FORGÁCH ANDRÁS

Mint

Mint ahogy nappal megjegyzünk egy utat, hogy éjszaka, lámpás nélkül is végig tudjunk menni rajta - úgy készülünk a halálra.
 

Chan Chu tanulmányai

Chan Chu már háromszor három éve tanult, s szívében már rég nem tett különbséget helyes és helytelen között, szája nem ejtett szót hasznosról vagy károsról - elsõ Mestere akkor vetett rá elõször pillantást.
Ötször öt év múlva szívében újra a helyes és helytelen felõl gondolkodott, s szája a hasznosról és károsról kezdett beszélni, második Mestere akkor fordult elõször felé, és nevetett reá.
Hétszer hét év múltán szívében már nem volt gondolat helyesrõl vagy helytelenrõl, szájának sem volt mit szólnia hasznosról és károsról - harmadik Mestere akkor ültette elõször maga mellé.
Kilencszer kilenc év múltán szíve gondolatai és szája beszédei felszabadultak - nem tudott többé helyesrõl, helytelenrõl, hasznosról, károsról, nem tudta azt sem, mi igaz, mi igaztalan, nem volt többé külsõ vagy belsõ.
Szeme, mint a füle, füle, mint az orra, orra, mint a szája - nem volt már különbség. Gondolatai megfagytak , teste felszabadult. Izmai, csontjai mind egybeolvadtak, nem tudta, teste merre dõl, lába hova téved, szíve mire gondol, szavai mit mondanak.
Ekkor már csak egyetlen feladat lett volna hátra.
- Mindig van egy feladat hátra - mondta késõbb Chan Chu.
- A hátravanás - tette hozzá.
 

Rájött

Rájött arra, hogy három különbözõ részbõl van összerakva.
És rájött arra is, hogy ez a három rész nemhogy nem illeszkedik, hanem még csak nem is érintkezik egymással.
Éppen csomagolt, egy idegen városban, amikor jött a telefon, hogy ott tölthet még egy egész hetet.
És ebben a holt térben, ebben az üres térben, ebben a váratlanul létrejött szabadságban (hisz nem volt semmi dolga) száguldani kezdtek a gondolatai.
Hol az egyik, hol a másik lényét vette szemügyre. Hol az egyik föltétlen szükségességérõl gyõzõdött meg, hol a másikéról. Hol az egyik volt kihagyhatatlan az életébõl, hol a másik.
De amikor az egyik térben létezett, a másik kettõ megszûnt számára létezni.
Azon csodálkozott, hogy miért is nem bolond, ha ez így van, mert ez a három rész (önmagán belül három egész) tudott egymásról, távolról szemlélte egymást, sõt nem tudott (ebben a különös negativitásban) meglenni egymás nélkül.
Az érzékisége, a múltja és az élete volt ez a három rész.
Nem ott érzett, ahol a múltja lapult, és nem ott élt, ahol a múltja folytatódott.
Miközben mindhárom rész tette a maga dolgát, és idõrõl idõre érvényesítette fölötte jogait.
Voltak napok, hetek, amikor megszûnt ez a gondolata, megszûnt annak érzékelése, ami õ: hogy õ három lény voltaképpen, három különbözõ dimenzió.
Ez a három lény sohasem léphet egymással dialógusba, jött rá akkor, ott, az idegen városban.
Heteken, hónapokon, éveken át kínlódott azzal, hogy rábírja õket, hogy szóba álljanak egymással.
Nem ment és nem is mehetett. Nem volt szavuk egymásnak, vagy nem is tudtak egymásról, nem voltak képesek felemelni a telefonkagylót, megcímezni egy levelet, viszonozni egy üzenetet.
Õ pedig ott állt köztük, ennek a birodalomnak az uraként, és a tények elfogadásának pillanatában, amikor fejet hajtott sorsa elõtt, abban az üres térben, az elutazás után keletkezett térben, amikor nem utazott el mégsem, vonatkoztatási pontokat tudott teremteni.
Nem értette ugyan egészen, hogy hogyan jöhet létre egy ilyen vonatkoztatási rendszer, melynek egyetlen közös pontja a részek tagadása, de létrejött.
És amikor (késõbbi életében) be tudott lépni, mint egy csak az õ számára létrehozott térbe, be tudott lépni erre a helyre, ahol megtalálta a nem-érintkezõ és nem-illeszkedõ elemek vonatkoztatási pontjait, akkor érezte, hogy megadatik számára a gondolkodás adománya.
Különben szó sem lehetett róla, hogy gyakrabban látogassa ezt a helyet.
Ezért többnyire csak morfondírozott vagy pénzt keresett.
Gondolatait pedig füzetekbe jegyezte.
 

