Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz közösen
írt könyvében irodalmi arcképeket találunk
az orosz irodalom "aranykorába" tartozó alkotókról
- Karamzintól kezdve Puskinon, Belinszkijen, Lermontovon, Gogolon,
Turgenyeven, Goncsarovon, Nyekraszovon, Tolsztojon, Dosztojevszkijen és
természetesen másokon át egészen Csehovig.
A vékonyka kötet és az arcképek egymásutánja
elõször megijeszti, szinte elrettenti az olvasásra készülõdõt:
ebben a terjedelemben és az arcképek segítségével
vajon lehet-e egyáltalán valami újat mondani a címben
jelölt aranykorról. Azaz nemcsak az írókról,
nemcsak a legfontosabb mûvekrõl, hanem magáról
a kultúráról, fõképpen pedig az irodalmi
kultúráról, ami természetesen mindig több
és más, mint a mûvek vagy az alkotók egymásmellettisége.
Az olvasás aztán legyõzi a kételyt: a két
rendkívül felkészült és roppant pontosan,
célratörõen fogalmazó irodalomtörténész
ugyanis jóval többet mond el az adott terjedelemben is, mint
amennyit mások hosszú monográfiákban el tudnak
mondani.
Igaz, adósok maradnak az "aranykor"
társadalmi hátterének bemutatásával,
viszont arcképeik egymásra épülnek, az utalások
finom hálója összefogja a könyvet, számos
fontos folyamat így is megfigyelhetõvé válik,
mondhatjuk, annak ellenére, hogy nem teljes fejlõdéstörténetet
vázolnak fel, hanem inkább csak csomópontokat mutatnak
be, s a fejlõdésvonalak irányait, elágazásait
jelzik. A minél pontosabb fogalmazásra törekszenek,
szeretnék, ha a rövid arckép valóban teljes lenne,
miközben azt is érzik, hogy a teljesség nem megközelíthetõ...
Különösen érzõdik ez akkor, amikor a számukra
legfontosabb alkotók - Puskin, Lermontov, Gogol, Csehov - mûveinek
az értelmezésénél a lezáruló
gondolatmenet után újat indítanak el, új fejezetet
kezdve, új - a korábbit teljesebbé tevõ - arcképet
rajzolva... Nem a szociológiai- társadalmi háttér
foglalkoztatja õket, nem az alkotó személyisége
- noha Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij alkat által meghatározott
világában egy életre el lehetne tûnni -, hanem
a mû s a mûértelmezések egymásmellettiségének
segítségével bontanak ki mégiscsak egy "fejlõdéstörténetet",
egy kapcsolódási sort, a kapcsolódásoknak azt
a rendszerét, amelyik végül mégiscsak megmutatja
egy kultúra zártságát. Mindebben természetesen
nagy szerepet játszik az, hogy a "háttér" minden apró
mozzanatát ismerik, de nem mondják el, csak akkor, amikor
egy-egy mozzanat szinte jelképes fontosságúvá
válik -, de talán még ennél is fontosabb, hogy
az egyetemes kultúrában is nagy felkészültséggel
mozognak, ezért utalásaik e téren is pontosak, és
a világkultúra mozgásához kapcsolják
az orosz irodalom legfontosabb alkotóit. Ezen a téren magam
is szinte jelképes erejûnek érzem azt, ahogy Csehov
mûvészetét elemezve - mintegy lezárva az "aranykor"
irodalmának fejlõdéstörténetét
-, hirtelen Kafkára utalnak, mondván: Csehov hõsei
szerepeket keresve rohangálnak a színpadon, s egyfajta biológiai
absztrakcióban oldódnak fel, az egész ember faj képviselõivé
válnak. Hozzájuk hasonlóak Kafka hõsei is,
Joseph K. "például jellegzetesen poszt-csehovi ember, személytelen,
lélektelen, sõt névtelen hõs" - jegyzik meg.
Érdekes, a szerzõk egész gondolatmenetükben eltekintenek
az aranykor irodalmának szociológiai hátterétõl,
ám a záróponton, félreérthetetlen élességgel
fogalmazzák meg miféle határpontra is jutott el Csehov.
