Az élet fele. Menon panasza Diotimáért.
Hyperion sorsdala.
Ennyi talán, ami Friedrich Hölderlintõl
és Hölderlinrõl középiskolás fokon
még ismerõs lehet. Ezen túl már germanistává,
de a német nyelv legalább jeles ismerõjévé
kell ahhoz lenni, hogy e rendkívül hermetikus költõrõl
helyesebb képpel rendelkezhessünk. A helyesebb kép viszont
még nem feltételezi az élességet. Hölderlinnel
mostanában mégis mintha szerencsésebb helyzetben lennénk.
Az utóbbi években megjelent egy kötetben mindaz, ami
eddig Hölderlintõl magyarul létezett, hozzá Kocziszky
Éva tanulmánykötete
(Hölderlin
. Századvég-Osiris,
1994) és Báthori Csaba szövegdokumentum-gyûjteménye
(Hölderlin
a toronyban
. Új Mandátum, 1995). E Hölderlin-sorozat
újabb aktusaként pedig, bár egyáltalán
nem az örök éjszakában teremtõ Hölderlin
megvilágosításának igényétõl
vezéreltetve, Hölderlin számára látszólag
mégis betûmenhíreket állítva, hosszas
mûhelymunka után Kukorelly Endre
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
címû kötete látott napvilágot.
Ha részletesen hölderlineznék,
fel kellene vetni a kérdést: mit jelent ez az újrafelfedezés,
ez a sajátságosan ismétlõdõ Hölderlin-vonzalom.
Úgy gondolom azonban, nem jelenségrõl van szó,
csupán véletlen kapcsolódásokról, amelyben
persze fontos szerepet játszik az a hiány, amit a magyar
germanisztika magyarul ezen e területen csak most tölthetett
be igazán. Kocziszky Hölderlin-értelmezése alapos,
filológiai kutatómunka, Báthori Csaba összeállítása
és fordítása virtuálisan elevenít meg
egy sosem volt élettöredéket. Kukorelly pedig - tiszteletbeli
germanistaként akár - játékot ûz egy
távoli, ódon, a kutatómunkák frissessége
ellenére sem aktuális és különösen
nem közismert életmûvel.
Hogy Kukorelly miért éppen
Hölderlint (a hölderlini életmûvet) választja
újrahasználhatónak, alapnak, modellnek, ugyancsak
lebegtetni való kérdés. Egyelõre elégedjünk
meg azzal, amit a fülszöveg kínál: "így
alakult". Amit Kukorelly használ, az mindenekelõtt egy -
természetesen - olyan német nyelvû Hölderlin-kötet
(egy egész összes), amely magyarul nem létezik. Nem
csupán fordítások hiányában (a már
említett magyar Hölderlin-kötet mellett további
csemegéket kínál Kocziszky és Báthori
könyve is: elõbbiben Szijj Ferenc, utóbbiban Báthori
saját fordításai), de a kritikus Kukorelly a Hölderlin-mûfordításokat
illetõ meg- és elítélése okán
saját fordítás-töredékekkel is elõrukkol.
Kukorelly hibajavításával és hiánypótlásával
persze egyáltalán nem lesz teljesebb (és másabb)
a Hölderlin-kép (milyen is az?), sõt azt is meg kell
kockáztatnunk, még ha nem is errõl van szó,
hogy a hiány éppen a menhírállítás
következtében mélyül el még jobban. Ugyanis
a Hölderlin-szövegek használata alapján nyilvánvalóan
feltételezhetõ és elvárható egy még
helyesebb Hölderlin-kép birtoklása Kukorellytõl,
még ha ez nem is jön át (miért jönne?) a
köteten. Kukorelly nem életmû-értelmezést
közvetít, hanem életmûvet alkot. A sajátját.
Nem Hölderlin-képet ír le, hanem Hölderlint használva
a maga képét módosítja.
Hölderlin mint a német klasszika
különös óriása - Kukorelly a magyar posztmodern
klasszicizálódott koboldja.
