Bényei Tamás monográfiájának tárgya a "mágikus realizmus"-nak nevezett irodalmi jelenség, mely elsõsorban a latin-amerikaipróza kapcsán vált ismertté és lett népszerûvé nemcsak az irodalmárok,hanem az olvasók körében is. Bényei Tamás könyvének általános üzenete az, hogy e fogalom nem valami egzotikus irodalmi csodabogarat rejt, hanem a fura és nehezen megragadható kifejezéssel a jelenkori próza egy igen lényeges és egyáltalán nem regionális jelenségéhez juthatunk közelebb.
A könyv szerkezetileg három fõ egységre oszlik. A kritikatörténetibevezetõ rész ismerteti a mágikus realizmus kategóriájának történetét,az ezt követõ fejezetben a szerzõ a mágikus realista írásmód jellemzõitösszegzi. A mû legterjedelmesebb része öt mágikus realista regénynek, a magyarul is napvilágot látott Száz év magány nak (García Márquez), a Salamon-ének nek (Toni Morrison), Az éjfél gyermekei nek (Salman Rushdie) és a Lápvilág nak (Graham Swift), illetve a csak angolul olvasható Angela Carter-mûnek, a Nights at the Circus (Esték a cirkuszban) címû regénynek az elemzését adja.
A mágikus realizmus jelensége kétségtelenül olyan irodalmi megnevezés, amelynek létérõl és fontosságáról mindennapi olvasmányaink alapján is megbizonyosodhatunk, tartalmáról azonban kevés fogalmunk van, így ha megpróbáljuk meghatározni, többnyire olyan általános jellemzõketsorolunk fel, amelyek sok más típusú történetre is alkalmazhatók. Ez a bizonytalanság is jelzi, hogy a fogalom kapcsán fellépõ olvasói, recepciós igény mellett homályos, nehezen átlátható az a szöveg-tárgy,ami a recepciós pozícióhoz ténylegesen hozzárendelhetõ.
Bényei Tamás a mágikus realizmust elsõdlegesen írásmódnak tekinti, nem pedig egy jól körülhatárolható mûfajnak vagy mûnemnek. Ez a kiindulópont egyben azt is jelzi, hogy a fogalom által fedett irodalmi világ valahol a szubjektum és objektum, a szerzõ és a szövegközött található, nem pedig a narratív forma struktúrájának körében.A könyv szerzõje a mágikus realizmust a nemzetközi posztmodern regénypoétikábaillesztve, esetenként posztkoloniális beszédmódként értelmezi. Az írásmód alapszövegeinek a fent említett és részletesen elemzett mûvek mellett Günter Grass A bádogdob , Robert Nye Falstaff , Jack Hodgins Feltalált világ , José Saramago A kolostor regénye és Kõtutaj , illetve Isabel Allende Kísértetház címû regényeit tekinti (14-15).
A mû elsõ nagyobb szerkezeti egysége a mágikus realizmus fogalmának kritikatörténeti áttekintését adja. A fogalmat Franz Roh német mûvészettörténész 1925-ben Nach-Expressionismus: Magischer Realismus címen megjelent könyvében, az expresszionizmust követõ"új tárgyiasság" mûvészetének megjelölésére használta (21). Roh meghatározásában"a festõ feladata a felfokozott lélekállapot, rendkívüli érzékelõképességelérése, s ezáltal a valóság misztériumának feltárása, divinációja",másrészt pedig "a mágikusság az értelmezés, átspiritualizálás pillanatábanjön létre" (22). Roh mágikus realizmus-felfogása felveti azt a késõbb is sokat vitatott kérdést, hogy vajon a mágikus elem forrása a valóságban vagy az érzékelõ szubjektumban található-e (24).
Annak ellenére, hogy Roh írását követõen a "mágikus realizmus" kifejezés egyre gyakrabban felbukkan az európai irodalomtörténetiés kritikai mûvekben, jelenléte nem válik igazán meghatározóvá. Valódiáttörést csak a fogalom Latin-Amerikába való átültetése jelentett.Roh könyvének spanyolra fordítása a mágikus realizmusnak nem csupán az egyik kultúrából a másikba való mechanikus átvitelét jelentette, hanem az újjászületett mûben megfogalmazódott a latin-amerikaiak kulturális önmeghatározásának igénye is.
