Azt mondta, menjek. Egy halott is tud hozzánkbeszélni, ha hallottuk szólni élõ voltában. Mama ágya mellett ottállt az összekészített kisbõrönd, a fedõvel letakart bili és az imádságoskönyv,melybõl a lapok már ugyanúgy peregtek, mint az elmúlt hetven esztendõ alatt közéjük tömködött szentképek. "Ezüstmisém emlékére", állt az egyik hátulján, és valaha úgy képzeltem az egészet, hogy egy ezüst templomban, ezüst oltár mellett egy színezüst pap bácsi misézik, széttárt kézzel, magasba meresztett, ezüst színû szemmel, s mindehhez halk, ezüsthangú csilingelés dukált.
Rég volt.
Mama ujjaira tekert rózsafüzérrel mondta a magáét.
- Édes gyerekem, ez a te feladatod lesz. Minket elkergettek, elüldöztek. Összepakoltunk, hoztuk, amit bírtunk. De nekem ne beszéljeazt senki, hogy ami volt, elmúlik. Mindennek meg kell lennie valahol. Egyszer elmész, és megkeresed. A tiéd.
Vászonpelenkából kötött kendõvel a nyakán nézett kék szemével.
- Szoktál te esténként imádkozni? Nem, ugyi. Sebaj, én úgyis minden este imádkozom érted.
A varrógépszekrényen állt egy rámás fénykép a mamáról, fiatalon. Aztán találtam egy öregkori képet, és kicseréltem. Az a szempár, amelyik az ágyból nézett rám, az kell, hogy figyelmeztessen.
Maradni vagy elindulni nehezebb-e? Kár, hogy egyszerre csak egy dolog történhet velünk.
*
A pincérnõ fehér selyemblúzban, fekete csipkés selyem miniszoknyában és magas szárú, fûzõs vászoncipõben támaszkodott a pultnak, mintha koreográfiát adna elõ arról, hogy egy pincérnõ miképp várja a vendég beléptét. A szálló emeleti étterme teljesen üres volt. A sarokasztalt választottam, ahonnan láttam a hatalmas belsõ és az ablakokon túli külsõ teret, a napfény hullámzását és az egykori patina percrõl percre való fogyatkozását.
- Jó napot - mondtam. - Nem értem az étlapot -, és felemeltem a stencilezett papírt, tele számomra érthetetlen étkek nevével.
- Na, mondom, mi van - jött oda a pincérnõ. - Disznóhús és hozzá gamba.
- Gomba?
- Gamba. Nagyon finom.
- Jó. Milyen saláta van?
- Minden van.
- Uborkát kérek paradicsommal.
- És desszertet is?
- Miféle?
- Olyan sütemény... Barna és lekváros.
- Finom?
- Nem finom nincs! - jött a sértõdött válasz.
Vártam, miközben a televízióban egy katonai egyenruhás nõ a hadseregrõl szóló tudósítások közt olvasott be kommentárokat. Tankok jöttek-mentek. Két ballonkabátos szatyrokkal ült le a szomszéd asztalhoz, le se vetkõztek, úgy itták a sört üvegbõl. Szemüket a képernyõre szegezték.
Különösen a saláta ízlett, abból kértem még egy adagot. Apincérnõ csak mosolygott, és berakott frizuráját igazgatta, míg a másik kezében a kistányért himbálta, hogy az asztalterítõre csorgott a salátalé. Végül leült mellém, és együtt összeadtuk a számlát.
- Na, ugye, finom volt, megmondtam?
- Jó lehet itt maguknál élni - csúszott ki a számon.
Erre megállt a kezében a golyóstoll.
- Látszik, nem itt él. Könnyen mond ilyeneket.
- Akkor, fizetek - nyögtem.
- Még szép. Egyszer mindenért meg kell fizetni - és halványan elmosolyodott.
Eszembe jutott még egy mondat, de azt már nem mertem hangosan kimondani. Hogy bizonyos pillanatokban én már örökre itt fogok ebédelni. Mert egyszer megtörtént.
És amúgy is azért jöttem. Hogy ami régen történt, tehát van, összeharácsoljam.
Az alsó terembe lakodalomra gyûltek. Csak úgy villódzott a sok mályva és türkiz öltöny. Nekem egy aranyfogú úr azt tanácsolta, a hátsó ajtón távozzak, mert nem áll jót értem, ha a násznép közé keveredek, és egyszer csak megkérdezi valaki, ez meg ki az ördög?A ruhatár mögött találtam a vécét, a kagyló közepén borsó nagyságú lyukkal. Hát ezt meg mivel csinálhatták? Álltam ott, súlyos feladatomon és kényes helyzetemen elmélázva, és próbáltam abba a pici lyukba ügyesen beletalálni.
*
A természet alapvetõen nõies. Nincsenek se zöld, se mélysárga nõk, mégis úgy éreztem a dombok között kanyarogva, mintha ilyen testek között vinne az út, huncutul összebújó színes kis némberek társaságában, egyik csípõje átsiklik a másikba, egybefonódnak, ívelt mozdulatokkal simogatják magukat és egymást, miközben kacarásznakkicsit, nem kihívóan és buján, csupán úgy, mint akik tisztában vannaklétezésük tökéletességével és megismételhetetlenségével, az irántukvaló vággyal és reménytelen szerelemmel.
Ilyen volt a szülõföld, mely nem engemet szült, hanem az õsöket.
A faluba érve elsõként a fekete halottas hintóval találkoztam. Két fekete ló trappolt elöl, és egy kék munkaruhás férfi ült a bakon szomorúan. Az üvegkalicka üresen verte vissza a fényt.
A plébánián viszont hiába nyomtam a csengõt. Az ajtó zárva,amikor figyelmesebben körülnéztem, láttam, hogy a spaletták is csukva vannak.
- A plébános úr? - kérdeztem az elsõ arra haladó nénit.
- Elhelyezték, még az õsszel!
- Csak úgy?
- Esperes lett, bizony ám!
- És most hol találom meg?
- Hát Szalacson. Nincs messze. Hetven kilométer. Egyébként - hunyorított az öregasszony a kendõ alól -, lehet, hogy épp itt van. Ott, fönt a domboldalon. De ha elmegy Jucikához, õ meg tudja mondani,mikor jön-megy. Jucika mindent tud. Arra, a jobb oldalon, az a kis sárga ház.
Itt persze minden ház apró és sárga, mintha örök nyári délutánlenne, tudhattam volna. A hársfák az alacsony ablakokra borultak, a járda kövei girbe-gurbán sorjáztak, és az árkot máris sûrûn telenõtte a csalán. A kilincs vaskampóból készült, lustán, lassú nyikorgással nyílott a fakapu. A kert hatalmas dzsungelébe léptem, körben szintén sárga, pergõ vakolatú falak. A fából ácsolt tornácon fonott bútorok és egy tolószék állt.
Kopogtam a barna ajtón, azon nyomban felhangzott az élénk "Tessék!".
Mikor beléptem, nagy asztalt láttam, a viaszosvászon terítõn almapaprikák álltak üvegben. A helyiség másik felét ugyanabból a viaszosvászonból készült függöny választotta le, mögüle zörgés szûrödött ki. Hirtelen apró résnyire szétnyílott a függöny, és a lyukon egy valószínûtlenül rózsaszín, vörös hajjal keretezett arc jelent meg.
- Na, tessék!
- Balló Judithoz van szerencsém? - kérdeztem megilletõdötten, ahogy egy rég tervezett találkozáshoz illik.
- Én vagyok.
- Fábert Fábián.
- Na, megjöttél? - kérdezte a néni, olyan természetes hangon, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára, és megígértem volna, hogy majd ma is benézek. - Jól van. Gyere, üljünk le a szobában -folytatta tovább tegezve. És a következõ pillanatban rádöbbentem, hogy Jucika néni nagyanyám eleven hasonmása. A puha arcbõr, a kék szemek, a túlméretezett, megereszkedett orr, mind-mind ismerõs, majdnem "saját" - úgy látszik, így kell lennie, ez passzol a sárga házfalak mellé, vagyis közé.
Az utcáról kocsizörgést hallottam, és biztosra vettem, hogy a fekete halottas hintó jár erre, nincs ma munka, idegesen kódorog a házak között ló és gazdája.
Bent ültem a felpúpozott ágy tövében, egy recsegõ támlájúszéken. Jucika néni kint zörgött a konyhában. Aztán az ajtóban megjelent egy kéz, a széktámlába kapaszkodott, egy láb, és követte a másik kéz és a másik láb. Csak utána érkezett az egész test és a fej. Arca egyszerre vágott grimaszt az erõlködéstõl és próbált mosolyogni.
- És, mi járatban? - kérdezte, mikor végre leereszkedett a velem szemben lévõ székbe. Biztosra vettem, hogy legalább az egyik lába mûláb, ha ugyan nem mind a kettõ, hiszen a barna harisnya, a magas szárú, szürke cipõ olyan volt, mint a klasszikus rongybabákon.
Mondtam, hogy a papot keresem.
- Már egy hete nem láttam. Talán itt is van, ki tudja?
- Lehetne telefonálni?
- Telefon? Az itt nincs. A postáról meg lehet próbálni. A szalacsi plébánián van telefon, azt tudom. De hogy mi a száma, ne kérdezd.
Ültünk egy kicsit csöndesen.
- Végül is, mi dolgod néked az esperes úrral? - kérdezte, és tiszta kék szemében mintha valamelyest sötétebb, gyanakvó kíváncsiság cikázott volna át.