"Egész Oroszország a mi kertünk" - idézik Trofinovot,
majd megjegyzik: "Csehov kertje majd még megjelenik Majakovszkijnál
(¯Négy
év múlva itt kertváros lesz )
, árnyéka
felbukkan még Bunyin
Sötét fasor-
jában,
megpróbálják még a kozmoszba is áttelepíteni
(És a Marson virágozni fognak az almafák)
,
valami nosztalgikus vágyakozással még kortársaink
is megemlékeznek róla
(Barátom, Ivan Lapsin)
.
De a csehovi cseresznyéskert már nincs többé.
Kivágták az utolsó orosz klasszikus utolsó
darabjában..."
A szerzõk az arcképek felrajzolásakor
több irodalmi jelenséget is vizsgálnak. Elsõként
természetesen a mûvet, de a mûvek mellett figyelnek
arra is, hogy miképpen alakult ki az orosz irodalmi kultúra.
Utalásaik Karamzintól Viktor Jerofejevig terjednek - azaz
Jerofejevnél is látják azt, ami mondjuk, Karamzinnál
alakult ki. Csak egy példa, igaz, most nem Karamzin és Jerofejev,
hanem Karamzin és Brodszkij kapcsán. Karamzin
Szegény
Lizá
jának elemzésekor mondják: "A legveszélyesebb
helyen csupa központozás: gondolatjel, kipontozás, felkiáltójel.
Ez az eljárás is hosszú idõt megért.
Irodalmunkban az erotika - ritka kivétellel (mint amilyen Bunyin
Sötét
fasor-
ja) - mindig könyvízû, kimódolt volt.
Szépirodalmunk mindig csak a szerelmet ábrázolta,
a szexualitást azonban meghagyta a vicc számára. Brodszkij
errõl a következõt írja: ¯A szerelmi aktusból
hiányzik az ige . Azért jelent meg Limonov és sokan
mások, hogy ezt az igét megpróbálják
megtalálni. De nem olyan egyszerû kiirtani a központozással
történõ szerelmi leírások tradícióját,
ha az még 1792-ben született". Ily módon az egyes arcképeken
túl láthatóvá válik az orosz irodalom
belsõ egysége, az az egység, ami minden irodalmi kultúrában
megfigyelhetõ, csak tanulmányozói ezt nem mindig érzik
meg. Az is igaz persze, hogy a megérzéshez szükséges
az is, hogy a tanulmányozók szemléletében az
egész irodalom mint tapasztalat jelen legyen. Ebben a sajátosnak
bizonyuló orosz irodalmi kultúrában természetesen
számos kelet-európainak bizonyuló sajátosságot
találunk. Meglehet, érdemes lenne eltûnõdni
arról is, hogy a magyar irodalomban miképpen van jelen az
a bizonyos ige - miképpen és mióta -, de talán
legalább ennyire fontos, hogy a szerzõk már Karamzinnál
megtalálják a kelet-európai irodalmak közös
jellemzõjét, a nép felé fordulást. "Karamzin...
a
Szegény Lizá
-val kedvében járt az
olvasónak. Az orosz irodalom ebben a kis elbeszélésben
meg akarta látni saját fényes jövõjét
- és meg is látta. A
Szegény Lizá
ban
megtalálta eljövendõ témáinak és
hõseinek rövid kivonatát. Megvolt benne minden, ami
az orosz irodalmat foglalkoztatta és foglalkoztatja mind a mai napig.
Mindenekelõtt persze a nép. A kedves Liza és jóságos
anyácskája az irodalmi parasztfigurák végtelen
sorát indította el. ¯Az igazság nem a palotákban,
hanem a kunyhókban él jelszava már Karamzinnál
arra szólít fel, hogy egészséges erkölcsiséget
a néptõl kell tanulni. Az orosz klasszikusok szinte kivétel
nélkül idealizálták a muzsikot. Úgy tetszik,
talán csak a mértéktartó Csehov (a
Szakadékban
címû elbeszélését hosszú ideig
nem tudták neki megbocsátani) volt az egyetlen, aki ellen
tudott állni ennek a járványnak."
