Nincsenek elméleti becsvágyaim. Amikor a regény jelenérõl és múltjáról gondolkozom, a mesterségemmel kapcsolatos töprengéseimrõl írok. A regény évszázados, Cervantestõl Proustig terjedõ útjával is azért foglalkoztam a Regényregény címû esszében, hogy választ keressek egy éppen készülõ regényem írása közben feljegyzett kérdéseimre. Most ott folytatom, ahol három esztendeje abbahagytam.
Kundera egy elég különös és mások által nem emlegetett vonásában emeli ki Flaubert teljesítményének nagyságát: "Egy kor szellemét nem ítélhetjük meg egyedül eszméi, elméletei alapján, anélkül, hogy figyelembe vennénk mûvészetét és kiváltképp regénymûvészetét. A XIX. század feltalálta a gõzmozdonyt, Hegel pedig bizonyos volt benne, hogy magát az egyetemes történelem szellemét ragadta meg. Flaubert a butaságot fedezte fel. Ki merem mondani, hogy ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, mely oly büszke volt tudományos szellemére. ... regényeiben a butaság az emberi léttõl elválaszthatatlan dimenzió ... a butaságról való látomásában az a legmeghökkentõbb, a legbotrányosabb, hogy az ostobaság sohasem enyészik el a tudomány, a technika, a haladás, a modernség hatására, épp ellenkezõleg, maga is együtt halad a haladással!"
A huszadik század felfedezéseit nem sorolom. Azt emelem ki, hogy Proust már a század elején az Én veszendõségét fedezte fel. Ezzel az egész század egyik legsúlyosabb, a "léttõl elválaszthatatlan dimenzióját" ismerte fel, aminek ábrázolásához radikálisan át kellett formálnia a regényírás eszköztárát. Ez olyan regénypoétikai következményekkel járt, amelyek meghatározták a regény huszadik századát. Ebben az esszében arról írok, hogy miért egy hosszú - Cervantesszel kezdõdõ - regényszakasz lezárása, és egyúttal mennyiben egy új, máig tartó regényszakasz elindítója a Recherche , továbbá hogy az, amit az Én fenyegetettségérõl, veszendõségérõl hírül ad, azok a poétikai eszközök, amelyekkel ezt a hírt adja, mennyiben hatnak a mai regényre.
Egy regény: önmaga. De az, hogy miképpen befolyásolja a korszellemet, az irodalmi tudatot, attól is függ, hogy mit vesz észre belõle a saját kora, illetve a követõ korok recepciója. Mindig foglalkoztatott az, hogy amiként a regény otthagyja nyomát a korán és a kor a regényen, ott van a korszellem a regényrõl való beszéd változatai és változásai "mögött". Ez ma forró probléma. Arra gondoltam, hogy Mû - Befogadás - Világ mai kapcsolatáról is el tudok valamit mondani, ha nemcsak a Recherche -rõl írok, hanem a recepciójáról is mint gondolkodástörténeti folyamatról. Együtt foglalkoztat a mû századvégi olvasata és a róla kialakult irodalomelméleti megközelítések változása. Végiggondolásukkal szeretném ébren tartani a regényrõl való beszélgetés szellemét.
A regényhõs még egyszer, utoljára elindul önmaga megkeresésére
1. Az új regényanyanyelv születése
Arról, ami az ember saját kora, benne élve a korszak káoszában, hiábavaló végleges értelmezéseket keresni. Vannak mégis a históriának és az irodalomnak, a regénynek is olyan szakaszai, amikor a szélrohamok mintha szétsodornák a gomolygást, és a jelenetek, a mûvek áttekinthetõek.
Jó azonban, ha ilyenkor is kételkedünk: vajon új esszencialitások mutatják-e meg magukat, vagy csak azt latolgathatjuk, hogy az, ami megpillantható, miben különbözik "elsõ látásra" az elõzõ korszaktól.
Száz éve, még ötven éve is, volt ideje a regény változó anyanyelvének arra, hogy kiforrja magát, hogy "megtanítsa önmagára" az olvasóit. Volt két-három nemzedéknyi idõ egy-egy regénykorszak karakterének meghatározásához. "A századvég írói, a dekadensek úgy érezték, hanyatlóban van a világ, egy nagy korszak végére értek, õk az utolsó nemzedék. A mai író ezzel szemben úgy érzi, hogy már vége is van egy korszaknak..."
Akkor, amikor a harmincas években Szerb Antal ezt leírta, négy évtized telt el az elmúlt századvég korszakérzése és a huszadik század elsõ harmadának korszaklezáró érzése között. Századunk utolsó harmadában fél évtizedenként véget ért valami a regénybõl. A kilencvenes évek végén egymáson áthullámzó, már lezártnak hitt, s még önmagukat keresõ regényvilágok "érnek össze". Az azonban felsejlik a gomolygásban, hogy miközben az évtized lezárul, a hetvenes-nyolcvanas évekkel kezdõdõ regénykorszaknak is a végére érünk, egyúttal a század elején induló, több "részkorszakot" magába olvasztó regényutazás is fordulóidõbe lép.
Nemcsak azért idézek Proust mûvének Guermantes-ék kötetébõl, mert a mûvekbõl való kiindulást tekintem a regényrõl való gondolkodás kiindulásának. Azért is, mert szeretném megjelölni, hogy felfogásom szerint hol kezdõdik az a "nagy ív", amely a kilencvenes évekkel a végéhez érkezik, megelõlegezve, hogy - amint azt a Proust-recepció már régen megvilágította - a Recherche -ben elõforduló, a mûvészetrõl szóló elgondolások sem Proust felfogásával, sem magának a Recherche -nek a regénymûvészettel kapcsolatos töprengéseivel nem azonosíthatók közvetlenül.
"Bergotte egyes könyveiben, melyeket gyakran újraolvastam, a mondatok olyan tisztán álltak elõttem, mint saját gondolataim, mint bútoraink a szobában, mint a kocsik az utcán. Minden látható volt bennük, ha nem is úgy, ahogy mindig látták õket, de legalább úgy, ahogy mostanában megszokták, hogy lássák õket. Mármostan egy új író kezdett oly mûveket közreadni, amelyekben a dolgok kapcsolatai annyira különböztek azoktól, amelyekkel én kötöttem õket össze, hogy szinte semmit sem értettem abból, amit ez az író írt... Mindamellett éreztem, hogy nem a mondat hibás, hanem én nem vagyok elég erõs és fürge ahhoz, hogy végigmenjek az egész mondaton. Újabb lendületet vettem, kézzel-lábbal iparkodtam arra a helyre érkezni, ahol majd a dolgoknak új kapcsolatait láthatom...
Aki nekem Bergotte-ot helyettesítette, fárasztott, de nem annyira a kapcsolatok össze nem függése, hanem azoknak teljes újszerû társítása miatt, amelyet még nem tudtam követni... s ki mondja, hogy húsz év múlva, mikor majd fáradság nélkül követhetem a ma még újat, nem jön-e majd egy még újabb, aki elõl a mostani egyenesen Bergotte-hoz csatlakozik?" *
Mi áll az új kapcsolatok "össze nem függése", illetõleg azok "teljesen újszerû társítása", a regény új anyanyelve mögött? "Az új világérzés mindenesetre arra kényszeríti az írót, hogy olyan regényt írjon, amelyik nem regény..." (Szerb Antal) Legalábbis a megszokott évszázados kánon szerint "nem az".
Az Élet, a Történelem, az Ember és a Föld viszonyának tektonikus megrázkódtatásairól írta az elsõ világháború után már 1921-ben Guglielmo Ferrero azt, hogy a Római Birodalom omlására emlékeztetnek, illetõleg hogy gyökerében fenyegeti veszély a nyugati civilizációt, tartós fejetlenség elõtt áll a kontinens, s "a zûrzavarba és káoszba süllyedt Európáról pedig fogalmat nyerhetünk a harmadik és negyedik század történelmének alapján."
