LÁNG ZSOLT

Matej atya hol errõl, hol arról kerekített elbeszéléseit teleszõtte olyanféle megjegyzésekkel, amelyek arról tanúskodtak, hogy saját szemével látta történeteinek szereplõit. Folyton vacogott a foga, festette elém Sándor vajdát, aki ide-oda való ingázásában gyakran megfordult a fennsíkon. Okos ember volt, ám olyan sebesen beszélt, hogy nem értettem, jellemezte Tomsa pohárnokot. Cantemir hercegrõl elárulta, utolsó éveiben azért égette hajnalig a gyertyákat, mert egyszer haramiák törtek rá, gúzsba kötözték, szájába rongyokat dugtak, minekutána reggelig hevert ágyából kivetve, szó szerint a legsötétebb képzetektõl fojtogatva. És Matej atya azt is felfedte, kik ijesztettek a vajdára, merthogy Miron kancellár, amikor ezen az úton kimenekült az országból, bekopogott a kolostorba, az éhségoltó lakmározás közben pedig kikotyogta, kik és hogyan próbálták megpuhítani a vajdát, hogy visszavonja Dosoftei metropolita kiátkozását.
Azt számolgattam, hány esztendõs lehet Matej atya. A boldogtalan Cantemir herceg háromszáz éve bolyongott ezen az árnyékvilágon, Tomsa kegyetlen halálának a négyszázadik éve is betelt, Sándor vajdát Tomsa halálakor juttatták fejedelemségre. Itt azonban, ebben a világtól távoli kolostorban másképp számolják a napokat! Matej atya kilépett az idõ medrébõl, állapítottam meg mosolyogva. Matej atya az emlékezet boldogegy birodalmában önfeledten lebeg ég és föld között.
Úgy számítottam, hogy az elõttem álló nap alatt bevégezve az elvállalt feladatot, másnap már folytathatom utamat. Csakhogy Ignat atya, a remeték igumenje üzent, aznap ünnep van, dologtilalom, Szent Kozminhoz, vértanú testvérünkhöz szálljon a könyörgés.
Egyetlen felhõ nem volt az égen, a kéklõ messzeségbõl láthatatlan szellemalakok suhantak a harang hívó szavára. Ignat atya, aki két társával a kolostor kisebbik templomában virrasztott az ünnepi liturgiára készülve, hajnalban arra rezzent, hogy valaki dörömböl a templom kapuján; kiküldte egyik társát, ám az fejét ingatva, karját széttárva, értetlenkedve tért vissza; Ignat atya mégis olybá vette, hogy vendég érkezett, mégpedig rangos vendég, akinek tiszteletére megnyitották a templomi fõkaput, rózsaszirommal szórták tele a háromfokú kõlépcsõt, ebédre pedig levágták a legkövérebb kakast.
Elindultam a templom felé, és valódi ijedelmemre, néhány lépésnyire a szárnyas faajtó elõtt, térdig földben álló emberi teremtménybe ütköztem, aki maga is a remeték szakadozott köntösét viselte, arca ugyanolyan kortalan, teste ugyanolyan izmos és sovány volt, mint a többieké. Ijedelmem elmúltával, illõen köszöntöttem, és neki is elmondtam, honnan jövök, ki vagyok. Lassan, alig észrevehetõen bólintott. A fény úgy repdesett szemgolyóján, mintha a szem ablaka mögött hosszú madzagra függesztett lámpa lengene, mégpedig olyan formán, hogy hosszabb tanulmányozást követõen, abból olvasni lehetne. Mint akik régóta lesnek, alighogy megtorpantam a néma remete elõtt, körém gyûltek a társai, és két táborra szakadva, azonnal ostromolni kezdtek. Egyik tábor a jobb fülembe, másik a balba ordítozott.
Dobrin atya be akarja bizonyítani Movila atyának, hogy az emberi test és a növények hasonlósága nem a véletlen szeszélye, hogy igenis, egymás tükörképei vagyunk. Térdig beásta magát a földbe, és hetek óta úgy él, mint az ösvény túloldalán, a vaslábosban virító leander. Nem beszél, nem fogad el ételt, csupán vizet iszik, és eltûri, hogy társai megfésüljék, lecsutakolják, vagy éppenséggel fölseperjék, elegyengessék körülötte a földet. Fellángolt ismét a vita, s mivel Matej atya jóságos istápolóm volt az eltelt nap során, önkéntelenül is az õ szavai felé fordult figyelmem, lévén õ pedig a hasonlóság-pártiak között, Dobrin atyát magam is a leander társaként kezdtem látni: felnõttkorban megtért növényként, aki a vizet szomjazza, aki arcát a nap felé fordítja, karjait levélként emeli-ereszti. Az ember természetesen nem növény, de azonosulni tud a növények lelkével, tolmácsolta Matej atya Dobrin atya szavait, mire a szóban forgó látható bizodalommal növekedni kezdett, derengõ mosollyal ajkain.
