Tüskés Tibor bírálatunk tárgyát képezõ könyve, mint ahogy a mû alcíme jelzi (Csorba Gyõzõ költészetének kiteljesedése 1981-1995), az elemzett költõi pálya kései szakaszát, utolsó másfél évtizedét vizsgálja. A második évszám az életmû lezárulásának, a költõ halálának éve, míg az elsõ dátum az elemzõ tevékenységével, a vizsgálat kronológiájával kapcsolatos, s nem a górcsõ alá vett pályakép belsõ logikájával függ össze. A költõ idõskori hangváltását ugyanis a kritika a nyolcvanas évek közepére helyezi, ellenben 1981-ben jelent meg Tüskés Tibor Csorba Gyõzõ-monográfiája az Akadémiai Kiadó "Kortársaink" címû sorozatában. E mostani könyv tehát a tizenhat évvel korábban publikált munka folytatása, kiegészítése. A szerzõ új mûve bevezetõjében hangsúlyozza is az összekapcsolás, a rokonítás szándékát: "Aki ismeri korábbi könyvemet, az itt olvasható írásokat tegye a könyv mellé (...)" - írja.
E melléhelyezést azonban, amelyet a tematikai egylényegûség és az értékrend azonossága egyaránt indokol, mûfaji szempontból kissé megnehezíti az a körülmény, hogy míg az 1981-es munka szintetizáló igénnyel készült s a kritikai aspektust az irodalomtörténeti elemzés módszereivel társította, e mostani könyv kisebb terjedelmû s részben publicisztikai jellegû írások füzére, amelyek az utólagos egyberendezés aktusának eredményeként kerültek a jelen kötetbe. Ennek huszonegy írása közül (amelyek átlagos terjedelme hét oldal) tizenhárom napi- és hetilapokban jelent meg, nyolc pedig folyóiratokban látott napvilágot. Ez utóbbiak zömmel egy-egy Csorba-kötet kritikai fogadtatásához járultak hozzá fontos megállapításaikkal.
Ez a monográfusi munka átfogó igényével nem rendelkezõ, ám a maga nemében igen jelentõs tevékenység az esszéisztikus kritika olyan értékeit hozta létre, mint, többek között, a Befelé hull a vérem címû írás, az 1991-ben publikált verseskötet, a Szemközt vele recenziója, amely eredetileg a Jelenkor 1991/11. számában volt olvasható. E dolgozat a szerzõre jellemzõ plasztikus-szemléletes felütés után elõbb egy érzékletes metaforával artikulálja olvasói élményét ("a hatvanegy költemény valójában egyetlen dallam variációja"), majd az összbenyomás differenciálása után (egyfelõl a nyugtalanság és riadtság versbeli lélekállapotának zaklatott sugárzását észlelve, másfelõl, ezzel összefüggésben, a nyelv dísztelenségét és sûrítettségét konstatálva, s ugyanakkor az olyan kulcsfogalmakat is kiemelve, mint az értelem, a hit és a belül) jut el a lényegre törõ általánosításig: "Ez a belülrõl megélt öregség a kötet alapmotívuma". Megállapítását a "kérdezõ, kételkedõ magatartás" bemutatásával s egy domináns szerepû grammatikai eszköz (a páros kötõszók) kiemelésével teszi hitelessé. A dolgozat, miként a kötet többi írása is, egyaránt tanúskodik olvasói érzékenységrõl és megbízható, pontos észleléseken alapuló értékelésrõl. Ezek Az utolsó évszak fõ kvalitásai. A jelzett elemzõi attitûdbõl következik, hogy a két eltérõ horizontú könyv együttes-folytatólagos olvasása, a mûfajváltásból fakadó nehézségek ellenére, mégiscsak lehetséges.
A korábbi és a mostani elemzés metódusbeli eltérése az adott életmûvel ismételten szembesülõ kritikusnak azzal a feltételezésével is összefügg, hogy a költõi pálya kibontakozása organikus természetû, kitapogatható változásai tehát nem a korábbiakkal való szakítás fogalmai szerint, hanem inkább a rejtettebb "elmozdulások" jegyében írhatók le, vagyis az irodalomtörténész nem kényszerült korábbi téziseinek radikális átgondolására s felülvizsgálatára, így átadhatta szerepét a megbízható tájékozódási pontok szerint haladó, könnyebb vértezetû recenzensnek. És valóban, a Csorba-líra változásai egy saját, eredeti, még a negyvenes évek második felében megtalált, s a hatvanas évek elején már különösen markánsan artikulált hang modulációi, ebben Tüskésnek alighanem igaza van. Így a kései versek is megõrzik a korábbi mûvek egzisztenciális igényét, etikus töltését, a "magányos sétáló" szituációját, a "fekete szavak szárnyán" kelõ Nap dialektikus élményét. Az 1981-es monográfia tehát mindmáig érvényesen írta le a Csorba-vers jellegzetesen pátosztalan-puritán karakterét, s szerzõje éles szemmel figyelt fel - s ez a kései versek interpretációja szempontjából különösen fontos - a lírai beszédmód funkcionális jellegére. Tüskés portrét rajzolt, hagyományos eszközökkel, de a poétai hang sajátos grammatikáját is észlelte. A Cyrano érdeke címû vers szavaival szabadon élve: az arc karakterét kutatta, de a beszéd titkát is megsejtette. Ugyanezt elmondhatjuk Az utolsó évszak ról is.