De hogy rögtön oldani tudjam
némileg a feszültséget: Kukorelly olvasásához,
ízlelgetéséhez, nem feltétlenül kell ismerni
Hölderlint, nem arról az intertextuális viszonyrendszerrõl
van szó, amelyben az egyik szöveg ismerete hiányában
olvashatatlanná válik a másik, sokkal inkább
a használat gesztusára kell rákérdezni, amely
gesztust én a klasszicizálódási igény
bejelentésének nevezném.
Miután Hölderlin így
vagy úgy, komolyan vagy komolytalanul megszólítódik
Kukorelly kötetében, az egyik legfontosabb és már
emlegetett kérdés ez lesz: mennyiben szükséges
a Hölderlin-ismeret, van-e jelentésmódosító
funkciója Kukorellyt illetõen. A kötet ugyanis olvasható
oly módszerrel, hogy elõvesszük könyvtárunkból
a megfelelõ Hölderlin összest németül, és
a Kukorelly-szövegeket a cím alapján egybeolvassuk a
Hölderlin-szövegekkel. A probléma nyilvánvaló.
Kukorelly szövegei - az õ irányultsága szerint
- a Hölderlinéihez körítõdnek. Ebbõl
persze csupán annyi igaz, mert nem minden Kukorelly-szöveg
tartalmaz Hölderlin-szöveget, hogy a cím (németül)
és a használt szövegrész (németül)
a maga elkülönülõ nyelvezetében (Hölderlin
nyelvhasználata még németül is megindító,
mert igencsak patetikus és érzelgõs, mondatkezelése
pedig egyenesen agrammatikus) mintegy kijelöli Kukorelly témáját
(például: Die Liebe, és akkor jönnek a szerelmes
versek). Részben felfedhetõ némi tematikus szerkesztés,
részben inkább nem tudni, hogyan kerülnek egymás
mellé bizonyos szövegek. A Hölderlin-szövegek adta
irányelv így igen bizonytalan struktúrát írna
le. Nem csak azért, mert az irányadó címeket
ki kell szótárazni, de azért is, mert Hölderlin
ismerete ebben a tekintetben maximális igénnyel lép
fel. Ugyanis sokszor éppen a Hölderlin által tárgyalt
dolgokra reflektál a Kukorelly-szöveg. Ilyen rögtön
az elsõ, a
Mein Vorsatz
. Hölderlin versét, ha
nem olvassuk rá Kukorellyére, nem fog összeállni
a "felejtés"-rõl szóló Hölderlin-Kukorelly
dialógus.
A "Kukorelly Hölderlint olvas" címû
játék annyiban módosítja az elõbbi,
igen maximális megterheltségû közeledést,
hogy másik maximumra fordulva aszerint kérdezünk, hogy
a Kukorelly beszédmód alakulása hogyan kebelezi be
az idegen szövegtesteket, a kétnyelvûség hogyan
válik egységes kompozícióvá, Hölderlin
hogyan lesz
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Másképp mondva:
hogyan változik Kukorelly
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
-né.
Kukorelly korábbi szövegei
közül nagyon szeretem azokat (magánmítosz), amelyekben
a beszélõ figura, aki el-elbeszél(get) magának
vagy magában, miközben állandóan kifelé
bámul, vizslatja, mondjuk, a szemközti közértet,
ahol éppen kólásüvegekkel rendezik be a kirakatot,
és amit egyszer közelebbrõl is meg kellene nézni.
Ez a
kilátás
, a látásnak a zártságból,
belülrõl történõ irányulása
kifelé és lefelé mintegy kapcsolatot teremt a csonttoronyba
zárt (magába zárt) Hölderlin-féle egzisztenciával.
Különösen igaz ez akkor, ha azt a nyelvet, amin Kukorelly
gyakran elõbukkanó (és a nyelven keresztül felszínre
bukó) figurája megszólal, a kint és a bent
határán (határtalanságán vagy határjárásán)
jelöljük ki. Kukorelly beszéde mégsem a mindennapi
agrammatika tört és darabos, helytelen poetizálásával
mûködik. Sokkal inkább a nyelv egzisztenciájának
bentrõl történõ kizuhanását látom
benne megvalósulni. (Magában beszél, ki ily szépen
és törten beszél.)E figura és kontemplatív
magatartása, ha nem felel is meg a magasabb esztétikának
(milyen is az), mégis megfelel egyfajta egzisztenciális léthelyzetnek,
az alulretorizált létmódnak. És ki tudja. Ilyen
például Hölderliné fent a toronyban. Lehet, hogy
a kólás kirakatot bámuló figura elõképe,
utóképe Hölderlinnek. Kukorelly úgy ír,
ahogy Hölderlin beszél magában. Ami közös
ugyanis (és ide nem kell semmiféle Hölderlin-szövegismeret,
kell azonban a történet, a mítosz), az a magatartás,
a
nézdegélésé, a kontemplációé.