Tudjuk, hogy a változások betetõzték az individuumnak a tizenkilencedik század végétõl kiteljesedõ válságát. Abból indulok ki, hogy Proust regényének centrumában is az Én megingása, osztódása, veszendõsége áll. A Recherche az Eltûnt Személyiség nyomába indult el. Ezért lett egy regénykorszak betetõzése, egy új regénykorszak elindítója. Ezért tudta megteremteni a regény új epikai koordinátáit és anyanyelvét, amely áthatotta századunkat. Proust megérezte, hogy az Ént már nem lehet megtalálni, elevenné tenni a regény korábbi nyelvével. Megérezte: az, hogy az Én a felvilágosodástól a regény centrumában tudott maradni, már a múlté, veszendõsége visszafordíthatatlan. Megtalálta a törés két pontján az osztódott személyiség két formáját: a Felidézõ és a Felidézett Ént. "Egybentartásuk" kísérlete olyan radikális kihívás volt, amelyhez addig ismeretlen epikai formákat kellett alkotnia. De a Felidézõ Én semmit nem tudott volna felidézni az Idõben az eltûnt személyiség nyomában járva, ha a Felidézett Én és világa nem lett volna még összetartott. És az "egyben tartott" autonóm Én sem tudott volna az Idõt "használva" maradandó lenni, ha a Felidézõ Én nem lett volna még alkalmas a Felidézett Én "üzenõ jeleinek" a rekonstruálására.
Az Énnek az Idõt (s benne önmaga "törését") még egyszer áthidalni próbáló munkája mögött az a fenyegetettségérzés van, amelyrõl Ferrero beszél. A huszadik századi regény - a Cervantes és Proust közötti ívétõl élesen megkülönböztethetõ - új ívében elõbb a fenyegetettség beköszöntésérõl ad hírt, utána a fenyegetettség visszafordíthatatlanságáról, ennek az emberi lét minden mozzanatába beszivárgó hatásáról, évtizedeinkhez közeledve pedig már a veszendõség "régiségként" való szemlélhetõségérõl az új fenyegetettségek felõli nézõpontokból.
A Recherche -re és születéskorszakára visszapillantva ezért mondhatta Hermann Broch: az eljövendõtõl való félelem nem egyszerûen a személyt vagy az osztályt átható félelem, hanem az általános dehumanizációtól való elsõ megborzongás. Az újabb évtizedek tapasztalatai alapján látható, hogy az európai kultúrában a felvilágosodás utáni humanista konstrukciók végjátéka kezdõdött (akkor) el.
Mit jelentett-jelent ez a regény számára? Paul Ricoeur a századvégrõl visszapillantva mondja: a Recherche -ben a regényhõs még egyszer, utoljára elindul önmaga nyomába. Így olvastam újra a regényt, mint az európai személyiség egyik legnagyobb poétikai hatású utolsó hatalmas nyomozóútját: "... az éjszaka legnagyobb részét többnyire azzal töltöttem, hogy eszembe hozzam megint a mi egykori életünket Combray-ban, a nagynénémnél, Balbecban és Párizsban, Donciéres-ben, Velencében és még másutt; emlékembe hozzam megint azokat a helyeket és embereket, akiket és amelyeket valaha ott megismertem, mindazt, amit láttam náluk, mindazt, amit meséltek róluk." Proust azzal, hogy maradéktalanul önmagát kívánta adni - mondja Szerb Antal -, egyben az Én harcát adta "a múlandóság ellen, a sír ellen, amelynek szélérõl tekintett vissza... Ma valahogy minden író végsõ álma az, hogy olyan legyen, mint Proust, hogy el tudja mondani az egész gyermekkorát és általában önmagáról mindent, mielõtt õt is elnyeli az idõ. Ez az írói magatartás felel meg a késõi civilizáció emberének, akit nagy-nagy veszendõség-érzés fojtogat, amikor körülnéz a pusztuló Európában és belenéz önmagába, és kiélezõdött tudatossággal észleli, hogyan fut el a törékeny élete. A prousti regény a modern ember harca a lélek halhatatlanságáért."
Az, aki egy epikai teljesítményben keresi a kor filozófiáját, egy regénybõl próbál következtetni a korszak gondolkodói teljesítményeire, jobban teszi, ha magukat a filozófusokat, a tudósokat olvassa. Az Én veszendõségének megvan a század elején a gondolkodástörténeti folytonossága, a regény azonban nem egyezik meg, még csak nem is vezethetõ le belõle. Bergson és Freud felismerései nem igazolhatók Prousttal, és a Recherche nem értelmezhetõ Bergsonból és Freudból. A mûvészet "kijelentései" és a filozófiai, a tudományos kijelentések között nincs függõségi kapcsolat. A Recherche Én-Idõ kapcsolata, illetõleg az Én és az "ösztön-Én", a spontán-Én értelmezésváltozatai ugyanabból a korhelyzetbõl és életérzésbõl születnek meg, mint Bergson elmélete a "tartam"-ról, az intuícióról, az "Idõ elevenné tételérõl" vagy Freud felfedezései az Én-integritás megbomlásáról, a Személyiség "felborulásáról", az osztódó-Énrõl. A Recherche azonban nem az elméletbõl következtet, más nyelven, más nézõpontból, hangon beszél arról (az Életrõl és az Emberrõl), ami Nietzschétõl levezethetõen az Én-bomlás gondolkodástörténeti útja. Tudás és regény nem oksági viszonyban vannak, hanem "egymás mellett állnak", ennek figyelmen kívül hagyása a mûvészetnek "a gondolkodás szempontjából betöltött eredeti teljesítményének félreismerését jelentené" (Hans Robert Jauss). Proust számára a tét: rá lehet-e még kérdezni az Én-nek az európai kultúra alapját jelentõ "saját történetére"?
A regényíró számára ez olyan újdonság, olyan senki elõdje által hasonló intenzitással és mélységgel fel nem ismert kérdés, amelyre nem lehetett megfelelni a regény korábbi anyanyelveivel, melyet azok a regényírók használtak, akik az Én civilizációs határhelyzetével még nem találkoztak szembe. Így lett Proust epikai nyelve: új regényanyanyelv. Az új regényanyanyelvnek "a mûködésbe hozásához", használatához volt szüksége az új idõszemléletre. Ami magával hozta a regényírás korábbi poétikai elemeinek elementáris változását.
Nézzük a regényindítás alaphelyzetét, amelyben megjelenik a (majdani) regényegész: "Sokáig korán feküdtem le. Néha alig hogy elfújtam a gyertyát, oly gyorsan lecsukódott a szemem, hogy még azt se mondhattam magamban: ¯No, most elalszom. De aztán egy félóra múlva felébresztett az a gondolat, hogy ideje lesz álomra térni; le akartam tenni a könyvet, mert azt hittem, még a kezemben van, s elfújni a gyertyámat; alvás közben is gondolkoztam azon, amit az ágyban olvastam, csakhogy ezek a gondolatok sajátos irányba terelõdtek, úgy tetszett, én magam vagyok az, amirõl a könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése."
Az Én-ben összpontosuló világ. Amint fölszívódik, sûrûsödik, kirajzolja az Én határtalan dimenzióit: "...az alvó ember körben érzi maga körül a mindenséget, az óráknak a fonalát, az esztendõk és világok rendjét. Mikor felébred, ösztönösen seregszemlét tart felettük, s egyszerre leolvassa róluk, mily pontot foglal el a földön... egyetlenegy pillanatban átfutottam a civilizáció sok száz évét, s a petróleumlámpák zavarosan látott képe, meg pár lehajtott nyakú ingé, lassanként újra felépítette énem eredeti vonásait."
"...egyetlenegy pillanatban átfutottam a civilizáció sok száz évét" - írja Proust. "Csak így lehetséges egyetlenegy pillanatba egy életet sûríteni, egy mozdulatlan pontba egy egész kor szellemi zûrzavarát vetíteni" - írta Proust újdonságairól Babits. Az "egyetlen pont" az Én helyzettalálása: "Eszembe hoztam megint a mi egykori életünket, Combray-ban, a nagynénémnél, Balbecban és Párizsban, Donciéres-ben, Velencében és másutt; emlékembe hoztam megint azokat a helyeket és embereket, akiket és amelyeket valaha ott megismertem, mindazt, amit láttam náluk, mindazt, amit meséltek róluk."
Ebbõl bontja ki - 1931-ben - Beckett az Én felismert felismerhetetlenségének, a belsõ élet mindenekfelettiségének, illetve a mûalkotás ezt tapintani tudó egyediségének gondolatsorát, Proustot idézve: "Az ember olyan teremtmény, amely nem szabadulhat meg önmagától, másokat csak önmagában ismerhet meg, és ha ennek ellenkezõjét állítja, hazudik." Hatvan évvel késõbb arról beszélve, hogy az emberben emlékezés közben tudatosodik a saját Én-je, Victor Zmegac azt mondja: a Recherche lényege "a minõségileg és mennyiségileg hatalmas igyekezet, hogy a regényt a semmivel sem korlátozott szubjektivitás terévé változtassa, egy személy megnyilvánulási formájává..."