Sóvárgás

Titkosszolgálati módszerekkel kémlelem ki lelkem rezdüléseit. Megfigyelésére õröket állítok, lehallgatókészülékeket helyezek el a környezetében, követem a manust (a lelkemet) az utcán.
Még nem jutottam túl sokra vele, ugyanis tudja, hogy figyelem. De nem tart már sokáig. A leveleit felgõzölöm, ismerõseit körbeszaglászom, s ha ez sem segít, akkor direktebb módszerekhez folyamodom. Egyszerûen felszólítom majd az utcán, hogy észrevétlenül kövessen. Az is lehet, hogy elcsábítom. Még nem döntöttem el. Végtére ez mégsem mehet így tovább. Tudom, hogy kacér, hiú és rendetlen, sõt rendszertelen és nehezen mond nemet - úgyhogy errõl az oldaláról fogom megközelíteni. Persze, ha szándékaimat kiismeri, sajnos el fog zárkózni elõlem. Nagyon zárkózott a drágám. És azt mondják, hogy megvesztegethetetlen .
De jó volna csak úgy véletlenül megismerkedni vele -
 

Abszolút kudarc

Nincs kilábalás a megvalósulásból!
 

Ha

- Ha az érzelmi életünket máshol tároljuk, mint ahol élünk - mondta Chan Chu -, könnyen elõállhat az a probléma, hogy éjjel, mikor fölébredünk, és gyorsan szükségünk lenne rá, a nagy kapkodásban az éjjeliszekrényrõl leverjük a kislámpát, és egyetlen érzelmünket sem fogjuk megtalálni.
- Viszont az az elõnye megvan - fûzte hozzá -, hogy bármikor rájárhatunk nassolni, és készleteink nem apadnak le túl hamar.
 

Se kinn, se benn

- Se kint, se bent, sehol se jó! - énekelte egy reggelen egy kislányhang a kolostor kapujánál.
A mezítlábas kislány - senki se tudta, miként juthatott el a hegyeken és erdõkön át teljesen egyedül ehhez a távoli kolostorhoz - kezében csörgõdob volt, a lába csupa seb. Lassan köréje gyûltek a szerzetesek.
Ruhája, mesélik, ezer színes gyönggyel volt kivarrva. És, teszik hozzá alig hallhatón, elég lett volna egyetlen rántás is, hogy a sok színes gyöngyszem egyszerre a porba hulljon.
 

Szavak

Nedves földkupacokat túrsz magad fölé, mint a vakond - szavaid jelzik, merre jársz.
 

