Pilinger különös erõ
zsibongását érzi a tagjaiban, ahogy visszafelé
megy a városba. El se köszönt Balinától.
Mint aki tudja, találkoznak még, s a hálát,
melyet a nádi ember iránt érez, lesz még alkalma
leróni. Alkonyodik. Haragos vörösben ázik az ég
alja, lilán tündökölnek az egymásra torlódó
felhõk hasai. A szél is kifáradt. Olyan a fiatal,
nagy fejû férfi, akár egy beteg koldus. Részeg
legények belekötnek, és röhögve megrugdossák.
Pilinger bámul rájuk, csak mosolyog szelíden, mire
a legények hõkölnek, s gyanakodva kezdik bámulni.
Az egyikük egyszerre közelebb lép, s pálinkától
véreres szemekkel egészen közelrõl bámul
Pilinger arcába. S csakhamar fölordít. Úgy iszkol
a vidám és nagyhangú kompánia, mintha magával
az ördöggel találkozott volna.
Pilinger pedig folyvást a kamillavirágot
tartja a kezében, azt nézegeti és szagolgatja. Árokban
tölti az éjszakát, könnyû és nyugodt
félálomban. Kóbor eb jön, elõbb hosszan
szagolgatja, aztán odaheveredik mellé, s úgy alszik
el, hogy föl-fölvinnyog álmában. Pilinger meg csak
ül, hátát az árok földfalának döntve
bámulja a kamillavirágot, amely világít és
énekel a lelkének. Odafent tündökölnek a csillagok.
A Hold megfelezve ragyog. Kakasok rikoltásával kel a férfi.
Téblábol a poros utcákon, belebámul az emberek
arcába, s egyáltalán nem érdekli, hogy azok
riadtan vagy viszolyogva térnek ki elõle, hogy úgy
néznek vissza rá, mint valami alvajáróra, rossz
lélekre. Pilinger tudja, hogy meg fogja találni. S neki van
igaza. Hiszen egyszerre szembejön vele a lány.
Végre! Végre!
Arnót Kamilla arca sápadt,
a tekintete szokás szerint szomorú. Mint akit nagy baj ért,
titkolni ugyan nem akarja, de szólni nem szól róla
soha. Pilinger a poros út közepén áll. A lányka
megtorpan, félelem nélkül bámulja a furcsa idegent,
szemöldöke megremeg, még lép kettõt, még
egyet, végül egészen közel hajol hozzá.
Aztán a szája elé kapja a kezét. Sikkantás
röppen ki az ajkai közül.
- Jaj, Istenem, jaj Istenem! - ismételgeti.
- Ismeri õket, ugye? A rokonuk,
ugye? - kérdezi aztán zihálva, sóhajtozva.
Pilinger elmosolyodik, s bólint.
- Jöjjön hát! - mondja
Kamilla, s már indul is. Pilinger meg engedelmesen halad a kamillafelhõ
után.
Arnót Ignác fafaragó
mester gyanakodva vizsgálja a jövevényt. Amilyen ágrólszakadt,
útonálló is lehet. Kérdezgeti, honnan jött,
s hogyan nevezik, de az idegen alig szól valamit. Legfeljebb egy
nem vagy egy igen szakad ki szorosra zárt ajkai közül.
De a szeme annál inkább világít abból
a nagy, kócos fejébõl. Bamba tekintet, és valahogy
annál is több. Ejnye, nocsak. Arnótné az öregasszonyok
bölcsességével megérzi, hogy a jövevény,
ha lopott vagy ölt is eddig, többé nem teszi. Ilyen tekintettel
nem lehet többé ölni. Kenyeret szel, szalonnát
és hagymát rak az idegen elé. Pilinger szótlanul
fal. De közben gyakorta Kamilla felé pislog, megáll
szájában a falat, s elmosolyodik. Kamilla meg a fejét
rázza szégyenlõsen. Pilinger az étel elköltése
után az udvari kútnál le is fürödhet. A
férfi szeme villog. Folyton nézi, bámulja a lányt,
mígnem a lelkében derengeni kezd egy halvány, távoli
emlék. Eltelik a nap, ahogy szokott. A kert végében,
a fészerszerû kalyibában lefektetik és magára
hagyják. Arnót Ignác sokáig áll a kalyiba
ajtajában, nézi az idegent, míg végül
bólint.