2. Az Én és az Idõ
A tizenkilencedik század második fele az Én átváltozásának az elõjátéka. Ennek hatása van abban, hogy kialakul az irodalom, a regény "nagy emigrációs komplexusa, a menekülés a szilárddá színtelenedett polgári létformából, a csonkasággal fenyegetõ civilizációból... Az emigráció lehetséges irányát pedig pontosan veszi észre Baudelaire-rõl szólva Gautier, az utazást mint szimbólumot... Az azonos okból létre is jön három azonosan meghatározó, azonosan jelképes gesztus. Flaubert regénymagánya Croisset-ben. Baudelaire belsõ emigrációja Párizsban. És Gauguin szecessziója: Tahiti." (Poszler György) Tegyük hozzá Tolsztoj "futását", Dosztojevszkij alászállásait, Kipling kimenekülését: hol lehet még az Én-t az "emberi dzsungelben" megtalálni?
Proust "utazása": az Én új helyzetének felismerése. Ez a helyzet már a törés utáni: az Én "osztódott". Az igyekezet a törés áthidalására irányul. Az Én integritásának bomlását már nagy életmûvek értelmezik. A problémának gondolkodástörténeti folytonossága van. Nietzsche új szerkezetû lényegiséget alkot: az Én mint a test "nagyobb" entitásának része. Freud a szuverén entitásként kezelt Én mögött vizsgálja az ösztönt. Proust akár beállítható lehetne ebbe a gondolkodástörténeti folyamatba, de a regény mást, többet "mond", mint a tudomány. A Recherche ugyanis az Én folytonos "összerakásáról" és folytonos "összerakhatatlanságáról" mesél. A folytonos felidézésrõl, felidézhetetlenségrõl, az emlékek veszendõségérõl.
Az elveszõ Én-t - a felidézettet - csak emlékezéssel lehet megközelíteni. Ez készíti elõ a radikális poétikai változást. Az emlékezés nem lineáris folyamat. A forma csak az Idõ segítségével mûködhet. Az Idõ: mint az Én regenerálása és ennek kudarca. Az Idõ mint az osztódott Én "részei" közötti törés áthidalása és ennek kudarca. Az Idõ mint az emlékezés formája és az emlékezés "eltörlése". További újdonság: a nagy motívumok (alapmítoszok) láncsorának megjelenése. Rajtuk függeszkedik az epikai konstrukció. A spontán emlékezés a feltámadó pillanatok sorozatában alakítja ki az Én változatait, önmaga összerakásának-összerakhatatlanságának stációit. Közben a motívumok átváltoznak, elvesznek, felmerülnek. Kapcsolódásuk váltja fel a lineáris folyamatot, amelyek az Idõ oszlopaiként sorakoznak. Az önmagát keresõ Én regénytere az ebben az oszlopcsarnokban való útonlét. A J. E. Bois-nak adott, 1913-as Proust-interjúból: "A látásmód annak az általunk látott egyedi univerzumnak a feltárulása, amit mások nem látnak." Proust egyedi személyessége, a felidézõre és a felidézettre szétesett Én egymást közelítõ, egymástól távolodó, majd a lezárásban a "megvalósulás megvalósulhatatlanságában" és (ugyanakkor) a "megvalósulhatatlanság megvalósulásában" megtörténõ epikai dinamikája adja a prousti hangzást, azt a dallamívet, amellyel új formát teremt egy új nagytörténet.
A korábbi századok nagytörténete a regényben már kifulladóban, "leszálló ágban" van, ám mégis végbemegy "valami" történés. A kérdés az, hogy minek a történetévé formálta magát a regény Prousttal (Rilkével, Joyce-szal, Kafkával, Musillal, Woolffal, késõbb Broch-hal, Beckettel, Borgesszel, Claude Simonnal)? A kifulladás, a veszendõség nyomon követése, a törés "lereagálása", a széthullás, az újraépíthetetlenség vajon nem nagy történés-e? Az Én szétesésének, osztódásának, felszámolódásának az "eseményei" vajon nem nagy események-e? Amiként azok voltak az Én kiformálódásának, nevelõdésének, önépítésének, integritása megvédésének történetei? Vajon miközben a (belsõ) lét regénytervei - az Én-vesztés indítékai mint viselhetetlen súlyok, amelyek alatt csak összeroppanni lehet - megformálódnak, nincs-e ott a "játékba hozó" elemek között ez a súly és kopárság, amiként ott volt annak elõtte a maga színességében-látványosságában, még a tizenkilencedik századi grand récit -ben is?
A Recherche -ben az Én már széttört, de még összetartható. Ennek az egyedisége nemcsak a megelõzõ regénykorszakhoz hasonlítva értelmezhetõ, de a követõ regénykorszakhoz hasonlítva is, amelyik (majd) arról beszél, hogy az Idõ új formaképzésével, a linearitásnak az új poétikai elemekkel való felváltásával, a nagy motívumok (alapmítoszok) új szekvenciáival sem tudja magát az Én megõrizni: "a hosszú idõ nem egyszerûen az általam szünet nélkül megélt, általam átgondolt, általam eltöltött idõ" (Proust). Hanem: "...az életem, én magam..." A schopenhaueri gondolat szerint minden az Én-en át nyeri el formáját. A Recherche -sel Rocinante lovast cserél. Egy "más állagú" lovas (Én) imbolyog tovább, s a váltás következményei lassan, fokozatosan tudatosodnak a század regény-útonlétében és az irodalmi tudatban.
Közelítsünk ehhez a kapcsolathoz olyan nézõpontból is, amelyik azt vizsgálja, hogy milyen az Idõ epikai helye, szerepe, "használati értéke és módja" ott, ahol késõbb (a korszak-, illetve a regényváltozás miatt) tovább változik az Én és az Én-Idõ kapcsolat. Ha Proustnál az élet-élmény-mû együttesében még telítetten teljes Idõrõl beszélhetünk, akkor Borgesnél, akinél az Én már álom-másolat fenoménként van jelen, az Idõt virtuális Idõnek, Beckettnél pedig, ahol az Én már elveszett, üres Idõnek nevezhetjük. Az epikai formaképzés folyamatában azonban minden esetben "Én-függõ" az Idõ.
Proust az Én szabadságát keresve új helyet, mûködési szerepet "varázsol" az Idõnek.
Még közelebb kerülhetünk az Én és az Idõ megváltozott poétikai kapcsolatához, ha nemcsak az Én helyzetét nézzük a változásokban, hanem az Idõt is - mint epikai idõt, mint a "láthatatlan valóság" útbejárását - abban a kultúrában, amelyben a kapcsolat átformálódik. Azon, hogy a Recherche -ben az Idõ szerepe megegyezik a világpillanatban, illetõleg a regény történetében elfoglalt helyével, azt a "közöttiséget" értjük, amelyet az archaikus (eposzi) zárt egyenesvonalúság és a huszadik század végi - a következõ századot megelõlegezõ - felgyorsulás között elfoglal. A mítoszok örökérvényû és a mítoszomlásban széttört, követhetetlen Ideje közötti idõfelfogással és ennek a regénypoétikákban elfoglalt formaképzõ szerepével találkozunk.
Ha a felidézõ Én-t Én 1 -nek, a felidézett Én-t Én 2 -nek nevezzük, elmondhatjuk, hogy mindent az Én 1 mozgat, mindent az "õ" nézõpontjából látunk, az Én 2 -t is. Az Én törését a felidézés kényszerûsége fejezi ki (nem tartható egyben), miközben a felidézés is, a felidézett múlt is a jelen idõhöz láncolt. Olyan az Én 2 , amilyennek az Én 1 felõl megpillantható. (Ezért is csökkennek le a regény elõrehaladtával, az Én 1 kifáradásával az általa felidézett Én "körüli" események.) Az emlékezés, az Idõ munkálkodása: az Én 1 élettana. Az õ tekintete lát, õ érez, õ él (és él át újra), õ értelmez. "...a drága és törékeny csókot, amelyet anyámtól az ágyban, elalvás elõtt szoktam kapni, most át kellett vinnem az ebédlõbõl a szobámba, megõriznem vetkõzés közben anélkül, hogy megtörjön az édessége, anélkül, hogy szétszálljon s elenyésszen illanó ereje, s épp az ilyen estéken, amikor még óvatosabban kellett volna megkapnom, csak hirtelen nyilvánosan, mindenki elõtt kaptam meg..."