Az akadály

- Az igazi akadály - gondolta Chan Chu - az, amit nem tudsz leküzdeni. Egy tisztességes akadály bizonyos értelemben kötelez rá , hogy ne tudd leküzdeni. A probléma csak az, hogy mégis le akarod küzdeni, mihelyt akadály-mivolta megvilágosodik elõtted.
- Mert - gondolta késõbb - újra meg újra eléd áll, mint egy magad által teremtett, számodra szükséges, a valóság összes attribútumával fölruházott valami , mely figyelmeztet - mire is?
- Az ilyen akadály - gondolta még - állandóan változtatja az alakját, mert az ember állandóan változó szorongásaihoz szabott. Mint sárkány, amint levágtad, újra kinöveszti valamelyik fejét.
- Azért tudja állandóan változtatni az alakját, mert nem kint van, hanem benned van.
- Te vagy az akadály - gondolta ekkor. De ezt túl egyszerûnek találta.
- Vagy mégis a világ? - kérdezte magától.
De nem könnyebbült meg.
- Nem is te és nem is a világ.
Nevetni kezdett.
- Vajon mi volna az akadálya annak, hogy ne gyõzd le, ha egyszer nem biztos , hogy azért van ott, hogy legyõzd?
Most már olyan hangosan hahotázott, hogy néhány szerzetes beszaladt a folyosóról.
A nyálától fuldokolva hörgõ, röhögõ Mester látványa nem nyugtatta meg egyiküket sem.
- Vigyázz, jön! - rikkantotta ekkor Chan Chu, mint ahogy az ember rákiált valakire, aki felé nagy sebességgel robog egy jármû. Már nem volt magánál.
- Hopp! - csak ennyit rebegett halkan, mielõtt végsõt sóhajtott volna.
 

Egy idõ óta

Egy idõ óta már csak zárványokban gondolkozott. Egyik zárványról ugrott a másikra, egyik kõrõl a másikra, ahogy gázlón kel át az ember, vagy tengerparti sziklákon közlekedik. Csak akkor volt nyugodt, ha nem talált összefüggést két gondolata között. Akkor megint helyreállt benne a világ folytonossága.
 

Meditáció

Elhagyni?
Könnyebb volna, ha szült volna, mert úgy brutálisabb volna és véglegesebb - és visszacsinálhatatlanabb.
Elhagyni erõbõl . De így ?
Hogy nem tudott szülni, majdnem belehalt, és mégis kiheverte? Ez alattomos volna.
Az alattomosságodat persze kiteljesítené, és ezáltal önmegvalósítás nak is értelmezhetnéd. És ez sem utolsó szempont.
Nincs semmi baja, és csak úgy otthagyni? A mindennapok közepén? Közönséges dolog. Motívum kell, éspedig igazi, mint festményen az alapszín.
Soha nem fogod elhagyni.
Vagy azért nem hagyod el, mert erõs és mindegy neki, vagy mert gyenge és nem mindegy neki.
El fogod hagyni, nem kétséges.
Erõs. Tehát nem mindegy neki, karmai vannak. Megvédi magát azzal, ahogyan beléd karmolva magához szorít. Sebeket tud ejteni, és a kölcsönös sebek nem elszakítanak, hanem kötnek, erõsebben, mint bármi más.
Gyenge . Szüksége volna egy jó erõs lökésre, hogy magához térjen. Képtelen téged megtartani, képtelen téged magához szorítani, hiába igyekszik, képtelen téged megbántani, olyan sajnálatraméltó, megesik rajta a szíved, megszánod, igazi szadista vagy, áldozatra van szükséged, mellette maradsz.
El akarod hagyni, mert függetlenségre vágysz, mert így tudsz csak kiteljesedni.
Ehhez nem lenne muszáj elhagyni, mert mindegy - belsõ függetlenségre van szükséged, a kiteljesedés pedig így is, úgy is belõled fakad.
Õ pedig ért téged, hiszen jobban ismer bárkinél, ez mégiscsak biztonságot ad, hogy van egy ember, aki ismer, bár olykor rettentõen elbizonytalanít a tény, hogy ennyire érthetõ vagy.
Az kell tehát, hogy akarjon megérteni, de mégse értsen.
Ez az.
Ne is akarjon megérteni, csak legyen , éspedig feltétlenül. És ne legyen türelmetlen velem.
Persze olykor lehet türelmetlen, az segít olykor. Hajt, mint a tüske . Száguldani kezdesz tõle, a véred, ez az aluszékony tej, felforr, ha csak gondolsz rá - és mily édes a megbocsátás!
Nyakig a megbocsátás posványában? - Egy percig sem maradok itt tovább.
Ezt írd le és mutasd meg neki - élvezi a paradoxonokat, felül tud emelkedni a személyesen, sõt szereti tárgynak látni magát: tudja, hogy ez a titkos ösvény vezet az örökkévalóba.
Jaj, nehogy megmutasd neki - sírógörcsöt kapna, kétségbeesne.
Gyûlöl mindent, ami elméleti, ami személytelen.
Gyûlöl minden ideológiát - nincs fantáziája: nem tudja, hogy az ideológia, mint olyan, kellõ érzékenységgel vegyítve, a képzelet esszenciája.
Minden tárgyilagos mondat egy hasbarúgás.
Két év, sõt: húsz év múlva kapnád vissza, duplán, triplán , tízszeresen.
Különben is, minek bántani?
Bántani? Nem bántás - az õszinteség hasznos dolog, talán a legfontosabb egy kapcsolatban.
Semmi szükség teljes õszinteségre. Fõdolog a mûködõképesség.
A mûködõképesség gyanús - szolid polgári posvány.
Pedig a hatékonyság majdogynem a legfontosabb.
De ami csak majdnemhogy a legfontosabb, az már egyáltalán nem is fontos. Nem múlik a hatékonyságon, valami több kell, valami extra , valami megfoghatatlan.
Elhagyni?
 