Mert Hölderlin nagyon tudta látni a világot. Jó
poéta módjára, Kukorelly is olyan dolgokat vesz észre
(a világ és a maga dolgaiból), amikbõl alapvetõen
ki vagyunk rekesztve. Mit látott Hölderlin a maga életének
második felében. És hogyan. Megválaszolhatatlan
kérdések. Válasz ezekre mégis Kukorelly kitalált,
harmadik fele. Hogy tehát mennyiben én az, aki Hölderlin
is.
"Hölderlinnel akkor már, állítólag
csak a
kilátásról
lehetett társalogni.
Milyen szép kilátások, más egyébtõl
dühbe gurult"- Írja Kukorelly egyetlen, Hölderlint megszólító
kedvenxc
ében.
Ha struktúrázunk, élvezzük
a kötet megszerkesztettségét: számoljuk meg a
betûket, és tényleg kilenc nagy egység, benne
kilenc kisebb, és olykor még a kisebbek is leszaladnak kilencig,
olykor megállnak háromnál, kettõnél.
Ez lenne a forma. A Hölderlin nevét alkotó kilenc betû
mint struktúra: elég átlátszó trükk,
és van-e itt valami plusz, vagy puszta destrukcióról
van szó, a kötetszerkesztés látszataktusáról,
a formáról, ami itt és most így talált
magára. A névdarabolás, a szövegtöredékek
tördelése ugyanakkor metaforikus aktus is: hogyan lenne egész
az, ami csak látszategész. Miért lenne Hölderlin
egész, amikor az õ élete is legalább két
részre szakadt: a még józanra és a már
elborultra. No és a kettõ között hol a határ?
Vagy csak határ van, határjárás? Mi van, ha
elõbb volt az elborulás és csak aztán jött
a kijózanodás?
Visszatérve a kilencesre mint szervezõ
számra: eddig a százas volt Kukorelly kedvence (még
a
kedvenxc
ekben is, mert hiába hogy a cé betû
mellett az ikszet a legkönnyebb melléütni, az iksz is
a tizes számrendszer része). Százasokra épült
A
Memória-part
(Magvetõ, 1990) és az
Egy gyógynövénykert
(Magvetõ, 1993), az életmû két igen fontos,
rész
egésznyi darabja. Száz válogatott
szövegek. Mindkét kötet határvidéket jelöl
ki, egyik az elbeszélõ szövegekét, a másik
a versszövegekét. Összefoglalók, egyfajta záróaktusok,
ugyanakkor nyitók is, hiszen feltételezik a következõ
lépések módosulásait. Például
azt, hogy elbeszélõ és versszöveg közt egyszer
csak eltûnik a világos határ. A
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
kötet egyértelmûen errõl szól. Az elbeszélõi
szövegek benne ugyanis elég poétaiak ahhoz, hogy a formailag
(tördelt) versszövegek elég prózaiak legyenek.
Hölderlin nevének kilenc betûje, a kilences isteni száma
(túl tökéletes, a három is háromszor van
meg benne) a szerkezet. Adott, megvan, jó és izgalmas, lehet
vele játszani, eljátszani, ha akarunk, keresünk neki
mélyebb értelmet. Van mimézis, de az egész
csak szimuláció. Kukorelly szimulálja a költõiség
szent fenségét, és bemutatja annak profán íróiságát.
Így is illik egymásba versbeszéd és elbeszélés:
közös történetalapon szimuláljuk szegény
Hölderlint, az õ (az én) monológját. Hiszen
az egész kötet ebbõl áll: szövegvariánsok
egy hangra, ahol a hang monológ, önbeszéd, részesülni
akarás a maradék egészbõl. Létdráma.
