Fritz Kaufmann (1891-1958) életmûve
alig ismert, vagy inkább azt kell mondanunk, feledésbe merült,
pedig indulása, Husserl és Heidegger tanítványaként
elkészített disszertációja
Das Bildwerk
als ästhetisches Phänomen
(A kép-mû mint esztétikai
fenomén, 1924) címmel az egyik legérdekesebb példája
a kettõs hatás erõterében készült
mûveknek. Yorck von Wartenburg filozófiájáról
írott munkája, valamint a Husserl hetvenedik születésnapjára
kiadott kötetben megjelent
Die Bedeutung der künstlerischen
Stimmung
(A mûvészi hangulat jelentése) címû
írása Kaufmannt a legeredetibb és a saját álláspont
kialakítására leginkább alkalmas gondolkodóként
mutatják ma nekünk a freiburgi és marburgi gondolkodói
körbõl. Németországi élettörténete
1936-ban zárult le, amikor is az USA-ba menekült. Ottani egyetemi
oktatói tevékenységét befejezve Zürichben
telepedett le 1958-ban, és még ebben az évben elhalálozott.
Egykori barátja, Hans-Georg Gadamer 1960-ban tette közzé
Das
Reich des Schönen
(A szép birodalma) címû
kötetben Kaufmann legfontosabb írásait egy méltató
utószó kíséretében.
Gadamer a méltatásban (Gadamer,
1995. vö. 428. o.) kiemeli, hogy Kaufmann írása egyrészt
kimozdítja az esztétikai fenomént abból az
árnyékhelyzetébõl, amelyet a husserli fenomenológián
belül elfoglalt, egyidejûleg elõször irányítja
a figyelmet a husserli képelméletre, másrészt
fõként Heidegger hatására szembenéz
azzal a ténnyel, hogy az esztétikai elem, valamint maga az
esztétikai tudat éppen "a jelenvalólét nem-tulajdonképpeniségének
legszélsõségesebb" megvalósulása. Itt
persze Gadamer Kierkegaard esztétikai stádium értelmezésére
is utal, amely belejátszott Heidegger tudatkritikájának
kialakulásába, s ez jelenik meg majd az
Igazság
és módszer
esztétikai tudat kritikájában,
illetve az egész esztétikai szféra radikális
újraértelmezésében is.
Kaufmann írása tehát
a husserli fenomenológia és az annak kritikájaként,
illetve továbbgondolásaként felfogható heideggeri
egzisztencia-filozófia egymásnak szegüléseként
olvasható. Hogy ennek az egymásra hatásnak és
mindinkább fokozódó szembehelyezkedésnek mi
is a tárgya, az jól kiolvasható Heidegger elsõ
marburgi elõadásának
(Einführung in die phänomenologische
Forschung,
1923) egy szöveghelyébõl, amely éppen
az esztétikai elemet érinti: "...a tudat egy létezõ,
amely
az önmagával-rendelkezés /magát-birtoklás
(Sich-mit-haben)
módján van. Ezt a tényt veszi
alapul Husserl az út kialakításához, amely
maga a fenomenológiai módszer. Mi pedig ebben a gond sajátos
létmeghatározottságát, és ezzel, amennyiben
a gond az, ahogyan a jelenvalólét van, magát a jelenvalólétet
látjuk. A fenomenológiai felhívásban (¯vissza
a dolgokhoz ) a ¯dolog a létezõt jelenti, ahogy az elénk/utunkba
kerül egy adott tudomány lehetséges régiójában.
