NAGY BOGLÁRKA

"S HOGY FOLYTATÓDIK,S HOGY ÍGY HATÁRTALAN"
Bertók László: Deszkatavasz

"Ami az emberrel rendszerint megtörténik, az többször ismétlõdik, mint hinnõk, mert az ilyesmit leginkább természete határozza meg. A jellem, az egyéniség, a hajlam, az irány, a hely, a környezet és a szokások együttvéve egy egészet alkotnak... S így az embereket, akiknek változékonyságáról annyi panaszt hallunk, évek múltán is csodálatunkra változatlanul találjuk, végtelen sok külsõ és belsõ benyomás ellenére is változatlanul." - A Vonzások és választások ból a Bertók László tizedik verseskötetérõl szóló írás élére kívánkozó mondatok mindenekelõtt azt az elsõdleges benyomást erõsítenék meg a XIX. századból idecitálva, hogy az új kötet szembetûnõ elmozdulásai mellett, a költõi alkat színeváltozásának mégsem vagyunk tanúi. A negyvenéves költõi pálya lassú, szövegköziségében spirális an történõ építkezése a Deszkatavasz -szal sem szakad meg, Bertók László egy kötetcímével élve, folyamatosan növekszik az "ágakból gyökér", és visszafelé. (A negyven év egy hosszú töréssel adódik csak össze, az elsõ önálló kötet,a Fák felvonulása 1972-ben jelent meg, benne 1958 és 1971 között született versekkel. E törésnek meghatározó jelentõsége van ennek a bizonyos költõi alkatnak a kialakulásában és alaptulajdonságainak megszilárdulásában.)

Az új kötetrõl Lator László a Népszabadság ban megjelent bírálatában már írása címével leszögezi: "Más eszközökkel ugyanazt"; Nagy Imre, aki az elmúlt évtizedben a Bertók-életmû egyik legavatottabb ismerõjévé vált, aminek tanúbizonysága a költõvel közös "beszélgetõkönyv", Elmozduló horizont címû recenziójában (Új DN) Lator László további elemzéséhez hasonlóan a Deszkatavasz formai dominanciáinak áthelyezõdésében a bertóki költészet kapcsolódási pontjait is felmutatja.Szilágyi Márton ÉS -beli kritikájában - itt is érdemes felidézni a címet: "Mintha, már, nem" - radikálisabb váltásnak értelmezi a szonettköltészettõl a szabadvers irányába forduló kötet verseit: "A Deszkatavasz egészében bizonyosan egy pályafordulat dokumentuma... Egy jelentõs költõ egyelõre beláthatatlan távlatú megújulása figyelhetõ itt meg..."