- Tetszik tudni, mindenki meghalt már. Edit néni néhány hónappal elõbb, mint nagymama. De ezt úgyis tetszik tudni. Pont tíz éve. És úgy tudom, hogy a családi papirosok, iratok, fényképek, miegyebek mind az esperes úrhoz kerültek. Hát ezért jöttem. Másnak ezek úgyse érnek semmit. Én meg úgy vagyok vele, hogy ez lenne az örökségem.Ennyi maradt annyi sok év és emberélet után.
Jucika néni nem szólt erre semmit, csak bólogatott.
- Tetszik tudni, furcsa volt idejönnöm - folytattam kéretlenül. - Nekem ez a hely legenda, mese. Olyan, mintha az Ezeregyéjszakábakirándulnék. Semmit se tudok, de mindent sejtek. Emlékeim vannak sose látott dolgokról. Mindent elképzeltem, és valamiért ragaszkodom ezekhez a képekhez. Például - mondtam eltöprengve -, tudok egy bizonyos árvízrõl, ami 26-ban vagy 27-ben történt...
- Jézus Mária! - nevetett fel Jucika néni, égre fordította a szemét, és két kezét összecsapta. - Hát az tényleg borzasztó volt! Az ablakig állt a víz! Itt, itt, az én ablakom alatt, amit látsz. Két centi híja volt, hogy be nem folyt! A kórházat, az út másik oldalán, teljesen elöntötte. Várjál csak! Hiszen van is egy fényképem róla!
Ezzel újabb tekergõzés vette kezdetét, míg Jucika néni elvonszoltamagát a kis asztal túloldalára, ahol, az oldalára fekve, kihúzott egy fiókot és hosszan kutatott benne.
- Itt kell lennie! - mondta félpercenként. De csak nem találta, ellenben egyéb megsárgult fotográfiákat dobált elém réges-régi körmenetekrõl és elsõáldozásokról, melyek apró, idegen, fekete-fehér arcokat mutattak még akkor is, ha a képeken a mesébõl ismert bácsikat és néniket, netán rokonokat láthattam - de nekem csak arról a bizonyos árvízrõl volt tudomásom, mikor tucatjával dõltek össze a parasztházak, és egy asszony- a neve nem jutott eszembe - a két fiával a frissen kifestett házban a szekrény tetején éjszakázott.
- Na, ez az! Tudtam, hogy megvan - Jucika néni szokatlan lendülettel lökte magát vissza ülõ pózba, és máris nyújtotta a képet.
Láttam egy háromemeletes házat, egy íves kõkaput és tenger sok vizet. Akár Velencében is lehetett volna.
- Az a kórház - mondta. - Lebegtek a matracok a vizen. Egészen kislány voltam én akkor. Anyám dolgozott a belgyógyászatonnõvérként. Apám pisztrángozó gumicsizmájában ment be dolgozni két hétig. Emlékszem, annyit nevettem rajta!
Letettem a fényképet az asztalra, és felnéztem a falon függõ szenvedõ Jézusra, aki szintén felemelte a tekintetét a hengermintázottfal magasába, ahol szürke csíkokban repedezett a plafon.
- Meg se kérdezed, mi történt velem? - kérdezte ekkor Jucika, szinte pajkos, de számonkérõ hangon.
- Nem vagyok olyan kérdezõsködõ - feleltem zavartan.
- De azért kíváncsi vagy. No. Azt tudod, hogy mi elõbb kiugrottunk a háborúból, és a hadak végül is harc nélkül átvonultak az országon. A katonák azért katonák maradtak. Amit megkívántak, azt elvették. Érted, ugyebár? - kérdezte Jucika néni, és olyan átható pillantásokat lövellt felém, hogy lesütöttem a szemem. - Én szaladtam hátra, azok meg átlõtték az egyik lábam meg a másikat is. Úgy erõszakoltakmeg ketten a trágyadombra döntve, hogy teljes legyen az idill. A sebem rögtön elfertõzõdött, és hol volt akkoriban szérum! Sehol. - És az ujjával kocogni kezdett az asztalon, vagyis az elõbbi fotográfián.- Itt szemben, a kórházban kellett levágni elõször a jobb lábamat térd alatt, aztán rá tizenegy napra a balt is ugyanúgy. Hát így - fogta a fényképet és visszatette egy mûbõr tokba. - Tudod, hogy akartam,legalább gyerekem legyen ezektõl az állatoktól? Nem tudom, mért, de csak az éltetett, hogy biztos terhes lettem. Nem lettem az. Most aztánegyedül fogok meghalni.
Mit mondhattam volna erre?
Végül megegyeztünk, hogy elmegyek, megnézem, nincs-e itt az esperes úr. Ha nincs, megpróbálok telefonálni neki a postáról, hol és mikor tudnánk találkozni. Ha minden kötél szakad, még mindig vissza tudok ide jönni, és megbeszéljük, mi okosat lehetne kitalálni.
- Dehát mi van azokban a papirosokban? - kérdezte meg még egyszer búcsúzáskor.
- Talán minden. Sok-sok élet - adtam a legbanálisabban õszinte választ, mert ezt reméltem.
*
A kanyar után már többnyire új, vakolatlan házak álltak. Sok volt a traktor, az úttestre felhordták a sarat. Gumicsizmás,szalmakalapos férfiak tették a dolgukat. Egyiküktõl megkérdeztem mégegyszer, merre van az esperes úr háza.
- Ott fönt, ni, a legnagyobb ház a dombtetõn!
Innentõl az út már nem is volt út. Sárba dobált kövek ésszekerek mélyítette kátyúk mindenütt. Mentem inkább gyalog tovább. A ház valóban hatalmas volt, középütt egy kupolafélével, oldalt négy fiatoronnyal. Vörös rózsasor vezetett a kapuig.
Lélek sehol, az egymásra szögelt deszkákból összerótt, ideiglenes kapu mögül acsarkodó kutyaugatást hallottam. Néztem a fejem fölött magasodó palotát, és az Isten kifogyhatatlan jóságáról szóló régi prédikációkra emlékeztem kicsit.
Indultam visszafelé, óvatosan a köveken. Asszonyok bandukoltak az alsó úton, vállukon kapával, batyuval. A drótkerítés túlsó oldaláról ekkor motozás hallatszott, és amint odanéztem, kopasz, bozontos szakállú férfit láttam a dróthálóba markolni.
- Kérdem tisztelettel, õt keresi?
- Kicsodát? - tettettem magam.
- A drága esperes urunkat, ki mást?
- Igen.
- Gyónni akar?
- Mibõl gondolja?
- Hát... ahogy itt állt és a mennyekbe nézett.
- A házat néztem.
- Gyönyörû! Olyan, mint Isten háza!
- Majdnem olyan. De nem óhajtok gyónni.
- Értem - mondta csalódottan a férfi. - Én sajnos túl bûnös vagyok.
Erre nem szóltam semmit.
- Azért is élek itt kint, a szabad ég alatt. A legrettenetesebb cselekedetet követtem el.
Megint nem válaszoltam.
- Megöltem a kislányomat - vonta meg a vállát. - Most se kérdez semmit?
- Ezek után?
- Én sokat dolgoztam. Õ sokat sírt. Pihenni akartam. Nem tudtam. Nem hagyott. Sötét volt a szobában. Talán azért. Ha ég a villany és látom az arcát, akkor biztos nem...
- Az esperes úrtól vár bocsánatot? - kérdeztem egyszerre, kemény hangon.
- Leültem tíz évet. És gyónok, folyton vezekelek.
- Nekem mennem kell - mondtam pillanatnyi szünet után.
- Tudom. Mindenki megy. Én maradok.
- Igen - mondtam, és megint nekiindultam lefelé.
- De mért jött? - kiáltott ekkor utánam a férfi, megrázva a drótkerítést.
- Én is... a halottak miatt.
- Istenem! - üvöltött fel elnyújtottan. Térdre zuhant és buzgó imádkozásba kezdett, csak úgy hányta magára a keresztet. A dombtetõi ház vadonatúj bádogtetején vakítóan csillogott a fény.
*
A posta elõtt por kavargott. Az utca végén akkor kanyarodott balra a halottas hintó. Messzire zörögtek üvegablakai.
A pucér betonfalakból álló kis épületben egyetlen repedt lapú furnérasztal állott. A kulcsra zárt, üveges faliújság szekrényében kizárólag gyászjelentés- minták szomorkodtak, napszíttan, sárgán. A kis ablak mögött, az évtizedes bakelit kapcsolótáblánál gyönyörû, mézszín hajú kisasszony ült. Nem is kocogtattam a homályosra zsírosodott üvegen, csak néztem, amint ül a fejhallgatóval a fején, és fürge kézzel húzogatja ki-be a dugókat.
Aztán rám mosolygott. Az arca, a mosolya is tökéletesnek tûnt abban a pillanatban, és amikor kinyitotta a kis ablakfület, zavartan dadogtam.
- Lehetne... Szalacsra telefonálni?
- Mindenhová lehet! - mondta kedvesen. - Csak várni kell.
- Várok - leheltem, mint egy örökre reménytelen szerelmes. És egyszerre arra gondoltam, szerelmes leszek ebbe a kisasszonyba.Legalábbis addig, míg itt vagyok. Mert megéreztem, hogy bármennyit is jelentsen a múlt, bármennyire is higgyek régi életek sorsom feletti mindenhatóságában, csakis akkor ér az egész valamit, ha tovább tudomfûzni a láncot magam is, nem tagadva meg saját életemet - az utánam következõktõl.