Minden létezõ a tudományon keresztül látott,
az esztétikai például a mûvészettörténeten
keresztül, úgy hogy itt az esztétikailag létezõ
mint tárgyi tud lenni." (Heidegger, 1994. 278. o.) Az itt megfogalmazott
kritikai szempont tehát alapvetõen az abszolútumként
értett karteziánus tudat fenntartása ellen irányul,
melynek számára, minthogy önnön léte, a
tudat mint lét eleve feltett vagy inkább birtokán
belül van, a kérdés pusztán a tárgyterület
tudományos kialakítása. A tudat létének,
illetve a létnek magának a kérdésessége
nem merül fel. Röviden: az esztétikait is érintõ
tudományos megközelítés
a tárgyivá
tett esztétikait
teszi tudományos vizsgálat tárgyává,
s mint majd Gadamer, aki ugyancsak hallgatója volt ezeknek az elõadásoknak,
késõbb megfogalmazza (vö. Gadamer, 1984. 78. o. és
97. o.), az esztétikai tudat a meghatározottság nulla
fokát éri el, vagy másik jellemzõjével
élve, ez a tudat az, amely különbséget tesz. Az
esztétikailag észlelt/felfogott radikális indifferenciája,
nem nyilvánvaló vonatkozása a minket érintõ
vagy inkább értelmezésre kényszerítõ
lét irányában, e tudat megkülönböztetõ
eljárásával szemben, a meg nem különböztetés
eldöntetlen és meg nem határozott körébe
állít vissza minket.
Kaufmann mûve
az esztétika
destrukcióját
készítette elõ. Ez
a leépítõ, azaz a mûvet puszta tárgyiságként
való felfogásától szabaddá tevõ
megközelítés éppen a fenomenológia és
egzisztencia-filozófia vitájában alakult ki, és
vált mindmáig meghatározóvá az esztétikai
gondolkodásban. Az esztétika destrukciójának
eredetkeresésében kétségkívül a
legfontosabb az
aisztheszisz
arisztotelészi értelmének
kibontása, ami alkalmas arra, hogy szembeforduljanak az ízlésesztétikák
élvezetre (Genuá) vagy pedig megélésre való
irányultságával. Az aisztheszisz felõl értelmezett
mûalkotás (vö. Kaufmann, 1960. 13. o.) nem egy a megélõ/receptív
szubjektivitással szembenálló objektum, hanem a mû
mint valamit önmagán mutató/megjelenítõ
az azt felfogó embert ebben a szembesülésben tartja,
és annak megkülönböztetésére s ily
módon értésére készteti, amit tapasztal.
Heidegger Freiburgban 1921-ben, majd 1923-ban
fenomenológiai újraolvasását nyújtotta
Arisztotelész filozófiájának (vö. Arisztotelész,
A
lélek,
415b 24-426b 20), s ebben az utóbbi elõadássorozatban
(vö. Heidegger, 1994. 29-30. o.) a következõképpen
bontotta ki az
aisztheszisz
értelemrétegeit: annak
következtében, hogy az ember felfog valamit (Heidegger az aiszthesziszt
'Vernehmen'-nek fordította), ahogy a felfogás által
a felfogott folytán mássá válik
(alloioszisz),
egyben más viszonyt foglal el. Második rétege az elszenvedés
(paszkhein),
mely szerint a mássá változó emberen valami
végbemegy, mintegy magán azon megy végbe valami, aki
elszenved valamit. A felfogásként értett aisztheszisz
a logoszhoz csak hasonlóan, minthogy nem feltétlenül
a nyelv útján jut kifejezésre (vö. 424a 27) -
szembesít minket azzal, hogy
ez nem az,
vagyis a megjelenõ
valamiként való felmutatása fokról-fokra leválasztódik,
illetve elkülönül
(khrinein)
attól, ami nem
felel meg a felfogott kinézetének. Ebbõl következik
az utolsó réteg, az aisztheszisz középen
(mezotesz)
állása, vagyis a felfogás képességével
rendelkezõ ember, aki képes úgy lenni, hogy a felfogott
felõl vagy inkább azzal szembesülve ezt a másként
és másként megjelenni képes dolgot annak szélsõséges,
széttartó felfogásai között valamiként
végül felfogja.
Kaufmann Heidegger korai Arisztotelész-értelmezésére
építve a mûvet olyan fenoménnek tartja, amelyre
egy küszöbön álló/sürgetõ felfogás
irányul ("von einem
inständigen
Vernehmen", vö.
Kaufmann, 1960. 15. o.). Ez a magában megálló/semmi
másra nem szoruló dolog (a mû) saját magának
köszönheti tartós fennállását -,
úgy van, hogy jóllehet
"nem akar túljutni önmagán,
mégis túlmutat magán"
(u. o., kiemelés
tõlem - B. B.). A mû mint fenomén az elénkbe
vagy inkább szembetûnõ igézetében tart,
azaz megütköztet egy addig nem látott vagy nem úgy
látott és fõként addig nem tapasztalt valami.