Kétségtelen tény, hogy a hetvenes évek végétõl, tehát a Tárgyak idejé tõl (1981) Bertók költészete részévé vált a kortárs költészeti kánonnak, s a - korabeli, meglehetõsen bizonytalan jelentésû esztétikai kategóriával élve - "népi szürrealista" indulás után képes volt megújulni, átértelmezni a nyelvhez, a lírához, az énhez való reflektív és egyre a fogalmiság, az intellektualitás felé tartó viszonyát. Ezáltal csatlakozott ahhoz a poétikai, szemléleti, nyelvkritikai fordulathoz, amely a prózában egy évtizeddel korábban megkezdõdött (amennyiben Mészöly Miklós Film jét fontos határkõnek tekintjük ebben az alakulástörténetben), a lírában azonban csak a hetvenes években váltak láthatóvá olyan jelentõs költõi pályák, amelyek a nyolcvanas, kilencvenes évek költészetének is meghatározói lettek, mint Petri Györgyé, Tandori Dezsõé, Tolnai Ottóé... A hosszan folytatható névsor egyik tagja Bertók László is, noha lírájának természetébõl egyáltalán nem következik a látványos, hangos fordulat, sem a látványos, hangos fogadtatás. 1990-ben jelent meg Kõ a tollpihén címmel elsõ kizárólag szonettekbõl építkezõ verseskötete, majd ezt követte 1992-ben a Ha van a világon tetõ , végül a szonettgyûjtemény 243, azaz Három az ötödiken számú verssel 1995-ben. Ugyanebben az évben jelent meg Margócsy István "névszón ige" címû tanulmánya a Jelenkor januári számában, "Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról" alcímmel. A szerzõ elemzésében az alcímben emlegetett két tendencia, a szópoétika , illetve a mondatpoétika fogalmait takarja, egyúttal azt a paradigmaváltást analitikusan, történetileg példázva, amelyrõl a fentiekben is esett szó. Margócsy hipotézise szerint "a nyelvkritikus költészet... a szavak relatív érvénytelenségét látja be és fogalmazza meg, akkor, a szavak jelentésének elkopásával és elértéktelenedésével szembesülvén, a szavak önálló poétikai szerepét fogja korlátozni, s a szavak körülírására, egymás közötti összefüggéseire, azaz mondatokra fog koncentrálódni. A szavak szerepét a mondatok fogják átvenni." Bertók László szonettköltészetében Margócsy István ezen poétikai eljárást látja sajátos variánsában megvalósulni. Az elliptikus szerkesztés, a grammatikai, szemantikai, szintaktikai, néhol morfológiai hiányok verskonstruáló eszközét a szonettekben Bertók"vaskövetkezetességgel" alkalmazza (költészetének korábbi szakaszaiból sem hiányzik a kihagyásos szerkesztés, de korántsem ezzel a radikalitással). A klasszikus zárt forma "önképre szabása" a bertóki szonettben e mondatpoétikájával már felvetett olyan elmozdulásokat, elrugaszkodásokat, amelyek a Deszkatavasz verseiben részint végképp el szabad ultak, részint alapformáibanés gyökereiben (ágaiban) fellelhetõk a korábbi kötetekben. Így például a Deszkatavasz ban gyakran mûvelt kétsoros rímes, nyolc-kilencszótagos, aforisztikus versforma ("Egyik rímtõl a másikig" - Hóból a lábnyom) ; de hogy mi minden bújik még vissza a kertek alól, arról majd késõbb. Egyelõre lássuk az eltérést.

A szonettek szigorú szabályossággal megszerkesztett kötetkompozíciói helyett az új kötet ciklikus megalkotása ezúttal nem a mérték kényszere, hanem a kényszer mértéke: olyasfajta szorítás, amely magukat a versformákat is destruálta a Bertóktól általában megszokott tiszta-játékos, könnyû kézzel (át)alakított poétikával szemben. Így lett most négy ciklus, három vagy annak hatványai helyett. A címeik egy kivétellel - Tárgyakká sûrûsödik - nem kaptak hangsúlyos nyitó vagy középponti szerepet a ciklusokon belül - ez részben megengedi azt a következtetést, hogy maguk a nagyobb verstömbök sem alkotnak a kötetben dominánsan elkülönbözõ szólamokat. Ki-bejárnak a versek, a minimál-, a fellazított és a sziklatömbnyi formák. Az én olvasatomban a kötet építkezése a halállal, az idõ kizökkenésével való szembesülés különbözõ szakaszainak, s az ezekbõl következõ tudatállapotoknak a változásait követi nyomon, nem lineárisan komponálva, hanem gondolati íveket, hangsúlyokat elhelyezve a ciklusok verseiben. A világhoz, az emberhez, magához a költészethez- e kötetben gyakorta a szó hoz (értsd itt: nyelvhez) való viszonyalakulásairól ("Röhögések a szóközökben") a reflektált distanciától a halál fizikai, biológiai közelségén át a rezignáltságában felszabaduló, a világ tetejérõl le tekintõ iróniáig ("Világsó is volt. De mi az?"), amelynek az elõzõ kötethez képest itt nem olyan nyersek és szarkasztikusak a regiszterei.

A kötet elsõ ciklusa a Fémízû címet viseli - "a másik fémízû, mint a halál" -, melybõl ismerõs a "kozmikus lemez" (Jelen vagyok, hát ne keress) a Ha van a világon tetõ bõl, vagy a "tölcsérben a golyó" gondolati motívuma, amikor az itt helyet kapott versek az ember archaikus déja vu -élményét, a világ mûködésének mitikus ciklikusságát idézik, katasztrofikus történeti tapasztalatok allúzióival:

...mintha
megfagyott döglött lovon
szánkóznál, mintha
belöktek volna egy
fogolytáborba
...
ugyanaz a vér szárad a kerítésen... (Üveg nélküli)

Ezt a képet árnyalva a Kerítés címû versben:

...A történelem,
mint a kötõtû. Leesik, de ott marad...
A dróthálót ugyanoda feszíted ki.
Úgy érzed, tüskés, pedig csak
be vagy kerítve.