A latin-amerikai kritikusok közül Luis Leal szerint a mágikus realizmus igazi hazája azért Latin-Amerika, mert ott a valóság maga is csodálatos. Az idõközben világszerte ismertté vált "csodás való"terminológiát Alejo Carpentier vezette be 1947-ben írt Földi királyság címû regényének elõszavában; "a mi csodás valónk az, amit nyers állapotban, látensen, mindenütt jelenlevõként találunk meg egész Latin-Amerikában" (33). A koloniális szemléletmód jegyei tükrözõdnek abban, ahogyanCarpentier meghatározásában a csodás a másság szinonmiájaként jelenítõdikmeg, amikor a latin-amerikai valóságot csodásnak, vagyis európai szemmel érthetetlennek nevezi. Jellegzetesen posztkoloniális jelenségkéntértelmezhetõ az a folyamat, ahogyan a különbözõ latin-amerikai szerzõkés kritikusok a mágikus realizmust az európai talajról Latin-Amerikába átültették, majd azt saját irodalmuk leglényegibb meghatározójakéntrögzítették, annak érdekében, hogy a poétikai kategória révén beemeljékhazájuk irodalmát a nemzetközileg ismert esztétikai rendszerbe. Ez a gyakran fellelhetõ ellentmondás, melyben az eurocentrikus gondolkodásmód egyidejû tagadása és ismétlése jelenik meg, a posztkoloniális diskurzusok egyik meghatározó jegye.
A csodás való másik, a posztkoloniális kontextusban jól értelmezhetõ jegye a mestizaje , mely a latin-amerikai tudatnak arra a képességére utal, hogy mindent befogadjon és magába olvasszon (38). Ennek egyik magyarázata a földrész lakóinak nagyfokú faji és kulturális keveredése. A hibriditás értékként való ábrázolása szintén a posztkoloniális gondolkodásmód hozadéka. Saját értelmezésemben a posztkolonialitás a különbözõ kultúrák intertextuális párbeszéde,olyan hermeneutikai aktus, mely az európai és nem-európai írásmódok, létértelmezések együttes megjelenítésére törekszik. A Bényei Tamás elemzéseiben is központi szerephez jutó Salman Rushdie írásaiban nyíltan ünnepli a hibriditást, a tisztátalanságot, az összekeveredést, melyszerinte az új születésének színtere. Homi Bhabha, a Rushdie-hoz hasonlóan indiai származású teoretikus, aki a posztmodern és posztkoloniális kultúraelméletek összefüggéseit vizsgálja, elmondja, hogy a posztkoloniálispillanat olyan jelként vagy szövegként értelmezhetõ, amely megnyitja a határokat a különbözõ szubjektivitások között. Bényei olvasatában a mágikus realista szövegek több, meghatározóan intertextuális jeggyel rendelkeznek, ilyenek például a különbözõ világok, szövegek, lények keveredése. Bényei Tamás nem törekszik arra, hogy megkeresse a mágikusrealista és a posztkoloniális beszédmód közötti érintkezési pontokat.Feltehetõleg a posztkoloniális olvasatok gyakran reduktív modelljei taszítják, pedig a szerzõ által összegyûjtött jellemzõk több ponton is érintkezhetnek a posztkoloniális kritikával. Érdekes, hogy többnyirea posztkoloniális kánonból is kiszorulnak a mágikus realista mûvek, talán a megnevezés apolitikus hangzása miatt, de az is lehet, hogya jelenség az angolszász irodalom hegemóniájának erõszakos érvényesítéséttükrözi.
A szépirodalomban való megjelenése szempontjából a mágikus realizmus alapszövegének legtöbben Gabriel Garcia Márquez Száz év magány (1967) címû mûvét tekintik. Elsõdleges ismérvként a mûkét jellegzetes vonását szokás kiemelni; az orális elbeszélésmód irodalmi rangra emelését és a mitologizálás radikálisan új megjelenítését (149).