A fenomén mint nem tárgyi olyan értelemvonatkozásokat
nyit meg, amelynek szerkezetét elõször Heidegger fejtette
ki a húszas évek fenomenológiai elõadásaiban,
s amelyhez Kaufmann kapcsolódott (vö. Kaufmann, 1960. 16-17.
o.). Heidegger az 1920-as
Phänomenologie der Anschauung und des
Ausdrucks
címen meghirdetett freiburgi elõadásában
a fenomenológiát Arisztotelész filozófiájának
újraértelmezésén keresztül módosítja.
Hozzá kapcsolódva fogalmazta meg a fenomenológiai
destrukció feladatát mint visszajutást az igazi értelemösszefüggésekre
és a beléjük foglalt genuin értelemirányok
artikulációjára (vö. Heidegger, 1993. 74-75.
o.). Ez azonban nincs anélkül, hogy ne kerülnénk
a döntés
(diiudication)
szituációjába
a dolgot illetõen, amely minket érint, amely ebben az érintettségben
létezésünkkel áll kapcsolatban. Maga a döntés
helyzetébe kényszerült ember egy-idõben bontja
ki a dolog felõl annak genuin értelmét, ami nem jelenti
végérvényes vagy végsõ értelme
szerinti rögzítettségét, hanem a genuitás
felé való szüntelen tájékozódást
(növekvõ közelség a dologhoz, Sachnähe) és
az önmaga irányában tett mozgást hajtja végre/viszi
véghez egyidejûleg. A "vissza a dolgokhoz" radikális
fenomenológiai szempontváltása akkor bontakozhat ki,
ha "a saját faktikus szituációt mind eredendõbben
bontjuk ki/visszük véghez (vollziehen) és elõkészülünk
a genuitásra törõ véghez-vitelre (Vollzug)" (Heidegger,
u. o. 30. o.). A felfogás eredménye nem egyszerûen
a szubjektum felõl kialakított vonatkozás (Bezug)
során rögzített tárgy a maga általánosságában,
hanem a véghez-vitelben a dolog jelöli ki azt a célt,
amely felõl eredendõbb módon tárul fel. A véghez-vitel
a magát a dolog vonatkozásában értõ
és megértetõ ember lehetõsége, hogy
a dologhoz mint célhoz vagy inkább a megcélzott dologhoz
(entelekheia)
eljusson.
Ugyanakkor tagadhatatlan - ezt Heidegger
számos késõbbi utalása is megerõsíti
-, hogy Husserlnek a
Logische Untersuchungen
VI. vizsgálatában
a kategoriális szemléletrõl kifejtett elgondolása
nélkül nem lett volna figyelmes a lét és tudat
közti õs-törésre/elválásra (vö.
Heidegger, 1994. 264. o.), amely minden naiv ontológiai megfeleltetési
viszonyt megrendít. Másrészt így nyílt
meg a teljességgel fel nem tárható eredet és
kezdet felé egy kérdezõ, a fel- és elénk
tárulót "genuitása", azaz igaz/természetes/eredendõbb
mivolta felõl faggató filozófiai kérdezés.
Ha Husserl kijelenti, hogy az, amit felfogunk,
csak a rá irányuló aktusban adott, s ami adott, az
nem a tárgy, hanem
a tudataktus noémája,
amely
a heideggeri olvasatban a tartalom-értelemnek (Gehaltsinn) felel
meg, akkor a szemléletben betöltötté vált
jelentésintencióról azt mondhatjuk, hogy ez maga az
(vö. Husserl, 1992. 597. o.), de kijelentésünket nem a
tárgyról tettük, hiszen az valóságosan
sohasem adott (vö. u. o. 589. o.). A tárgy megjelenése,
az elénkbe tûnõ teljes megmutatkozása illúzió,
hiszen azt mindig "perspektivikus rövidülésben és
kitakarásban (Abschattung)" látjuk, így csak arról
beszélhetünk, hogy mennyire sikerült elérnünk
egy teljes adekvációban soha sem elõttünk álló
dolog felõl azt a megerõsítést, hogy a dolgot,
s nem valami pusztán elképzeltet tartottunk szem elõtt.