- Egyes fülkébe lehet menni! - hallottam ekkor a kisasszonyom hangját. Játéktelefonra emlékeztetõ mûanyagdarabot fogtam a kezembe, amelybõl Szalacs világvégi recsegése érkezett hozzám.
- Nincs itt az esperes úr! - közölte egy nõi hang.
- Mikor lehet elérni?
- Nem tudom. Temetni ment.
- Akkor holnap hívnám...
- Nem lehet. Hét végén nem dolgozunk. Honnan keresi?
Megmondtam.
- Akkor mit akar? Úgyis átmegy szombaton vagy legkésõbb vasárnap, a mise után.
- Szóval, jön?
- Egészen biztos. Tud addig várni?
- Tudok. Igen, várok - mondtam immár másodszor rövid idõn belül, és visszaakasztottam a kagylót a fémkampóra.
- Sikerült? - kérdezte a kisasszony, mikor visszamentem az ablakhoz. Ahogy felállt, hogy megírja a számlát, azonnal a lábára esett a tekintetem, és teljes megelégedéssel láttam, hogy a lábfejekicsi és a hibátlan körmök úgy sorakoznak rajta, mint sorba rakott, picinyke kagylók.
- Bárcsak minden így sikerülne - nyögtem, és a fejemet szinte bepréseltem az apró nyíláson. Valami furcsa, sosem érzett erõ szállt meg, ami hihetetlen dolgokat mondatott velem. - Kedves kisasszony...!
- Mit beszél? - nézett rám. - Kisasszony? Ezt nekem mondta? - és kacagott.
- Igen. Ne haragudjon. Nem tudom a nevét.
- Hát persze. Nem mutatkoztunk be egymásnak, maga szalacsi telefonálgató!
- Még egyszer kérem, ne haragudjon. Fábián a nevem.
- Szép név - nézett rám a nyugta kitöltése közben. - Ténylegérdekli, hogy hívnak?
- Megkövetem, igen! - motyogtam, és éreztem, már tudtam, hogy ez most nem én vagyok, mert miközben épp saját életemet óhajtottam élni, ebbõl a helységbõl, ezekbõl a falakból teljesen belém szivárgott a múlt, nagyapámmá váltam vagy dédapámmá, õs-õsömmé, aki így beszélt,így kezdett udvarolni, udvarlós szívvel és udvarlós szavakkal, mert ez igenis így volt rendjén.
- Gizella a nevem. De mindenki csak Gizusnak hív.
- Igenis. Gizella - mondtam.
- És most már nem mondja, hogy "kisasszony"? - kérdezte riadtan. Rám emelte nagy kék szemét, mely a pupilla körül sárgászöldbe játszott. Szikrázott ennek a nyugodt tónak az alja, mielõtt elérte volna a feketemélységet.
- Igenis, kisasszony.
- Kilencvenhat negyvenet kérek - mondta aztán.
Tudtam, most azt kellene majd kérdeznem, meddig dolgozik és hogy mit csinál az este. Bizonyára õ is ezekre a kérdésekre készült, és már tudta is rájuk a választ, mint ahogy majdnem én is. De egyszerre nem találtam az õsi szavakat. Neki kellett kérdeznie.
- Parancsol még valamit? - és csak mosolygott, de már komolyabb, bizony, várakozó tekintettel.
A lábát néztem a barna pántos papucsban.
- Itt maradok egy ideig, tudja.
- Ideköltözik?
- Nem, ahhoz nem lenne bátorságom - mondtam. Láttam, elcsodálkozik.
- Mondja csak, maga Fábián - meredt rám egyfolytában. - Nem találkoztunk mi már mégis valahol az életben?
- De, azt hiszem, igen. Csak...
- Csak mi?
- Csak nem az életben - nyögtem. - Engedelmet - mondtam és kisiettem a posta kopott, szürke épületébõl.
*
A református templom melletti kis utcában kaptam végül szállást. A jóságos ismeretlen ismerõsöknek megtömött szatyrot adtam át. Részben feleslegessé vált, levetett ruhák voltak benne és némi piperecikk. Én az orrom alatt dünnyögtem, õk meg szabadkoztak.Az asszony nagy befõzésben volt, ecetes lével töltött üvegek garmadájasorakozott a nappaliként is szolgáló hatalmas, boltíves konyhában, ahol mégis fülledt, nyomott levegõ uralkodott. A ház ura, egy busa szemöldökû, fehér hajú férfiú egész este a forgalmi engedélyt kereste egyre dúltabban.
- Itt kell lennie, nem igaz, hogy mindent eltüntettek! - dühöngött, és újra kihúzogatta ugyanazokat a fiókokat, amiket az elõbb, sõt megemelte a celofán-lepleket, az üvegeket, épp csak a nagy kékzománcfazékba nem nézett be, hogy nem rotyog-e ott a forgalmi engedélye.
Közben azon töprengtem, ami nekem hiányzott, és amit sehol sem lehet keresni. Mért nem tudok én kedvesen és természetesen odaadni egy ajándékot? Miféle mélységekbõl kell arcomra mosolyt varázsolnom?És mért vagyok még nagyobb kínban, ha magam kapok ajándékot és szeretetetés figyelmet, amire akár oly hõn áhítoztam? Mért esik nehezemre újfentmosolyogni, hálát mutatni, és úgymond, természetesen viselkedni? E fogyatékosságok fényében mért áltatom magam azzal, hogy különösember vagyok, és világom menete dehogyis egyeztethetõ össze a világ menetével?
Idegen helyen elsõ éjszaka mindig úgy alszom, mint egy újszülött: a megérkezés örömével, öntudatlanul. A nyikorgó kanapén, a nehéz dunyha alatt, mielõtt még a teljes megsemmisülésbe süllyedtem volna, egy pillanatra sajnáltam is, hogy ma biztos nem álmodom majd az "én postáskisasszonyommal", ahogy máris birtokolni véltem Gizellát. És, jaj, vajon gyönyörû lábait maga alá húzva egy hasonlóan súlyos gondolatokat ébresztõ dunyha alatt, õ gondol-e rám?!
*
- Gyere velem Marci bácsihoz, nem jössz? - tette a vállamra a kezét busa szemöldökû házigazdám, mikor hosszas unszolásra bedobtam a teásbögrébe töltött szilvapálinkát, és többször összerázkódtam,mintha fáznék, pedig errõl egyáltalán nem volt szó.
- Ki az? - leheltem.
- Bivalyos ember. Ha mindenbõl elegem van, el szoktam menni hozzá beszélgetni kicsit.
- Menjünk - feleltem megadóan. Aztán eszembe jutott két fontos dolog.
- A posta még nyitva van?
- Minek az neked?
- Telefonálni.
- Hiszen van itt telefon, ha nem is interurbán. Meg kell hívatni a központot. Különben délig nyitva.
- És Szalacs?
- Miféle Szalacs?
- Nem esik útba, a bivalyos emberhez menet?
- Nem. Épp a másik irányban van.
Bekászálódtunk egy huszonkilenc éves Ford Escortba, amely már a roncstelepen sem állta volna meg a helyét. Házigazdám,miután ötödszöri próbálkozásra észveszejtõ zúgással beindította amotort, büszkén mesélte, most sikerült hozzá újdonat alkatrészekethozatni külföldrõl. "Kék Hímvesszõ", így nevezte a járgányát.
- Meglátod, repülünk!
A posta utcájába érve kértem, álljunk meg egy pillanatra. Beszaladtam a szürke épületbe. A kis ablakhoz érve vissza kelletthõkölnöm. Bár majdnem a fejemet vertem az üvegbe, egy hajhálós, vastagszemüveges nõt találtam a kapcsolótábla elõtt, aki a lencse mögöttmegnõtt, gonosz szemmel nézett rám - ahogyan én rá.
- A kisasszony? - nyögtem ki végül.
- Mit akar?
- A Gizellát keresem.
- Szép kis kisasszony! - nevetett erre gúnyosan. - A kisasszony nem dolgozik a hétvégén. - Ezzel az orromra csapta az ablakot.
Szomorúan ültem vissza a szétesés határán álló szerkezetbe, és megfogadtam magamban, bármi legyen is hivatalos és szent küldetésem, bárhová is cipeljen magával vendéglátóm, ennek a napnak nem szabad Gizella látása nélkül eltelnie. Keresni fogom és kutatni, mint ahogyhõsszerelmes õseim tennék!
- Hány az óra? - kérdezte sofõröm.
- Még csak kilenc.
- Még hogy csak? Tudod, Marci bácsi hánykor kel, hogy továbbhajtsa a bivalyokat? Négykor, öregem! Keltél te már életedben négykor?
- Keltem. Mikor a nagyanyám meghalt.
- Az más - felelte erre. - Az a halál. De neki ez az élete. Mindig négykor kel. Bezony ám!
Kissé bosszúsan néztem ki az ablakon, miközben minden döccenõnél úgy éreztem, most szakad ki alólunk az alváz, és puszta lábunkkal szaladunk tovább, mint a kõkorszaki szakik. Mire való azébrenléttel kérkedni? Szilárd meggyõzõdésem szerint az alvás, fõképp az álom legalább olyannyira hozzátartozik a teljes és tartalmas élethez, mint bármiféle tudatos tevékenység. Sõt, azt hiszem sokszor, hogycsak azért kell ébren töltenem azt a néhány kényszerû órát, hogy legyen mirõl álmodnom és saját magam isteneként elrendezhessem végre az életemet.