A mágikus realizmus meghatározásakor hasznosnak bizonyul azt megfogalmazni, hogy mennyiben nem tekinthetõk mágikusnak a mágikusrealista szövegek. Eszerint a mágikus realista szövegek nem tulajdonítanak a mûvészetnek szakrális, mágikus funkciót, nem szólnak a mûvészet igazabb voltáról és nem hirdetik a racionalitás felett gyõzedelmeskedõ mitikus világképek uralmát sem. A szerzõ szerint a mágikus jelzõ azt jelenti, hogy a mágikus realista regények felhasználják a mágikus világkép meghatározó elemeit, tehát maguk a szövegformáló eljárások mágikusak, illetve ezek a szövegek a mágiát mint trópust használják, a regényvilágon belül és az elbeszélés megnevezésére szolgáló önreflexív metaforaként (80). "A ¯mágia tehát úgy szerepel, mint az elkerülhetetlenretorikai szerkezetû létértelmezés és a világról való beszéd retorikai,szemantikai, pragmatikai és ontológiai szempontú ¯megnevezése " (81).
A mágikus realista írásmód meghatározásának leggyakoribb kiindulópontja a természetfölöttihez, a fantasztikum világához való kapcsolódási pontok keresése. A mágikus realizmus értelmezésekor a legtöbb szerzõ arra a következtetésre jutott, hogy az valamiképpena fantasztikus irodalomhoz kötõdik, illetve annak ellenében határozható meg leginkább. Ennek megfelelõen, míg a fantasztikum a kétféle, a természetfölötti és evilági konfliktusának terméke, addig a mágikus realizmusban a természetfölötti elem a valóság szerves részeként máreleve benne foglaltatik (55). Bényei bírálja azokat az értelmezéseket, amelyek a mágikus realizmust fantasztikum és realizmus kettõségébõleredeztetik, mert szerinte azok a fogalom leszûkítéséhez és sematikus meghatározásokhoz vezetnek (54).
Bényei felhívja a figyelmet a mágikus realizmus azon jellemzõjére, melyet a természetfölötti és a hétköznapi közötti határok szubverziója (felforgató kikezdése) jellemez, és amelynek poétikai eszközei a túlzás, a két pólus közötti átmeneti elemek beiktatása, a dolgok közötti kapcsolatok derealizálása (65). A mágikus realista szövegeket jellegzetes vonásatovábbá az a mellérendelõ logika, mely a különbözõ szintû történetelemeketötvözi. Ennek egyik alakja a zeugma , a különnemû elemek, például az egyetemes és egyéni jellegû események azonos szintaktikai funkcióban való, ironikus hatást keltõ egymás mellé rendelése (66). A szerzõ több, Az éjfél gyermekei bõl vett példával mutatja be, ahogyan a családtörténet és a fõszereplõ Szalím története az indiai történelem allegorikus megfeleltetéseként szerepel (66). A mágikus realizmusmásik gyakori megközelítési módja a kifejezés két tagjának két ellentétesfogalomként való értelmezése. Az ellentmondás feloldására Bényei javasoljaa realizmus mimézisként, mimetikus képességként való értelmezését,mely kapcsolódik a mágikus tevékenység utánzó, mimetikus voltához (74). Szemléletes példaként a sámán tevékenységérõl olvashatunk, aki elõrevetíti, eljátssza a mágikus aktus által elérni kívánt állapotot. A mimézis a másságok közötti átjárhatóság meghatározására jól használhatóértelmezéseket kapott a különbözõ posztkoloniális olvasatokban. Homi Bhabha a mimézis fogalmából alkotja meg a posztkoloniális kritika számára azt a karakteres értelmezést, melyben benne foglaltatik a"Mássá tevés és Mássá levés" (75) fogalma is, mely által Bényei szerint "egyrészt belevetítjük magunkat az ábrázolt Másikba, másrészt tárggyá változtatjuk és hatalmunkba kényszerítjük a Másikat" (75). A posztkoloniális kritika a Másság egyszerre ismerõs és ismeretlen, vonzó és taszító, vágyott és félt, mindenkor valamilyen belsõ, hatalom és vágy mentén szervezõdõ irányultságát emeli ki, melynek leküzdését segítheti a mimézis mágikus eszköze.