Az Én 1 mélyen beágyazódik a felidézett Én 2 minden érzésébe, gondolatába. S ezzel valójában úgy használja az Idõt, hogy kiiktatja a távolságot, mert a törekvése éppen az, hogy egymásra játszva a kettõsséget, áthidalja önmaga törését, osztódását, gyengülését. "Minden reggel rohantam az utcai hirdetõoszlophoz, hogy lássam, milyen elõadásokat hirdet. Semmi sem volt önzetlenebb és egyúttal boldogabb, mint azok az álmok, amelyeket a hirdetések nyújtottak a képzeletemnek, s amelyek egyrészt a darabok címszavai keltette képekbõl, másrészt az enyvtõl felhólyagzott s még nedves plakátok színébõl születtek... Próbáltam elmélyíteni mindegyik darabnak a címét, mert hisz a címük volt az, amit ismertem belõlük, hogy mindegyikben megragadhassam azt az örömöt, amit ígért, s mindjárt összevethessem a másik darab titkával - s ily módon oly erõvel sikerült elképzelnem mind a kettõt, egyrészt egy gõgös és vakító, másrészt egy lágy és bársonyos darabot, hogy épp oly képtelen lettem volna választani a kettõ között, minthogyha asztalnál csemegének a gyümölcsrizs és a csokoládékrém között kellett volna döntenem."
Az Én elementáris vágya "mûködteti" az Idõt. Felidéz, de már a maga tekintetével, a "maga módján" ("épp oly képtelen lettem volna választani a kettõ között" stb.). De fontos, hogy ez az életanyag tartalmazza azt a még "paradicsomit", amelynek a miliõjében az Én 2 (az Én 1 felõl látva) megjelenik. "Van" még. Érezhetõ, megkereshetõ, felidézhetõ.
3. Amit hozzátehetünk még a "madelaine-epizód" irodalmához
Öt tétel a "madelaine-epizódról" az Én és az Idõ kapcsolatának nézõpontjából.
a) Az Én hiábavalóan kísérli meg a tudatos felidézést - az Idõ "játékba hozása"/1
"Így történt, hogy sokáig, ahányszor éjszaka felébredtem és Combray-ra emlékeztem, mindig egy fényes falsíkot láttam, csupa gomolygó árnyék között... lenn a széles alapnál a kis szalon, az ebédlõ, a sötét fasor kezdete, amelyen át Swann úr, az én esti szomorúságaim akaratlan szerzõje érkezik, a bejáró, ahonnan az elsõ lépcsõfok felé megyek, aztán maga ez a lépcsõ, amelyen oly nehéz volt felvánszorognom, s amely a piramisnak keskeny törzsét alkotta, s fenn a piramis tetején a hálószobám, az üvegajtós kis folyosóval, ahová anyám fog benyitni, egyszóval mindig ugyanaz a látvány ugyanabban az órában, elszigetelve mindattól, ami körülötte lehetett..."
Az éjszakai felriadás pillanataiban megjelenõ, minden mást homályban hagyó, a falsíkra rávetülõ tér- és idõperspektíva. Lehatároltságában is éles, "mint mikor a bengáli tûz vagy a villamos fényszóró egy épületnek csak egy-egy szárnyát világítja meg". A (felriadás után) érzékelt díszletrajz szerint "minthogyha egész Combray csak e két emeletbõl állt volna".
Habár a tudat rámutat erre a korlátozottságra: "ha megkérdeznek, nyugodtan felelhettem volna, hogy más is volt Combray-ban, s hogy Combray más órákban is létezett." De ezt a mást csak más minõségen át lehetne megszólítani, "a szándékos emlékezet, az értelem emlékezete juttatta volna eszembe, s mivel ennek az értesülései semmit sem õriznek meg a múltból, erre a maradék Combray-ra nem is lett volna kedvem emlékezni".
Kapcsoljuk ide az Álmok, szobák, nappalok kezdõsorait: "Napról napra kevesebb értéket tulajdonítok a tudatosságnak. Napról napra tisztábban látom, hogy az író csak az értelmen túl képes bármit megragadni élményekbõl, vagyis megfogni valamit önmagából és a mûvészet egyedüli anyagából... Nemcsak a tudat képtelen végképp feltámasztani az elmúlt órákat, hanem az órák is csak olyan tárgyakban bújnak meg, ahol nem keresi õket az értelem."
Errõl mondja a fiatal Beckett: "...a gouffre interdit … nos sondes -ban (a szakadék, ahová mélységmérõnk nem hatolhat alá) halmozódik fel önmagunk lényege, sok énünk, s az ¯én -ek képzõdményei közül a legjobb... ebbõl a mély kútból húzza fel Proust a maga világát. Alkotása nem a véletlen mûve, de amit felszínre hoz, az igen... ¯önkéntelen emlékezésnek nevezi ezt..."
Tekintsünk el egyelõre attól, hogy amit Proust az "értelmen túli megragadásáról" mond, ahhoz az értelmet mozgósítja (errõl írja máshol, hogy az ösztön elsõdleges szerepét csakis a "másodlagos" értelem nyilváníthatja ki). Elégedjünk meg most annyival, hogy a "szándékos emlékezettel" felidézett Combray-ra Marcelnek nem volt kedve emlékezni, mert a tudatos emlékmobilizálás eredményeit úgy tekintette, hogy semmit sem õriznek meg a múltból: "hiába próbáljuk felidézni, értelmünk minden erõfeszítése hasztalan. Kívül esik az értelem területén és hatalmán, valami kézzelfogható tárgyba van rejtve (ennek a kézzelfogható tárgynak a bennünk keltett benyomásába), amirõl még csak sejtelmünk sincs. Pusztán a véletlenen múlik, hogy halálunk elõtt ezt a tárgyat megtaláljuk-e vagy sem."
Tekinthetjük mindezt a madelaine-epizód bevezetésének. Az önkéntelen emlékezés tudatos összegezésének. Addig jutunk így, hogy...
b) ...a pillanatban az Én esszenciaként jelenik meg - az Idõ "játékba hozása"/2
"...évek múltak már el azóta, hogy Combray-ból mindaz, ami nem volt az én esti lefekvésem díszlete és drámája, nem is létezett már a számomra, amikor egy téli napon, hogy hazatértem a városból, anyám látva, hogy didergek, ajánlotta, hogy szokásom ellenére igyak egy kevéske teát. Elõször nem akartam inni, de aztán nem tudom, hogy miért, mégis meggondoltam magam. A tea mellé anyám egy kis madelaine-nek nevezett süteményt hozatott... fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe elõtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban..."
Abban a pillanatban megszületik egy évszázados epikai hagyomány váltópontja, a huszadik századi irodalom meghatározó ösvénye, az európai kultúra önmegismerõ, Én-t keresõ, a belsõ történetet etikai kontrollal mérlegelõ szemléletének alapmotívuma. Errõl mondja Erich Auerbach: "A bizalom, amit az élet folyamatainak a sors nagy pillanataiba való átfogó ábrázolásába vetítettek, áthelyezõdik a mindennapi folyamatok valóságteljességének és életmélységének tetszés szerinti pillanatokban való megragadásába."
Abban a pillanatban, "amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem".
Feltûnõ, hogy nem jelenik meg az Idõ, csakis mint jelenbeli, a pillanatba sûrûsödõ érzés. Figyelemre méltó, hogy a történés belül ("rendkívüli dolog történik bennem") megy végbe. Minden mást kizár. Térben is, idõben is. Megindul, fokozódik, rövidesen eléri tetõpontját az alakulás, amelyben a belsõ történés anyaga a megszerzett és birtokolt lényegi-gyújtó-centrális helyét átadja az Én esszencialitásának. "Bûvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentõl és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerû káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s minthogyha megtöltött volna valami értékes esszenciával; jobban mondva az esszencia nem bennem volt, én voltam az."