Ami megtörtént

Elmondható? Akkor nem történt semmi.
Nem mondható el? Akkor meg sem történt .
 

Hasonlat

Akkor már olyan volt, mint egy hónapok óta a kertben felejtett mûanyag kutyatál: az esõ beverte sárral, a maradék kõkeményre száradt a peremén, zsírosan csillogott, és elhagyottan, és még a kerten átszaladó éhes macskák sem szagoltak bele többé.
 

Egy viszony

Egy viszony kriptájában fekszem.
 

Fohász

1.1 A hely , ahonnan abban a pillanatban visszafordulnék, hogy megérkezem.
1.2 Ahova eljutnom szinte lebírhatatlan nehézségekbe ütközik.
1.3 Ahol rosszul érzem magam, és ahol naponta kétszer megerõszakolnak .
1.4 A hely, ahová törekszem minden évben.
1.5 Hogy menekülni legyen honnan vissza az életembe.
1.6 A hely, ahol nem találom a helyem.
1.7 Ahol a hazugságaimat percenként rám olvassák.
1.8 Ahol végtelen hosszú elõadásokat tartok nemlétezõ ellenfeleimrõl .
2. A hely, ahol nem létezem.
3. A hely, amiért annyi mindent kockáztatok - persze csupán a kockáztatás kedvéért.
4. A hely, amelyet nem jelöl meg semmi.
5. Hová futok, feledve s nem feledve -
6. Honnan, amint beteszem a lábamat, menekülnék .
7. Helyem a világban .
 

Bármi

Bármi lehetnél, ami nem vagy. De csak akkor, ha még semmi nem vagy.
Ha vagy, nem vagy, ha nem vagy, vagy.
 

Útitárs

Mocsárszín szemû náci angyal.
 

A befejezetlenségrõl I.

- Mért kedveljük a befejezetlenséget? - kérdezte a Mester. - Vajon azért-e, amiért a többség? Vagyis a véglegesség halálfélelemhez hasonlító, fojtogató érzésétõl félünk, a gyomorszájból savakkal együtt föltolakvó rettegéstõl, vagy netán valami más okunk van erre?
Senki sem válaszolt, úgyhogy folytatta:
- Nem, nem azért szeretjük.
 

Chan Chu mestere X.

