirat-kötegek valós sorrendjébõl indul ki, elfogadva a bibliográfusok és textológusok véleményét, mely szerint egy szilárd keletkezési kronológia felállításához kevés az információnk". (Kappanyos, 12. o.) Így a hangsúly nem Eliot versek által tükrözött szemléletmódjának kialakulására és alakulására helyezõdik, hanem egyik költõi korszakának pálya-ívére. A kanonikus versek tükrében ugyanakkor, retrospektív módon, az alkotói folyamat a kihagyásokon, javítgatásokon és a fel-felbukkanó töredékeken keresztül indirekt módon a mûvészetrõl vallott - sokszor nem mindenben és nem mindig egymást fedõ - véleményeinek változása, váltakozása is nyomon követhetõ. Megjelennek a késõbbiekben keletkezett, de az olvasó által korábban megismert versekben is erõteljes motívumok és szerkezeti sajátosságok.

Eliot alapvetõen mellérendelõ viszonyrendszerekkel dolgozik; számára az élet jelenségei közül szinte minden egyaránt (jelentéktelenségében) fontos, illetve (fontosságában) jelentéktelen. Már ebben a gyûjteményben központi helyet foglalnak el azok a jellegzetességek, amelyek a nagy kanonikus versek (Átokföldje, Az üresek, Hamvazószerda, Ariel-versek, Négy kvartett) és erõsen morális telítettségû drámái (melyek közül magyarul csak a Gyilkosság a székesegyházban és a Koktél hatkor olvasható) alapján emelhetõk ki.

Az Idõ, a kezdet és a vég, a centrum; a zene, a tánc; a meghatározott - legtöbb esetben életrajzi vonatkozású - terek, az év- és napszakok; az ismétlõdõ sorok és képek, a zárójelezések (amik legtöbb esetben az alárendelõt elsõsorban nem grammatikai értelemben változtatják mellérendelõvé) tényei és kérdései.

A "know-how"

A mûalkotásokkal foglalkozóknak nem az értelmezés a feladata, hanem a rejtett tények feltárása. Ezt vallja a kötet magyar "gazdája" is, amikor mind a bevezetésben, mind pedig a jegyzetekben a háttérben marad, s szigorúan az eddig ismeretlen vagy alig ismert tények ismertetésére szorítkozik. A bevezetõ írás meggyõzõ filológiai pontossággal tájékoztat a kötetben szereplõ versek sorsáról, a válogatás és a szerkesztés elveirõl. Nem kívánja befolyásolni, de talán még árnyalni sem Eliot-képünket. Ezt az olvasóra bízza, csupán arról tájékoztat, hogy véleménye szerint a kötet olvasásakor "az esetleges Eliot-novíciusnak miért kellene meglepõdnie", amiben senki, még Kappanyos sem lehet biztos. Eliotnak ezt a korszakát úgy kezeli teljes egészként, hogy közben nem feledkezik meg a "másik" Eliotról sem, sõt - az esetlegesen egyoldalú s ezért hamis kép kialakulását, az Eliot-jelenség félreértelmezését elkerülendõ - nyomatékosan fel is hívja figyelmünket ismeretének szükségességére.

Mindezt visszafogottan, ám teljes felelõsséggel teszi - valóban jogosnak és nem elhárítónak érezhetõ a Bevezetés t záró mondat: "A felelõsség most már az olvasót terheli".

S mintha csak ezt a gondolatmenetet folytatná a versek közlése után a Jegyzetek ben: "Az alábbi jegyzetek elsõdleges célja, hogy segítsenek az olvasónak elhelyezni az itt közölt verseket - mind idõrend, mind jelentõség tekintetében - a kanonikus életmûhöz, az eddig ismert Eliot-képhez viszonyítva". S ekkor kezdõdik az átfogó Bevezetés és a "fõszöveg" költeményeinek pontról pontra, versõl versre történõ lebontása. Itt kerülnek elõ az apró, de meghatározó részletek: a legszükségesebb szómagyarázatok, az utalások, allúziók feloldása, s ahol a helyzet lehetõvé teszi és úgy kívánja, a kanonikus versekkel való kapcsolat felmutatása, a változtatások (javítások, kihagyások) sorrendisége - mind-mind szigorú tényekre alapozva.