Azáltal, hogy bekapcsolódik egy már létezõ
áramkörbe, azáltal, hogy elmondja emlékeivel,
anekdotáival, létértelmezésével a maga
egzisztenciális viszonyulatát. Ez volna a hölderlini
maszk kilencese.
És Kukorelly legitimációs
fordulata itt nem oldódik fel. Úgy csinálja, hogy
fenntartja a feszültséget: igen, írok én rendeset
is, meg szíves-érzeményeset is, és eldönthetõ:
ez most komoly, vagy hülyéskedés. Állandóan
ott vibrál a
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
szövegek mögött
a klasszikus Hölderlin (a vágy, hogy én ma Hölderlinként
ilyen legyek) és a destrukciós kényszer (nem lehet,
persze, hogy nem lehet). Úgy megcsinálni valamit, hogy látványos
legyen, és mégse. Hogy ahol rácsodálkoznánk,
aha, ez jó, az lehet, hogy éppen az ellenkezõ szándékot
kívánja modellálni. Ami rossz, az pedig tökéletesen
jó. Kukorelly
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
-szövegei ezért
nem ábrándozásra, elmélázásra
ingerelnek, hanem munkára. Ez egy munka-mû. Kukorelly is dolgozott
rajta, igen sokáig. Figyeljük csak meg, miért nem jó
úgy a szövegek összeállítása, ahogy
korábban folyóiratokban itt-ott olvasható volt. Mert
a puszta permutációs lehetõség is korlátozva
van. A szabadság. A hetedik (az
L)
például
a
Lányok
ról szól végig, és van
olyan ciklus, mondjuk a nyolcadik, amely az
Itt-lét
és
az ott-lét egzisztenciális kérdéseit járja
körül (Hölderlinnel együtt). A nyolcadik (az
I)
legyen az
Itt-lét
rõl szóló szövegek
gyûjteménye.
A kötet permutációs
gazdagsága azt is megengedi, hogy a könyv olvasását
a következõképp végezzük el: vegyük
az I-IX. egész sorozatból a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. kilenc
betûjét (és a hozzájuk tartozó szövegeket),
és a kilenc ciklusnak megfelelõ sorrendben olvassuk össze
(tehát az I. ciklusból a H-t, a II.-ból az Ö-t).
Valószínûleg itt a határ, ez már - ebben
a kötetben és ilyen szabadsággal - nem mûködik.
Ez a klasszicizálódási aktus határa. Az egyes
ciklusok ugyanis, a fent említett néhány példához
hasonlóan, ha nagyon akarjuk, felmutatnak bizonyos rendezõdési
elvet. Ehhez azonban munkát és türelmet igénylõ
felfedezésre van szükség, mert megszólít
a kötet: hölderlinezz, kukorellyzz, olvasd egybe a kettõt,
fordíts, vizsgáld az én fordításom,
ellenõrizd az eddigieket, és így tovább. Rengeteg
munkát ad, és mégsem biztos, hogy a kötet olvastán
rá is akarunk jönni. Meg mire is. A kérdések
felvetése azonban - még ilyen szinten is - elengedhetetlen.
És ezt Kukorellynél jobban
ki más tudná: "[...] Egy könyv, megírva, megcsinálva
(valahogy), és úgy, ahogyan. Azután pedig ki hogy
fogadja. Az már az õ dolga. Tényleg az övé?
Mert épp az átgondolt, koherens, de nyitott szerkezet ¯képes
átbillenni, olykor átzuhanni, a befogadás számára
végleg elveszni így. A nyitottság követeli a
legnagyobb pontosságot, a hibák tévedhetetlen pontosságú
elhelyezését, hogy a vonatkozások beérjenek,
és az ezáltal létrejött szövet
az
a kikezdhetetlen zenei-matematikai alakzat legyen. Nem lehet, ne lehessen
fölcserélni, egymással helyettesíteni az elemeit.
Nem javítható. Amikor az alak telt, feszes, nem lóg
le semmi, ha megvalósult a forma, tehát
mû van itt
,
új és idegen konstrukció, számodra idegen,
ez
a világ érinti meg a bensõd [...]" (Egy másik
kedvenxc
bõl.)