- Hány az óra? - kérdezte megint sofõröm.
- Tíz perccel múlt.
- Nehogy azt hidd ám, hogy nincsen órám! Te, tudod, mi történt? Na, elmondom. Van egy szép Longines-om, egy kanadás ürgétõlkaptam, mert végigfényképeztem az anyja utolsó heteit, volt is elég bajom a vámosokkal, de mindegy. Tavasszal rászántuk magunkat a festésre, jött néhány srác segíteni, mind a legjobb haverok. Együtt gyerekeskedtünk,együtt voltunk börtönben, minden, amit akarsz. Emlékeztem, hogy letettem az órát a hûtõszekrényre. Közben meg nyomtuk a melót álló nap. Este keresem, nézem: sehol, érted?! Most mit mondjak? Kit gyanúsítsak meg? Szétnéztünk kicsit együtt, szõrén-szálán eltûnt. Jól van, mondom, kész. Nekem többé nem lesz órám. Nem érdekel úgyse ez a kurva idõ. Nem hiszed el, mégis mindig pontosan odaértem, másodpercre, akkor kapcsoltam be a tévét is, mikor kezdõdött a híradó. Ez így mentkét hónapig. És Pünkösd elõtt, bár ennek valószínû, semmi jelentõsége,éjjel kettõkor, mint akit megcsípnek, fölébredtem, kipattantam az ágyból, és indultam a konyhába. Nem voltam szomjas, egy fenét. Sziklakeményen tudtam, hogy hol van az óra. És ott, mezítláb, még lámpát se kapcsoltam, mert teljes fénnyel bevilágított a hold, elráncigáltam a helyérõla hûtõszekrényt, letérdeltem, és a hátsó rács meg mindenféle drótokközött egyetlen mozdulattal, két ujjal elõszedtem az órát. Nyolc órátmutatott. Megállt.
- Biztos megfagyott - próbáltam viccelni.
- De komoly! Úgyhogy beraktam a bárszekrénybe, érted, nekem senki és semmi ne mutassa többé az idõt. Tudom, mikor minek van itt az ideje. Az, hogy néha kérdezgetem, csak ellenõrzés. Amolyan visszaszámlálásféle.
- Tehát ismeri a halál idejét is?
- Jajajajaj, de nagy szavak, apukám! Ami végtelen, annak nincs ideje, nem mérhetõ semmihez.
Hegymenetbe kettesbe kellett váltani, és a sebességváltó gombja egyszerûen levált. Ekkor nagy pöfögéssel, szintén kíméletlen erõlködések közepette egy fehér kombi kezdett elõzni, és míg jószerével egymás mellett kínlódtunk felfelé, a vezetõje félreérthetetlen mozdulatokat tett a halántékát ütögetve, és a hüvelykujját lefelé fordította. Majd vadul bevágott elénk, hogy a lökhárítók összekoccantak, mivel a domb tetején egy pótkocsis teherautó jelent meg, félelmetes fekete füstfelhõbeburkolózva.
- Hogy azt a telepes, jégen kopogó, félszemû édesanyukádat! - öntötte el sofõröm agyát a vér, és a csonka sebváltót a népmesei Fanyûvõ mozdulatával hármasba vágta. Elõredõlt, a háború elõtti autóversenyzõkjellegzetes kormányharapó pózába merevedve. A motor felvisított, és mintha kicsit megemelkedett volna a motorháztetõ. Hátulról eddig nem észlelt surrogó kattogás hallatszott, közvetlenül a derekam mögül.Közben átértünk a hágón, és lefelé kacskaringóztunk a szerpentinen.A kombis továbbra is integetett elõttünk, bekapcsolta a vészvillogóját is. A kanyarokban csikorogtak a gumik (nem is mertem gondolni rá,milyen lehet a bordázatuk!), egyre-másra áttértünk a baloldali sávba, a másik oldalon a murvát vagdalta a kocsi aljára a kerék. Próbáltam kapaszkodni az ajtókarfába, de az elsõ szorításnál a száz éves, száraz szivaccsal tömött, repedezett fekete mûanyag szétmállott az ujjaim között.
- Ennyire sietünk? - kockáztattam meg egy óvatos kérdést.
- Még csak két perccel múlt háromnegyed. Tíz perc alatt ott vagyunk. De ennek a mocsoknak addig kitaposom a belit, értve?
Az órámra néztem, az idõ stimmelt. A mocsok pedig mentette elõlünk a belit, mert már két kanyarral elõttünk járt, és hogy változatosabb legyen a program, egyet-egyet dudált is.
A jobbra vezetõ hatalmas fasor már messzirõl látszott. Igyekeztem az ülés mélyére húzódni. Mikor az elsõ fát elértük, iszonyú csattanáshallatszott. Sofõröm lassított, de még szaladt az autó, mikor már nyitotta az ajtót, és öklét rázva üvöltött a fehér kombi után.
Én is kikászálódtam, és miközben a káromkodások és átkokmessze szálltak, szemrevételeztem áldozatunkat. Egy kis fekete, rövid szõrû kutya feküdt a padkán, vértócsában. A belei kiömlöttek. Pár pillanat múlva ott állt mellettem vendéglátóm is.
- Tízre üzentem, hogy jövünk. - Ennyit mondott.
Az út másik oldaláról, a hatalmas nyárfák tövébõl akkor értki az útra a bivalyos ember. Göcsörtös botot tartott a kezében. Rövideket fütyült a kutyájának. Aztán meglátott bennünket.
- És halálpontosak voltunk - egészítettem ki elõbbi megjegyzését.
*
"Édes Istenkém, Te, aki az idõk során annyi bajtól és nyavalyától megmenekítettél valamennyiünket, kérlek add, hogy most se legyen másképp. Itt van ez a pici gyermek, ártatlan csöppség, épp hogy élt valamennyit. Miért kell hát szenvednie? Kinek a bûneiértkell vezekelnie? Jézus Krisztus, Te tudod, mi a fájdalom, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság. Magamra veszek mindent, amit ember elviselniképes, csak a kis Fábián gyógyuljon fel rettenetes betegségébõl, ésélhessen szegény jó szülei örömére. Tégy velem bármit, hûségem és szeretetem Irántad nem ismer semmilyen határt. Látod, egyszerûen szólokHozzád könyörögve, az igazság szavaival. Ne haljon meg a Fábián..."
Az égbõl arany trombitaszó csorog alá, és sárgával mosdatja a szûk utcácska házait. A hortenziák fehér és rózsaszín gömbfejüket alig észrevehetõen rezegtetik a boldogság ütemére.
Kicsit rekedt, mégis végtelenül puha és jóságos hang mondja:
- Amennyit én imádkoztam érted, azt el nem lehet mondani! És a Jóisten meghallgatott engem, mindig meghallgatott... Csak te, te mért vagy ilyen komisz, Fábián? Hogy nem teszed szépen össze a kis kezedet... Meglátod, nagyon megbánod ezt egyszer te még. Akkor már nem lesz nagyanya! Mihez kezdesz majd?
Hirtelen huzat vágja be a teraszra nyíló konyhaablakot. Kutyafáját, nem is az üveg a legnagyobb baj, hanem az a zsivány üveges, képes két üveg bort is meginni, míg újat csinál bele. És hogy mennyit beszél! Az szörnyûség!
*
Hirtelen úgy érzem, semmilyen társaságot nem állhatok. Ezek az emberek itt még mind élnek, gondjuk-bajuk van, szólnom illenék hozzájuk és ez nagyon nehéz. E messszi, álombéli helyet a jelenbenélni nem pusztán kiábrándító, hanem már-már megalázó. Részvételemaz itteni történésekben úgyis csak kontárkodás. Mint akinek megtetszikvalami ruha, és belebújik, lefényképezteti magát - és azzal nincs tovább.
Nyakamba vettem az utcákat. Hiába marasztaltak szinte erõvel vacsorára, kínáltak tüzes teával, azt mondtam mély meggyõzõdéssel, halkan:
- Dolgom van.
Ugyan éreztem, egyre furcsábban néznek rám, valami lógós alakot gyanítanak bennem, aki jó dolgában nem tudja, mit csináljon, és csak kitalál mindenféle halandzsa meséket.
De kinek is magyarázkodom, míg a repedezett, lejtõs járdákat járom?
Úgy vágytam rá, hogy meglássam a halottas hintót megint, vagy halljam a patkók csattogását, hogy tudjam: itt van a közelemben. Kóvályog céltalanul, keres, egyre csak keres.
Átmentem a hídon, melyrõl annyit tudtam, apám kisfiúként itt vesztett el húsz fillért, ami akkoriban nagy pénz volt egy gyereknek: a zsebkendõjével együtt kirántotta a zsebébõl, és belepottyant a vízbe. A veszteség akkori érzése, bár ma már mosolyog rajta, ha meséli, ott van mélyen a lelkében.
Lassan leértem az utolsó házakhoz, a valahai malom mellé, amely szintén már csak a sötétben létezik. Vajon gondol-e az ember a dédunokájára, akit szinte biztos, hogy nem ismer majd? Itt éltek õk, ezen a remegõ, zizegõ, bozótos síkon, honnan a patak is kiszáradt már. Kinek szólhatnék mégis, hogy itt vagyok?