Husserl, éppúgy, mint Heidegger, az elváltozni képes
dolog felõl gondolja el a felfogást/érzékelést
(ami nem egyszerûen érzéki folyamat, vö. Husserl
u. o. 649. o.), hiszen a dologra irányuló jelentéstulajdonító
intenció betöltésre szorul, mint ahogy az intuitív
aktus is fokozati különbséget mutat a telítettséget
illetõen. Végsõ soron a felfogás útján
a dologról nyert kép soha nem maga a dolog (vö. Husserl,
u. o. 646. o.), hanem mintegy a dolog körül szervezõdik
(noematikus értelem!), s egyben azon túl is mutat. Husserl
egy késõbbi megfogalmazását idézve:
"Az észlelés (ami a korábbi heideggeri szóhasználattal
élve aisztheszisz = felfogás - B.B.) egyetlen fázisában
sincs a tárgy adottként elgondolva üres horizontok nélkül,
és ami ugyanazt jelenti, apperceptív kitakarás (Abschattung)
nélkül, és ugyanakkor a kitakarással értelmileg
túl is mutat/értelme túlfut a magát tulajdonképpen
megjelenítõn. A tulajdonképpeni megjelenítés
persze nem puszta rendelkezés/birtoklás (Haben) annak immanens
esse = percipi módján, hanem részlegesen betöltött
intenció, amely tehát be nem töltött utalásokat
foglal magába." (Husserl:
Analyse der Wahrnehmung,
1992.
73. o.)
A fenomén és annak felfogása
a mûvészet esetében egyértelmûvé
teszi, hogy itt nem egyszerûen valaminek az újramegjelenítésérõl,
de nem is puszta elképzelésrõl van szó. Ha
jól tudom, Kaufmann vezeti be az esztétikai "tárgy"
megjelölésére a
képzõdmény
megjelölést, amit majd Gadamer is megõriz hermeneutikájában:
"Az esztétikai képzõdmény (Gebilde) semmiféle
tételezéssel nem sorolható be tárgyszerûen
megállapítható tulajdonságok elemeivel egyetemben
egy létrégióba; teljességgel a-thetikus, minthogy
a-regionális." (Kaufmann, u. o. 19. o.) E nem tételezett
jellege, azaz másként kifejezve,
phüszisz jellegû
létmódja
miatt a mû mint fenomén nem tárgyi
természetû, hanem esztétikailag felfogott azzal, hogy
megköveteli az odaadást, aminek folytán látványban
szerencséltet minket ("eine Beglückung in der Schau", u. o.
20. o.). Kaufmann megfogalmazása azért is kifejezõ,
mert elkerüli a mû-tárgy fenomenális adottságként
való képzetét, amelyre egy puszta érzéki
felfogás irányulna.
Az esztétikailag felfogott, Husserl
ragyogó felismerését követve,
a semlegességi
modifikációban
mintegy a létezés szünetét
állítja elõ, a tárgyszerû vonatkozások
radikális indifferenciáját, mint ahogy erre fent már
utaltunk. Husserl az
Ideen zu einer reinen Phänomenologie...
lapjain
éppen Dürernek
A lovag, a halál és az ördög
címû metszetét érintve fejti ki a felfogásban/észlelésben
a redukcióhoz hasonlatos semlegességi modifikáció
megtörténését: "Ez a
leképezõ
képtárgy sem létezõként, sem pedig nem-létezõként,
sem pedig más egyéb tételezésmodalitásban
nem áll elõttünk; vagy inkább, tudottan nem létezõ,
mégis mintegy-létezõként (gleichsam-seiend)
a lét semlegességi modifikációjában
van." (Husserl, 1913. 226. o.) Ez a modifikáció, mint Husserl
néhány lappal korábban kifejti (vö. u. o. 222.
o., lásd még Merker, 1988. 120. skk. o.), felfüggeszt
mindenféle korábbi vélekedést, s a felfogást
visszatartja a "teljesítéstõl", bárminemû
tevékenységtõl, pusztán gondol, tevõleges
részvétel nélkül ("bloá denken, ohne mitzutun").
