Néhány karcsú kötet
(líra és kisprózák) - s tavalyról egy
posztumusz versválogatás: ez Holló András (1953-1992)
nyomtatott irodalmi hagyatéka. Az utóbbit, a Jász
Attila értõ válogatásában és
szerkesztésében napvilágot látott kiadványt
forgatva az olvasónak nem kell súlyos csalódástól
tartania. Nem, hiszen vagy a korábbi kötetek legjobb darabjait
látja viszont benne, épp csak új cikluselrendezésben,
vagy - Holló András nevével most találkozván
elõször - egy széles mûfaji s hangnemi skálájú
költészet sajátosan "öntörvényû"
világa ragadhatja magával.
Szonettek és haikuk, prózaversek
és népdalimitációk éppúgy szerves
részei e lírának, ahogy jellegadó erõvel
formálják arculatát távol-keleti (szûkebben:
vietnami - Mányoki Endre szíves szóbeli közlése)
gondolat- és képkincsvonatkozások s szürreális
képlelemények (a recenzens, bevallja, ezek
megolvasásában
a legbizonytalanabb), mesemotivikával élõ versek vagy
éppen természetmisztikát festõek, vallásos
áhítatúak - miközben, két beszédes
címet idézve, hol
A Rilke-kaptatón
kapaszkodik
a költemény (és olvasója), hol pedig
Kafka
kér szót
versben szólalni föl.
A mûfaji és hangnemi összetettséget
alighanem az e költészetet "mozgató" kérdésvilág
összetettsége magyarázza s indokolja. A jelenkori irodalom(tudomány)
dilemmái (nyelv és szubjektum viszonyának problematizálhatósága,
történõ hagyomány és személyes
identitás viszonylogikája, a szerzõség kérdése
stb.) kívül maradnak ugyan e - vállaltan "idõszerûtlen"
(Holló) - líra látókörén, ez a,
kis túlzással, akár "az utolsó magyar romantikus
költõ" (Monostori Imre) teljesítményeként
is értékelhetõ poézis azonban messze nem érdektelen
problémákkal szembesül és szembesít így
sem.
"Az ontológiai, metafizikai problémák
egyszerûsíthetetlensége miatti idegesség", melyet
Holló egy esszévázlatában
(A lehetõ
legrövidebb eredõ,
Új Forrás, 1997/4, 2-17.)
mint Pilinszky János alkati-szemléleti sajátját
nevezi meg, maguknak a Holló-verseknek is "alakítóelvéül"
tûnik föl: "a dolgok képtelenségre alapozódó
sorsára való rádöbbenés"-t - versei és
vallomásai is errõl tanúskodnak - maga Holló
sem kerülte, kerülhette el.
S bár Kosztolányi igen hathatósan
(mintegy teljes írásmûvészetével) érvelt
amellett, hogy "a halál az egyetlen múzsa", Holló
költészete mintha azt példázná, hogy a
magány legalábbis a második a múzsák
sorában. "Az embert a magány készíti föl
arra, hogy a teremtéssel baráti viszonyt kezdeményezhessen"
-
vigasztalja
magát (
Új mesterek keresése,
Mire tanít egy csillag?).
A földi, reális elhagyatottság
csakhamar attributív erejû, metafizikai magánnyá
súlyosul. Számos vers beszél errõl.
Mélységek fölött
lépdelek.
Lehet zuhanás, akármi.
Vagy megtanulom, hogy lehet
a levegõben is járni.
(
Reménytelenül)
Itt a léthelyzet eredendõen dilemmatikus voltát a beszélõ tragiko-groteszk hangnemben intonálja. Másutt mintha egy keresztényi hangoltságú szenvedés- és vereségértelmezés logikája kínálna utakat:
Kinek megadatik az a vereség,
mely felsõ határa a gyõzelemnek,
s átértékeli a
dolgok szerepét -
az új távlatot nyit a
képtelennek.
(Az öreg halász és
a tenger)
Idõnként pedig maga a költõszerep az, mely kivételes kompetenciák birtokosaként mutatja föl viselõjét:
Megfordíthatnám ujjamon
a varázserejû gyûrût,
ami átemelne
a gyöngyöt szitáló
túlvilágra,
de betartom a játékszabályokat.
(
Az Olajfák hegyén,
XXI.)
Ez a döntõen a mitopoézis nyelvét beszélõ költészet épp e pontokon hajlamos "túlszaladni" önnön határain. A lényegében nem is annyira civilizáció-, mint inkább létkritikai attitûd a sértettség és a vád kétes hangján szólal meg ilyenkor:
Tolongjatok. Tiporjátok egymást.
Menjetek õzre vadászni
a harmatos füvön.
Koccintsatok a névnapon karcsú
pohárral.
Kapcsoljátok be a színes
televíziót.
Tapsoljatok.
Legyen istenetek a pincéretek.
Röhögjetek a kabarén.
(...)
És legyintsetek a bolondra, aki
azért ültet fát,
hátha
az ágára tündér
telepszik.