Kappanyos András szerzõi szövegei (elsõsorban jegyzetei) mintha az Elveszett költemények korszakának versekre lebontott életrajzát írnák meg. Minden versnek külön öntörvényû élete van, néha kapcsolódnak egymáshoz és a kanonikusnak nevezett versek világához. Naplót vezet róluk, a családfa történetével kezdve, folytatva a közelmúlttal, minden kívülrõl érzékelhetõ megjelenítésével (az egyértelmûen lényegtelent - bevallva - elhagyja) és - mint a történések egyetlen túlélõje s immár kívülrõl is látója - bizonyítható tényekkel magyarázza az eseményeket, közvetlen környezete történeteit. Felmutatja a csírákban maradottakat, a lehetségeset, de a meg nem történtet is, ám - akár egy közeli jó barát - itt megáll; az ítélkezés és a "mi lett volna, ha" nem rá tartozik. Serenus Zeitblommal gondolkodik, aki a leghatározottabban ki szeretné jelenteni, hogy semmiféleképpen sem a maga személyét kívánja elõtérbe helyezni.

A krónikás

Az Elveszett versek három fõ részbõl álló fejezetei közül az Átokföldje -kéziratköteg egészérõl Kappanyos a következõket írja a Bevezetés vége felé: "...a fõszövegben - némileg önkényesen - csak az önmagukban valamiféle esztétikai egészet alkotó, azaz önálló versként is megálló darabokat közlöm. Ezek akár moduloknak is tekinthetõk, amelyekbõl összeépíthetõ a vers egy-egy korábbi állapota, illetve annak magyar megfelelõje - de az efféle rekonstrukció inkább csak súlytalan játék volna. A fordítás valójában konstrukció; olyan szabadsággal ruház fel, amilyenrõl az eredeti nyelvû olvasó nem is álmodhat."

Kappanyos fordítása - a Bevezetés és a Jegyzetek rekonstrukciós folyamataival ellentétben, azokat kiegészítendõ s ellenpontozandó - valóban a konstrukcióra épül; a nyitó és záró írások feszes, pontos keretei között egy viszonylag szabad, laza, eleven és - mondhatni - lágy Eliot-fordítást találunk. Ennek csak elenyészõen kis részben oka az eredeti szövegek a már ismertekhez viszonyított esetlegesen "könnyedebb" volta. Az eredetiben a sok helyen különbözõ színû ceruzával és/vagy tollal keresztül-kasul javítgatott, esetenként törölt szövegek a fordítót szinte a huizingai "megszentelt játékosságra" csábíthatják, ugyanakkor a kánon és az utolsó "készültségi fok" szövegeinek jellemzõi ezt kordában tartják. A kánon csak a legszükségesebb és legindokoltabb esetekben van hatással a versek magyarul megjelenõ lexikájára és grammatikájára. A fordító munkája - akár a kötet egésze - a konstrukcióra épül; majdhogynem a szó eredeti értelmében vett constructio lapidum, constructio hominis.

Minden megoldás erõsíti a jellegzetesen elioti ellentételezést: a mikrokozmosz-makrokozmosz, a tér és idõ, a centrum és periféria, a külsõ és belsõ bizonytalanra, lezáratlanra kifuttatott analógiáit, a pillanat személyes bizonyosságát, s ezzel majdnem egyidõben a bizonyosság revideálását. "A mûvészi élmény - írja Eliot öt évvel halála elõtt - személytelen. És a költõ csak úgy érheti el ezt a személytelenséget, ha feltétel nélkül alárendeli magát annak a munkának, amelyet el kell végeznie. És nem valószínû, hogy tudná teendõjét, ha csupán abban élne, ami épp most van jelen, és nem tudná, mi az, ami a múltból is aktuális - ha nem tudná, (nem azt, ami halott), hanem ami örökké virágzik." A sokszor asszociációra épülõ lexikai egységek beszédszerûségének folyamatosságát és egységességét Kappanyos fokozottan igyekezett megõrizni; ennek érdekében természetesen néhol eltért az eredeti szöveg központozásától, legszembetûnõbben talán a különösen fontos szerepet játszó zárójelek alkalmazásakor.