Többek között így
is kezdõdik az orosz irodalom aranykorának története
- s így is kezdõdik a tizenkilencedik század felé
haladó kelet-európai irodalmak története. A szerzõk
a késõbbiekben is kiemelik a kapcsolódásokat
- ezekbõl többet találunk, mint a tudatos szembefordulásokból
és tagadásokból. Munkájukat azonban nemcsak
az irodalmi jelenségek vizsgálata jellemzi, hanem az is,
hogy az irodalmi jelenségek vizsgálata közben azt is
megmutatják, hogy a különbözõ idõszakokban
milyen értelmezések és félreértelmezések
kapcsolódtak a klasszikusok mûveihez, azok milyen olvasatokban
éltek és hatottak, s hogy az iskola miképpen sajátította
ki - érdekes, az iskola mindig mindent kisajátít a
maga szempontjai szerint - fõképpen ál-erkölcstani
meggondolásokból a klasszikus orosz irodalmat. Tehát
nemcsak arcképeket rajzolnak és fejlõdésvonalakat
vázolnak, hanem az értelmezés közben az alkotókhoz
és mûvekhez tapadó elõítéletekkel
is szembenéznek, s azokat lerántva magukhoz a mûvekhez
térnek vissza. Munkájuknak ezt a vonulatát különösen
sokra tartom, hiszen magam is tapasztaltam, hogy klasszikus irodalmi szövegekhez
a hozzájuk tapadó toposzok miatt egyszerûen nem lehet
közelférkõzni. "Az egész klasszikus irodalom
készen, becsomagolva jut el az olvasóhoz - mondják.
- De a szöveggyûjtemények ¯tisztára mosott
Anyegin
-jeiben
van valami különleges: mintha valami jótékony Puskin-társaság
közbenjárására annyiféle szöveggyûjtemény
jelent volna meg, ahány olvasó van, s tekintettel lett volna
mindegyikük individualitására: mindenki a saját
tisztára mosott
Anyegin
-jét kapja. Mindannyian a saját
személyes Jevgenyij Anyeginünkkel élünk együtt,
teljes intimitásban. Ugyanolyan elvárásaink vannak
vele, mint a feleségünkkel." Nem folytatom az idézést:
a lényeg az, hogy az
Anyegin,
miként a többi
klasszikus irodalmi szöveg is egyfajta metaszövegként
viselkedik, akkor is tudunk róla, ha nem olvastuk, s ha olvassuk,
az addig tudottak már meghatározzák az olvasatunkat.
Vajl és Genisz képes arra, hogy a metaszövegként
viselkedõ szövegeket ismét csak szövegként
szemlélje, azaz konkrét tapasztalataikat fogalmazzák
meg - miközben képesek az egész orosz irodalomban gondolkodni,
s a különbözõ elõjelû kisajátítások
után - Oroszországban erre jócskán volt lehetõség
- úgy térnek vissza a klasszikus szövegekhez, hogy azokat
nem mitizálják, de a deheroizálástól
is tartózkodnak. Ezért is tartom fontosnak, hogy felhívjam
szemléletükre a figyelmet: úgy tudnak a szövegekhez
kötõdni, hogy közben saját szellemi integritásukat
is megõrzik. Amíg könyvüket olvastam, mindig Mészöly
Miklós jellegzetes szellemi alapállása, a körön
belül kívül maradni elvének az érvényesülése
jutott az eszembe. Talán ezért is sajnálom, hogy a
Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz "irodalomtörténetéhez"
hasonló magyar irodalomtörténet még nem íródott
meg. Egyes fejezetei elkészültek különbözõ
mûhelyekben, egy-egy "fejlõdésvonal" értékei
is tisztán látszanak, ám az integráló
hajlam, úgy tûnik, nálunk még mindig hiányzik.
Fordította Goretity József
Európa Könyvkiadó
Mérleg sorozat
Budapest, 1998
297 oldal, 850 Ft