S a legpontosabban talán a Párhuzamosok ban:

Visszafelé majdnem mindent tudunk.
...
...Elõre csak
annyit láthatok, amennyit visszafelé is.
Nem igaz, hogy a párhuzamosok
találkoznak a végtelenben. Mit kezdhetek
velük, akik a halálom után
születnek? A föltámadáskor
ugyanazok vesznek majd körül,
akik ma.

"Hogy forgok bele egy tölcsérbe egyre gyorsabban, s egyre magányosabban" - mondja a költõ egy interjúban, s írja késõbb szonettjében. Ez a spirális forgás tesz képessé arra, hogy "visszafelé majdnem mindent tudunk" - a megértés hermeneutikus köre mûködik nemcsak e kötetben a halál "tölcsérében", hanem a Deszkatavasz és a korábbi kötetek egymásrahatásában is.

A Bertók-poétika legjellemzõbb alakzatai ebben a gyûjteményben is felmutathatók, így az elliptikus szerkesztésmód, a szavak zeugmatikus alkalmazása, az anaforikus strófa- és sorkezdetek, a szintaktikai többértékûség, ezzel együtt az enjambement folyamatos alkalmazása a szabadversekben, az egymondatos költemények, a kérdõmondatos versépítés. A kötetben a szabadvers-forma dominanciáját észrevétlenül széthagyott rímes, jambikus, hangsúlyos sorok, néhány szonett lazítja. (A szonettmûfajának végpontjaként szerepel a kötetben Ongürü csitáti címmel egy tökéletes szabályossággal - ritmus, szótagszám, sorok, rímek - megírt, leginkább akusztikusan kódolható mû.) Ismerõs poétikai elemek is sorjáznak tehát bõséggel, s ami mégis nagyon hangsúlyos külsõdleges váltás, az a képalkotás ("vasat ropogtat a foga közt","mint a koporsószegek, sárgállnak a nárciszok"), a metaforaképzés ereje, sodrása, a halálhoz méltó hidege, brutális nyersesége ("a naptár lappangó üvegcserép", "megfagyott szó a repedésben"), másfelõl a Bertók kapcsán gyakorta emlegetett rezignáció szemléleti uralma, kiteljesedése egyfajta "öregkori" * költészetté.

A költõi alkat mélyén folyamatosan jelenlevõ s a Három az ötödiken címû kötetben líraalkotó tényezõvé vált, a személyiség és a követhetetlen változásban lévõ világ közötti értelmezõ/megértõ viszony megteremtéséért folytatott küzdelem hívja elõ a klasszikus, harmonikus formát, a mértékkeresését, benne a kereteit minduntalan feszegetõ indulatot, a lehetetlen megkísértését. A Deszkatavasz ban az én végképp kívülhelyezõdik a versbeszéden, mégpedig hol a megfigyelõ, hol a kinnrekedt státuszába ("Magával ránt és elejt, ami fog, / volt, nincs, nehézkedem, tehát vagyok."), akkor is, ha belsõ monológ, vagy az önmegszólítás pozíciójából csendül meg a vers ("ráz a hideg, elfogy / belõlem a magyarázat"). A kötetben a rezignáció modalitása ugyanis nem a melankolikus, belenyugvó elfogadásé, ezt segíti az aforisztikus mondatalkotásra mindig is hajló versnyelv, hanem a distanciateremtésé: "Aki / több ennél, az akkor sincs jelen, ha / / jelen van." (Hét feje volt)

A Tárgyakká sûrûsödik címû ciklusban - nyilvánvaló allúzió a Tárgyak idejé re, az objektivizálódó poétikai irányra - felerõsödik az én és én, a "gyalogosok között"-i eltávolodás szólama: "ahogy a szívközel, / a messzülõ dobok, / ahogy megérkezel, / s érzed, hogynem vagy ott." (Ahogy áll a jövõ)

A Bertók-líra megbízható motívumtárában megjelenik egy új elem: a fal mint a határoltság, a bezárulás, korlátozás, szorítás metaforája,s ennek oldásaként gyakran a "rés" mint a menekvés lehetõsége:

A fal elõtt, a falnál, sõt, mintha
máris belenyomódva kissé...

