Esszék. Tanulmányok. Próza. Fogadjuk el Ottlik alapmeghatározását. Ismételjük el: próza.
Ismételjük el annál is inkább, mert az esszéket, tanulmányokat és lélek-képeket összesodró könyv egyik alaptétele: "Mintha végsõ lenne minden látogatásunk". Vagy a Nézés és visszafordulás címû írás mottója (Szentjóbi Szabó László, a magyar múltakból): "Az én oskolámnak ablaka a kertre szolgál..."
Oskola is Hidvégi könyve (jegyzetes múltfeldolgozásokkal), megrendülések kertje is. Kereszténység és zsidóság, ateizmus és mûvészi misztika elhivatott tollú párosítása. Párosítása? A világ sokszólamúságának minden tolerancia feletti - mert evidens - továbbsugallása.
Tele van birtokos raggal, "jellel". Ezért, s az iménti indoklás alapján, merem én is használni a dolgozatcím elemeit. Holott nem szeretem a "nekünk" kifejezést és rosszá bûvölt újabbkori háttérvilágát a mi térségünkben.
Hidvégi azonban ráébreszt az összetartozás feltétlen szükségességére. Ami elemi tény, álljon is elemi tényként a papíron. Úgysem érjük utol a magunk gyarló igyekezetével a föld s csontjai természetességét; az évszakok forgásának illatát, fátyolrétegzõdését. Legbecsületesebb igyekezetünk ezért eleve nem hívság. Lehet igyekezni.
Lehet ihletõdni. Hidvégi Máté az ihlettel kétféleképpen bánik. Egyrészt belsõ kötelességei vannak: krónikás természetûek. Van, amit - ennyi tanulmány után - íróilag ma csak õ tud. Errõl - "Némaságunk adalékairól" (ez az egyik cikluscím) be kell számolnia. Löw Immánuelrõl, Teitelbaum Mózesrõl, Scheiber Sándorról, Freudról és Freund Antalról, Sólem Áléchemrõl, a Szent Sír templomról, a Medici-kápolnáról, könyvekrõl, álmokról, tájakról.
Csak a könyv hátlapját merem idézni így, senkit-semmit kiemelés híján meg ne sértsek.
Hallod a némaságomat? Idézem Pilinszkyt. A némaság: mintha egy égbolt madár közeledne, így a költõ. A végsõ, fizikumon túli kapcsolat némasága. Hidvégi nemcsak tudatója a tudásnak és a metafizikumnak (a régi nagy szellemekének), hanem a természeti közegben (oskolám a kertre...!) felfedezõje is e titokzat szavakba nem fogható részének. Ennyiben Szép Ernõ örököse. Álom-dolgokban Nagy Lászlóé. Szófestészetben Ámos Imréé, Kondor Béláé.
Íme, itt egy utazónk megint, egy megrendült, de józan krónikásunk. Kötetének szervezõdése merész. A hajdani abszolút nagyok komoly súly görgetését kívánják, mármost a kerten át? De a füvek felállnak a tömbök érintése után. Álmokból vannak már, szemünk éles fényébõl és fátyolából egyszerre, az õsök; ezt érezteti Hidvégi.
Magam például sem ateista, sem misztikus nem vagyok; eltûröm a "racionalista" jelzõt, sõt. Hát így nézem, racionalista író-szakember ezt a kötetet a találkozás elsõ pillanatától fogva. Elsõ találkozásom summázata: kitûnõ próza. Mértéktartó. Megállító (a vad rohanatban). Nem véletlen, hogy Kosztolányit meri idézni a befejezõ ciklusban, ("Nézés és visszafordulás"; ismét kettõsség.)
A racionalista akkor már idézze ide a közbülsõ ciklus címét is (három van): "Lélekkönyvtár".
Persze, az elsõ két nagy egység - a "Némaságunk..." és a "... könyvtár" igencsak átmenetes, szellemátfedéses, nehéz lehetett a különválogatás. Rá kell térnem ennek szemléltetése végett az idézetekre. Telefirkáltam lapszámokkal könyvem hátsó oldalait.
Ha már a hátlapról szó esett, ha már munkamódszeremrõl: tessék említenem a címlapot. Különös telitalálat, s nemcsak a Liget- mûhelyt dicséri a pompás színvisszaadás. Nemcsak Hidvégit is, ahogy Ferenczy Noémi képére, képrészletére rátalált. Ikonszerû, elmélyedést sugall, emberarcot. S a kötet címe olyan, mintha valóban a szónál sokkal inkább lenne tenyérvonalakba rajzolható egy arc-képzet.