Érdekes módon Chan Chu sohasem beszélt a Mesterérõl. Ellenben volt egy történet, amelyet, ha rákérdeztek, mindig elmesélt:
Párizsban történt, késõ õsszel, egy napfényes szombaton, hogy a világhírû angol rendezõ, a Diadalív mögött, a Café Longchamps-ban adott randevút a fiatal dramaturgnak, éppen egy nappal azelõtt, hogy hazatért volna egy hónapos kinéte és megoldhatatlan szerelmi bonyodalmak után. A találka helyszínérõl szóló magyarázat kissé körülményesre sikeredett, pontosabban a fiatal dramaturg, szokása szerint, azt hitte, hogy már érti, holott nem értette, pedig a világhírû rendezõ figyelmeztette rá, hogy valószínûleg nem érti, és végül tényleg a rossz kávéházban kötött ki, ott várakozott, a rossz kávéházban, melyet szintén Café Longchamps-nak neveztek, mert azon a környéken két Longchamps nevû kávéház is volt, egymástól pontosan egy megállónyira, ez volt a dologban a trükk, így hát elkerülte a világhírû rendezõt, egy teljes órát várt rá az utcán, és szentül meg volt gyõzõdve arról, de mirõl nem volt szentül meggyõzõdve akkoriban!, hogy ennek így kellett történnie, keserû szájízzel ment hazafelé, úgy érezte, élete nagy lehetõségét mulasztotta el, ült a sötét lakásban és törte a fejét, persze nem tudta, hogy min, ugyan minek a lehetõségét mulasztotta el? miért is kellett volna találkoznia a világhírû rendezõvel? talán csak azért, hogy azt a rettenetes zûrzavart, amibe önszántából, önként és dalolva, mint ahogy akkoriban mondták, menetelt, hogy azt a zûrzavart igazolni tudja maga elõtt, hogy a mágikus aktus révén, mely a világhírû rendezõvel közös légtérben nyilván szükségképpen létrejön, akárha megfogná a kabátját Jézusnak titokban, kigyógyulhatna a zûrzavarból; ilyenek jártak a fejében, persze elfelejtette, hogy a zûrzavar mindig megtalálja a módját, hogy visszaszivárogjon, ha egyszer fészket vert az ember lelkében, a zûrzavarnál tökéletesebb mestere nincs a rabulisztikának, a zûrzavarnál, amelyik az ember érzékeit és eszét egyszer már leválasztotta egymásról, és úgy kondicionálja a gondolkodását, hogy már soha nem tud tisztán, nagyon tisztán, akár egy jeges hegycsúcs fölött a felhõtlen ég, nem tud tisztán, kristálytisztán gondolkozni többé, hacsak érzékei nem küldenek rettenetesen ellentmondó, sötét és zûrzavaros jelzéseket az agyába, de akkor viszont a gondolatai a kiterjesztett szárnyú sasokkal együtt száguldanak odafönn a vakító kék égen, a szélben; párizsi vendéglátói valahol vidéken tartózkodtak, egyedül volt a hideg és fûtetlen lakásban, ült a márványkandalló és a hatalmas aranykeretes velencei tükör elõtt, nézte magát, és arra gondolt, hogy azzal, hogy elmulasztotta, mégis történt vele valami, ami különben nem történt volna meg, egyszóval éppen itt tartott gondolataiban, amikor egyszer csak megszólalt a telefon. A világhírû angol rendezõ szólt bele (egész lénye beleszólt a telefonba):
- What happened ? - kérdezte, és ettõl a mondattól a fiatal dramaturg hirtelen úgy érezte, mintha belefoglalódna a világegyetembe.