A neutrális mint a-thetikus a noémát különféle
módon, végsõ döntést nem követelve
engedi tematizálni, sõt Husserl egy késõbbi
megfogalmazása szerint "a semlegességmodifikáció
a tematikus változásra illik" (vö. Husserl, 1980. 591.,
magyarul 1997. 44. o.). Husserl itt is elutasítja a puszta fantáziálás
társítását az esztétikai beállítódással,
ez inkább visszadja a megjelenõnek azt a lehetõségét,
hogy
apprezentatívan,
azaz együtt-megjelenítõn
kibontakozhassék a dolog értelmének
többlete,
vagy
másként az "Urscheidung", a fent említett õs-elválás
idõben és térben való kitartása, felfüggesztése
az, amit elér. A világban, a valóság vonatkozásában
növekvõ lét-distancia (vö. Kaufmann, u. o. 18.
o.) ellenében a képzõdményként értett
mû, a megjelenõ útján annak genuitása
és egyidejûleg a felfogottban tapasztalt lét-közelség
felé mozdít ki. Ezt azonban nem valami naiv állapot
helyreállításaként kell értenünk,
hanem mint az 1929-ben Husserl születésnapjára kiadott
kötetben közölt tanulmányában fogalmazta Kaufmann,
az ember a mû által kívül-kerül (eksztázisz,
vö. u. o. Kaufmann:
A mûvészi hangulat jelentése,
113. o.), részesévé válik egy hangulatnak,
amely a mindennapi élet-birtoklás magátólértetõdõségébõl
kiragad. A hangulat (Stimmung), melyben a mû részesít,
amelynek általa a része leszek, megütköztet és
egyben más fénybe állítja létezésemet.
Ez azonban az egy évtizeddel késõbb Husserl emlékének
ajánlott, angol nyelven írott tanulmánya szerint (vö.
Kaufmann:
Mûvészet és fenomenológia,
u.
o. 199. o.) csak annyit jelent, hogy a felfüggesztett értelemvonatkozások,
a világmegértés indifferenciája folytán
a megjelenõ ki-von, kívülre helyez, és ezzel
elõmozdítja a dolog és vele egyidejûleg önmagunk
megértését. A fenomenológiai redukció
vagy epokhé minden tárgyiságra vonatkoztatott léttételezés
kiiktatását jelenti, s ez az, ami az esztétikai felfogásban
is végbemegy.
Tehát miközben látjuk,
hogy a fenomenológia döntõen befolyásolta az
egzisztencia- gondolat felõl meghatározott mûvészetfelfogást,
ezt aztán alapvetõen módosította Heidegger
értelmezõ visszafordulása a görög filozófiához.
Az 1935-ös, az esztétika destrukciójának programjaként
olvasható vázlatban írta: "Mert a kérdés
még az, hogy
miként fogjuk fel a szépet
és
a szépséget. Ameddig
a szépség mint az igazság
alakja
eredendõ értelemben megmarad (aletheia), ameddig
tehát a szépség eredendõbb, mint az igazság,
mert azt
tételként
és helyességként
és kijelentésként és logikailag elgondoltként
fogják fel (vö. Schiller csakúgy, mint Kant), addig
a szépség
lényege szerint a létre
(...)
vonatkoztatott." (Heidegger, 1990. 6. o.) Ma már tudjuk, hogy az
antimetafizikus heideggeri fordulatba mennyire belejátszott a mûvészet
görögök felõl történõ átértelmezése,
amely Kaufmann írásait éppúgy meghatározta,
mint Karl Ulmer Arisztotelész-olvasatát vagy éppen
Gadamer hermeneutikáját. A mûre irányuló
kérdés a mûvet nem a szubjektum számára
szolgáló tárgynak veszi, hanem igazságtörténésnek,
amely minket magunkat változtat meg (vö. u. o. 7. o.). Amikor
az ember felfog valamit, akkor a dolog, az értelmezendõ felõl
megnyíló vonatkozásba áll, és visz véghez
egy megértést, így áll az ember a mû
megrendítõ nagysága elõtt, amely maga nyújtja
az igaz-lét módozatait, minthogy a dolog látása
kényszerítõen lép fel. Az
aisztheszisz
nem más - mondja Karl Ulmer egy ugyancsak Heideggerhez írott
disszertációban -, mint annak a hermeneutikai vonatkozásnak
a meghatározott módja, amelyben az ember a dolgokhoz áll
(vö. Ulmer, 1953. 65. o.). De a szokásos félreértéssel
szemben az aisztheszisz mint értés nem a szubjektum és
az objektum elõbbi által beteljesített adekvációja,
hanem, mint Arisztotelész mondja, a magában teljesedõ
és növekvõ aiszthesziszben soha nem egybehangzóan
mutatkozó dolog felõli ön-értés.