Tudja már.
Tudja, hogy ki ez a nagy fejû, fiatal
férfi.
Rájött a dologra, mert õ
is kétségben és szinte már fájó
bizonytalanságban õrlõdött, mióta ez a
nagy fej, ez a bamba szempár elébe került. Mert az elsõ
pillanattól fogva tudta, hogy találkoztak valamikor, látta
ezt az embert valahol. Arnót Ignác fáradt elégedettséggel
bámulja a lányát. A holdfény becsorog a szobába,
ezüstösen fénylik a tárgyak éle, mintha
a dolgok úszni, sodródni készülnének az
udvaron szétömlõ éjszakában. Megroppannak,
fölreccsennek a bútorok, s a fafaragó jól tudja,
mit jelent ez. Hát elérkezett! Arnót lámpást
gyújt, közben köhögési roham fogja el, meg
kell kapaszkodnia az asztal szélében. Az öregember mostanában
gyakorta köhög. Ilyenkor rongyot kap a szája elé,
abba köpi a vérét.
- Tündér, apácskám,
tündér - szól végül Kamilla, és megsimogatja
a fafaragó ráncoktól szabdalt, fáradt arcát.
Arnót nagy, tömpe ujjaival forgácsot tapogat az asztal
sötét lapján.
- Láttam a szemébõl,
hogy az - bólint Kamilla.
- Tudom, hogy az - köhögi az
öregember.
- Úgy nézett rám,
mint senki még - suttog Kamilla.
- Soha többé nem öl már
- suttog a sötétbõl Arnótné.
Szélkiáltó madár
sikolt kint, az éjszakában. Kuvik visít a közelben.
Arnótné keresztet vet a félhomályban. Arnót
beszélni kezd.
- Tudod, Kamilla, az anyád és
én hosszú éveken át hiába akartunk gyereket.
Bûbájosokhoz jártunk, holdarcú emberektõl
kértünk tanácsot, varázsfüvet dugdostunk
az ágyunkba, s mindenféle badarságokat hajtogattunk.
Nagyon régen, amikor még nem itt éltünk, megfordult
az udvaron egy szekér. A ponyvájára hatalmas könnycsepp
volt festve. Öten utaztak a szekéren, öt mutatványos.
A könnyeikkel mutatványoskodtak ezek az emberek. Õk
hozták el a hírét, hogy a várakozásunk
idõvel betelik. De nem is ezt akarom mondani. Ezek a mutatványosok
a szekerüket javították nálam. S anyád,
aki nagyon várt már a gyermekáldásra, bepillantott
a szekerük mélyébe. Egy kisfiú feküdt ott
tarka rongyok között. Aludt. Ötéves forma volt, nagy
feje volt, a haja meg kócos volt.
Az öreg még mondaná,
de Kamilla közbekiált.
- Tudtam! - csapja össze a kezét.
- Tudtam, hogy hozzájuk tartozik.
Arnót türelmesen kivárja,
hogy a lánya megnyugodjon.
- Ezek a mutatványosok hozták
a hírét annak, hogy te egyszer leszel nekünk. Lányom,
neked tudnod kell valamit. Én neveltelek, de az apád nem
én vagyok. S anyád sem a szülõanyád. Téged...
De akkor a lány közbevág,
a szeme mosolyog.
- Tudom, apácskám, jól
tudom. Megálmodtam már.
Arnót nem beszél többet.
Ez a különös kislány megint legyõzte õt.