Hidvégi történetszemléletérõl, anyaggörgetésérõl, tudósi lelkiismeretességének maradéktalanul megihletett mivoltáról az az amerikai novella jut az eszembe, ahol a sokat próbált öreg csavargó arra oktatja a kifutófiút a hajnali kocsmában: elõbb egy szikla... egy fa... egy felhõ... egy söröskupak... csak azután az emberi kapcsolatok megteremtésének merészsége. Hidvégi körbeöleli, részint kihagyólagosan, ezt a tartományt. Az õsök szellem-mûve (Kondorig menõen, de Michelangelón kezdve, a nagy hittudósokon át) és a természet szerves elmúlása. Ez a könyv két "karja". Karomba öleltelek, ez is benne van a címben. Mint egy haldoklót.
Halál sok van a Hidvégi-prózamûben. Gyerekek "jönnek... ¯a halál ajkain ... Hozzák a mûvészetet, a filozófiát és minden elmélet velük van már. Õk a mi egyetlen lehetõségünk... hogy eljönnek értünk is, és átvisznek a szakadékok fölött. Akkor majd lesz újra elmélet, mûvészet, filozófia. Ha megérkeznek a modernek, táltosok húzta szánokon a theresienstadti gyerekek". (Az elpusztítottak, teszem hozzá. Reményeink. Emberek, elemek.)
Pilinszky világa? Egy tudós szemüvegén át is. Csillagjegyekkel és földi állatokkal. Épületekkel. De azt is ízzel megtudjuk, hol vesz ki szobát Firenzében az író. Hogyan beszélget, én nem is tudom, kivel, a kocsmárossal. S innen fél ugrásnyira van Michelangelo nagy (vissza) fordulata, kultúrhistória. A Kápolna építészete. Michelangelo a keresztény "absztrakcióhoz" (középkor) fordult vissza. Írónk az írás absztrakciójához megannyi szag, íz, szellõ után (melybõl a világ "mintha" volna; pontossága, a prózaíróé, aki - isten tudja - ehhez az egzakt révülethez talán nem is a tudományon át iskolázódott).
Felejthetetlen helyei: ahogy az említett bisztrófõnökkel (érzékelvén a vagy húszféle fûszert az ételben) "Michelangelóra" emeli poharát, de tudja, "az övé Michelangelo" (Itáliában vagyunk).
Scheiber Sándor emlékezetére írt dolgozatának címe ez: "Ki fény vagyok, homályban éltem". Ellentétek kedvelése. Termékenyek.
Nemrég módom volt Koestler India-Japán könyvét fordítani. Szembekerülhettem az 1960-as években általam ösztönösen is átélt "misztikával", a keletiekével. Teitelbaum Mózes izgalmas példáján láthatjuk, ízlelhetjük (a Monarchia húszféle világának húszféle fûszerével, de még régebbi korokéival is), mi a különbség egy "itteni-környékünki" misztika és a keleti között. Érdemes Hidvégi és Koestler könyvét kicsit egybe-olvasni, a differenciákért nemsokára, ha Koestler is megjelenik.
"Végül is minden lehetõségünk árnyak, árnyékok összeadása", írja a Scheiber Sándor könyve címû, hihetetlenül tömör esszé-remeklésében. S milyen jóízûen megnevettet elõtte, a bölcsességek tömérdek könyve közül "azt az egyet, melyrõl ír", kiválasztani igyekezvén. "Lemegyek... határoztam el magam, Novotny úr antikváriumába a Balzac utcába". S az elsõ aforizma-könyvrõl, amit meglát, ír.
Arrébb a zsidóság megõrzésérõl-elvesztésérõl olvassuk fejtegetését, s hogy mi az az elem, ami elveszthetetlen. A kereszténység és (Nyíri Tamás!) az ateizmus ma aktuális alapkérdéseirõl olyan tömörséggel fogalmaz, hogy lehetetlenné is teszi az idézést. A jó háromszáz oldal körüli könyv eleve maga a sûrítés. Aztán ismét "kert", bár pesti-bécsi bérházakról van szó, s arról a páratlan eklektikájú világról, melyet csak ez a két város hordoz szerinte (csekély tudomásom szerint magam is így gondolom). Mindezt Freud kapcsán tudjuk meg tõle. Esszéjét méltóképpen zárja Freud elkeseredett mondásával, hogy õ akkor még - "amikor mindenüktõl megfosztják õket" - "a legnagyobbjukat is elveszem" (vagyis Mózest).