Honnan jön az öröm? Mit jelent? "Ittam a második kortyot, de abban sem találtam többet, mint az elsõben, s a harmadik kevesebbet hozott magával, mint a második..." Hol van annak az igazságnak az otthona, amely kibontakozóban van? Következnek a mondatok, amelyek lezárják az epizód második részét és elindítják a harmadikat. A lezáró mondat: "Világos, hogy az igazság, amelyet most keresek, nem benne (a teában vagy a madelaine-ben), hanem énbennem van." Az átvezetõ mondatok: "Leteszem a teáscsészét, s értelmemhez fordulok. Rajta a sor, hogy megtalálja az igazságot... Olyan dologgal van most szemközt, ami még nincs, amit csak õ tud megvalósítani, hogy aztán bevezesse a maga világosságába."
c) Az Én intenzív tevékenysége a tudaton át - az Idõ "játékba hozása"/3
"S most újra kezdek tûnõdni azon, mi az az ismeretlen állapot, amely nem hozott magával semmi logikai bizonyítékot..." Amit hozott, az kizárólag az öröm érzésének minden más valóságon túlemelkedõ bizonyossága. A logikai bizonyíték megkereséséhez elõször is újra kell játszatni azt, ami történt. Másfél regényoldalnyi türelmes, tudatos flashback. Gondolatban mindenekelõtt vissza kell térni ahhoz a pillanathoz, "mikor az elsõ kanál teát emeltem az ajkamhoz". Ez az út nem visz messzire: "Megint az elõbbi állapot, de minden világosság nélkül". Az értelem hosszú, eredménytelen kísérletei következnek, aztán a pillanathoz való második visszatérés: "...valami megremeg, megmozdul bennem és szeretne felemelkedni valami, aminek nagyon mélyen felszedték a horgonyát; nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy száll lassan felfelé..."
Az értelem az érzést mobilizálja és metamorfizálja, ugyanis az, "ami ilyen mélyen reszket bennem, a kép lesz, a látásbeli emlék, amely ehhez az ízhez van kötve (a madelaine ízéhez), s ezt próbálja követni a tudatomig". A tudat mozgósításával képpé váló érzés "vissza" indul a tudatig, további értelmi munkát követelve, mert "még nagyon is messze, nagyon zavarosan vergõdik".
Elér-e a tudat felszínéig az emlék? "Nem tudom. Megint nem érzek semmit. Megállt, talán újra leszállt a mélybe..." Marcel tízszer próbálkozik. Az értelem újra és újra a nem távoli pillanat fölé hajol, hogy felhozza az Én mélyérõl az emléket.
d) Az önmagára találó Én formát nyer - az Idõ "játékba hozása"/4
"S hirtelen megjelent az emlék." Ugyanolyan váratlanul, ahogy "megremegtem, mert úgy éreztem, hogy (amiként a tea, a süteménymorzsákkal az ínyéhez ért) rendkívüli dolog történik bennem".
Az íz annak a darabka madelaine-nek az íze, amit Combray-ban kapott vasárnaponként. A sütemény látványa semmire sem emlékeztetett. Miért? "...talán mert az emlékekbõl, amelyek oly régóta kívül esnek az emlékezetemen, semmi sem maradt életben, mindannyi százfelé hullott", formáik vagy megszûntek, vagy elszunnyadtak, elvesztették terjeszkedõ erejüket, s így nem voltak képesek feljutni az öntudathoz.
Mikor a régmúltból már semmi sem marad az élõlények halála, a tárgyak pusztulása után, mi maradhat meg? Az anyagtalanságukban szívósabban, hívebben szunnyadó ... mik? Például az íz, például az illat "mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik minden egyébnek a romjai felett" azt, ami már nincs, s elevenen, "moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét".
Megtörténik az íz felismerése és azonosítása. Az Én magába szívja az emléket, az idõt. Megindul a kiteljesedés, a sûrûsödés. Az elsõ fokozat: kitágul az emlékkép. Az álomból való felriadások alkalmával látható fényes falsíkhoz, a gomolygó árnyékalakokhoz, a belsõ lakástér homályos részleteihez társul a nagynéni (akitõl a madelaine-darabkát kapta) ódon szürke házának utcai része; újabb fokozatként "azonnal odailleszkedett, mint egy díszlet, ahhoz a kis kerti pavilonhoz, amelyet a ház mögött szüleim számára építettek"; megjelenik "maga a város, a Fõtér, ahová elküldtek ebéd elõtt, az utcák, ahol reggeltõl estig, s minden idõben a házbeliek megbízásait végeztem, az utak, amerre szép idõben sétálgattunk".
Nem az Idõ gyõzött; az Idõ gyõzetett le. Nem az Idõ nyer alakot; az Én nyeri el a formáját. Az íz megtalálása: az Én "horgonyfelszedése" a spontán emlékezés, az Én-bõl induló tudatos munka eredményeként. Miközben a teáscsésze páráiból az ízlelés pillanatában felszáll a múlt és hozzácsatolódik az Emlékezõhöz, az Én formát nyer. "S mint abban a japánoktól annyira kedvelt játékban, ahol egy vízzel telt porcelán edénybe egyforma apró papírdarabkákat vetnek, s amelyek a nedvességben kinyújtózkodnak, összecsavarodnak, megszínezõdnek, szétosztódnak, virágok lesznek vagy házak, megfogható és felismerhetõ alakok - ugyanígy kertünk minden virága éppúgy, mint Swannék parkjáé és a Vivonna vízirózsái és a falu lakói és aprócska házaik és a templom és egész Combray és a város környéke, mindaz, ami formát nyer, mindaz, ami szilárddá válik, város és kertek így szálltak fel az én csésze teámból."
e) "Utójáték" - a törés áthidalhatatlansága - az Idõ "játékba hozásának" kudarca
Van a madelaine-epizódnak egy szövegen túli ötödik szakasza, utójátéka: az epizód történése.
Láttuk, hogy azok az évtizedek, amelyek Flaubert-t és Proustot elválasztják, az Én menekülésének, önmegõrzésének a kísérletei a tizenkilencedik század végi regényben. "Flaubert és Proust, Dickens és Joyce, Keller és Thomas Mann között félévszázados vákuum van. Lassú átmenet. Régi elvek fokozatosan eltûnnek, újak töredékesen, csíra-formában megszületnek." (Poszler György) A madelaine-epizód (szövegen túli) utójátéka felõl visszapergetve az öt és fél szövegoldalt, látható, hogy az az Én, aki szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól, s egy szomorú holnap távlatától ajkához emeli a kanál teát, s abban a pillanatban, amikor a tea a sütemény elázott morzsáival keverve az ínyéhez ér és megremeg, mert úgy érzi, hogy rendkívüli dolog történik benne, nos, ez az Én már az osztódott Én. A "belül" áthidalhatatlan távolságok, szétválasztottságok az Én korszakos törését mintázzák. Az Idõ még semmit sem árul el a nagy törésbõl. "Világos, hogy az igazság, amelyet most keresek, nem benne (vagyis, láttuk, nem a teában), hanem énbennem van." Az Én kezdte el a "horgonyfelszabadító" küzdelmet az önmaga részei közötti törés áthidalásáért: "tízszer is újra kell kezdenem". S mikor "a gyávaság, mely eltérít bennünket minden nehéz feladattól, minden még oly fontos mûtõl, mindannyiszor azt súgta, hagyjam abba, igyam ki a teám és ne gondoljak semmi másra, mint a napi gondjaimra, mint holnapi vágyaimra...", nos ekkor: "hirtelen megjelent az emlék". Ez a pillanat megegyezik az Én törésének áthidalásával és megegyezik az Idõ szétszóródottságának leküzdésével, illetõleg az Idõ "játékba hozásával". Itt is egymásba vegyül a spontán és a tudatos elem. Az Idõ törésének a megszüntetése a spontán észlelésnek-emlékezésnek, illetõleg az ismétlõdõ tudatos "horgonybontásnak" az eredménye az elsõ szakaszban. A második szakaszban, a spontán összekapcsolódásban az emlékezõ Én rátalál a felidézett Én-re, a törés áthidalása a narráció tudatos folyamatában összegzõdik. Az Én ezzel kettõs helyzetbe kerül. Élõvé lesz az emlékezõ Én és a felidézett Én közötti távolság. A kérdés az, hogyan kerülhet, kerülhet-e az Én e fölé a törés fölé. Segíthet-e az Idõ? Ebben a kérdésben az európai kultúrának a huszadik század fordulóján beköszöntõ nagy kérdése jelenik meg. A válaszról, a kudarcról századunk regénye azóta elmondta már, amit el tudott mondani.
4. Én-megõrzés, Én-visszaállíthatatlanság
A filozófia a nagy szellemi felismeréseket hozza, az életet értelmezve keresi a gondolkozás történetének új irányait; a regény magának az életnek egy változatát teremti meg. A Recherche nem az Én veszendõségérõl beszél, nem az én õrzésérõl, hanem arról, hogy a veszendõség és a megtartás, az összerakás és a szétszedés, a törés és annak áthidalási próbálkozásai együtt adják ki azt a "valamit", amirõl "szó van".