(Monológ)
Az áldozati tónus jóval személyesebb s bizonyosan "elfogadhatóbb" is egy, az áldozatszerepet saját választású, mert kontaktusteremtõ értelmû létformaként föltüntetõ darabban:
Áldozattal jár, hogy nyitva
van a szemem,
mert rajta keresztül fosztogatja
belsõmet
egy szürke madár.
Gondoltam, rácsukom a szemhéjamat,
ha legközelebb berepül, és
úgy hagyom,
mert a sámándobot legalább
meg kéne menteni -
de akkor nem láthatnálak
soha többé.
(Prédaként)
A morális dimenziók fölnyithatósága egészen más módon válik kérdéssé akkor, amikor önreflexívvé alakul a versbeszéd:
Akad talán mégis egy megoldás:
hogyha világunkat bedaloljuk
-
nem érezzük addig a fuldoklást,
és enyhület is talán
akkor jut.
(Összegzés)
E szakasz roppant intenzitását,
olvasatunkban, az adja, hogy a
poétikumot
- mint a világ,
a létezés képtelenségére értett
"megoldást" - fölkínáló szemlélet
egy
poétikailag
éppen hogy
esendõ
(mert
rontott ritmikájú, keresett rímelésû
s erõsen spontán-köznyelvi fogalmazású)
konstrukcióban ad hírt magáról. (A Holló-életmûre
rendkívüli módon jellemzõ esztétikai egyenetlenség,
a bonyolultan poétizált és tüntetõleg
"naivlírikus" szöveghelyek szép esetlegességû
egymást-váltása már-már szöveg-
s kötetszervezõ "elvként" érzékelhetõ.
Így
szervezõdik, így szervezi magát
szét
ez a líra s ez a kötet is. Szétszervezõdés,
sajnos.)
A mûvészet megváltó
erejébe vetett bizalmat a létezõk
értéktagolatlan
rendjébe illeszkedésének hite teszi teljessé.
Az ellentmondásokkal terhes bölcseleti és hitrendszerekben
csalódni kényszerült, s így "a teremtés
árva dolgait"
(Új mesterek keresése, Prológus)
tanítómestereiül fogadó egzisztencia több
módon, több szinten keresi egy autentikus(nak sejtett) lét
spirituális
vonzású
megvalósulásformáit.
Elõször úgy, hogy a
méltó dologi lét lehetõségét
a személyes megéltség feltételéhez köti:
Csak az lesz halhatatlan, ami
szívünkben menedéket
talált,
s magunkkal visszük,
hogy tudjon fényleni.
(Élet és halál)
Ezután a tárgyi valóság megéltség-fokától függõvé tett én-te viszony képletében válik nyilvánvalóvá dolgok és személyek s én és te elemi egymásra utaltsága:
Súlypont-találás
a semmiben,
mikor lépcsõvé
állnak össze
bennem a tárgyak lefelé,
hogy lehessek neked egy lépcsõfok
fölfelé.
(Testamentum)
A következõ szinten a szeretet-viszony valóságosságának a hitigazság "logikáját" igazoló volta nyer poétikai megerõsítést:
Akit szeretünk, belénk
oltja - anélkül, hogy akarná
-
isten létezésének
felénk
olajfaágat lobogtató
(egyszerre képtelen s fogható)
hihetõségét, szebben
a napnál.
(Lecsupaszítottan)
Az így megnyílt (megnyitott) "metafizikai horizont" hozzáférhetõsége végül egyértelmûen a másokhoz (a mássághoz) való viszony függvényeként válik értelmezetté:
Minden ember ablak volt nekem
(csak más-más mértékben
látszott át),
s ugyanazt láttam mindegyiken
át: a formátlan kint ácsorgót.
Nyerjen aranykehelytõl formát.
(Gyónás és áldozás)
Vallomás, panasz, könyörgés,
illetve gyónás, áldozás s fohász: a
Holló-líra talán legfontosabb megszólalásformái,
beszédgesztusai
ezek. Ama költõ lírájáéi tehát,
aki - miként az õ olvasatában a rajongott Pilinszky
- "verset írt, mert nem tehette meg azt, hogy a holdat leemelje
az égrõl úgy, mint a polcról egy csupor mézet".
"Én, metafizikus létköltõ,
mire számíthatok?" - fogalmazódik meg a kérdés
a
Lázadás és megbékélés
címû kötet (Széphalom, Budapest, 1993)
Farkasordító
magány
címû versében. Erre a kérdésre,
úgy hisszük, az élõ irodalom maga adta meg (s
adja
folyamatosan)
a választ. Mégpedig azzal, hogy
a jelen kötetcím kirajzolta referenciakeretet - a kevéssé
méltányoló recepció révén - az
éppen érvényes irodalmi kánonoktól való
egyre
messzebb
kerülés értelme irányában
tágította tovább.
Ez pedig, bár okai, indokai (szemléletiek
s poétikaiak egyaránt)
ésszel
beláthatók,
a recenzenst ugyan nem titkolt szomorúsággal tölti el,
ám egyúttal az árnyaltabb s talán méltányosabb
kép kialakíthatóságának hitével
is.
Válogatta és szerkesztette
Jász Attila
Az utószót Monostori
Imre írta
Új Forrás Könyvek
Tatabánya, 1997
251 oldal, 450 Ft