Hidvégi így konverzál a régiekkel, igen, oda-vissza járatokon hatol el valameddig, ahonnét mintha visszatérne íróasztalához... aztán másnap megint kicsit messzebb jut... nem csodálkoznék, ha a dr. Freund Antalék-féle egykori kõbányai "sörfõzde" valamelyik alagútján bukkanna ki.
Ha van lelki város, ha van szellemünk némaságának betemetett településrendszere, Hidvégi ennek olyas régésze, hogy - virág helyett - gyakran hoz "haza" egy kis tömbnyi, tenyérnyi mohát is.
A moha rajzolja magát ilyenkor az õ tenyerébe.
Aminek nem vagyunk (racionális tudással is) szakértõi, bensõ átélõi-érzõi, az ily tárgyat gyarlóbban bírálhatjuk meg (fõként már reflektált síkján), mint a tõlünk távolabbi dolgokat; így tudok én (Koestler és mások nyomán) indiai, japán misztikák dolgaiban könnyebben szólni, mint a zsidóság, a kereszténység vagy az ateizmus ügyében. Elsöprõ és leheletnyi-finom, könyvtárillatú-bódító sugallatok szállnak azonban Hidvégi könyvébõl a múlt bámulatos nagyjait illetõen, neveket újra vagy kiegészítõleg hadd ne soroljak. A könyv egysége jól elbírja az elengedhetetlen "belsõ és azonnali" jegyzetanyagokat is.
Külön áldása a Hidvégi-prózának (a szerzõ számára elõször is, azután nekünk), hogy nem kell semmi mód eltávolodnia "az archaizált múltba" a jelen reális emberének érzetvilágából. (Vegyészmérnök. Kerületi lakos. Töprengõ tudós. Családfõ.) Mert a régi könyvlapok ezt a nevezett illatot minden porszag nélkül közvetítik, hatásukat nem kell megtoldani, korrigálni stb. Másrészt regényalakok történetét is olvassuk, az az érzésünk. Megint más jellegû az itáliai helyek idézése. A szakszerûséget áthatja - ablakként tovább tárja - az élmény vízjele. Eltûnõdés a megszólított Firenzén, például. Írótársaktól vett idézetek. S a Hidvégire oly jellemzõ mozdulat, lelkéé: hogy mindig valami révületbe tekint.
Igen, ezt racionálisan leírható paradoxonnak vélem. Nem révülten néz, hanem a révület lehetõségeibe tekint, s közben ez teljesen spontán hitelû történés. Rezzentnyi történéseket mond el csak saját magáról az író, a könyvtárban ekképp is illendõen jár.
Mi se beszéljük túl. Galíciától és Itáliától a Lehel piacig, Szentendréig s vidékéig futnak össze (a Balzac utcát ne is említsük újra! Bécset) a szálak, s az oldalszámok, melyekkel könyvpéldányom összefirkáltam, tárnák, aknák maradnak, melybe az olvasót nem vezettem be. A könyvre bízom.
Hadd idézzem viszont, befejezésnek, a könyv egyik legmegrendítõbb részét, elemi részecskéjét. Mándy, Pilinszky egyszerre jut eszünkbe róla. Vagy Bécs legjobb prózaírói, tárcagondolkodói, szépírói tudósai: Freud álomfejtés-könyvével kapcsolatban írja Hidvégi a következõket: "Nem az álmokról [beszélünk, T. D.] és nem a megfejtésük tényérõl, ez... ókori dolog volna. Hanem arról - és ebben van a tizenkilencedik század, és ebben az Álomfejtés lényege -, hogy minden az emberre hagyódott [kiemelés tõlem, T. D.]. Nem rábízódott. Ráhagyódott, mint egy kabát." [Jegyzeteim közt a könyvben hátul: ¯a Kabát ; de jó, hogy így kiemeltem a minap.] "A rábízás", folytatja Hidvégi, "a huszadik század kudarca. A ráhagyás a tizenkilencedik század reménysége". (A theresienstadti gyerekek lelke is: reménységünk lenne, írja.) "Ráhagyni az emberre a test dolgait és remélni, hogy ez jó - ez volt a tizenkilencedik századi ember hite. Rábízni az emberre mindent - ebbõl lettek a haláltáborok."
A nem csupán fogalmi megkülönböztetés, de a bizalom (reménység) a szavak pontosságában, a leheletnyi árnyalatok világot hordozó erejében, sugallatában: ez az igazi prózaíró erénye. Van megint valakink, egy esszéista prózaírónk a legjavából. S ahogy angol mondja: "a touch of a poet".
Liget Könyvek
Budapest, 1998
319 oldal, 720 Ft