Láttuk, hogy az Én számára az álom, a fantasztikum, a szigetvilág mint kivonulás-helyszínek olyan korszakostrom alá kerülnek, hogy új "emigrációs útvonalat" kell találni. Proust anyaga azért volt alkalmas a belsõ téridõben való új útonlétre, mert még benne volt a felidézhetõ teljesség, még része volt a gyermekkor paradicsoma, az ifjúkor színes világa, még nem veszett el az esély arra, hogy - rajta át - eljuthat a szépség forrásához, de ugyanakkor magába sûrítette az Én egybentartásának megvalósíthatatlanságát, a hozzá vezetõ híd összeroppanását is.
A madelaine-epizódot az egész regényen végighangzó alapdallamként olvastuk. Láthattuk, hogy a még ("összerakás") és a már ("összerakhatatlanság") együtt jelenik meg benne, nemcsak az epizód, de egyben az egész regény formalényegeként.
Nézzük: melyek az Én "összerakásának" eszközei, színterei, prózaformái?
Mindenekelõtt a test, "mivel egy eleven emberi testben az illetõ életének minden lehetõségét felhalmozzuk, azoknak az emlékét is, akiket ismer, vagy éppen otthagyott, vagy épp most fog meglátogatni... ugyanis a test léte teszi, hogy feltételezéseink szerint minden belsõ javunk, elmúlt örömünk, minden fájdalmunk állandóan a birtokunkban van...", még egy testszínû selyemruhában is az élet minden gyönyörûsége benne lehet "ebben a kis térfogatban, akárcsak egy kagylóban, a rózsaszín gyöngyházfényû és jégkemény kagylóhéjak között".
Az eleven test, az Én születés- és léthelyszíne a kapcsolatokban ébred önmagára, formálja ki létezése egységét. ("Azok közül az életek közül, amelyeket párhuzamosan élünk, a fordulókban leggazdagabb, az eseményekben legváltozatosabb, vagyis a szellemi élet nem egy apró eseménnyel fûzõdik nálam Guermantes-hez és Méséglise-hez. Ez az élet bizonyára észrevétlenül fejlõdik bennünk, s mindazoknak az igazságoknak, amelyek a mi számunkra új irányt és új arcot adtak néki, amelyek új utakat nyitottak meg elõttünk, már régóta elõre készítgettük a felfedezését.")
A kapcsolatokban univerzális tér alakul ki az Én "összerakása" számára. Az utazások, a séták: belsõ útvonalak. A nevek: gyûjtõhelyek, sugarakat, illatokat, színeket idézve magukkal hozzák "a hirtelen változást az én érzékenységem hangszínében. Ezt a belsõ áthangolódást késõbb még egy egyszerû légköri változás is elõidézhette nálam, nem is kellett megvárnom az évszakok fordulását." Az Én odaláncolja magát a (neveken át is) az élményekhez, jelenségekhez, a "megfoghatatlan", a "csak" észlelt segítségével is formálja magát. ("...csak ki kellett ejtenem a neveket: Balbec, Velence, Firenze - mivelhogy a belsejükben végül is összesûrûsödött az a vágy, amelyet a nevek által megjelölt helyek keltettek bennem. ... de ha a nevek mindörökre magukba szívták azt a képet, melyet e városokról alkottam, viszont magát ezt a képet oly módon alakították át, hogy bennem való felmerülését e nevek törvényeitõl tették függõvé", más lesz tehát az Én viszonya - a neveken át - a valóságos világhoz, "mint aminõ egy igazi normand vagy toscanai város lehetett...") Az "Én-összerakás" szorgos munkálkodásának részei továbbá a különbözõ szellemi tájak ("egy erõs eszme annak is kölcsönöz az erejébõl, aki cáfolja. Mivel az is részét teszi az emberelmék egyetemes értékének...")
Az egybentartás-egybentarthatatlanság kifejezõje, egyben az egész regényen végigvonuló másik alapszólam a Vinteuil-szonáta motívuma. Nézzük meg mintaként a Swann szerelme koncertjelenetében. A muzsikusok "mintha csak a szükséges varázslatokat hajtanák végre, hogy elérjék, s itt tarthassák pár pillanatra" a felidézés csodáját. A dallam, "mivel csak hozzá szólt... most már nem érezte magát egyedül és számkivetve": Swann, aki a dallamban enyhületet talál, bennük az érzéseit próbálja újraalkotni, így önmagát, miközben felismeri "azt a formát, amelyben a varázst a kis dallam kifejezte"; s bár a dallam "az énnek csak homályos felületet nyújthatott, oly szilárd, oly határozott tartalmat lehetett érezni... hogy azok, akik hallották, az értelem eszméivel egy síkon õrizték meg bensõjükben".
Amit az Én felidéz, amiben próbálja megtalálni mindazt, ami magából már reménytelenül töredékeire hullva távol került tõle, az "a kis dallam rejtett állapotban éppúgy ott élt elméjében, mint bizonyos más fogalmak, amelyeknek szintén nincs egyenértéke, mint a fénynek, a hangnak, a testi gyönyörnek a fogalmai, amelyek a mi belsõ birodalmunk díszes és változatos gazdagságai". Követhetõ az észlelõ-érzõ "összerakó" Én (tudatos) teljesítménye: "Lehet, hogy elveszítjük õket, lehet, hogy maguktól elmosódnak, ha egyszer visszatérünk a semmibe. De amíg élünk, éppúgy nem tagadhatjuk, hogy valóban ismertük õket, mint ahogy a valóságos tárgyak létét sem tagadhatjuk... Lehet, hogy csak a semmiség igaz, s hogy földi álmunkban nem is létezik", de nem kételkedhetünk például "annak a lámpának a fényében, amelyet szobánk átváltozott tárgyai elõtt gyújtunk meg, s amely onnan a sötétségnek még az emlékét is kiûzi". Ezért hát joggal hihetõ, "hogy a szonáta dallama valóságosan létezik".
Az "összerakás" e mintájával, a töréssel és következményeivel való szembeszegülés (mint tradíció) megegyezik azzal, amit Ottlik Géza Kosztolányi Boldogság címû novellájáról beszélve az élet tárgyalási alapjának nevez. A Vinteuil-dallam e búvópatak szakaszának mondataihoz hasonlóan szinte szó szerint megformálódik benne ez a tradíció. A Re cherche-ben azonban erejét, romolhatatlanságát nem kizárólag az emlékezõ Én-nek a felidézett Én-re való rátalálása, vagyis az "Én-összerakás" eredményezi, hanem az, hogy közben minden "magától el is mosódik". "A dallam eltûnt... tudta, hogy majd megint elõkerül... soha még beszélt nyelv nem volt ily hajthatatlanul szükségszerû, nem ismerte ennyire a kérdések helytállóságát, a feleletek nyilvánvalóságát." Többször leíródik: "...tudta, hogy a kis dallam még egyszer meg fog szólalni". A madelaine-epizód újra és újra mélybe merülését, ama horgony felszakításáért újra és újra elszálló küzdelmét idézi ez az ismétlõdés mint szembeszegülés a töréssel, az osztódással, a veszendõséggel.
Ha a madelaine-epizódot az Én "összerakása", a Vinteuil-motívumot az egybetartási igyekezet-szétesés folyamatosan hangzó dallamaként értelmeztük, akkor a "visszaállíthatatlanság" mintájaként a balbeci elsõ nyaralást vehetjük szemügyre.
Az elsõ mozzanat az érzékeket kifárasztó, védekezésre ösztönzõ, a tárgyak idegenségérzetében az elveszettségére ismerõ "Én-helyzet": "Összetört a fáradtság... egy percre az ágyra akartam heveredni, de mi haszna, ott se lelek nyugtot annak az élményhalmaznak, amit tudattal bíró testünk, ha ugyan nem puszta testünk jelent mindegyikünknek, mivel azok az ismeretlen tárgyak, amelyek most is körbefogták, s amelyek arra kényszerítették, hogy egész felfogó képességét állandó s éber védekezésre szorítsa, hallásomat, tekintetemet, minden egyes érzékemet éppen olyan kényelmetlen és korlátozott helyzetbe törnék... mint La Balue bíborosé abban a rabkalitkában... balbeci szobámban nem volt helye a számomra"; olyan tárgyak vannak ugyanis a szobában, amelyek "nem törõdve az én létemmel, csak azt éreztették velem, hogy bizony zavarom az övéket... énem legbensõjében éreztem (az idegenséget), amely végsõ védõsáncaim ellen intézett most támadást."
Ebben a szétszakítottságban-védtelenségben "lépett be nagyanyám, s szorult szívem kitárulkozásának egyszerre végtelen terek nyíltak".