Lényegében a monográfiának azzal a megállapításával is egyetértünk, s ezt ismét az újabb írások felõl szemlélõdve mondjuk, hogy a korai versek szürrealista képvilágát az érett költészet letisztult szólama váltotta fel, jóllehet "az elvontságok szabad szárnyalása", ahogy már Sõtér István fogalmazott, és - Weöres Sándor szavával - az "ismeretlen mélyvilág" feltárásának igénye (hogy magunk is újabb érveket fogalmazzunk meg az életmû organikus egységének tétele mellett) a késõbbiekben is megmaradt. Ugyanakkor azt is jeleznünk kell, hogy az érett szólam "realista költészet"-ként való definiálásával kapcsolatosan, a fogalom tisztázatlansága következtében, fenntartásaink vannak, s inkább csak metaforaként tudjuk elfogadni. Hasonlóan problematikusnak látjuk, s Az utolsó évszak elemzései szempontjából határozottan korlátozó tényezõnek tekintjük, hogy Tüskés szerint a személyes én egyértelmûen elõtérbe kerül Csorba Gyõzõ érett költészetében, hogy "a szubjektív elem egész lírájában elõnyomul", és, mint írja, a költõ "fölnagyítja személyiségét, mindent a szubjektív ¯én -re vonatkoztat". (Tüskés Tibor, 1981. 111.) Pedig, el kell ismernünk, az elemzõ igen komoly érveket sorolt fel tételének igazolására, hiszen, ahogy fejtegette, Csorba Gyõzõ a költészetében mindvégig domináns szerepet betöltõ halál-témát valóban a személyes elmúlás lehetõségének gondolatával kötötte össze, és csakugyan szaporodnak érett költészetében az önarcképszerû versek, a lázadó lélek különféle megnyilvánulásai és az emlékidézés ismétlõdõ gesztusai.
A költõ, aki - különféle nyilatkozatai szerint - szigorúan ragaszkodni látszott a személyes én szövegkonstituáló jelentõségéhez, még egy kései beszélgetésében is azt hangsúlyozta: "Ami nem érint, vagy ami - akármilyen távolról - nem válik sorsommá, arról nincs mondanivalóm." (Tüskés Tibor, 1997. 105.) Az élményvilág felõl közeledve a Csorba-versekhez vitathatatlan, bõséges argumentációval alátámasztható tényként jelenik meg elõttünk ez a sorsértelmû én-konstitúció. Csakhogy ebben a vonatkozásban eltér az arc és a beszéd üzenete. Mert módosul az érett s különösen a kései Csorba-líra alanyához való viszonyunk, ha - függetlenítvén magunkat a produkciós folyamattól - egy mai befogadás dialógusviszonylatába helyezkedünk, vagy ha a szövegben létrehozott szemantikai univerzum önelvûségébõl indulunk ki. Ezért, szerintünk, árnyaló kiegészítésre vár az a gondolat, amelyet Az utolsó évszak nak a posztumusz Csikorgó ról szóló, s filológiai szempontból igen figyelemre méltó elemzésében így fogalmaz meg a kritikus: "Most látni, a pálya végén, hogy életszemlélete, világképe, líra-fölfogása, ars poeticája az idõk folyamán nagyon keveset változott, legföljebb módosult: hangja letisztult, életérzése borúsabb lett. Amit 1953-as (most közölt) Ars poeticá- jában megfogalmazott, azt öreg korában tökéletesen megvalósította: a líra minél személyesebb, annál közérdekûbb, minél egyénibb, annál nagyobb az intenzitása, a mindenkit (az egyes embert) megszólító ereje." (Tüskés Tibor, 1997. 57.)
A problémakör tisztázásának s a rendkívül bonyolult terepen való továbbhaladásnak az irányát a lírai szerepek - Tüskés Tibor által is észlelt - gazdagodása mentén tartjuk lehetségesnek. Csorba Gyõzõnél ugyanis az én központi helyzetének viszonylagosítása - kései verseinek alapmotívuma - nem a lírai alany teljes szövegbeli felszámolásával járt együtt, sõt mint láttuk, a szubjektum, s nemcsak a szerzõi intenció felõl nézve, ragaszkodik pozíciói egy részéhez, hanem inkább autentikus szerepek létesítését eredményezte. Vagyis a költõnél a jelentéstani-poétikai centrumként elgondolt lírai alany destabilizálódása (miként Weöres Sándornál is) az alakváltás logikája szerint ment végbe. Ebben látjuk a kései Simeon-szerep vagy a Cyrano-maszk jelentõségét.