Nyilvánvaló szubjektív
megnyilvánulás, ha azt mondom, el kell érnie a
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
hideg
konstrukciójának és idegen világának,
hogy mégis megérintsen egy épp oly hideg és
idegen, másik világot. Ki kell nézni. A kilátás
fontossága miatt. "Csakhogy nekem megfelel-e? Használni tudom-e
valamire, van-e bejutásom egy önmagá
nak
hibátlan
körbe? Az épületek használatosak-e? Minek nekem
egy nem méretezett, nem nekem készült épület?
Az viszont már az én dolgom [...]" (Mondja helyettem egy
harmadik
kedvenxc
idézet.)
Lehet, hogy az egész játék
az én személyes történetének a legalizációjáról
szól. Hölderlin harmadik fele. Hölderlin látja,
amit lát. Hölderlin a Szondy utcában. Hölderlin,
aki nem elégszik meg a valósággal, aki nem bír
vele, aki másik valóságot akar és irodalmat
csinál. Hölderlin, akit az irodalmon kívül nem
érdekel semmi. Hölderlin, aki azt hiszi, hogy mindaz, ami az
irodalmon kívül van, felesleges. Hölderlin, aki irodalommá
változtatja a valóságot, megelõzve ezzel Oscar
Wilde mûvészetutánzó valóságát,
és ha nem megy, Ludwig Wittgensteint is elhallgatásának
poétikai következményével. És Hölderlin,
akit csak Thomas Bernhard tudott megelõzi, mert olyan szépen,
ahogy Hölderlin a németeket szidalmazta, azt csak Bernhard
tudta osztrák gyarlóságában túlszárnyalni.
(Bernhard és Kukorelly
három nap
ja a
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
-ben.)
És ha a személyes történetet
kitágítjuk: Kukorelly neve is kilenc betûbõl
áll. A
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
-kötet K.U.K.O.R.E.L.L.Y.
kizárólagos [én]története. A félreértések
elkerülése végett (úgyis talán csak félreértések
vannak), Kukorelly [én] jelölõinek gyûjtõcsatornáját
a pillanat erejéig H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-nek nevezem el.
Te látod, hogy én vagyok?
De
mit látok helyesen, és ki az, aki látja.
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. gyermekkora: ahogyan
lepuffan és szétfreccsen az érett sárgabarack.
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. vidéki házának békéjében:
elsétál a határig és vissza. H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Németországban. Többször is. H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
nõi, nõcskéi. H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. és hazája.
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. istene, létezése és halálfélelme.
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. ahogyan ír, beszél, üldögél
és nézdegél, leginkább kifelé, bentrõl
kifelé, lentrõl felfelé, és olykor vissza.
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. poétikai világteremtése. H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
szegény Hölderlinje, aki Hölderlinben él, mert
az istenek hiányán alapuló költõi közvetítést
ismétlik mindketten, és persze mindketten a szív költõi
is (a nyolcas ciklus csupa szív és szívtájék
és szívgödör). "A szívnek a fény
- az istenismeret - helyévé kell válnia, különben
elveszíti a lényegét, megsemmisül." (Kocziszky
Éva)
A szív ürességének
betöltése Hölderlin által: az istenségre
és létezésre történõ dacos és
nevetséges újra és újra rákérdezés.
Mert nélküle nincs élet, és nincs fény.
Nélküle nincs költészet, legyen bárki is,
bármi is az az elkoptatott nevet viselõ. És a félelem
a felejtéstõl: olvassuk egybe Kukorellyt és Hölderlint
(H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-t tehát):
"[...] Van már, akinek kimentem
a fejébõl. Hiába, de nem emlékszik rám,
nagyon sajnálja. Ilyen korán kezdjük el, nekikezdeni
a felejtésnek [...] És valaki számolni kezd a Mennyországban.
Százig számol. Amikor pedig elérkezik százig,
azt az illetõt elfelejtik. Minden illetõt el minden illetõ
[...]"
(Száz.
Mintha már túl sokáig
állna)
"Álmom merészen nyomdokaikba
vet, bár majd dadognom kell a célnál - ó, ti
feledjetek el, barátok!"
(Az én tervem.