Az utolsó menedék: "s mint az, aki tükör elõtt próbálja megkötni a nyakkendõjét, s nem érti, hogy a nyakkendõnek a tükörben látott vége õhozzá képest nem arra van, amerre a kezét irányítja, vagy mint a kutya, amely a földön egy bogár táncoló árnyékát lesi, én is a testi látszattól mintegy tévedésbe ejtve, ahogy már a földön szoktunk járni, ahol nem tudjuk közvetlenül észlelni a lelkeket, nagyanyám karjába vetettem magam..."
A második mozzanat: a Nagyanyával való meghitt párbeszéd. Biztosítják egymást arról, hogy számukra a legnagyobb öröm, az esti levetkõzéshez és ágybatéréshez nyújtott segítségen túl is megmaradó kapcsolatuk: "És aztán kopogtass ám a falon, ha éjjel szükséged van valamire, az ágyam a te faladnál van, és a fal egészen vékony. Most, mindjárt, ha már lefeküdtél, próbáld meg, lássuk, megértjük-e egymást."
"S csakugyan ezen az estén háromszor kopogtam egymás után"; megismétlõdik: "s alig kopogtattam hármat, máris hallottam az övét... ez volt a mi jelentéktelen elõjátékunk a naphoz... introitus... az élet apró darabja... de a legelsõ éjszakán, mikor nagyanyám magára hagyott, újra kezdõdött a szenvedésem..." A rémület "homályos, szervi, s majdnem öntudatlan formája egy nagy tiltakozásnak" az ellen, hogy az, ami hozzánk tartozik, ami az Énünk része, nem "fér be" a mindennapokba.
A harmadik mozzanat: ennek a kudarcnak a mindent átható élménye, "amikor arra gondolunk, hogy a hiány fájdalmához oly valami is hozzájárul, amit most még kegyetlenebbül érzünk: az, hogy ezt a fájdalmat nem érezzük majd fájdalomnak, s közömbösek leszünk iránta; mert akkor énünk is megváltozna... ez valóságos halál, önmagunk halála lenne, amelyet igaz, követ a feltámadás, csakhogy egy különbözõ énben, márpedig a régi én halálra ítélt részei nem képesek odáig, az új én szeretetéig emelkedni... ebben a halál elleni harc egyik kézzelfogható, részleges, igaz és titkos formáját kell látnunk, egy hosszú-hosszú, reménytelen és minden nap újrakezdõdõ harcát a folytonos és töredékes halál ellen, úgy, ahogy ez beékelõdik a mi életfolyamatunkba, s ahogy minden pillanatban más-más foszlányt old le rólunk, amelyeknek üszkösödésein újabb sejtek szaporodnak."
Így, az Én "összerakhatatlanságával" való "hosszú-hosszú, reménytelen és mindennap újrakezdõdõ" szembenézés "beékelõdik az életfolyamatunkba"; az idegenségérzés, a felidézõ és a felidézett, a törésen inneni és túli Én életfoszlányainak "üszkösödéseiben" a szétszakítottság "újabb sejtjei szaporodnak". És ez együtt jár azzal, amit hiábavaló felidézésnek nevezhetünk. Két kötettel "késõbb", a Szodoma és Gomorrá ban hosszú évek múltán fejezõdik be ez a mozzanatsorozat: már "képtelen voltam elviselni a tenger hullámainak látványát, amit nagyanyám hajdan órákig elnézegetett". Veszteségérzés, közöny, üresség: "Hogy semmit se lássak, a falnak fordultam, de jaj, így éppen az a válaszfal került elém, amely hajdan reggeli üzeneteink közvetítõje volt... Nem mertem közelíteni ehhez a válaszfalhoz... semmiféle válaszra nem számíthatok..."
A Szodoma és Gomorra maga az Én-be beépülõ rohamos osztódás, a törésekkel való "folyamatos együttélés" könyve. Uralkodnak benne az érzéki megközelítésekkel szemben az értelmi megközelítések. Gyengül a felidézõ intuíció. Proust mondja (Balzacra hivatkozva): "Az írók, akiknek mélyén nem jelentkeznek többé ezek a titokzatos igazságok, bizonyos életkor után gyakran már csak az értelmükkel írnak." Ugyanerrõl mondja Maurois a Recherche munkatechnikáját elemezve: "Az ifjúkor tudatvilágának regényét az egyre erõsödõ embergyûlölet regénye követi." Megfigyelhetõ az epikai formaelemek változásaiban is az "illesztések" át nem hidalhatóságának kudarcsorozata.
A Guermantes-ék kötettõl változik a miliõ élessége, a figurarajz mélysége. A mindent átható osztódás, a törések egyre mélyülõ-szélesedõ szakadékai nem "bírják el" az "összerakó mondatok" telítettségét. Az Én tompulásával együtt jár az üres órák, tárgyak, találkozások dominanciája. Az alakok mintha másolatvilágban járnának - önmaguk másolataiként -, egyre kevésbé kívánják Én-jük egymástól távolodó töredékeit összekapcsolni. Errõl mondja Beckett, hogy az élet átlátható hazugságai Proustnál megegyeznek az Én-nek az önmaga törés nélküli létét hirdetõ hazugságával, továbbá hogy Albertine-nek a regény egyik középpontját jelentõ halála már a "másolatember" halála, és mivel Albertine-ben minden, ami emberi, megtestesül, így az õ halála egyben "minden emberi teljességnek" a halála.
A helyek is elveszítik varázsukat. Balbec már csak egy "ismert vidék". A nevek is a lepusztuló Én, a kiüresedett táj jelentéshordozóivá csupaszodnak. Rilke már leírta: "Elborít minket. Rendszerbe foglaljuk. / Darabokra törik. Újra rendszerbe foglaljuk és ezúttal / mi magunk törünk darabokra." Musil már "megragadja" az emberi "tulajdonságnélküliséget", Kafka a történelem súlya alatti szétporladást, a fiatal Beckett a Recherche -t elemezve az Én állapotáról beszélve leírja: "a semmi az semmi"; Kosztolányi novellahõsét egy északi város, talán a halál felé haladva még boldogság tölti el, mert visszaidézheti a szeretet egykori érzésében eltûnõ Én-jét, s ezt nevezi majd fél évszázaddal késõbb Ottlik az "egyetlen tárgyalási alapnak".
Errõl hirdette meg Proust, hogy könyve olvasói már "nem az én olvasóim lesznek, hanem a saját maguké"?
5. Az egyetlen lehetõség: a Mû - pillantás a huszadik századi regényre
Hová érkezhet ez a regényutas? Mi a távja a Recherche regényútjának?
A végsõ szembesülés az "összerakhatatlan" Én-nel: Guermantes-ék zárómatinéja. Új táj. Új értelem. Nem természeti persze - emberi. De az emberi lepusztultság tája. Ámbár a matinéra való meghívattatás még egyszer reményt kelt: "Közelebb vihet a gyermekkoromhoz és emlékezetem mélyéhez, ahol gyermekkoromat õriztem..." Még remélhetõ (utoljára), hogy "fásult életem most nyíló új szakaszában az emberek fogják sugallni azt, amit a természet már nem árul el nekem. De azok az idõk már sohasem térnek vissza, amikor képesnek éreztem magam arra, hogy ezt kikényszerítsem..." És az eltûnt Én nyomába szegõdés kódája: "Súlyos fáradtság ült rám, mert megéreztem, hogy ez a hosszú idõ nem egyszerûen az általam szünet nélkül megélt, általam átgondolt, általam eltöltött idõ, az életem, én magam..."
Ez már hátrálás. Az egyetlen lehetõségbe. A Recherche a regény történetében az elsõ igazán jelentõs munka, amely önmaga regényének írását mint kulturális tettet az Én megõrzésének egyetlen lehetõségeként mondja el. Egyedül a Mû (a kultúra) képes az emberi útonlét, az Én valóságának megragadására. Ehhez kell próbát tenni: a már visszavonhatatlan széttörtség "elejére" kell kerülni. Kiemelendõ az, hogy próbát kell tenni. A Recherche befejezését ugyanis nem követheti egy "másik regény" - újra elkezdhetõ leírása. Habár az Én csak így találhatna "eredeti" törés nélküli önmagára. De a befejezésben csak a szándékról, a vágyról, a tervrõl értesülünk. Az Én helyreállíthatóságának egyetlen reményérõl: "...csak egyetlen módot találtam, s ez nem volt más, mint egy mûalkotás megteremtése. Az igazi élet az irodalom; a láthatatlan valóság." A Recherche -ben az utolsó matiné "haláltáncának", illetve a Mû-be való visszavonulás elhatározásának a körülményei "fogják - mint Proust írja - meghatározni a mû formáját"; "az én könyvem csak valamiféle nagyítóüveg lesz, olyan, mint amilyent a combray-i optikus tartott vásárlója elé; könyvemmel eszközt adnék a kezükbe ahhoz, hogy önmagukban olvassanak." Az Én már csak a Mû-ben (a kultúrában) találhatja meg önmagát. "...ráadásul még minden percben igyekeznem kell, hogy el ne váljon tõlem, hogy fenntartson, mert szédítõ magasságba kapaszkodom, és csak vele együtt vagyok képes mozdulni."