(Ott marad);

a rés az önmagától távolodó fal között,
a meztelen, ahogy anyád a világra lökött,
a bot, a csat, a fal felé...

(A börtönben is az elsõ)

A halál fizikai jelenvalósága a Saját árnyékát elõzi a ló ciklusban erõsödik fel (a címadó vers olvasható már a Szép versek 1990 gyûjteményes kötetében) - a pályatársak, költõbarátok emlékére írt versek is ide gyûltek össze -, az idõérzékelés teljes relativizálódásának élményével arányban. A kozmosz ciklikus mozgásának megbízhatósága, a pillanat, a részletek megragadhatóságának esélye ("nevet, alakot adni a fölfoghatónak") a szubjektum számára szétfoszlani látszik ("valaha/ minden a jövõnek készült, ma a / mának, eljön az idõ, amikor megint/ minden a múltnak"), de a költészet a "világméretû rövidzárlat" után is nyomot hagy: "szükség lehet az utolsó / pontosan leírt / betûkre is".

Az 1984-es Ágakból gyökér kötet verseiben, amelyek mögött a konkrét halál-élmény az édesapa betegsége és halála volt, az én fenyegetettségben, szorongásban körvonalazódik, ezáltal van jelen, de a halál nem válik számára egzisztenciális méretû visszavonhatatlansággá, a személyesség, a fájdalom közvetlensége uralja. A Deszkatavasz versei, ha úgy tetszik, post mortem vannak. A Mintha a függönyön aki átlát kétsorosai ennek az után -gondolatnak volna pontos összefoglalása: "Csak akik azt hiszik, megmaradnak, /lesznek rabjai a pillanatnak." S a cikluszáró Amit, nem is tudom -ban:

Amit az elveszek, s az érzem, hogy örök,
az ördögi kacaj, az utánam a köd.
Madárszárnyon, messze, egy-egy porszem, amit,
amit a szakadék, amikor álmodik.

A kötet utolsó ciklusa - Idõ elõtti - keretversei Világméretû , illetve Világsó címmel kozmikus távolságba, a kitágult/kinyúlt tér magasába helyezik a folyamatosan kiszorulóban lévõ szubjektum nézõpontját, felidézve egyúttal a Bertók költészetében erõs metaforikával bíró "tágasság"-motívumot, a mozgás hangsúlyos, vertikális irányát, a nap, a tejút gyakori motívumrendszerét ("Ha fölkelsz és / kiülsz a járdaszegélyre, / tanúja lehetsz a világméretû / kiegyenlítõdésnek.") Ez a horizontemelés éppen a post mortem állapot poétikai következményeként teljesítheti ki e költészet mélyen reflektált, hol ironikus ("A csillagászok/ elszégyellik magukat, új / galaxist jelentettek, pedig csak / megállt a lélegzetem"), hol megrázóan rezignált szólamát: "magabiztosnak kellene/ mutatkoznom, okosakat kellene / mondanom, gyilkolnom és menekülnöm kellene".

Hogy a Deszkatavasz ban kirajzolódó út milyen irányba tart, hogy növekednek-e újabb ágak, vagy ezek a hajtások törekszenek a gyökér felé, azt legfeljebb sejteni véljük, azonban most is érvényesnek tartom Bertók László költészetére azt a megállapítást, amelyet Csûrös Miklós írt 1984-ben: "... a megtalált formai vagy mûfajváltozatokat [B. L.]... csak addig alkalmazza, amíg a hozzájuk tartozó ihletforrás el nem apad, vagy ki nem merül. Ez arra bizonyság, hogy sok újat, meglepõt várhatunk még tõle."

Jegyzet

* Mégpedig abban az értelemben, ahogyan Márton László vezette be a kritika nyelvébe egyik Petri Györgyrõl szóló tanulmányában
a fogalmat, azt az egzisztenciális és nem biológiai, fizikai változást jelölve, amely a világhoz, önmagához való viszonyában megváltozott
költészetet határozott kontúrokkal különbözteti meg a pálya más szakaszától. Hogy ez a váltás, ha egyáltalán, mikor következik be, milyen iramban és irányban, természetesen alkat-, személyiség- és sorsfüggõ.
 

Élõ Irodalom sorozat
Jelenkor Kiadó
Pécs, 1998
81 oldal, 680 Ft


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
 
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/