De most már rendben van az élete. Több titka nincsen,
s amit eddig nem tudhatott meg, eztán se fogja már megtudni.
Az ujjai például mindent tudtak. Hagyja a lányt, aki
révült pillantással mered maga elé. Kibotorkál
a csillagos ég alá, hallgatja az éjszaka neszeit,
a félfelhõs ég messzirõl zúgó
zenéjét. Fák lombjában neszez a szél.
Olyan távoli lett minden. Ahol élt eddig, ez a városka,
az utcák és a folyó, a porta, ami az övé
volt. Ez volt az otthona? Mintha mind köszöngetnének a
dolgok, fák és szerszámok, melyek pedig mindig engedelmeskedtek
könnyû ujjának. Nem rossz már, ami van, de nem
is jó. Mindegy. Végül Arnót a házba megy
s lefekszik.
- Köszönöm, Istenem, hogy
éltem - suttog zihálva.
A mellét tapogatja.
A halál a szívére
hajtotta már hatalmas, könnyû homlokát.
Kamilla meg csak azt várja türelmetlenül,
hogy az apja nyugodni térjen. Amikor hallja az öreg mocorgását,
mint tér be Arnót a házba, kendõt kap, a vállaira
teríti, s a kert végébe, a kalyibához surran.
Hallgatózik, de csend van odabent. Lélegzés, alvó
szuszogása se hallik. Jaj, üres lenne a helyiség? Elment
volna az idegen?! Kamilla megremeg. Jaj, az nem lehet! Szélkiáltó
madár sír fel a közelben. A lány óvatosan
megnyitja a kalyiba ajtaját, ami halk csikordulással tárul.
Nem ment el a férfi. Ott ül a helyiség közepén,
lábait maga alá húzta, kezeit összefonja s mosolyog.
A szeme különösen fénylik. Arnót Kamilla sóhajt,
a fejét csóválja, s olyan közel hajol hozzá,
hogy szinte összeér a szempillájuk.
- Tudom, hogy jártál nála,
mert megálmodtam.
Szélkiáltó madár
sír újra a közelben.
- Tútú!
- Jártam nála - bólint
Pilinger.
- Tudom, hogy õ szült engemet
- suttogja Kamilla. És hallják a madarat megint, kint az
éjszakában, amely mindig hatalmasabb, mint a nappal. Pilinger
bólint.
- Szélkiáltó madár.
Leginkább naplementekor jajong, s ha túl sok minden jut az
eszébe, hát végigsikoltozza az éjszakát.
Gyönyörû asszony. Mint a sáros tavaszi föld,
olyan szép. Borbálának hívják.
- És azt is tudod, kik az apáim?
- a lány szeme parázslik.
- Tudom. A mutatványosok. Egész
életemben ûztem õket - mondja Pilinger. Félrebillen
a feje. - Most már nem ûzöm õket.
Kamilla a férfihoz húzódik,
elõbb belekapaszkodik a vállába, majd úgy alszik
el, hogy vékony karjai átfonják a másik testét,
hogy lélegzése és szívverése a férfi
lélegzéséhez és szívveréséhez
igazodik, hogy akkor rándul õ is, amikor a férfi testén
fut át valami titokzatos rángás.
Másnap reggel rossz, megromlott
csöndre ébred.
Ilyenkor az apja már rendesen fönt
van, fúr és farigcsál valamit, szögel és
reszel. Az anyja pedig az állatokat eteti, aztán a kertben
bíbelõdik. De a ház most baljósan csöndes.
Kamilla csupasz vállakkal rohan be a házba. A kalyiba ajtajából
Pilinger figyeli, a kezében, mint valami sötét, leszakadt
szárny, a lány kendõje lóg. A lány alig
lép be a házba, már szalad is ki újra. A szemében
rettegés. Odabent a házban az öregek haldokolnak.
Kiszalad a hajnali utcára.
- Meghal az apám!
- Meghal az anyám!
Akárha egy üres világban
sikoltozna.