A mágikus realista regényekben kiemelten fontos szerephez jut a történetelvûség (ld. 97-104). A szövegek önreflexivitása sok közös vonást mutat a poszmodern metafikcióval, ez azonban nem a szerzõ illetve a téma halálát hirdetõ esztétizáló történetmondás, hanem több ponton szervesen kapcsolódik a mágikus realista írások önszervezõ erejéhez, a mágikus aktus része. Mire szolgál a történetmondás? Többnyire olyan mágikus aktus, amelynek "célja lehet meggyõzés, megértés, gyónás, terápia, csábítás, mutatvány" (101). A mágikus realista szövegekben az elbeszélés módja gyakran utánozza a szóbeli történetmondást, ez a vonás a logocentrikus hagyomány megkérdõjelezésenek dekonstrukciós hozadékaként is értelmezhetõ. A könyv elméleti részét követõ mûelemzõ fejezetekben is meghatározó szemponttá válik a szöveg és az írás problematikája, például Márquez Száz év magány ának értelmezése kapcsán.
A szubjektum meghatározásának másik fontos jellemzõje az eredettörténet egyik formája, a genealógia . Az elsõ és ezért legfontosabb történet, a történetek története a kezdetrõl szól. A szereplõk eredetüket kutatva mesélik véget nem érõ történeteiket, hogy elkerüljék végzetüket (és a történet végét). A mágikus realista regényekben a különbözõ genealógiai események; a fogantatás, születés, névadás, incesztus központi szerepet kapnak, így az egyén és a közösség sorsa ezeken a pontokon is összenõ (115). A mágikus realista regényekapokrif jellegét bizonyítandón, Bényei elemzéseiben fontos szerephez jut az egyes regények genezis-színeinek értelmezése, erre legátfogóbban Toni Morrison Salamon-ének ében kerül sor.
A mágikus realista regényekben a mágia nemcsak világlátáskéntvan jelen, hanem tevékenységként is; fajtái a névmágia, fekete mágia,szerelmi mágia, jövõbelátás, alkímia, ráolvasás (99). A mágia legfontosabbönmetaforája a színpadi varázslatként felfogott mágia, melynek legteljesebbgyûjteményét Angela Carter Esték a cirkuszban címû regényekapcsán ismerteti a szerzõ. A mágikus rítus jellemzõ eszközei, tárgyaia talizmánok , "melyek a mágikus realista szövegek olyan pontjai, ahol a szó/kép eseménnyé válásának és az esemény/tárgy képpé, szóváválásának folyamata összesûrûsödik" (98).
A mágia a tilalmak áthágásának metaforája is lehet, abban az értelemben, ahogyan átlépi a szent és profán, túlvilági és evilági közti határokat, és a kettõ közötti átmenet eszközét megtestesíti. Egyes mágikus realista regények, mint például Salman Rushdie A sátáni versek címû regénye, a mohamedánok szent könyvének a Koránnakapokrif átirataként is értelmezhetõ. A könyv iszlám világbeli fogadtatása körüli zavarok és az, hogy szerzõjét szentséggyalázás vádjával halálra ítélték, a tilalmak áthágásának, a szent és profán közötti határok megsértésére vezethetõ vissza.
A határok áthágásának velejárója a kevertség , hibriditás,mely a mágikus realista regényekben több szinten is megjelenik, például az elbeszélésben a realista és természetfeletti elemek keveveredésében, a történetben pedig hibrid lények, helyek, illetve a szexuális normák áthágásával, az incesztus szintjén történik (128). A másik transzgresszív stratégiát a szerzõ Bataille excesszus -fogalmából származtatja.A kifejezés `túlzás', `mértéktelenség', `szertelenség', `burjánzás',`pazarlás', `fölösleg' értelemben használatos. Szövegbeli megnyilvánulásapéldául a történetmesélõk nagyotmondása, a mértéktelen retorizáltsággyakori elemei pedig a listák és katalógusok. A mágikussága mágikus realista szövegek performatív jellegére is utal; a nyelvhasználat performativitásának következménye pedig egy olyanteljességigény, amely a regényvilágot mindenre kiterjeszti, szinte mágikus hatalmába keríteni azt (139).