Mint amikor bizonytalan dolgok elõtt áll az ember, én csak a sóhajtozásig jutottam. Az ítéletemre várakozó remeték is felsóhajtottak. És ekként sóhajtozva, sóhajra sóhajjal felelve, elindultunk a templom felé, ahol aztán a legkülönösebb dolgok történtek.
Már az is különös volt, hogy a reggeli óra ellenére még mindig tündökölt a telehold. Mifelénk nem csináltak fatemplomokat, így hát a süveghegyes tornyocskát bámultam épp, amikor felfedeztem mellette a csorbulatlan holdtányért. E jelenség igazi megpróbáltatások emlékét fakasztotta föl bennem, éjszakák gyötrõdéseit, amikor a hold delejes sugaraitól fölriadva, a szomszédos ágyon megpillantom Milkovot, kövér, hortyogó tanulótársamat, tokája rezeg, nyála mellére folyik, takarója lecsúszva, dagadt combjai közül egy agyoncsapott, kékes-véres patkánytetem türemkedik elõ... Nevetned kellene, suttogom félhangosan magamnak, nevetni, mint Mária tette, aki fiát keresve bejárta a világot, s amikor reményvesztetten szédelgett egy szakadék szélére, megjelent elõtte egy rútabbnál is rútabb béka, és Mária e rettenetes csúfság láttán tele szájjal nevetni kezdett. Csakhogy Milkov nemcsak rút volt, retkeslábú, fingó-böfögõ, csámcsogó, hanem azon felül fékeveszetten erõszakos is; torkig voltam vele. Amióta elhatározta, hogy megírja a Monostor Krónikáját, azóta õ volt a legelviselhetetlenebb ember. Folyton telefröcsögte arcomat ködös terveivel: vele együtt dagadván, mûve a Világ Krónikájává nõtt, egyre gyarapodtak a fejezetek, az alfejezetek, egyre kuszább és zavarosabb lett, hiába szerettem volna elalvás elõtt felidézni, mirõl mesélt egész nap, elvonván engem kedvenc könyveim mellõl, egyetlen mondatára sem emlékeztem, ellenben magam is azt szajkóztam már, hogy Milkov testvér krónikája a legnagyobbakéhoz lesz mérhetõ. Az éji viszolygások sorát láttam a holdtányérban, és annak ellenére, hogy a pillantásomat fölfelé terelõ templomforma idegensége keserû honvágyérzéssel sajdította szívemet, ismét sikerült messzire grabancolnom a visszatérés gondolatát.
A fennsík remetéinek szikár, inas termete anyagtalan volt, áttetszõ, tekintetük szelíd, bársonyos. Amikor a templomban énekelni kezdtek, mennytisztán csendült a hangjuk. Azt hiszem, nem véletlenül idõz emlékezetem oly hosszan kolostorukban! Persze csába hiszékenység volna abban bízni, hogy õket emlegetve, magam is a tisztaság és az erény példázója leszek, a tisztaság és az erény igazi ékessége nélkül. A templom sötét hajójában mindazonáltal velük végletesen együvé tartozónak éreztem magam.