Friedrich
Hölderlin versei)
"Hogy felejtsenek el, azt nem hiszem. Azt
sem, hogy bárkit én felejtsek el. Pedig hát nem, mert
bárkit elfelejtek. Nézem és felejtek. Hülyeség.
Látok, elfelejtem.
Totenstille.
"
(H. Mein Vorsatz.
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.)
Meg vagyok gyõzõdve (meggyõzött
a kötet minden felszínességével, felszíni
mélyedéseivel, és mély felszínességével
egyaránt), hogy egy igen jelentõs kötet született
Kukorelly mûhelyében. Ez a jelentõség legfõképp
arról a gesztusról szól (vagy játékról
inkább), ami a kukorelly-hölderlini párbeszédbõl
származik: arról a legalizációról, amely
az édes manírt újra visszahelyezi egykor volt helyére.
(Én sosem gondoltam volna, hogy Kukorelly ennyire patetikus tud
lenni, ami persze önmagában is tréfa.) E legalizációs
fordulat pedig újrahangsúlyozza annak a beszédmódbeli
és irodalomszemléleti paradigmaváltásnak a
sikeres - és meghaladott - kanonizálását, amelyet
többek közt éppen Kukorelly vitt végbe a versbeszéd
napfényes
területén (ezt neked rendes rímet, metrumot meg képet,
a nap a másikra éppen úgy odasüt, ha nem jobban).
Azért ez a kötet is, mire végleges
formát öltött, nem lett teljesen új. Vannak itt
régi szövegek is, folytatódik az állandó
újraírás. Például az 1.4.-est és
az 1.9.-est megdolgozva-átírva, avagy Kukorelly házi
szakzsargonját itt is kijátszva: használja (a maga
módján) a
Mintha már túl sokáig állna
kötetbõl. (Fontosak még a szövegváltozatok?
Hölderlinnél nagy ügyet csinálnak belõle,
mert vannak változatai. Kukorelly életmûvének
alakulása pedig pillérszerûen merevíti ki az
újrahasználhatóság (recycling) alkalmait. Lapozok
egy régebbi (1994-es)
Nappali ház
at, amelyben Kukorelly
már közöl egy
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
-ciklusnyi
szöveget. Lehetne szépen ceruzázni, hogy mi maradt és
mi nem ebbõl a változatból. Hogy a poétikai
modifikáció milyen egyéb tartalmakat hordoz a szerzõ
munkálkodásában. Hogy alakul-e, változik-e,
és milyen mértékben. Mindez félreértésekre
ad újabb alkalmat: az a
nappali ház
as
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N
.
már nem létezik, az a sorrend (struktúra) másképp
alakult, megmagyarázhatatlanul, a filológia itt fenékbe
rúgattatott, mert Kukorelly szövegráiratai nem tartanak
rá igényt. A belsõ szövegmódosulások
(e példa alapján) egyszerû szócserével,
mondat-másképp-szerkesztéssel, tömörítéssel
(kihagyással), grammatikai lazítással élnek.
Tehát lényegileg maradhatott volna így is, minden
variáció és sorrend megengedhetõ, úgy
tûnik, a raszter, az adott struktúra elsõdlegessége
csupán alkalom, és nem kíván mélyebb
szerkesztési elvet feltételezni, holott pontosan ennek az
ellentételezésnek a fenntartása modellálódik
a
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
kötetszerkezetében.
Látványos, felszíni
struktúrában ellenõrizhetetlenül úsznak
el a nagy halak.
Mert, hogy ismét Kukorellyt citáljam,
közelebb kerülendõ saját poétikájának
megszelídíthetõségéhez: "[...] a talán
túlzottan is
kinyílt
struktúra az értelmezést
a kelleténél jobban akadályoztathatja, ha átesik
az olvasóban, mindannyiunkban kialakult, és
valahogyan
alakuló mércén, vagy micsodán [...]" Mert tényleg
hol az a határ, amin átkerülve az olvasó azt
mondja, ez sok, nagyon sok, hagyjanak engem békén.