De nem, mégsem. A kiáltás
eljut a ferencesek kolostoráig, s beletéved Potári
Félix testvér fülébe. A testvér a dormitórium
egyik padján üldögél. A többiek már
nem is költögették a reggeli imára, rosszalló
pillantással sem hívták, mert beletörõdtek
abba, hogy a testvér menthetetlen, olyannyira rabja lett az alkoholnak,
hogy már arra is képtelen, hogy a kolostori élet legegyszerûbb
törvényeit betartsa. A barát másnaposan pislog.
Holott Potári Félix jól hallja Kamillát. Egészen
tisztán hallja a lány kétségbeesett kiáltását,
s talán egyedüliként a kolostorban, ám egyelõre
nem tud megmozdulni. Pedig föl kellene állni. A barát
megtámasztja magát, s igyekszik elemelkedni a lócáról.
Elsõ kísérletre nem sikerül. Másodjára
sem. Aztán végre áll, de megtántorodik. A falnak
támaszkodik, s úgy liheg, mint aki sokat futott. Végre
a részegek imbolygó, gyors járásával
elindul Arnót Ignác fafaragó háza felé.
- Meghal az apám!
- Meghal az anyám!
A barát idõben érkezik.
Futó pillantást vet a már az udvaron tébláboló
Pilingerre, s nem tudni, fölismerte-e. A barát feladja még
az utolsó kenetet, aztán leroskad az udvari lócára.
Lassan emeli föl a fejét, szeme elõtt fátyol,
kezében remegés. Ám amikor újra Kamillára
téved a tekintete, úgy mosolyodik el, ahogy csak egyféle
érzéssel a szívükben mosolyognak a férfiak,
legyenek bár királyok, hóhérok vagy iszákos
barátok.
Kamilla áll az udvaron, nem jajveszékel.
Mint aki megfagyott.
Néha megreccsen egy kapu, felbõg
egy állat, de aki véletlenül arra téved, még
az is inkább fordul, s kerülõ úton tér
haza. Nincs mit tenni, Arnóték meghaltak, szinte egyszerre
és egymás kezét fogva, szinte egyazon pillanatban
engedve ki magukból a lelket. Pilinger szórakozottan ássa
a sírokat, hátul a kertben. A kerítés elõtt
arcok suhannak. Fürkészõ tekintet pásztáz
végig a fafaragó gyomos, elhanyagolt udvarán.
Jozef Bezdán jól tudta. Azok
az emberek, akik ez idáig csodájára jártak
Kamilla kivételes tulajdonságának, s akik a segítségét
kérték megannyi dologban, vagy éppen csak élvezték
a lány testébõl áradó kamillaillatot,
egyszeriben ellenségessé válnak. Nem lett ez elhatározva
és nem lett kimondva, ám a szülõk halálával
szinte egy csapásra kifordult magából a világ.
Ki ítélhetõ el azért,
hogy érteni akarja az életét, s az életében
a dolgok menetét, a napról napra araszoló, egymásból
következõ történéseket?! Ha túl sokáig
vagyunk a megmagyarázhatatlanra kárhoztatva, ha túl
sokáig kell a józan ésszel föl nem fogható
dolgokat a mindennapi élet részeként kezelni, hát
a rajongó alázatból keserûség, düh
és szenvedélyes gyûlölet lesz.
Elõször egy kõ repül
be az udvarba. Kamilla lába elõtt üti meg a földet.