A prokimen után a munkám során átmásolt perikópát olvasta fel Matej atya, alig-alig pillantva az új könyv szétnyitott lapjaira. Majd kihagyván a katechumenek liturgiáját, belekezdtünk a kerubok énekébe. Ignat atya elmondta az apostoli áldást, és miközben mi éneklésünkkel újra meg újra hálát adtunk az Úrnak, elõkészült a Szent Eucharisztiára. Megtörte az Amnoszt, megtöretik és széttöretik Isten Báránya, énekelte, mi pedig szokás szerint köréje sereglettünk, és akkor, ahogy Ignat atya szájába tette a kenyeret, újra hallottuk a kopogtatást. Önkéntelenül mindenki hátrafordította fejét, a bejárat felé. Senki nem állt ott, mindazonáltal mégsem maradtunk csodás látvány nélkül: combvastagságú fénysugár hasította át a sötét templomi teret. Föntrõl, egy szûk ablaknyílásból hullott szinte merõlegesen a fapadozatra, s valóban, mintha súllyal zuhanó márványoszlop volna, fölkavart por tündökölt lábánál. A fényoszlop beragyogta a sötétséget, jól kivehettem a tárgyakat, az ikonosztáz, az oltár faragott állványzatát, a gerendák repedéseit, egy-egy bog sziromszerû rajzolatát, és anélkül, hogy akartam volna, minden belevésõdött emlékezetembe. A gyertyákkal teleaggatott, fejmagasságban lecsüngõ szekérkerék nem túl erõsen, ám jól láthatóan megingott, mintha valaki mozgatná. Ignat atyára pillantottam, vajon ezt is észrevette, ám õ már emelte a borral töltött kehelyt az ezüstdiszkosz mellõl. Aki a benne részesülõket mindig megszenteli, énekeltük. A kehely talpa alatt láttam Ignat atya kidudorodó ádámcsutkáját fölszaladni hátrafeszített nyakán. Abban a pillanatban ijesztõ dolog történt: Ignat atya elrántotta a kehelyt ajkától, és nagyot kiáltva, zokogni kezdett. Én pedig láttam, merõ vér az ajka. És már a többiek is sírtak, majd kiáltozni kezdtek, a Megváltó vére, a Megváltó vére, és mindannyian leborultunk.
Matej atya mindent szavakba öntött, megállás nélkül mesélt, akkor is mozogtak ajkai, ha elbóbiskolt, vagy áhítatosan elrévedt. Éjszaka olyan buzgalommal álmodott, hogy álmának szereplõi telezsúfolták kicsiny celláját. Ijesztõ, csonka-bonka alakok ugrándoztak körülötte, hol arcuk, hol egész fejük, hol karjuk-lábuk hiányzott, vagy éppenséggel csak az jelent meg. Mi tagadás, csak sikoltoztam némán vendégágyamon, imáimmal igyekezvén elhessenteni e túlvilági torzalakokat. Mennyire zaklatott voltam, holott különös kegyelem folytán a legteljesebb nyugalomnak elérhetetlen égi fényben tündöklõ helyszínén lehettem.
Matej atyától megtudtam, hogy lent a völgyben számtalan esetrõl regélnek a népajkak: véres puliszkáról, piros tojást tojó tyúkokról, véres tehéntejrõl, jóllehet ezek közül egyik sem mérhetõ az átváltozás szent eseményéhez. Matej atya ünnepélyesen elárulta: nem alvad meg, minekutána egy nagy keresztelõkádban õrzik az évek sokasága alatt összegyûlt vért, és már indult volna, hogy a kamrába vezessen, ám a kint kerekedõ fergeteg közbeszólt.
Szentéletû Melodosz atya mindig énekelt, ha bajban volt, de most hiába gyújtottunk rá teli torokból, a kinti bömbölés minden hangot maga alá temetett. Nyikorogtak az egymásba ácsolt gerendák, és fönt a zsindelyek úgy csattogtak, hogy olybá tûnt, a kis faépítmény maga akarja elijeszteni a varjúseregként ránk telepedõ vihart. Észre sem vettük, amikor kiszakadt az egyik ablaktábla kampója. Szerencsére Axinte testvér azonnal odaugrott, s mielõtt komolyabb baj keletkezett volna, a kiszakadt kampót megmarkolva, lábát szétvetve, megfeszült izmokkal megtartotta a súlyos fatáblát. De én máris hozzá siettem, és határozottan kértem, adja át helyét, ami meggondolatlanság volt, mert hiába voltam fiatalabb, nem bírtam a szél rohamával. Nem volt bátorságom segítségért kiáltani. És pattant a vas, reccsent a deszka, a táblát játszi könnyûséggel vitte magával az orkán. Szerencsére ettõl nyomban megenyhült, mintha minden dühe csupán megszégyenítésemre gennyedt volna. Elénekeltünk egy hálaadó zsoltárt, aztán nyugovóra tértünk. Nekem ezúttal Remusz atya cellájában jutott szállás.