- Ott voltam - mondta a fiatal dramaturg, de úgy, mint a rossz tanuló, aki pontosan tudja, hogy rosszul felel, szíve zakatolt, nem is remélte már, hogy találkozhat a világhírû angol rendezõvel, amit nagyon szeretett volna, csak azt nem tudta, hogy miért. Törte a fejét valami épkézláb ürügyön, de voltaképpen nem talált semmit. A találkozó egyetlen értelme maga a találkozó volt, akkor még nem tudta, illetve már tudta, hogy ez nem is kevés, még ha semmi is csupán.
Szerencséje volt, mert két nappal késõbbre tették a randevút, ugyanoda, a Café Longchamps-ba, nem is értette, hogy miért, hogy miféle erõk mûködnek a háttérben, hogy miért is jöhet létre minden akadály ellenére ez a találkozó, pusztán csak azért, mert nagyon akarta . Akkoriban már sok mindent nem kapott meg, amit nagyon akart. Akkoriban már megtanulta, hogy akarata és a valóság egyáltalán nem ugyanabban a térben tartózkodnak, nem korrelálnak és talán még a végtelenben sem találkoznak. Akkoriban kezdte megtanulni, hogy az akarata õ maga, mindaz, amit tesz, akkor is, ha nem akar. Akkoriban kezdte megtanulni, hogy nem úgy akar, mint a többi ember. Akkoriban kezdett rájönni, hogy õ létezik , ennek minden hátrányával együtt. Mindenesetre elhalasztotta hazautazását, és ezért még nagyobb szerelmi komplikációkba bonyolódott, pontosabban élete legmélyebb szerelmi zûrzavarának legsötétebb szakadékába zuhant bele, pusztán a kétnapos halasztás miatt, ez a halasztás végzetessé tette a már-már gyûlöletbe torkolló kiszolgáltatottságot, amelyben akkor élt, abban az idegen városban, és olyan erõs fizikai köteléket teremtett két ember között, amit még egy évtized múltán sem sikerült elszakítani, s most ott ült, egy metrómegállóval odébb, fél órával elõbb a megbeszéltnél, a Café Longchamps-ban, és azon igyekezett, hogy a tulajdonos hatalmas fehér macskáját, amelyik kényesen és kissé lomposan ott mászott a virágcserepek között, a vendégek feje körül, magához csalja, hogy mikor a világhírû rendezõ majd belép, úgy lássa õt, a macskával a feje mellett, mint egy festményen - ez így is történt, a világhírû rendezõ pontosan megérkezett, a fiatal dramaturg pedig ott ült, fejénél a fehér macska, melyet a világhírû rendezõ azonnal észre is vett, figyelmeztette rá, hogy egy macska van a fejénél, a fiatal dramaturg közölte, hogy a macska az övé , és meg volt elégedve ezzel a meglepõnek szánt kijelentésével, de a világhírû rendezõ már loholt is tovább, a mellékhelyiség felé, szõnyegbõl varrt, vállra akasztható szép vörös batyuját az egyik székre dobva.
Utána már csak arra emlékezett, hogy beszél, beszél, bele a világhírû arcba. Már beszélt vagy tizenöt perce, és a fehér és okos arc úgy lebegett felette, mint a hold, kék szeme tiszta volt, orra erõteljes, mint egy gleccser - korán alkonyodott, kint sötétedett, kávét ittak, hosszút, tejjel, õ beszélt, beszélt, lázasan kutatott az agyában témák után, meg volt lepõdve, hogy milyen értelmesen, milyen folyékonyan beszél, mint aki az életéért küzd, mondta és mondta, és beszélt és beszélt, amikor a világhírû férfi egy mozdulattal félbeszakította:
- Why do you tell me these things? A fiatal dramaturg szinte felujjongott ettõl a tiltástól. A rendezõ egy mondat közepén állította meg, a kezét is felemelte finoman. Rendezte a jelenetet, ösztönösen. - All these details... I have a feeling, you are not listening to something inside yourself, you are not listening to something you don't know.