A jegenyesor végén fényeket láttam, lámpát a nagy kapu fölött.Eszembe jutott, hogy ez csakis a kastély lehet, ahol gróf Dánossy él, akit errefelé mindenki egész Európa borszakértõjének tart. "Találkoznod kell vele", intettek, akik az érdeklõdõ turistát látták bennem. Megörültem. Mintha gróf Dánossy nem lenne más, mint valami régi rokon, õsapó, aki itt, mindentõl messze, a kúria múltjába temetkezve másra sem várna, mint megváltó látogatásomra. Megszaporáztam lépteimet, és azon kezdtem töprengeni, milyen illõ szóval köszöntsem õt.
A kék óra utolsó percei voltak ezek.
A timpanon alatti oszlopsor árnyékában búvó fõbejáraton keresztléc éktelenkedett. Hátra kerültem. Néhány fok csorba lépcsõn kellett lekecmeregni. Erõs kelkáposztaszag vett körül hirtelen, edénycsörömpölés hallatszott. Nyitott, tágas konyha elé értem. Ujjatlan nájlonruhában, fején kendõvel dolgozott itt egy asszony, arcáról csorgott a verejték. Közvetlenmellettem, a lábam tövében egy apró dakszli kezdett acsarkodva ugatni. Önkéntelenül is beléptem a konyhába, a fénybe, a furcsa szagok közé.
- A gróf úr? - kérdeztem, mint egy Jávor Pál-filmben, és kicsit meghajtottam magam.
- Itthon van - felelte az asszony megszeppenten, amiért egy ilyen furcsa idegen csak úgy megszólítja, és megtörölte az arcát egy kétes tisztaságú konyharuhával. - Szóljak neki? - kérdezte, és már indult is.
Egészen sötét folyosóra fordult be, majd eltûnt egy nyikorgó ajtó mögött. Könyökömmel meglöktem egy biciklit. Megigazítottam és vártam. Az asszony visszatért, csak a szeme villanását láttam.
- Rögtön jön - mondta, és miközben ellépett mellettem, izzadt, forró teste a nejlonruhában hozzám ért. A következõ pillanatban már el is tûnt.
Rövid idõ után nyílt az ajtó, és a sötétben is tisztán lehetettlátni, hogy egy magas, hófehér hajú férfi lép ki rajta.
- Tessék - szólalt meg bizonytalan hangon.
- Gróf úr - köszörültem egyet a torkomon, mert még nem szólítottamígy élõ embert -, annyian beszéltek már önrõl... Azért jöttem, hogy találkozzam önnel.
- De engedelmet, csak így? Az utcáról? - kérdezte megrökönyödve.
- Percig sem szeretném zavarni. Erre jártam és...
- A feleségem súlyos beteg - mondta tovább, inkább zavartan, mint mérgesen.
- Elnézését kérem.
- És... vendégeim is vannak - tette hozzá bizonytalanul.
- Értem. Talán akkor máskor - mondtam.
- Kérem, kérem.
- Számomra igen fontos lenne. Szeretném kérni, hogy meséljen... A régi idõkrõl, tetszik tudni - mondtam, teljesen megfeledkezve arról, hogy a grófban voltaképp Európa legjobb borszakértõjét kellene tisztelnem.
- Régi idõk? - kérdezte, s mintha egy csipetnyi érdeklõdés vegyült volna a hangjába. - Lehetséges, azt lehet. Voltak olyanok,hogy régi idõk. De tudnia kell, hogy mára mindenbõl mese lett. A gyerekek és az öregek csak a meséket szeretik. Az egyiknek azt mesélik, milyen lesz, a másik azt mesélgeti, milyen volt. - Itt ismét zavart szünetet tartott. - Én elég öreg vagyok már.
- Én meg gyerek. Akkor hát megyek - búcsúztam felettébb sután.
- Isten áldja.
- Jó éjszakát - köszöntem el minden további ceremónia nélkül. Amint a folyosó végéig elbotorkáltam, és hallottam a hátam mögött az ajtó csukódását, biztosan tudtam, soha többé nem fogok ide visszajönni.
Féltem, hogy kilóg ez az itt feledett gróf a családi múltból, a sötét, romokban heverõ kúriájával, láthatatlan feleségével és vendégeivel.Nem volt szükségem dublõrre, pótnagyapára. Abban nem kételkedtem, hogy szenvedett-e õ is eleget, és mi mindennek kellett benne és körülötte megtörnie, míg ideállt elém melegítõben, papucsban. Lehet, hogy tényleg mindent tud. Tán túl sokat is, amit már nem bírnék el. Valami súlyos titkot. Párbajt vagy románcot. Vagy ahogy valakinek a szeme közé köpöttegy összerágott szalmaszálat.
Nem akartam hallani szegény, szegény gróf bácsit innen, a világ legvégérõl!
*
Hírt kaptam az esperessé avanzsált plébánosomról. Tudniillik, hogy hivatalos küldöttséggel Rómába utazik majd, és emiatt az ország fõvárosába rendelték néhány napos fejtágításra, miként és hogyan illõ viselkedni egy ilyen, egy szent élet áldozatait elismerõ úton, mely majd a pápai audienciában csúcsosodik ki. Szalacs és Vatikán eszerintelõbb találkozik ezúttal, mint én és az atya.
Egy napon át esett az esõ, és nekem eszembe jutott az antifóna, "...és felhõk essék az igazat!" Eszembe jutott, mennyire nem tudhatom,mi az igazság, és mikor esik ez az igazság.
A háziak nem voltak otthon. Kételkedõs mérgemben a vitrinben megkerestem busa szemöldökû házigazdám Longines karóráját, és mint aki merényletet követ el, felhúztam, hadd járjon. Aztán a függönytfellibbentve az ablak mögé álltam, és titokban abban reménykedtem, régi kedves ismerõsöm, a halottas hintó erre robog majd, üvegablakai mögött frissen festett feliratú koporsóval. És akkor foghatom a sarokbaállított bambusznyelû fekete ernyõt, és a dúsan öntözõ esõben kibandukolhatok a temetõbe, nem törõdve sárral, semmivel - mert a legjobban most ezesett volna.
De egy szomorú nyári nap még nem ok a halálra.
*
- Ráérek, most aztán igazán ráérek, Gizella. - Sóhajtottamegyet.
- Tehát marad? Rászánta magát?
- Nem ezen múlik. Különben is, azon túl, amit keresek, nekem nincs itt semmi keresnivalóm. Ha érti.
- Naná. Filozófiaprofesszornak készülök magam is.
- Tudja...
- Tudom.
- Akkor is elmondom. Van egy öreg barátom. Õ azt mondja: az élete véget ért akkor és ott, mikor eljött arról a helyrõl, ahol született és minden megtörtént vele. A többi, ami utána jött, csupán ráadás, mese, tûnékeny, semmiféle fontossággal nem bíró álom. Álom a múltról, egy kis plusz idõ az alaposabb emlékezésre.
- Az jó lehet, ha van mire emlékezni.
- Én irigylem ezt az öreg barátomat. Amiért vannak bizonyos helyek és periódusok az életében. "Itt" meg "ott", "ekkor" meg "akkor". Olyan egyszerûen hangzik, közben meg kibaszott nehéz... szóval cefetül,ha érti.
- Naná.
Idétlen mosolyra fakadtam és zsebre dugtam a kezem.
- Kérdeznék magától kettõt - mondta ekkor Gizella, és a hangjábólkihallottam, hogy ezt már nem könnyû szívvel teszi. - Maga most "itt" van, vagy "ott"?
- Nem fogja elhinni: ez az, amit nem tudok. Nem tudom, hogy már véget ért-e az élet, vagy csak most kezdõdik? Elég hülyén hangzik?
De Gizella nem reagált, hanem szinte szigorúan tette fel a második kérdését:
- Azonnal feleljen: mire gondol most?
- Takaró alatti kamillás inhalálásra - vallottam be.
- Nem igazán szerethette.
- Utáltam a szagát.
Gizella sokáig, szemrebbenés nélkül nézett a kis ablakon át. Megcsörrent a telefon. De mintha nem is hallotta volna, azt mondta:
- Látja, tudom én, mi a maga baja. Hogy egyfolytában, mindenre emlékezik, mint aki büntetésben áll. És még ez sem elég.
Bólintottam.
- Nem. Többet akarok. Mások életét - ismertem el végtelen fogyatékosságomat.
Gizella hirtelen felém nyújtotta a kezét, de elhibázta a mozdulatot, és ahelyett, hogy a kis ablakon kinyúlt volna, ujjai beleakadtakaz ablakfül kallantyújába. A szerkezet éles csapódással becsukódott.Gizella a fájdalomtól és a rémülettõl a szája elé kapta a kezét. Én pedig egy hosszú szemhunyással jeleztem, hogy jól van ez így, elsõ érintkezésünk nem is történhetett volna másképp.
*
Aztán megint nagyon meleg lett. Már nem is azt mondtuk, hogy ez nyár, hanem úgy éreztük, a rothadás, a bomlás napjait éljük.
Leveleket kezdtem írni haza azoknak, akikrõl azt reméltem, feltûnik nekik távollétem, és este, a vacsoraasztalnál egyszer csak megkérdik, mi lehet velem, olyan rég nem láttak. Magyarázni próbáltamelhúzódó küldetésem értelmét, de meggyûlt a bajom saját gondolataimmalés érzéseimmel. Végül egy sablonszöveget találtam ki, és másolgattamvégtelen türelemmel.
Naponta ugyanolyan, ugráló betûkkel megcímzett borítékkal állítottam be a postára Gizellához.
- Mennyi mondanivalója van! - jegyezte meg.