Csak példaként a hangulat és nyelvi megformálás koherenciájának visszaadására:

the girl who mounted in the omnibusa lány felszállt a buszra (kint esett)

the rainy day, and payed a penny fare...kifizette az egypennys jegyet... (Paysage triste) Vagy egy másik zárójelezés, amely már a grammatikai-poétikai szintet is érinti: In the evening people hang upon the bridge rail Esténként a magasvasúton lóg a nép

Like onions under the eaves. (Eresz alatt hagymák)

(A hercegnõ halála)

A "semmirõl sem szólás" finom iróniát eredményezõ nyelvi humora kedvéért a "kedvesem" megszólítás az eredeti vers ötödik sorából a fordítás elsõ sorába került át:

While you were absent in the lavatory Amíg a vécén voltál kedvesem

(...) (...) I was restless, my dear, and a little unhappy... Nyugtalan voltam és kicsit borús... (Amíg a vécén voltál kedvesem) Ez a megoldás egyúttal az eredetiben szereplõ "absent" és "lavatory" fura párosát is kiváltja a "vécén" és a "kedvesem" egymás mellé helyezésével. "Mert ami születik, meghal; és ami meghal, visszatér..."

Mi tehát és milyen ez a szinte a klasszikus aranymetszés arányait mutató könyv? Kétharmad Eliot, egyharmad Kappanyos egyharmad kétharmad részben elosztva? Hogyan olvasandó, olvasható? A Esterházy felkínálta ide-oda lapozgatást ajánlja? Vagy ellenkezõleg: folyamatos olvasásra ösztönöz, akár egy klasszikus regény?

Utilitarista szempontból szinte mindegy. Ahogy Bergson írja a Teremtõ fejlõdés elsõ fejezetében: magának a lélektani életnek az idõ az egyik legfontosabb alapszövete. Az ezt kikristályosító alkotás esetében - s úgy tûnik, ez Eliotra és Kappanyosra fokozottan érvényes - sincs "ennél sem ellenállóbb, sem vaskosabb anyag. Mert tartamuk nem pillanatot behelyettesítõ pillanat; így sohasem volna egyéb, mint jelen, s a múlt nem húzódna át a jelenvalóba... Ha a múlt szüntelenül nõ, akkor határtalanul meg is marad. Az emlékezet (...) nem arra való képesség, hogy az emlékeket fiókban osztályozza, vagy listára jegyezze. Nincsen se lista, se fiók, még tulajdonképpeni képesség sincs, mert a képesség szünetekkel mûködik (...), a múltnak múltra halmozása ellenben szüntelenül történik. Valójában a múlt megmarad magától".

Ezt rögzíti Eliot és Kappanyos, ennek befogadását teszi hozzáférhetõvé Kappanyos András, aki a száz éve született Eliot társának tûnik. Mintegy párbeszédet folytat vele és verseivel - a jelen a jelenbe emelt múlttal. "Jelen és múlt között a különbség az, hogy a tudatos jelen oly módon és oly mértékben ismeri a múltat, amilyen módon és mértékben a múlt erre még képtelen volt" - írja Eliot a Hagyomány és egyéniség címû esszéjében. Az eredmény ez a "négykezes", az Elveszett költemények .

Fordította, szerkesztette, a bevezetést és a jegyzeteket írta Kappanyos András
Orpheusz Kiadói Kft.
Budapest, 1997
166 oldal, 498 Ft