Szamócaillatra ébredtem. A parányi ablak tárva-nyitva, az asztalon, munkám kellékei mellett nagy tál tejföllel és aludttejjel leöntött szamóca. Zsuruba, ez volt a neve a Szeret partján a tejfölös, aludttejes szamócának. Ha ellenben elmélázva ismételgetem, a szó jelentés-ereje elhalványul, és egészen személyre szabott képzeteket ont magából. Nekiültem az asztalra készített szamócának, miközben apró, világító bogarakként zizegtek fejemben kisdedkorom feltámadó illatai és ízei. Ám valami késõbbi dolog is eszembe jutott. Amikor lent a völgyben a diakónus mesélt a fennsík klastromáról, közömbösen hallgattam, most azonban, mintha az emlékezet ambróziájából kortyoltam volna, megelevenedtek elõttem a szentéletû sztarec, Rabat atya önéletírásának történetei. Rabat sztarec Kijevbõl elõbb az Áthosz-hegyre zarándokol, majd Németvásár igumenje lesz, ám Despot ármánykodása miatt kénytelen vándorbotot fogni. Elindul a menekülés útjának nevezett hegyi ösvényen, és fönt, ahol õserdõt és vadállatokat várt, rátalál egy remetekolostorra, s ott tizenkét remetére, akik komondoraikkal védik magukat a rablók ellen, merthogy más veszély nem leselkedik rájuk, békében élvén farkasokkal, medvékkel, vérivó hiúzokkal. Rabat sztarec mély csodálattal mesél a szentéletû atyákról, akik a lelki élet tisztaságában olyan tökélyre jutottak, hogy jutalmuk nem csupán a véghetetlen isteni erõ megtapasztalása, hanem a hosszú élet is. Rabat sztarec lelkét elárasztja az életmód egyszerûségébõl, a munka önfeledtségébõl, a szertartások örömébõl fakadó derûs nyugalom, és anélkül, hogy eredeti terve szerint folytatná útját, néhány számlálatlan holdváltás után eltökélten visszatér Németvásárba, ha sorsa úgy kívánja, akár a vértanúságot is vállalva. Mindazonáltal csodálatos mód minden megváltozik körülötte: Despot az egyházzal megbékélve, fejedelmi rendtartással celebrálja a karácsonyi ünnepségeket, a sztarecnek pedig aranyos hintót ajándékoz bûnbánata jeléül... Rabat atya feljegyzései semmi okát nem adják a csodás fordulatnak, az csak futólag kerül szóba, az önéletírás tetemes hányadát ugyanis a remetéknél eltöltött napok aprólékos elbeszélése alkotja: leginkább a szamóca gyûjtésérõl, az utánozhatatlan ízû, gyógyító lekvár fõzésérõl mesélnek a sorok, olyan kimunkált és révült költõiséggel, mintha általuk a tudós sztarec a kegyelemgyakorlás leghatásosabb módját élte volna meg. És ahogy magam is elrévedve falatoztam a tál szamócából, hirtelen apám szegényes viskójában találtam magam. Mintha két testben léteztem volna. Testek? Nem, nem voltak valóságosak: az emlékezet nem õriz hús-vér testeket. Azokból nem marad más, csak torz forma, villogó foszlány, kékes lebeny: az egykor voltnak folytonosan fel-felfeslõ, eleven tanúpecsétje.
Rabat sztarec példája azt a tanácsot adta, hogy forduljak vissza én is a menekülés útjáról. Nyugtalanul eltoltam magamtól a tálat. Az ablakból napfény áradt a szobába, föltérdepeltem az ágyra, és kitekintettem. Az ablak alatt a virágok megtépázva, földre döntve, de a gyógyulás erõs áramával szárukban, máris egyenesedtek. Észrevettem a templom elõtt összegyûlt testvéreket, karjukat zaklatottan föl-föllendítve tanácskoztak valamirõl. Sebesen csatlakozni akartam hozzájuk, ám rosszat sejtve, még sokáig tétováztam. Végül Mihály testvér, akinek a Takarító nevet adták, az ajtóm elõtt elmenve, bekiáltott, hogy Dobrin atyát agyonütötte a vihar, s mivel ezt a legderûsebb hangon jelentette, erõt adott, hogy az atyákhoz csatlakozzam.