Ez a totalizáló tendencia kiemelten fontos szerephez jut a mágikus realista regények apokrif iratok, szent könyvként való értelmezésében. A mágia a profán, történelmi létezés "szentté" változtatásának trópusa,annyiban, hogy "a mágikus realista szövegek jelentõs része szent könyvként jeleníti meg önmagát, helyesebben szent könyvek apokrif újraírásaként,kölcsönvéve azok tematikus, szerkezeti, retorikai és performatív vonásait"(141). A mágikus realista regények apokrif jellege több szinten megnyilvánul; utánozza a szent szövegek szerkezetét, tematikáját, retorikai és performatív vonásait. A szerzõ felbontásában megkülönbözteti a történelmi apokrif és totális könyvként megjelenített mágikus realista regényeket. A szent könyvek nyelvének fontos jellemzõje a teremtõ, performatív, tehát nem leíró és referenciális jelleg. A ráolvasás, mágia performatív aktusának segítségével a nyelv megpróbál kilépni önmagából, annak érdekében, hogy átírja a világot (ld. 142-45).
A mágikus realista szövegek apokrif vonásainak legteljesebb értelmezése Salman Rushdie Az éjfél gyermekei -jének elemzésekapcsán tárul fel elõttünk. A fent ismertetett mágikus realista jellemzõk közül Bényei Tamás kiemelten fontosnak tartja a történetelvûség, a mágikusnak nevezhetõ figurativitás és kauzalitás, a kettõs zsúfoltságés a nyelvhasználat ontológiai és pragmatikai helyzetének "mágikusságát"(146).
Bényei Tamás könyvének legizgalmasabb része a latin-amerikai, a brit és amerikai prózairodalom legjavából válogatott írások elemzése. A szerzõ mûértelmezéseinek középpontjába minden regény kapcsán az apokrif írások egy-egy meghatározó vonását helyezi, így a Száz év magány "A jelentések könyve" fejezetcímet kapja, elemzésénekközéppontjában a regényvilágon belüli jelenlét vizsgálata áll és Derrida Grammatológiá jának tükrében tárja fel a logocentrikus gondolkodásmódparadoxonjainak beteljesülését. A Salamon-ének ben a "nevek könyve" kapcsán az önazonosság keresése, a névadás, a genealógia és a mágia problematikája válik elsõdlegessé. Az éjfél gyermekei -rõl szóló rész az elbeszélõ-fõhõs nyomán "Szalím könyve" fejezetcímet viseli, és a szöveg apokrif vonásait elsõdlegesen a retorikai, figuratív és performatív stratégiák textuális elemzésével szemlélteti. Az Esték a cirkuszban a "bohócok könyve" elnevezést kapja, és a szerzõ a színpadi mutatványként felfogott mágiát értelmezi a regény önmetaforájaként. A Lápvilág problematikáját a "sebek könyve" címû fejezet fogja össze, és csomópontjában az ismétlés, a regény idõszerkezetének rendezõelve áll.
Bényei Tamás mûértelmezési
modelljei nemcsak a mágikus realizmus
szempontjából reveláló hatásúak,
hanem azért is, mert a szerzõ
hazánkban kevéssé ismert új értelmezési
mintákkal ismerteti meg az olvasókat.
Elismerésre méltó az, ahogyan a szerzõ a különbözõnyelvterületeket
átfogó széleskörû szak- és szépirodalmi
tájékozottságárólszámot ad. A
téma alapos feldolgozása a nemzetközi szakirodalomat
tekintve is páratlannak bizonyul, és
jelentõségét növeli, hogy fontos hiánypótló
mûként átfogó és részletes ismereteket
nyújt a mágikus realizmus
és a kortárs regénypoétikák megismeréséhez.
Orbis Litterarum - Világirodalmi
sorozat 2.
Kossuth Egyetemi Kiadó
Debrecen, 1997
417 oldal, 550 Ft