- Szégyelleném megmutatni, amit írtam. Hogy csak ennyire futja tõlem.
- Vajon mit szólnak, akik elolvassák majd a leveleket?
- Semmit se értenek belõle. Vagy azt mondják, de jól megy egyeseknek, vagy felsóhajtanak, hogy szegény szerencsétlen. Mármintén.
- De maga egyik se, ugye Fábián?
- Hanem mi? - kérdeztem hirtelen mohósággal.
- Szerencsés! - kiáltotta szinte Gizella.
- Szerencsés? - Nem akartam hinni a fülemnek, hogy élõ ember engem minden köntörfalazás nélkül szerencsésnek titulál.
- Hát persze. Odaért, ahová vágyott. Vissza. És ez igenis irigylésre méltó.
- Ne mondja!
- De mondom. Mert nekem még vissza sincs. Ugyan hová is? - és szomorúan feltette a fülére a fejhallgatót. A kapcsolótábla felé fordult.
Megpróbáltam az ablakfülön át benyúlva megsimogatni, de nem értem el odáig, a hónaljamba kegyetlenül belevágott az éles vaskeret.
A körmömmel kocogtattam az üveget. Nem valószínû, hogy hallotta a zajt, mégis, egy kis idõ múlva felém nézett. A fejhallgatót nem vette le. Úgy mondta:
- Azért van hová. Tudja, hová? El, el innen. Majd maga elvisz, Fábián - mondta. Visszafordult a kapcsolótábla felé, és remegõ ujjakkal dugdosni kezdte a bakelit banándugókat.
*
Gizellát harmadik napja nem lelem a postán. Megtudakoltam, merre laknak. A külváros egyik betonozatlan, múlt századi utcájában egy biciklis, gumicsizmás férfi süppedt tetejû, kopott, lila falú házra mutatott. Nem mertem közelebb menni.
Úgy számoltam, aznap tért vissza az én drága esperesem az Örök Városból. Szalacs! - lelkendeztem lélekben máris, és fülemben hallottam nagyanyám ájtatos, remegõ hangját, amit akkor használt,ha papokról beszélt, "Áldott jó ember, mennyit kell neki is szenvednie a hitéért..."
Egy valahai üzenetbõl tudtam, hogy egyik réges-régi oklevelünk alján Ferenc József cirkalmas kézjegye díszeleg! Mi és a császár és király!
Megint nem volt maradásom a kedves háziaknál. Mintha holnap kora reggel egyenesen a Burgban kellene audienciáznom. Mintha mostmár valami más jönne, mint a saját életem. Sokkal csodálatosabb!
Mentem a sötét és forró utcákon. Csönd volt és remegõ levegõmindenütt. Mintha a nyitott ablakok mögött sem lett volna semmi élet. A fõtéren csak a Centrál Étterem hatalmas, utcára nézõ üvegfalai világítottak. Odabent egy lélek sem volt a két unatkozó pincéren és a békésen konyakozó cigányprímáson kívül. Nagyapám itt vészelte át valaha a vasárnapi szentmisék súlyosabbik felét. Akkor szeretett odaérni, mikor a pap az utolsó könyörgésbe kezdett, majd egy pillanat múlva így szólt tártkarokkal, "A szentmise véget ért, menjetek békével". És nagyapám békévelment, puha kalapját kezében forgatva, nagyanyámat már cigarettázva várta a téren, és sajnálkozva mondta, hogy a nagy tömeg miatt nem tudott elõre menni, de a pap nagyon szépen és okosan beszélt.
Dehát én ezt honnan tudom? Ültem az asztalnál, és bámultam ki a sötét térre a hatalmas ablakon keresztül. A pincér két tenyerén egyensúlyozva úgy csúsztatta elém az étlapot, mint valami szent könyvet. A másik kis fehér abroszos kocsin gurította mellém az italkészletet.Rendelkeztem, hogy a prímásnak vigyenek ki egy konyakot. Tizenöt éves vörösbort kértem. Továbbá tojásba forgatott libamájdarabokat elõételnek, majd Rossini-féle bifszteket. Fülemben hallottam a Tell Vilmos nyitányát, ezer vonós húzta és pergett a dob, a dobhártyám, és ahogy végignéztem az egykor valaha pompázatos, mára kongó termen, nem láttam más fényt csillanni, mint a prímás magasra emelt konyakospoharát,mellyel kissé meghajolva felém köszönt. Nem telt belé öt perc, ésmár ott ült mellettem.
- Gyuszi. A Gyuszi bácsi - mutatkozott be, és az asztalra fektette a hegedût és a vonót. Vastag, mûanyagkeretes szemüvege lecsúszott az orra hegyére, izzadt arcát a mandzsettájával törölte végig. - Hiszen már találkoztunk - mondta aztán, és csippentett a szemével.
- Emlékszik rám? - kérdeztem kicsit élesebb hangon, mint szerettem volna.
- Mi az hogy! - kontrázott erre. - Én mindenkire emlékszem!
- Akkor jó!
Gyuszi bácsi sört kért, majd cigarettát. Végül megkockáztatottmég egy konyakot, csak hogy a kör körbeérjen.
- Látod, ez van - bökött elõre az állával. - A nagy lófasz semmi.
- De mért?
- Mért! Mért! Jöttek a fõvárosi fiúk. Náluk van a lóvé meg a pisztoly. A többi meg kussolás.
- De maga azért csak játszik?
- Neked fogok játszani. Te megérdemled.
Felballagott a dobogóra, kendõt terített a bal vállára és belefogott. Sírt, jajveszékelt Gyuszi bácsi hegedûje, alig ismertem fel bármiféle dallamot. Lehunyta a szemét, és hátranyalt, olajos haja szerteugrált a fején. Mikor befejezte, kettõt tapsoltam. Aztán inkábbfelálltam, és meghajolva, kézfogással fogadtam a visszatérõ öreget.
- Szép volt? Elég volt? - kérdezte és a kezét a vállamra tette. - Tudod, ki tudta ezt még így, mint én?
- Nem tudom.
- Nem tudhatod. Én megmondom neked. Az egyetlen fiam, a Pisti.
Közben a pincér kérés nélkül hozott még egy konyakot.
- Nem fogom neked elmesélni az életemet - nyugtatta továbbra is a karját Gyuszi bácsi a vállamon, miközben az üres konyakospoharatforgatta. - Tudod, mi történt vele? Nem tudod. Megmondom. Megölték, mert a Pisti volt a legjobb. Zokogott, amikor játszott. De nem csakõ, mindenki sírt. A zsernyákok azt mondják, valutázott. Mért valutázottvolna? Mindene megvolt. Tudod, mit kapott a húsz éves születésnapjára? Ezt is megmondom. Aranyórát. Tõlem. El is vitte, aki megölte.
Gyuszi bácsi megrázta a fejét, és az üres pohárból az utolsó csöpp konyakot kinyalta a nyelvével.
- De az õ idejük is lejár egyszer - nézett rám -, ezt én mondom. Megyek, játszok neked.
A dobogón halkan, szinte nem is hangszer-hangon szólt egy sirató. Én is becsuktam a szemem egy pillanatra. Furcsa volt. Mit tudtam? Jöttek a fiúk és megöltek egy fiút. Az apja itt húzza a fülembe. Mégis csak a legdöbbenetesebb ez a végtelen mennyiségû és teljességel követhetetlen élet és halál. Egytõl egyig mind vezet elõre és fõképp hátra, és az ember hajlik rá, hogy egy idõ után azt mondja az egészre: értelmetlenül.
De nem szabad, hogy bármi is eltántorítson saját magamtól (és ez rengeteg embert jelent!), hiába, hogy önzõ, érzéketlen és nagyképû fráternek tartanak.
A vacsora végén Gyuszi bácsi megkérdezte:
- Nem akarsz menni a lányokhoz?
Gondolkodás nélkül rávágtam:
- De akarok.
*
- Azt hittem, nincs itt semmi élet éjszaka - mondtam a földsötét, kertvárosi utcán baktatva Gyuszi bácsi mellett. Kétszerléptem kátyúba, éreztem, hogy a repedezett aszfalt széle felsértette a bokámat. Gyuszi bácsi egykedvûen lóbálta a hegedûtokot.
- Remélem, nem tévedtünk el - szólt darab idõ múltán, ésa sötétben megfordult. - Egyszer voltam csak errefelé, a Nándinál. Vész Nándor, jó neve van, mi?
- Ha neki jó.
- Cimbalmozott a Nándi, aztán átállt a vendéglátásra. Ilyenhaver! - mondta Gyuszi bácsi, és láttam, ahogy cuppant egyet a levegõbe.
Hûvös légáramlatok érkeztek egyszerre, és máris körülötteméreztem a nyári vihar szagát. Szeretem a nyári hideget. Tudom, hogy két napig tart mindössze, aztán jön vissza a jó idõ. Szeptemberben egy ilyen esõ a hónapokig tartó, örökösnek tetszõ halál kezdete.
A keresztezõdésben már sárgán villogtak a rendõrlámpák. Gyuszibácsi tanácstalanul toporgott a sarkon.
- A fenyõk mögött látok valami fényeket - kockáztattam meg.
- Látod, öcsém - indult meg azonnal kísérõm -, mondtam, hogy itt van! Fog örülni a Nándi!
De a Nándi nem örült, mert nem volt otthon. Gyuszi bácsi hangos szóval kezdte mesélni az ajtót nyitó kötényes asszonyságnak, hogy õ együtt muzsikált Nándival, de az emlékek nem nagyon akartak felidézõdni. A nõ minden mondat után megismételte:
- A Nándi nincs itthon.