Majd újabb és újabb kövek szállnak, némelyik
az utca túlfelérõl indul, egészen a sarokról,
más kövek meg a szomszédos kertekbõl. Valaki
berúgja a kerítést. A deszkák úgy recsegnek,
mint a csont. Beszalad az udvarra egy nagyobbacska fiú, futtában
beleragad Kamilla hajába és megüti a lányt, aki
megszédül. Az egyik szomszédasszony döglött
macskát vet át a kerítésen a farkánál
fogva. Szitkok és kiáltások özöne száll
most már a kövek helyett. Pontosan az történik,
amit Jozef Bezdán elõre látott. Fáklyák
lobbannak föl az utcán. S amikor egy csóva a levegõbe
emelkedik, úgy lehet, csoda történik. Ki gondolta volna
errõl a szelíd, rendesen halk szavú csuhásról,
errõl a zavaros és félénk tekintetû,
rendesen ittas papról, hogy úgy képes elbõdülni,
mint a bika?!
Pedig Potári Félix elbõdül
a levegõbe emelkedõ lángnyelv láttán.
Valószerûtlenül hosszan kitartott, oláh hegyi
dudához hasonlatos dallam gurgulázik elõ a torkából.
Aztán csuklik egyet. A kiáltás úgy rebbenti
szét az elõbb még hangoskodó embereket, mint
kõ a csirkéket. A legények a tüzet tapodják
zavartan. A barát áll az udvar közepén, eszelõsen
forgatja a fejét és csuklik. Csönd van újra.
A lány az udvaron térdel, a homloka vérzik, s az egyik
karja élettelenül lóg a teste mellett. Pilinger ott
áll mellette, szeme résnyire nyitva. A barát elõrelép
és megragadja a lányt, magához húzza. Ujjai
a kócos hajba túrnak. Nézi a barát a lány
arcát, és csuklik. Egyszerre tanácstalan lesz. Az
emberek kint az utcán még mindig nem tágítottak.
Pilinger mozdul mellette, s egyszerre kimond egy nevet.
- Balina - szól Pilinger és
bólint. - Õt keresd!
- Balina, aki nádi ember.
Igen, hiszen a barát ismeri Balinát,
tavasszal gyakorta megfordul a kolostorban, s halért gyümölcsöt
és zöldséget kap cserébe. A barát tehát
megindul, vonja magával a lányt, s úgy lépdel
át a most már végleg szótlan, elnyúlt
arcú falusiak között, hogy nem akad köztük egy
sem, ki útját merné állni. Minden második
lépésnél csuklik egyet.
Alig egy óra múlva a nádi
ember elejti a kígyóbõrt csodálkozásában.
A nádason egy barát s egy lány imbolyog keresztül.
Pusztuljon el a legnagyobb harcsa! Mekkora forgalom lett az õ birodalmában
az utóbbi napokban?! Kémek és csodaemberek jöttek,
de hogy egy barát is idevetemedik, az már tényleg
túlzás! Igaz, a barát jócskán részegnek
tûnik, s ez valamennyit azért javít a megítélésén.
A lány pedig, aki Arnót mester gyermeke, olyan furcsán,
féloldalasan halad. Igen, a lány karja el van törve.
Balina nem sokkal késõbb
fasínbe rakja a sérült kart, miközben nagyokat
pislog a barátra. Az kifejezéstelen szemekkel üldögél
a nádi ember kalyibája elõtt. Potári Félix
józanodik. Ám az öreg, sokat tapasztalt nádi
ember akkor csodálkozik csak igazán, amikor éjszaka
arra riad, hogy Kamilla halkan dúdolgat álmában, s
az énektõl még a vérszívók is
megszelídülnek. A lány az ölében nyugtatja
a barát fejét. És Kamilla, mintha nem fájna
neki, a faágak közé szorított törött
kezével simogatja a ziháló, nagyokat csukló
férfi izzadsággyöngyös homlokát.
Arnóték háza elõtt
zajlik a párbaj. Talán nem is párbaj ez, egyszerûen
csak gyilkosság. Kivégzés. A török úr
megjelenése zavarja meg végleg az embereket, akik az udvaron
maradt Pilinger ellen fordulnának. Egyszerûen hihetetlen,
hogy Achmet, a fejfájással bajlódó, örökké
savanyú ábrázatú szegedi pasa, akit olyan sokan
gyûlölnek a környéken, kíséret nélkül,
egyedül jöjjön ide. Még akkor is, ha görbe kard
villog a kezében. Pedig így van ez, s az a magyar földtúró,
akinek a hátán elõször lapít végig
a pasa kardja, tudna beszélni a nagyon is valóságos
fájdalomról. Nem varázslat az, ami ennyire fáj!