Erre a fiatal dramaturg, fülig vörösen, de mégis megkönnyebbülve, hogy végre leleplezték, hogy végre vége, mint halálraítélt sóhajt föl a golyó süvöltésének pillanatában, elhallgatott. Egy haragvó Isten ült vele szemben, aki nyilvánvalóan büntetni is tudott.
- Why did you want to see me?
Erre mondott valamit, de szinte mindegy volt, hogy mit, és hevesen lüktetõ halántékkal arra gondolt, hogy minden másodperc megéri, még akkor is, ha semmilyen eredménye nem lesz a találkozónak, minden perc, amivel tovább ülhet ezzel az emberrel egy térben, megéri, gondolta. Ez az ember még néhány kérdést tett föl neki, és tett néhány kétségbeejtõen pontos megállapítást: a fiatal dramaturg életében elõször azt érezte, hogy a veséjébe látnak, nyilván nagy szüksége volt erre az érzésre, arra, hogy a veséjébe látnak, azt érezte, életében elõször és talán utoljára, hogy nem egyszerû emberi erõk áramlanak felé a vakító, világoskék szemekbõl, és halogatta volna a búcsú percét, ám találkozójuknak szabott ideje volt, pontosan annyi, mint az udvarias minisztériumi osztályvezetõnél, hatvan perc, és amikor elérkeztek az ötvenötödik perchez a világhírû rendezõ, akinek nem kellett megnéznie az óráját, hogy tudja, mennyi idõt töltött és tölthet együtt a fiatal dramaturggal, elmondott neki három történetet (addigra a macska már eltûnt):
- When we came here, we looked upon the moon, there is a full moon tonight, and we looked up at the moon, and we thought, well, this moon, this moon could be something else, not a moon, a piece of paper, anything. - And then we saw somebody, who wanted to come out through a glass door, and couldn't find the key or the knob, well, he was struggling inside, behind this glass wall, as if he would be closed in there, trying to come out. And we thought: why does he want to come out so desperately?
- And when God created Adam and Eve, and they ate from the apple, and God, in his infinite wrath, has showed them the way out of Paradise, he threw them out of Paradise, and they were going out with their heads down, with terrible shame, and utterly lost, and they were almost out, and they have just reached the gate of Paradise, and they stepped out already, God heaved his hand and shouted after them, to stop, and they stopped and turned back, and then God spoke to them, and these were his words: don't take any thing seriously.
Ezzel fölkelt a kis kávéházi asztal mellõl, kinyújtotta a fiatal dramaturg felé finom és nõies kezét, finom és fehér ujjait, a kezét, melyen minden egyes ujj külön-külön olyan volt, mintha gondolkozna, mintha külön kis kezek volnának a kézen, igazi angol ujjak voltak, konkrétak, kézzelfoghatók, a fiatal dramaturg igyekezett megfelelõen kezet adni, hogy a kézrázásban érezhetõ legyen végtelen szerénysége és ugyanakkor mégis valamilyen férfias, felnõtt határozottság, és akkor a világhírû rendezõ, ahogyan érkezett, ugyanúgy el is tûnt a Café Longchamps-ból sebbel-lobbal, mintha ott sem járt volna.
Soha többé nem találkoztak.
- De már nem történhet meg az - fejezte be Chan Chu vidáman -, hogy nem találkoznak sohasem. Az irodalomról