Sebaj, jelentette ki Gyuszi bácsi, bár fájó a régi cimbora távolléte, voltaképpen azért jöttünk, hogy megnézzük a lányokat.
- Vannak lányok? - kérdezte.
- Még nincs itt egyik se - felelte a nõ. - A mûsor csak éjfélkor kezdõdik.
- Mért olyan késõn? - rökönyödött meg Gyuszi bácsi. - Azokranem gondolnak, akik holnap dolgozni akarnak? Nézzél már oda! - bökött oldalba.
- Akkor menjünk el inkább? - kérdeztem ártatlanul.
- Micsoda, hogy menjünk? - kiáltott rám Gyuszi bácsi. - Hát ezért hoztalak ide, mi? Majd iszogatunk és diskurálunk egy kicsit!
Beültünk a homályos pincehelyiség mûanyagszékeire. Gyuszi bácsi sört rendelt és kávét. A hegedût rábízta az asszonyra.
- Hiszen mi már találkoztunk - mondta neki közben. - Én mindenkire emlékszem! - és mandzsettájával végigtörölte izzadt homlokát, ha már ezt ilyen jól elvégezte.
Kintrõl egyre erõsebben süvítõ szél hallatszott be, lassan, de bizonyosan érkezett a vihar, a felüdítõ zápor, amit oly régóta vár mindenki.
Gyuszi bácsi rágyújtott, és fáradt pamacsokban fújta a füstöt.Én se a sört, se a kávét nem kívántam. Most nem akartam arra gondolni, hogy mit keresek itt, mi köze mindennek a múlthoz azon az evidenciántúl, hogy holnap reggelre ebbõl a kiruccanásból is múlt lesz. Gyuszi bácsi sötét arcát néztem és csillogó szemüvegét. És kiderült hamarosan, hogy az õ fejében is súlyos gondolatok rajzottak, ebben a mindentõl távoli, nem a mi számunkra kitalált lokálban.
- Hallod, nagy szemét vagyok ám én - mondta halkan, de nem nézett felém. - A feleségem két hete a kórházban van, és ma sem látogattam meg. - Rövid szünetet tartott. - Nem szeretem szegényt.Neked elmondom, nem szégyellem, azt kívánom, hogy haljon meg. Na, ne bámulj, inkább igyál! Amióta a fiamat eltemettem, én senkit se szeretek. Még téged se! - mondta agyarára akasztva a cigarettavéget,és mint az este a Centrálban, átkarolta a vállam. - De nem az a legfõbb baj - folytatta aztán. - Hanem hogy tovább kell élni. Te érted ezt, hogy mi a francos Úrjézust keresek én még itt? Akkor mondd el nekem, mert én nem értem, úgy éljek.
- És a hegedû? - kérdeztem, mert semmi más nem jutott az eszembe.
- A hegedû - bólogatott rövideket, míg elnyomta nagy akkurátusan a csikket. - Azt mondod, a hegedû. A hegedû az apámé volt. De nekem a hegedûrõl nincsenek gondolataim, érzéseim. A részem, mint a kisujjam vagy a hajam. Ez nagyon sok, de nem több annál. Elhiszed, hogy én a mai napig gyakorlok, ötvenöt év után is? Csárdást, sramlit, valcert, minden franckarikát. De csak most, itt a sötétben merem tõled megkérdeni,hogy minek? He? Minek? - nézett rám végre Gyuszi bácsi és szeme kétszeresnagyításban villogott a lencse mögött.
- Nem tudok mást mondani, mint az elõbb - feleltem komoly hangon. - A hegedû.
Gyuszi bácsi hosszan bámult, majd hirtelen hátrakapta fejét, a bambusz-függönnyel elválasztott szoba felé, ahová az asszony magával vitte a hegedût. Hangok, nevetés és ajtócsapódás hallatszott.Gyuszi bácsi torkából furcsa hangok törtek elõ, nem tudtam, akar-e mondani valamit, úgy csinált, mint aki csak köhög, erõltetve, harákolva. Közben a kezével egyre erõsebben szorította a vállamat.
Mikor a kopott vörös bársonnyal borított kis színpadon felgyúltak a lámpácskák, tisztán hallottam, hogy a leeresztett redõny mögött a párkányon elkezdett dobolni az esõ. A következõ pillanatban fülsiketítõhangerõvel beindult egy diszkószám. Gyuszi bácsi felkapta a fejét, sûrûn pislogott. Hirtelen mozdulattal elhúzta rólam a kezét, és a maradék sörét mohón az üvegbõl itta ki.
Nemsokára egy esõkabátos férfi érkezett, majd két magas és kopasz, akikrõl messzirõl lerítt, hogy külföldiek. Pezsgõt rendeltek, és nagy méltatlankodásban voltak, hogy a háziasszony nem tudott nekik jeges vödröt adni.
Mozgolódás támadt a függöny mögött, majd kisvártatva elõlépett az elsõ lány. Bikiniben volt, a lábán ormótlan magas talpú szandál. A teltkarcsú kategóriába tartozott, a hátát óriás méretû anyajegyek pöttyözték tele. Megkapaszkodott a rézpóznába, és a harsogó zene ritmusával mit se törõdve rázta a kezét-lábát, fenekét.
Gyuszi bácsit mintha kicserélték volna. Még egy sört kért. A szemüvegét hol levette, hol felrakta, és a székén elõrehajolva bámult. A mandzsettáját többször végighúzta a homlokán.
A második számnál a lány lejött a színpadról, az orrunk elõttillegette magát, Gyuszi bácsinak az ölébe ült, majd elvitte a szemüvegét.
- Te szólj már neki - lihegte az asztal túlsó felérõl -, nem bírom én már ezt! Hatvankét éves vagyok. Nem nekem való!
Aztán visszakapta a szemüveget. A lány az én csupasz térdemre ült, forró levegõt lehelt a nyakamba, kigombolta a legfelsõ inggombomat. Majd megfordult, és mutatta, hogy cserébe kapcsoljam ki a melltartóját.A szemem sarkából láttam, Gyuszi bácsi most hajt fel egy újabb konyakot. A lány tovább táncolt az esõkabátoshoz, aki kötött pulóverben ücsörgötta szomszéd asztalnál.
- Menjünk? - hajoltam át Gyuszi bácsihoz. - Mert felõlem mehetünk!
- Micsoda? Most? Nem kell úgy sietni. Inkább adjál szegény lánynak egy kis pénzt, ebbõl él! - biztatott vad szemöldökemelgetéssel.
Kezemet a zsebembe süllyesztettem, de nem vettem elõ pénzt. A lány újra a színpadon volt már, de elnézett a közönség feje fölött, akikhez az elõbb még odabújt. Arcán üveges csillogású végtelen unalom és ostobaság ült sárgás-rózsaszínben.
Rövid surrogó csend után lágy, lassú zene hangzott fel. Lebbent a függöny és elõlépett a következõ lány. Abban a pillanatban jeges hullám öntött el, és a szívem akkorát vert, hogy ha üvegbõl lennék, biztos ripityára tört volna a testem. A dobogón az én kisasszonyom, Gizella állt fekete, tûsarkú cipellõben és fekete csipkés, átlátszó dresszben. Arca és szája kifestve, és tekintetét õ is, akárcsak kolléganõje, a fejünk fölé, a semmibe vetette. Gizella arányos testét lassan ringatta, de nem is tudom, miképp jegyezhettem meg ezt a képet, mert akkor én már lesunyt fejjel álltam fel, és igyekeztem kifelé.
- Hát most meg hová húzol ilyen hirtelenséggel? - méltatlankodott Gyuszi bácsi.
- Rosszul vagyok - nyögtem feléje a teljes igazságot. Számolatlanul nyomtam az asszonyság markába a pénzt.
- Esik odakint - közölte fahangon.
- Nem számít, friss levegõ kell - hadartam. Még egyszer a fényes színpad felé pillantottam. Gizella arca semmilyen érzelmetnem tükrözött. Az a lény, akit a postahivatal kis kalitkájából ismertem,valószínûleg nem tartózkodott ebben a teremben. A testét valamiért elküldte ma és ki tudja, még hány este. Néhány perc múlva lejön a lépcsõkön és sose látott férfiak ölébe veti magát.
Gyuszi bácsi ott állt mögöttem az eresz alatt. A melléhez ölelve szorongatta a hegedûjét.
- És most? - kérdezte inkább gyámoltalan, mint mérges hangon. - Most mi lesz, drága fiatalúr?
*
Nem kellett volna.
Talán semmit sem kellett volna, szentimentálisan emlékeznem öreg nagyanyám végakaratnak tûnõ, küldõ szavaira. Nem kellett volna egy régi, fegyelmezetlen történetbe keveredni, mások életét használnipajzsként az enyém támadásai ellen.
Egy biztos: nem kellett volna gyalog hazamennem esõben és szélben.
Gyuszi bácsi egy ideig kódocott utánam, kiabált, zihált, kérlelt, hogy álljak meg, franckarikákat emlegetett, utóbb hangos szóval szidott, majd gyalázott, nagypofájúnak és szarházinak titulált,majd végsõ elbocsátásképp azt hörögte, az ilyen szemétládák öltékmeg az õ Pisti fiát, akiknek semmi sem szent, gyilkos vagyok én is, egy rohadék gyilkos. De ekkorra már megállt az üres úttest közepén, és ahogy szedtem a lábam a fényes aszfalton, csak egyre távolodó hangjával kapkodott utánam. Egy ablakban fény gyulladt.