A müezzin arra ébredt, hogy
Achmet pasa áll mellette. Még nem érkezett el a pirkadat,
az ég fekete hátában ott szikráznak a belevert
csillagszögek. A müezzin már ül, s zavartan bámul
a pasa eltökélt, töprengõ arcába.
- Mi baj, uram? - kérdi.
- Nem fáj a fejem - mondja a pasa
halkan.
- Allah könyörületes, uram
- szól bizonytalanul a müezzin. Mindjárt itt a hajnal,
a pasa meg zavarja. Mit akar a pasa? S a következõ pillanatban
a pasa megfogja a müezzin torkát, aki mozdulni sem mer. Olyan
erõs a szorítás, hogy a müezzin azt érzi,
menten megfullad. Szeme elõtt tüzes kis karikák forognak,
s mintha közelebb ereszkedne arcához az éjszakai égbolt
is. Csönd van, súlyos és reménytelen. Hunyorogva
nézi a csillagos eget, a Holdat s a megfestett hasú, lassan
úszó felhõket. A halál árnyéka
az arca elé ereszkedik. A szegedi müezzin napkelte elõtt
még képes kitalálni az emberek gondolatát,
ám a fény érkeztével éppolyan bizonytalan
a legegyszerûbb döntésekben is, mint bárki más
halandó. De most nem tudja, mit akar a másik. A müezzin
csak Achmet pasa ziháló lélegzését hallja.
A szorítás nem enyhül. S egyszerre a müezzin megérzi,
hogy elérkezett a pillanat. Néhány pillanat és
hajnalodik.
- Allah a legnagyobb! - kiáltja
négyszer úgy, hogy Achmet a torkán tarja a kezét.
Az imára hívás után
Achmet leereszkedik a toronyból, s úgy vesz részt
a közös imádkozásban, mint a legegyszerûbb
katonája. A fiatal kém is ott hajlong mellette. Az utolsó
szótagok után, mintha csak véletlenül tenné,
megérinti Achmet köpenyének szegélyét.
- Visszajött - mondja halkan, rá
sem nézve a pasára.
A fiú arcán különösen
hat a mosoly.
- Vár téged - mondja, és
Achmet ekkor látja, hogy a fiú haldoklik. Mosolyog és
a halállal küszködik. Fiatal arcát eláztatja
a halálos, boldog csodálkozás. Kiérnek a mecset
elé. Achmet ekkor döbben rá, hogy a kéme nem
is a saját szavait használta, hanem azét, aki után
kémkedett, és azok a szavak abban a pillanatban, ahogy a
fiú kimondta õket, mérget csepegtettek nyelve alá.
A szép és néma kém kölcsönadta volna
a szavait? De nincs idõ morfondírozásra. A fiú
beleszédül a porba, ráng néhányat, aztán
megmerevedett nyakkal bámul Achmet arcába. A szájából
hab szivárog, szempilláin meg ott hintázik a halál.
A pasa félrelöki a muftit és a kádit, s futásnak
ered az Alsóvárosnak nevezett falurész irányába.
Némi kábulat után néhányan követni
kezdik, kiáltozva futnak utána. Ám Achmet megtorpan,
s széles karmozdulatokkal, ordítva parancsolja vissza a janicsárokat.
Jozef Bezdán valóban ott
álldogál az utca közepén, Arnót Ignác
fafaragó háza elõtt. Az emberek végképp
megzavarodtak. Arnót udvarában az a nagyfejû, fura
tekintetû idegen, az utcán meg ez a szép férfi,
akinek nemkülönben furcsa a tekintete. A pasa föltûnik
a sarkon, s futtában üti, veri a léceket és botokat
tartó magyarokat. Néhányan a földre kuporodnak.