- Az irodalom - mondta Chan Chu -, bár látszólag megvan a helye az emberi világban, voltaképpen csak utánzata annak a mozdulatnak, mely a távolba mutat, s amely mozdulatot csak az tudja követni tekintetével, aki nem a mozdulatra kíváncsi, hanem elfeledkezve róla, mintegy követi meghosszabbítását a végtelenbe.
 

A kutya

Megrázza magát, mint egy madár, felröppenés elõtt, tollászkodik.
 

A favágó

Nem engedi le a fejszét: borostájával vakarja csuklóján a pókcsípéseket, a mozdulatba belezsibbad, belebandzsul, az õszi napfény és a veríték elvakítja, hüvelykujja rángatózik, síkos hátára, mint hideg üveg, tapad az ing -
 

A nyilvánosságról

- A nyilvánosságot csak úgy tudom elviselni - mondta Chan Chu -, ha mérhetetlenül sötét titkaim vannak.
- Ezért óvakodnom kell a nyilvánosságtól - tette hozzá. A befejezetlenségrõl II.

- Sokan valamilyen többletértéket tulajdonítanak a befejezetlenségnek - mondta Chan Chu -, azt mondják, mûvészies bizonytalanságot ad a körvonalaknak, elmossa a horizontot, fölidézi a végtelent, ihletszerû külsõt kölcsönöz a vérverítékkel elõállított tucatárunak is.
- Nos - mondta elmélázva Chan Chu -, én nem így gondolkozom errõl.
 

Figyelmeztetés

Az álom úgy jött, mint egy figyelmeztetés.
Nem arra figyelmeztette, hogy mit tegyen, vagy mit ne tegyen, hanem arra, hogy van.
Erre ébredt, szívdobogással, a létezésére .
A teste alatt szinte beszakadt az ágy, lélegzete úgy dübörgött a feje fölött, mint a magasvasút.
 

Megforduló tavaszi szél

Régi rögeszméje volt Chan Chu-nak, hogy az ember ötleteit nem lehet elvenni tõle. Nem volt ez túl eredeti gondolat, voltaképpen egy nyelvi fordulaton alapult, "ha tényleg az övé, akkor nem lehet elvenni tõle, éppen azért, mert az övé", szokta mondogatni. "Ez olyan lenne", fûzte hozzá, "mintha egy szót ketté lehetne tépni, és azt állítani róla, hogy utána is van értelme". "Amelyik ötlet elvehetõ", szokta még mondogatni, "az meg is érett rá, hogy elvegyék, az nem is volt ötlet, hanem valami más. Amelyik ötlet elvehetõ, az azért született meg, hogy elvegyék."
Aztán egy szép napon történt vele valami, ami miatt minden eddigi gondolatát visszavonta. Nem arra jött rá, hogy a dolgok fordítottja is igaz, vagyis hogy az ötletek mégiscsak elvehetõk, hanem arra, hogy semmi sem igaz. Minek következtében az ötletek értéke igencsak megnõtt. Ha semmi sem igaz, akkor csak az számít, hogy vannak-e ötleteid, gondolta Chan Chu. Egy ötlet értéke ugyanis nem az igazságtartalmában, hanem éppen ötlet mivoltában rejlik, tehát abban, hogy valakinek váratlanul és hirtelen az eszébe jutott. Igen, gondolta még, erre kell vigyázni, a váratlanságra és hirtelenségre, hogy úgy csapjon arcon, mint a megforduló tavaszi szél, egy marék homokot is a képedbe vágva.
Hogy a semmibõl jön, váratlanul és hirtelenül, nos, gondolta, az tényleg elvehetetlen. Hisz ugyan kinek volna szüksége éppen a te semmidre?
 

Ha valaki

1. Ha valaki azt tanulja meg, hogy az igazi nem ott van, ahol õ.
2. Ha valaki azt tanulja meg, hogy a vereség fájdalmasan jó.
3. Hogy a bukásnak és tévedésnek bukéja van.
4. Ha valaki azt tanulja meg, hogy a dolgok centruma mindig máshol van.
4.1 És mindig ama távoli centrumtól várja a dolgok jobbra fordulását.
4.2 Mintha a valóság központi bizottsága ülésezne valahol, míg õ csak a telefonhívásra vár, ugrásra készen.
5. Hogy nem azt , nem úgy és nem ott csinál, amit, ahogy és akivel kellene - és hogy ez így van rendjén, és fordítva lenne rossz.
6. Hogy a zûrzavar a dolgok igazi formája.
6.1 Ha valaki ezt tanulja meg, mielõtt bármi mást megtanulna.
6.2 Ha valaki sokáig nem tudja, hogy ezért cselekszik úgy, ahogy cselekszik.
7. Ha valaki (tényleg) folyton máshol van.
8. Akkor az a valaki még csak nem is valaki .
8.1 Akkor az a valaki önmaga eleven árnyékává válik.
8.2 Így él és szenved, látszólag olyan, mint a többi ember, hús és vér.
9. De a hús nem az õ húsa, és a vér nem az õ vére.
10. Gyöngédsége rosszabb a korbácsütésnél is.
 

* részletek