Így igaz Gadamernek ugyancsak erre
az eredetre visszanyúló kijelentése, hogy "a kifejlés
(Vollzug) maga az értelmezés" (Gadamer, 1994. 257. o.), amely
során a dolog a maga értelemelvárásával
és -vonatkozásainak bõségével úgy
áll elõttünk,
mintha elõször látnánk
(vö. Heidegger, 1993. 84. o.). Nem mi tekintünk rá úgy,
mintha elõszörre látnánk, hanem az értelmezésre
kényszerítõ úgy engedi magát látni,
olyan belátáshoz juttat, ami a dolgot eredendõbb módon
engedi elõtûnni -, egyszerûen engedi kiderülni,
hogy mi a dolog.
* A Kerényi Kollégium hallgatóinak meghívására tartott elõadás írott változata. Elhangzott Pécsett, 1998. február 16-án.
Idézett mûvek
Arisztotelész:
Lélekfilozófiai
írások,
ford. és kiad. Steiger K., Európa,
1988.
Gadamer, H.-G.:
Igazság és
módszer,
ford. Bonyhai G., Gondolat, 1984.
- - -:
Szó és kép...,
ford. Schein G., in: u.õ.,
A szép aktualitása,
szerk. Bacsó B., T-Twins Kiadó, 1994.
- - -:
Fritz Kaufmann,
in: u.õ.,
Hermeneutik
im Rückblick.
Gesammelte Werke 10. kötet, J. C. B. Mohr (Paul
Siebeck) Verlag, 1995.
Heidegger, M.:
Phänomenologie der
Anschauung und des Ausdrucks
(1920), kiad. C. Strube, Klostermann Verlag,
1993. G. A., 59. kötet
- - -:
Einführung in die phänomenologische
Forschung (1923/24)
, kiad. F. W. von Herrmann, Klostermann Verlag,
1994. G. A. 17. kötet
- - -:
Zur Überwindung der Aesthetik
(1935),
in: Heidegger Studies 1990/6.
Husserl, E.:
Logische Untersuchungen
(1900-1901),
II. kötet, 2. rész, kiad. E. Ströker,
Gesammelte
Schriften,
4. kötet, F. Meiner Verlag, 1992.
- - -:
Ideen zu einer reinen Phänomenologie
und phänomenologischen Philosophie
I., in: J
ahrbuch für
Philosophie und phänomenologische Forschung
I. kötet, 1.
rész, Niemeyer Verlag, 1913.
- - -:
Analyse der Wahrnehmung
(Husserliana
XI. kötetébõl,
Analysen zur passiven Synthesis 1918-1926),
in: u.õ.,
Phänomenologie der Lebenswelt,
2. kötet,
kiad. K. Held, Reclam Verlag, 1986.
- - -:
Phantasie, Bildbewuátsein,
Erinnerung. Zur Phänomenologie der anschaulichen Vergegenwärtigungen
(1898-1925),
hagyatékból kiad. E. Marbach, Husserliana
XXI-II. kötet, Kluwer A. P., 1980, magyarul a 1920-as évek
elején született vázlatok in:
Kép, fenomén,
valóság,
ford. Rózsahegyi E., szerk. Bacsó
B., Kijárat Kiadó, 1997.
Kaufmann, F.:
Das Reich des Schönen,
kiad. H.-G. Gadamer, Kohlhammer Verlag, 1960. (Az itt idézett írások
mind ebben a kötetben találhatók.)
Merker, B.:
Selbsttäuschung und
Selbsterkenntnis. Zu Heideggers Transformation der Phänomenologie
Husserls,
Suhrkamp, 1988.
Ulmer, K.:
Wahrheit, Kunst und Natur
bei Aristoteles,
Niemeyer Verlag, 1953.