És bár Az utolsó évszak végsõ soron adós marad a lírai szubjektum jelzett problematikájának feltárásával (mint láttuk, e téren a kritikust egyaránt korlátozta saját korábbi monográfiájának szemléletmódja és a költõ önértelmezéseinek tiszteletben tartása), a kötet legfõbb értékét mégis az e gondolatkörrel érintkezõ megfigyelésekben látjuk. Ezek közül a legfontosabb a Csorba-líra tárgyiasságára reflektál. "Csorba Gyõzõ kezén ma a korszerû magyar vers, az érzelmi tartalmakat nem nélkülözõ, de azt objektiváló líra, az úgynevezett tárgyias költészet legszebb darabjai születnek meg" - írja a bíráló. (Tüskés Tibor, 1997. 22.) Hasonlóan konstruktív s az elõbbivel rokon az a megállapítás, hogy a költõ utolsó éveinek termésében erõsödik az irónia szerepe. "Aligha járunk messze a valóságtól - írja Tüskés -, ha Csorba Gyõzõ költészetében az ironikus hang fölerõsödése mögött a világ dolgaira figyelõ költõ válaszát is ott sejtjük. Ez az irónia az egyre kiismerhetetlenebb, egyre pusztítóbb erõknek kitett ember védekezése." (Tüskés Tibor, 1997. 30.) Ez a magyarázat, még akkor is, ha megmarad a mimetikus-referenciális értelmezés keretein belül, már csak azért is figyelembe veendõ, mert egy lényeges dimenziójában ezúttal is találkozik a költõ öninterpretációjával, aki így vont párhuzamot a szatirikus és az ironikus magatartás között: "A szatíra indulatában még ott bujkál a reménység, hogy használ valamit a megfogalmazás, az ¯odamondogatás . Az iróniában a ¯kézlegyintés válik uralkodóvá. A szem látja a valóságos vagy annak vélt abszurdumokat, a nyelv meg is fogalmazza, de a szív már nem hisz, vagy enyhébben szólva: kételkedik a változás lehetõségében." (Tüskés Tibor, 1997. 105.) Ám a beszélõ által említett abszurdumok sorába alkalmasint a megváltozott helyzetû s szerepû lírai én is beletartozik, annál is inkább, mert a költõ, éppen az idézett interjúban, igen szkeptikusan ítéli meg azt a feltételezést, miszerint a világ változásai szülték volna benne az ironizálódás folyamatát, s inkább öniróniáról beszél, amelynek jegyében a költõ "végül is saját régebbi hiszékenységén mosolyog". S ez a hiszékenység, más összefüggésben, a beszélõnek önmagáról, önnön lehetõségeirõl alkotott korábbi vélekedéseivel kapcsolatos. Az abszurdumokra való rádöbbenés szorosan összefügg azzal a simeoni tûnõdéssel, amely "a közelgõ fal", "a túli Nap" felé közeledõ s "másik nyelv"-et tanuló ember léthelyzetébõl fakad, kibontván a halál-élmény egzisztenciális végkövetkeztetéseit.
Az önmagát szerepekbe rejtõ lírai szubjektum és az ironikus magatartás elválaszthatatlan attól a funkcionális versbeszédtõl, amely - a Csorba Gyõzõ-versek legfõbb formaképzõ elveként - a szemlélet és a kifejezés között a lehetõ legrövidebb utat keresi, s lényegre csupaszítottsága következtében nem fedi el, hanem feltárja a veszteségeivel, önmaga viszonylagos meghatározhatóságának tényével számot vetõ költõi szubjektum léthelyzetét. Éppen ezért e funkcionalitás lényege abban áll, hogy a vers immár nem személyes beszéd, hanem olyan poétikai realitás, amely a nyelv használati értelemben elgondolt lényegén keresztül tárul fel elõttünk. "Se rím, se ritmus, se külön nyelv, / se hang, se tûz, se szárnyalás: / Csak egy-egy szó, amit különben / vagy így nem mondott még ki más" - fogalmazza meg a költõ e beszédmód legdominánsabb karakterjegyét. S ezzel az arc is õrzi még megtartható kontúrjait.
Fejtegetésünkbõl talán kitûnik, hogy Tüskés Tibor 1981-ben megjelent monográfiája után, amely, mára vitathatónak mutatkozó elemeivel együtt, a Csorba-filológia megkerülhetetlen alapmûve, újabb könyvében - ezúttal nem a monográfia, hanem a kritika keretei között - olyan problémákat vetett fel, s olyan megfigyeléseket körvonalazott, amelyeknek tisztázása, továbbgondolása s a Csorba-képbe való beillesztése az életmûre irányuló kutatás mellõzhetetlen feladata. Vagyis Az utolsó évszak egy recepciós folyamat fontos állomása.
Pro Pannonia Kiadói Alapítvány
Pécs, 1997
147 oldal, 498 Ft