Van a kötet végén egy
függelék. Ez tartalmazza mindazokat a magyarított Hölderlin-szövegrészeket,
amelyek alappá, modellé, díszítménnyé,
kulcsmondattá, motivációvá stb. lettek Kukorelly
Endre fordításában. Nyilvánvalóan kritikai
gesztus érhetõ tetten az újradolgozás aktusában,
hiszen Kukorelly nyugodtan felhasználhatta volna nyersanyagul a
már létezõ fordításokat. A függelék
Kukorelly-fordításai - amely fordítások utólagosan
kerültek a
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N
.-szövegek közelébe,
hiszen a folyóiratpublikációk még nem közölték
Kukorelly módosításait - pontosan a más életmûbe
történõ belepiszkálgatás hübriszére
vetnek utólagos fényt: "Hölderlint fordítgatták.
Jóval azon túl, hogy ilyesmit nem lehet, csak kímélet
nélkül, élesen lehet. Nyelvtant és szótárat
fordítani, nem
verselni
. Hazai tradíció a verselés,
nincs mit tenni, mi versben utánköltünk, a versforma aztán
szépen szertezilálja a mondat szerkezetét, a grammatikai
sajátosságokat eltünteti és nagyrészt
lecseréli a költõ szótárát. Éppen
a formát bontja el lelkes igyekezetében." (Utolsó
kedvenxc
em.)
Világos, hogy Kukorelly a függelékben kicsit, de nem
nagyon, megmutatja, hogy hogyan kellene csinálni: és amit
kell, újrafordít, ellenfordít. A létezõ
Hölderlin-fordításokkal tényleg baj van, ha összevetnénk
a Kukorelly-törmelékdarabkákkal a "hivatalosan" olvasható
megoldásokat, leginkább a pátosz visszaszorítására
és a szintaxis védelmére találunk nyomokat.
(Miközben Kukorelly saját szövegeiben szabadon engedi
patetikáját és szintaxisát.) Kérdéses
persze, hogy van-e ennek a függeléknek a figyelmeztetésen,
a kritikán kívüli értelme. Ha arról lenne
szó, hogy Kukorelly Hölderlint fordítana valóban
(miért ne, Thomas Bernhard után), kapnánk egy rendkívül
lecsupaszított, mítoszától, érzékenységétõl
megfosztott költõi változatot, talán módosítva
is azt kissé napjaink beszédmódjához, de mindenképpen
újrahasznált és -értelmezett változatában.
Mert Kukorelly a fordítással Hölderlint átértelmezi
- a hagyományos, himnikus Hölderlin-képet mindenképp.
A törmelékek magyar nyelvû
mátrixa, a Kukorelly-féle Hölderlin többszörösen
használható. Egyszer ellenõrizheti a németül
olvasó a maga fordítói gyakorlatát: rá
tud-e hangolódni Kukorelly Hölderlin-magyarjára. A gond
itt persze a töredékességgel mint entitással
van: jó-e, ha kiszakított egységeket fordítunk.
Megint arról a nem közölt egésznyi tudásról
van szó, amellyel Kukorelly Hölderlin kapcsán nyilván
rendelkezik. A harmadik ciklus nyolcadik szövege éppen a fordító
módszeres morgását írja le (és itt bizony
megint nem árt ismerni a Hölderlin-eredetit, mert meg kell
vallanom, nekem is csak Hölderlin
Dichtermut
jának olvasása
után villant be, hogy a 3.8. annak a bizonyos szövegnek az
igen
bátor
, reflexív újraolvasásáról
szól).
Mert
[Az sem érthetõ]
.
Címet viszont Kukorelly nem fordít.
A magyarul olvasó vagy elõveszi német-magyar szótárát,
és kibetûzi, hogy a
Dichtermut
a költõi
bátorságot írja körül, tehát felismeri,
hogy az eredeti Hölderlin elpatetizálja a témát,
Kukorelly pedig ugyanezen az alapon magasból lerugdalja. És
rögtön bele is fordít. Hölderlin fordítása
mint bátor tett. Van azonban egy Kálnoky-mondat, amit Kukorelly
bennhagy a saját szövegében: magyarul (ez a 6.8.-as
Mnemosyne.