Én okoztam a bajt: Dobrin atyát a lerepült ablaktábla verte fejbe. Úgy hevert, mint egy tõbõl kitört növény. Arca viaszsárga volt, véres csíkokkal teleszántva, feje egészen kicsivé töppedt, dús sörénye teljesen lelapult, szakálla alja véres és sáros volt. Ahogy Mihály testvér megemelte, a bõrérõl sárlemezkék peregtek alá, és ahogy tovább emelte, a felázott talajba süppedt vézna karok, mint gyökérszálak szakadtak ki.
Mihály testvér, noha könnyû volt karjában a teher, lassan, ünnepélyesen lépdelt a templom felé. A többiek ugyanolyan ünnepélyességgel követték. Íme, gondoltam akkor, a két kopogtatás két vendéget jelzett. Ketten érkeztek tehát, és a maga módján mindegyik feltárta kilétét, szétválaszthatóan megmutatta hatalmát. A menet elé kerültem, és sarkig kitártam a templomajtót, aztán Mihály atya intésére egy oldalsó kamra ajtaját is kinyitottam.
Mihály atya belemerítette Dobrin atyát a kõkádba, a rátapadt nedves göncökkel, sárdarabokkal együtt; a kamrába bepréselõdõ atyák énekelni kezdték: tûzzel keresztel titeket! Mihály atya, aki a legkerekebb képû volt mindannyiuk között, még kétszer merítette be az élettelen testet a csodaként fakadt vérbe. A kicsiny kamra forró levegõjében rózsaszínû verejték ragyogott az arcokon: halvány árnyalatú kerete a középen virító vérvörös testnek.
Aztán visszakísértük a leanderrel szembe a Dobrin atyát cipelõ Mihály testvért, aki földre fektette a testet; megvártuk, hogy Buruján atya a leanderrõl tépett leveles ágakkal betakarja.
Mindenki dolga után nézett, én is visszatértem a másoláshoz. Egyetlen perikópa maradt hátra. Újra kinyitottam tehát a Konstantin mester nyomdájában készült szakadozott Pentakosztariont. A címlap két jelenetet állított egymás mellé, az egyiken a Keresztrefeszített mellkasából kiömlõ vért egy lebegõ angyal gyûjti kehelybe; a másikon az angyal a kehely tartalmát Bizánc pogányoktól körülzárt városára hinti. Azt vizsgáltam, hogy a városra vagy inkább a pogányokra, hogy e megtisztító esõvel térítse õket a kegyelem állapotába.
Egyedül voltam a kicsiny udvaron. A csorba falak fölött messzire elláttam. Az alant elterülõ táj kéklõ tengernek tûnt, én pedig mintha nagy, imbolygó hajón utaznék, vagy úgy lebegnék, mint az angyal Bizánc fölött. Megkapaszkodtam a támlátlan szék peremében, miközben segélykérõn körbepillantottam. A szembetûzõ naptól hunyorogva, senkit nem láttam, mégis úgy éreztem, hogy a sekrestye alacsony eresze alól valaki mereven bámul engem. Bámul, mégpedig azzal a sóvárgó tekintettel, amellyel arra akarunk rávenni valakit, hogy együtt sírjon velünk.
Az ideigtartót az örökössel felcserélni: ez volna a halál?
Szerettem volna megsiratni Dobrin atyát. Föltápászkodtam, megkerültem a templomot, s ahogy közeledtem a tetemhez, eszembe jutott öreg dajkám tanácsa: ha tehetem, nézzek bele a halottak szemébe. Raktározd el jól, amit látsz, intett dajkám. Amikor Gata testvérünk hosszú haláltusa végén eltávozott körünkbõl, öreg dajkám mégsem engedte, hogy szemhéját fölemelve, belepillantsak a szem kihunyt tükrébe. Ne!, kiáltott rám. Fölnéztem, olyan erõsen remegtek ajkai, hogy szakálltalan orcáin is hullámzott sápadt bõre. Gata testvér nagyon nehezen adta ki lelkét, sírt és átkozódott, karmolt és harapott, azt követelte ápolóitól, hogy haljanak meg vele együtt. Öreg dajkám lefogta kezemet. Soha nem láttam ennyire szomorúnak.
Most megnézem, mi vár rám, gondoltam, a templomocska túlfelére térve. De rémületes pillanat: Dobrin atya sarkaira ereszkedve térdelt, épp akkor fejezte be a gödröt, amelybe lassú mozdulatokkal belelépett. A vér teljesen elpárolgott bõrérõl, csak a hajlatokban piroslott még.