És közben folyton Gizellát láttam magam elõtt, amint kilép az éjszaka sötét függönye mögül, dehogy is csipkedressszben, hanem a postán viselt egyszerû, almazöld garbóban és a barna papucsban. Szelíden, mézszínû haját hátravetve állt meg elõttem, míg én konokul, merev nyakkal csörtettem feléje, elõre, ennek a voltaképp idegen városnaka halott házai között. Aztán eltûnt, hogy a látomás újra és újra megismétlõdhessen.
Jobbra fordultam, balra kanyarodtam. Járdaszigeten vágtam át, árokba léptem. Különös, zöldes-kékes fények villantak fel néha, azok után eredtem, miközben Gizella megint elém lépett. De arra, hogy ott messze, abban a másik világban, ahol a lokál volt, mi történhetaz igazival, egy pillanatig sem gondoltam. Se Gyuszi bácsira, se a többiekre, akikkel az elmúlt napokban találkoztam, és mind olyan jóságosak voltak velem, pedig nem adtam nekik cserébe semmit. Inkább könyörtelenülfosztogattam õket, az életüket.
Valahonnan a közelbõl meghallottam, amit az ideérkezésem napja óta egyszer sem, a halottas hintó kerekeinek döcögõ zörgését és a lópatkók kopogását. Futva lestem be a szomszédos sikátorokba, át, a párhuzamos utcákba, de sehol se láttam a sötét kocsit, csaka se nem közeledõ, se nem távolodó hang kísért borzongató hûséggel,akár egy végzetes úton.
Esett csak egyre. Szép lassan minden megesett.
A szívem úgy fájt, és a tüdõm betegedett bele.
*
Ültünk a mamával a templomban. Jeges csönd vett körül. A mérgem, amiért már megint misére kellett menni egy oly sok mindenre használható vasárnap délelõtt, lassan elszállt, és átadtam magam az imádságnak is beillõ álmodozásnak. Sok mindent szerettem volna tenni, sok minden szerettem volna lenni. Hogy a Szakács Péternek mint adnám vissza a tõle kapott pofont, amitõl felrepedt a fülcimpám (itt Jézus szenvedéseit elhomályosító kínzások is bejöttek a képbe). És hogy az ikerlányok közül melyiknek valljak szerelmet hétfõn a nagyszünetben,ami csak látszólag nem mindegy. És hogy majd délután miképp... Temérdekéletbe vágóan fontos kérdés!
Néztem a mamát, amint az elsõ padban ülve máris elaludt, és karikára görbülve bukott elõre nagy prémkucsmájában, csak az imakönyvet szorította vasmarokkal. Tudtam, hazafelé azzal traktál majd, hogyaz õ apja (dédnagyapó!) azért lett olyan szép szál ember, mert csakiskinyújtózkodva, hanyatt aludt mindég. És az apukám meg végig színtisztakitûnõre tanult az iskolában, sõt volt képe kisfiú létére azt nyilatkozni,hogy neki az a legnagyobb boldogság, ha jó szüleinek örömet szerezhet!
Ennyi sületlen, régi marhaságot hogyan lehet összehordani a templomtól hazáig, sosem értettem. És fõleg: minek? Ezredszer! Mintha vasárnap délelõttönként megállt volna az élet.
Akkor felbúgott az orgona, és a velõkig hatoló, sipító hangokbólálló dalárda a karzaton rákezdte az egyik leggyûlöltebb nótát: "Harmatozzatok egek felülrõl, és felhõk essék az igazat".
*
És felhõk esték az igazat.
*
Lázálmomban gróf Dánossy hajolt az arcomba. Szemébõl a végtelen jóság szinte csorgott.
- Fiam, látja, hazudtam magának. Tudniillik, hogy beteg a feleségem. Haha, nincs is feleségem! - mondta, és metszett pohárbólpezsgõt ivott.
- De a Gyuszi bácsinak van - nyöszörögtem.
- Persze, neki van. Mindenkinek van - felelte a gróf. - Csak nekem nincs. De ez legyen az én bajom. Hanem majd felviszem magáta hegyre. Úgy ám! Ott van a griffmadár fészke. Ha sikerül megkaparintani egy grifftojást, és azt ott helyben, nyersen kihörpinti...
Gügye nevetésbe kezdtem.
- Azt hiszi, viccelek. Hogy ez is csak mese. No jó. Hadd mondjak még valamit. Én nem voltam rest, és annak idején igenis felmásztam a hegyre. Megleltem a grifftojást. És ki is ittam. Akkor éreztem magaméletemben elõször és utoljára bátornak. Olyan legénynek, aki mindenreképes. Az idõk, mint tudjuk, másképp alakultak. Hogy elõkelõ embervoltam, hogy Európa legjobb borszakértõjének kiáltottak ki? Istenem. Azt, hogy valaha grifftojást ittam, édes fiam, csak maga tudja!
Gróf Dánossy arcán szelíd mosoly terült el, és megpaskolgatta a kezemet.
A következõ pillanatban elkezdett úszni, vészesen kicsinyedett, mint a félig felfújt, aztán eleresztett léggömbök, amik ide-oda ugrálnak, míg nem távozik belõlük az összes levegõ.
Ám megjelent helyette a függöny, ahogy akkor éjszaka láttam. De nem mozdult. Lestem a súlyos veres kárpit buggyos ráncait, mikor lép ki mögülük valaki, de nem lépett ki senki.
- Gizella - suttogtam nem is evilági hangomon. - Hol van?
- Itt vagyok - hallottam közvetlenül a fülem mellett. De a függöny nem mozdult. - Hát már sose mondja nekem, hogy kisasszony?Beszéljen bárki bármit rólam, megszolgáltam, hogy a maga kisasszonya legyek, Fábián!
A függöny mögött támadt némi mozgolódás, mintha dulakodtak volna ott bent, ám végül most sem lépett elõ senki.
- Igen, igen - mondtam. - De hiszen én súlyos betegségben szenvedek és félrebeszélek!
- Ó, jaj! Talán túl fogja élni.
- Nem vagyok benne biztos... hogy túlélem a szégyent...
- Mirõl beszél?
- Nem haragszik, hogy meglestem magát? - Éreztem, könnyek folynak végig az arcomon, le, a nyakamba. - Mert... azt hittem, mindenhovábüntetlenül betehetem a lábam, idegen életek után, féltett titkok után leskelhetek. Nem tagadom, gyûjtögetni, lopkodni jöttem, tetszik tudni - és itt Jucika néni arca villant fel hirtelen, záporozóan kékszemével -, de rá kellett jönnöm, hogy nem jó mindent tudni. Hatalmas mélységek nyílnak meg minden szó és minden kép mögött. Tetszik tudni...
- Tudom! - mondta több hang is kórusban körülöttem. Melegség és aggódó szeretet csengett mindegyikbõl.
Hagytam, hogy belezuhanjak ennek a sok kimondott "tudom"-nak a mélységes-mély kútjába.
Csobogást hallottam és halk fémkoccanást. Aztán valaki igyekezett nagyon halkan lapozni, de én mégis hallottam a kis lapocskák surrogását.
Kopasz, csálé szemüveges férfit láttam ágyam mellett ülni, a nyakában zöld stóla lógott. Õ nem mosolygott, inkább nagyon is komoly képpel nézett rám, és rögtön összecsukta a kezében tartott fekete könyvecskét.
- Mondtam, hogy nincs itt semmi baj - szólalt meg. - Nyugodt,tiszta a tekintete. - Aztán még hozzáfûzte, mint aki majd' elfelejtette: - Hála az Úrjézusnak!
- Fábián, maga az esperes úr jött el, hogy imádkozzon éretted! - hallottam megint a sok-sok ismerõs hangot.
Felültem a forró párnák fészkébõl, és egy bizonytalan mozdulatottettem a támla nélküli széken ülõ, inkább bõszült, mint ájtatos képet vágó férfi felé.
- Az esperes úr egyenesen a pápa Õszentségétõl érkezett! - lelkendeztek. - És a régi papirosokat is elhozta neked, úgy ám!
- Minden aszerint történik, ahogy annak lennie kell - mondta ábrázatához nem illõ vékony, zavart hangon az esperes. Levette a nyakábóla stólát, sebtében megcsókolta. Majd egy szatyorból elõhúzott egy kopott, fakó rózsaszín dossziét, és felém nyújtotta.
- Itt van minden - mondta, erõsen megnyomva a "minden"-t. És egy pillanatig még várt, míg elengedte a csomagot.
- Köszönöm Õszentségének! - rebegtem halkan.
- Ugyan, miket nem beszél! - horkant fel. - Én csak a szalacsi esperes vagyok. Semmi több. De hiszen tudja. Már nem lázas! Maga mindent tud. Mondták nekem!
- Bocsánat. Ezentúl igyekszem szerényebb lenni.
Avval kinyitottam az ölembe fektetett fakó dossziét. Az elsõ sárgult irat, ami elém tûnt, dédapám száztizenöt éve keltezett, dicséretes erkölcsi magaviseletrõl tanúskodó érettségi bizonyítványa volt. És bizony, az aljában ott díszelgett a kacskaringós, sokat emlegetett császári és királyi aláírás:
"Ferencz József, unitárius püspök, a vallásközösség iskoláinak fõfelügyelõje".
A kis szobában úgy sütött a nap, mintha nem is lett volna mennyezete.