Ez a mozdulat a regény - a huszadik század regényíróira oly elementáris hatást gyakorló - új formája. Errõl a hatásról nem beszélek, az egy másik esszé tárgya lehetne. Proust mûve és a század regényutazása kapcsolatának három poétikai jellegzetesség nézõpontjából adom meg a vázlatát: 1) az Én megõrzési vállalkozásának a szüzsében, a regénypoétikai centrumban, az epikai elemek arzenáljában egyaránt középponti helye; 2) a mû megalkotásába - mint az Én-õrzés "egyetlen mód"-jába - való visszavonulás felismerésének elbeszélése; 3) az Én "egybentartását" megkísérlõ - az európai kultúra alapmítoszait sûrítõ - motívumok és a közöttük lévõ kapcsolatok megformálása.
Pillantsunk végig ezen a három vonalon a század regényváltozásain (s mögöttük az Élet és a Világ kapcsolatainak változásain).
1. Az Én megõrzésének regénytörténései. A három "pillér": Proust, Borges, Beckett.
A prousti teljesítmény az Én felidézése, összerakása, szembenézés a szétesésnek való kitettségével, emlékmûállítás az Idõnek mint új módon használt epikapoétikai elemnek a megalkotásával.
Borges az Én-t már olyan kondícióban ábrázolja, amikor minden poétikai elem, teremtõ géniusz valami eltûntnek, szétporladtnak az utolsó alkalom "utáni" felidézésére irányul. A képzelet, a remények csodás szövevényei; a megálmodott Én önmagát is álmodó Én-ként való centrumba helyezése ama körkörös pályán, amelynek nincs kezdõ- és végpontja. Nem az Én indul el és érkezik meg valahová, hanem egy fenomén, aki - az álmon át - virtuális térben-idõben keresi önmagát.
Beckettnél az Én "a teljes elveszése utáni állapotban marad állva". A Beckett-prózában ez az "állva maradás" a "poszt Godot-várakozás" helyzete. A hajdani Én-t felidézõ erõfeszítés a végérvényesen "összerakhatatlanra" irányul. Az Idõ a személyiségét vesztett fenomén létvilágának terévé transzformálódik. Ez már nem "recherche-nélküliség" és nem "recherche-álomlét". Az Én születése-porladása-feltámadás-lehetetlensége utáni idõszámítás.
2. A Mûbe való visszavonulás "egyedüli útja" és kifejlete. A három pillér: Proust, Broch, Ransmayr.
Proust a felidézõ és a felidézett Én közötti távolságot a felidézés intenzitásával és szakadatlanságával csökkentve, a "kettõt" egymáshoz közelítve olyan epikai energiákat szabadít fel, amelyek az eltûnt Idõt megtalált Idõvé transzformálva a Mû megírásának elbeszélhetõségéig vezetik el. Az, hogy Proust a rátalálásról szóló befejezõ részt jóval korábban megírta (tudjuk, csak betegségének elhatalmasodásakor, a Recherche fizikai továbbírhatatlansága miatt helyezte el ott, ahol elhelyezte) azt igazolja, hogy a Mûbe való visszavonulásban - mint egyedüli mentõövben - mindvégig bizonyos volt, és nem egy "másik befejezés" lehetetlensége miatt "improvizálta" ezt a végsõ üzenetet.
Broch Vergilius ának nézõpontja, nyelve, epikai szerkezete együtt "adják ki" azt, hogy a poétikai centrumban - amiként a brochi életmûvön a korszakának totális értékvesztésével való szembenézés vonul végig - a Mû feleslegessé válása, a visszavonás radikalitása, a végsõ megsemmisítés áll. A Mû "eltüntetése" együtt jár az Én végsõ búcsújával, a vergiliusi személyiségbárkának az Idõ-hullámzásban való elsüllyedésével.
Ransmayr "utolsó világában" csak emléke maradt az (ovidiusi) mûnek. Már csak hívó szó, mint egykor volt alkotás. Nem meneküléshely, nem is visszavonás-megsemmisítés; nyelve kibetûzhetetlen, töredékei összerakhatatlanok, eltüntette a ráburjánzó Idõ, mintha soha nem is lett volna. Az, aki még kutat utána, egyetlen hívó szóig jut el, amely a Mû, az Én és a kapcsolatok elmúláshelyszínét megnevezi: jelen.
3. A motívumok mint a metamorfikus téridõszínhelyek poétikai alakváltozásai. A három pillér: Proust, Kafka, Handke.
A prousti motívumok a változó jelen nézõpontjaiból felidézett érzés-eseményhelyszínek. Vannak közöttük olyanok, amelyek az egész regényfolyamon átívelnek - mint a Vinteuil-dallam -, vannak olyanok, amelyek búvópatakszerûen futnak a mélyben, s bukkannak a felszínre. A motívumok az Én önértelmezésének, elveszésének, visszaküzdési szándékának a terei. A közöttük lévõ kapcsolat "életmegtartó biztonsági háló", amely az Én útjának szakadékai felett feszül: megõrzött életdallamok, alkotói készenlét, vágyakozás, álom, szépség, öntudat. A személyiség "összerakásának" jeleneteiként a motívumok alkalmasak arra, hogy otthont adjanak az európai kultúra alapmítoszainak, és azokat az "utolsó csúcson", az elsötétülés világpillanatában szervezzék poétikai formákká.
Kafkánál a motívumokban a törés utáni állapot sûrûsödik. Az európai kultúra alapmítoszainak sötét színei dominálnak. Bogárrá válás, átláthatatlan (kastély) helyszínek mint létterek, meggátolhatatlan, a személyiség szétporladásához vezetõ (per)-folyamatok; a megsemmisítésre való tehetetlen várakozás, a történelem erõi könyörtelen-kikerülhetetlen kelepcéinek összecsapódása; az Én felõrlõdésének, semmivé válásának halmozott motívumsorozatai mint a poétikai elemek szervezõi.
Handkénél mintha a motívumok "kitanultak" és hétköznapiak volnának: a keresések-lehetõségek szokásos, lefokozott, "mindennapi" helyzetei. Ám a közöttük kialakult kapcsolatok olyannyira elszegényítettek, hogy már nem is utalnak az európai mítoszokra. Azt fejezik ki, hogy a mítoszok hiányában is van történelem, sors, mindennapiság. Az érdektelenségnek, a keresgéléseknek és nemtalálásoknak, az ürességnek az élet, a történelem "érzelem- és lelkivilágát" kitöltõ monotóniái. Uralkodnak a fáradtságnak az örömön és félelmen túli, a tétovaságnak mindent átható motívumai.
Ma már közmegegyezés van abban, hogy a posztmodern váltás nem zárta le a modernitás nézõpontjait, megközelítéseit, regénypoétikai teljesítményeit. A posztmodern "mögötti" értékomlások, ürességek, "semmik" mára élethelyzetekké álltak össze, belõlük szervezõdnek a mindennapok. Átformálódott a "minden ember valami más" szemlélete, elõtérbe kerül a "minden ember valami másolat" valósága. A regény a modernitás és a posztmodernitás megközelítéseibõl és formai arzenáljaiból egyaránt merít. Az Ember és a Föld kapcsolatainak "újraírása" ugyanolyan elementáris, mint egy évszázada volt. A regény ugyanolyan radikálisan keresi új anyanyelvét, új formai koordinátáit, amiként Proust kereste, és az új poétikai formák megalkotásához a regényírók ugyanúgy visszanyúlnak a nyolcvan év elõtti újhoz is, amiként a Flaubert-t meghaladó Proustot is foglalkoztatták Flaubert újdonságai.
* Sándor Iván a Rocinante nyomában címû, a Kijárat Kiadónál megjelenõ könyve záróesszéjének elsõ része.
* A szövegben elõforduló idézetekben szereplõ kurzív kiemelések mindenütt tõlem származnak. - S. I.