Csönd lesz. A pasa lihegve áll meg a világkém
elõtt.
- Tudom, hogy téged szeret. Tudom,
hogy azért vitted el, hogy engem büntess. Megsértettél,
néma ember, és ezért megöllek.
Jozef Bezdán nevet. Olyan a nevetése,
mintha nem is élne. Mintha a halálból nevetne a másikra.
Néhány alsóvárosi nem is bírja elviselni.
A kezükbe temetik az arcukat. Jozef Bezdán ledobálja
magáról a rongyait, csakhogy Achmet megtudja, mi fog történni,
és miért éppen az történik, ami történni
fog. Allah igazságos. Mint eltévedt teve a sivatagban. Allah
nagy és igazságos. Achmet látja Jozef Bezdán
gyönyörû, arányos felsõtestén a rettenetes
kínzások nyomait. Mintha fölékszerezték
volna az izmait.
- Azt mondod, megkínzol - kiáltja
Achmet.
Jozef Bezdán szórakozottan
bólint.
- Szóval megkínzol - mosolyog
lenézõen a pasa.
- Visszafizeted a kölcsönt -
mondja Achmet.
- Allah, a könyörületes
és az irgalmas nevében! - kiáltja ekkor Achmet, s
a következõ pillanatban elõrelendülne. De beledermed
a mozdulatba. Valami reccsen, valami roppan, mintha az összes csontja
egyszerre sikoltott volna. Olyan iszonytató fájdalmat érez
a homloka mögött, amit soha még. Visszatért a fejfájása!
Ez a kém ellopta a fájdalmát, megnövelte, megsokszorozta
és most a tekintetével visszaadta neki!
- Allah segíts! - nyögi a pasa.
Nem, ilyen iszonyú fájdalom
nincsen.
A pasa térdre rogy. De nem zuhan
el. Ott marad a földön, ott térdel a porban. Még
csak nem is üvölt. De az erek félelmetesen dagadnak ki
az arcán, a nyakán és a homlokán. S abban a
pillanatban, ahogy Jozef Bezdán megszánná s elõrelépve
véget vetne a kínzásnak, a pasa nem bírja tovább.
Egyetlen villanás az egész. Fájdalmában ember
nagyságú szikla lesz belõle. Eddigre az alsóvárosiak
mind hazatakarodtak. Néhányan a házuk ablakát
is beszögelték, és eltorlaszolták a porták
bejáratát. Szikla lett Achmetbõl azon a napon, amikor
meghal Arnót Ignác fafaragó és a felesége.
Szikla lett Achmetbõl azon a napon, amikor Pilinger Ferenc odalép
Jozef Bezdán mellé, hogy most már mindörökre
együtt folytassák az útjukat. Szikla lett Achmetbõl
azon a napon, amikor egy részeg tudatú, de józan lelkû
barát valahol a szegedi láp közepén maga felé
fordít egy kamillaillatú lányt, s csodálkozó,
mámoros pillantással tapogatja végig a testét,
megérintve annak nyakát, melleit s combjainak közét.
A sziklát évekig kerülgetik
a szegediek, mígnem egy éjszaka beleüt a villám
és apró darabokra töri. Achmet beleporlik a földbe,
ahol élt és meghalt, abba a földbe porlik bele, amely
annyira fájt neki. S ha néha a szegedi utcákon különös,
mert hiszen alaptalan fájdalom telepszik a lelkünkre, hát
mi nem csodálkozunk. Achmet, a szerelmes szegedi pasa fájdalmát
érezzük attól a porszemtõl, melyet az imént
a szemünkbe lehelt a szél.