Harmadik változat
: "Itt az a törvény, hogy minden
befelé nyomuljon"). A függelékben ugyanez hölderlinül:
"Ein Gesetz ist, / Daá alles hineingeht." Ha lehet e kifejezést
használni, a függelék módosítja szerepét:
ellenõrzi Kálnokyt, átengedi Kálnokyt (Kukorelly
használja Kálnokyt stb.).
De hogy fog kinézni ez a kötet
németül? A Friedrich Hölderlin használta Kukorelly
Endre magyar költõ szövegei K.U.K.O.R.E.L.L.Y. cím
alatt a szövegdialógus saját, irreverzibilis folyamatán
módosítana. A KUKORELLY ENDRE cím foglalt, hiszen
jelent már meg vele regényes mû, szerzõje a
Kukorelly-szimulákrum újraírója, Farkas Zsolt.
És még egy mondat a függelék
szépségfoltjáról: látványosan
átjön általa (minden tartalom, lényeg nélkül:
puszta forma) annak a logikai struktúrája, ami az egész
kötetet megfogja, becementezi (kicentizi). Futnak a számok,
szép növekvõ sorrendben (fõszám: ciklusszám
Hölderlin betûértéke szerint, mellékszám:
cikluson belüli szövegelhelyezkedés ugyancsak Hölderlin
betûértéke szerint). A H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-betûmenhír
kiolvasható kilencszer függõleges irányban, és
e tökéletes, mondhatni látványos rend és
rendszer egyszer csak gellert kap. A 7.6.-os R-je a 7.8.-as I-jével
keveredik, vagyis a hetes ciklus H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-je H.Ö.L.D.E.I.L.R.N.-re
vált. Ha véletlen hiba, ebben a szervezõdésben
akkor sem vétlen. Ugyanilyen hibát követ el a 7.5.-ös
függelék: a fordítások nem követik a szövegbelsõ
elhelyezkedést. Itt most
még mindig
egy fontos Kukorelly-reflexióra
utalnék: "Nem lehet, ne lehessen fölcserélni, egymással
helyettesíteni az elemeit." Már annak a bizonyos zenei-matematikai
alakzatnak, amelyben Kukorelly gondolkodik.
És ha azt mondja Kukorelly: A könyv
elolvasásához nem feltétlenül tartozik hozzá
a német nyelvû szövegtöredékek megértése,
kiböngészése, de kikerülni sem lehet õket,
akkor szépen feladta vele a leckét.
Kukorelly írásmûvészetét
lecke szintjén sem érdemes kikerülni, mert alapvetõen
meghatározza és befolyásolja az irodalom mai alakulását.
Nem szórakoztató, esti olvasmányt kínál
az a szövegvilág, amelyet Kukorelly kialakított a maga
modorában (és ezen az elõzõ kötetek figyelembevételével
sem sokat változtat, legfeljebb a legalizáció súlyosságára
ügyel), az olvasói játékot és türelmetlenséget
egyaránt feltételezi. Az irodalmat nem Kukorellynél
kell kezdeni, de nem árt hozzá eljutni. Megtudni azt, hogy
amit még középiskolás fokon tanítanak
(esetleg Hölderlinrõl), az szép és jó,
meg hát az alapok, de azóta váltások, módosulások,
mi több: átértékelések történtek.
A legnagyobb módosítók és átértékelõk
között kell Kukorellyt is számon tartani. És itt
a vélekedések tényleg legyenek gazdagok. Legalább
annyira gazdagok és végletesek, mint Kukorelly Endre életmûve.
Tényleg: mindenki döntse el
maga, tud-e egyáltalán ezzel a
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
-nel,
no meg Kukorellyvel kezdeni valamit. Hogy tudja-e és akarja-e kezelni.
Mert egy dolog biztos: Kukorellyben Hölderlin nagyon is benne van,
az, hogy Hölderlin kiben és milyen mértékben
van benne Kukorellyn kívül, olvasottság és kondíció
kérdése. De hogy Kukorelly benne van-e abban, aki mindezt
olvassa és megdolgozza, az maradjon privát ügy. Talán
tényleg csak félreértések lehetségesek,
az [én] írás[om] mégiscsak ajánlat,
lehetõség annak, aki fogadja.
Élõ Irodalom sorozat
Jelenkor Kiadó
Pécs, 1998
111 oldal, 990 Ft