Jozef Bezdán mögött ott
áll már Pilinger. A szép férfi szórakozottan
öltözik. Pilinger most elõrelép, és megérinti
Jozef Bezdán vállát. A szép férfi a
másikra pillant és bólint. Nem beszélnek, annyit
se, mint a fû. Ugyan minek tennék? Jozef Bezdán is
tudja, Pilinger is tudja. Õk most már összetartoznak.
És együtt mennek, együtt vándorolnak, míg
lesznek a világon utak.
Egy Cegléd nevû falucska tájékán
jut Pilinger eszébe elõször. Szórta a homokot
a szél, fütyült is hozzá. A házak úgy
állnak a homokos, szikes földön, mintha büntetésbõl
lennének ott.
Vándorolnak ezek ketten, Pilinger
Ferenc és Jozef Bezdán.
Arra gondol a mi nagyfejû, méla
tekintetû testvérünk, hogy már nem úgy
megy, ahogyan eddig. Nos, hogyan is lépdel tehát? Semmi esetre
sem úgy, ahogy az asszonyállat helyezi egymás után
a lábait, aki a természeténél fogva egyenesebben
halad, mint a férfi. A hím járásában
több a finom cikk-cakk, a kanyar és a szögletes eltérés,
s ez nyilván a herék miatt van így, mely szervek a
combok belsõ párnáit dörzsölgetve folyamatosan
változtatnak a haladás irályán. A herék
kormányozzák a helyes irányt. A férfi könnyebben
és szabadabban fordul napkeletnek és napnyugatnak, mint a
nõ. Ez a képessége is a heréktõl eredeztethetõ.
Mert a herék voltaképpen az élet rejtetten irányzó
nehezékei, amikor irányító szerkezetként
funkcionálnak. Repülni, akár a golyóbis, egy
irányba lehetséges ugyan, de mit ér a változtatás
képessége nélkül? Attól a pillanattól
fogva, hogy megmetszették, úgy akart menni, mint ahogy szokott
Pilinger Ferenc kuruc vitéz, férfiként.
Mégis úgy haladt, mint a
nõ.
És mert egyáltalán
nem úgy ment, mint egy férfi, és úgy sem ment,
mint egy nõ.
Semmi se volt, holott látott, tapintott,
tovább nõtt a bajusza, állán a sörte,
szívében tovább gyûlt az élet. Furcsa
lett a világ, de mégse hiányos. Ment Pilinger. Egyik
lába a másik után. Ég fölötte, föld
alatta. De eszébe sem jutott többé azt mondani, hogy
takarodjatok, takarodjatok.
Jozef Bezdán néha megáll,
és kényszeríti Pilingert, hogy figyeljen rá
is. A valaha volt világkém nem sokáig turkál
sûrû, fürtös hajában, melynek tincsei újra
a vállát verdesik. Amikor megtalálja a keresett hajszálat,
óvatosan kihúzza a többi közül, s nagyon lassan,
szinte észrevétlenül elemeli magát a földtõl.
Csoda ez, akárhogyan is!
Mutatvány, hogy a föld sápadjon
bele!
Ott lebeg a valaha volt világkém
Pilinger Ferenc elõtt, és mutatványoskodik. Pilinger
Ferenc valaha volt kuruc vitéz pedig elismerõen bólogat,
nagy, busa fejét babrálja elismerõen, s amikor fertályóra
múltán elunja az önelégült Jozef Bezdán
lebegését, egyszerûen rálehel a másikra.
A varázs nyomban odavész.
A valaha volt világkém nagyot
bucskázik a földön, tapogatja a feje búbját,
és kacag, kacag, mintha nem éppen Mohamed hajszálát
ütötte volna meg, s ha most erre valaki csodálkozva azt
kérdezné, ugyan miért is, mit jelent egy hajszálat
megütni, akkor arra csak azt válaszolhatjuk, Allah óvja
attól a szerencsétlent, hogy annak a fájdalomnak csak
a töredékét is érezze, amit Jozef Bezdán
érzett, amikor Mohamed hajszálát ütötte
meg.