BACSÓ BÉLA

MÛALKOTÁS ÉS FENOMÉN *

Fritz Kaufmann (1891-1958) életmûve alig ismert, vagy inkább azt kell mondanunk, feledésbe merült, pedig indulása, Husserl és Heidegger tanítványaként elkészített disszertációja Das Bildwerk als ästhetisches Phänomen (A kép-mû mint esztétikai fenomén, 1924) címmel az egyik legérdekesebb példája a kettõs hatás erõterében készült mûveknek. Yorck von Wartenburg filozófiájáról írott munkája, valamint a Husserl hetvenedik születésnapjára kiadott kötetben megjelent Die Bedeutung der künstlerischen Stimmung (A mûvészi hangulat jelentése) címû írása Kaufmannt a legeredetibb és a saját álláspont kialakítására leginkább alkalmas gondolkodóként mutatják ma nekünk a freiburgi és marburgi gondolkodói körbõl. Németországi élettörténete 1936-ban zárult le, amikor is az USA-ba menekült. Ottani egyetemi oktatói tevékenységét befejezve Zürichben telepedett le 1958-ban, és még ebben az évben elhalálozott. Egykori barátja, Hans-Georg Gadamer 1960-ban tette közzé Das Reich des Schönen (A szép birodalma) címû kötetben Kaufmann legfontosabb írásait egy méltató utószó kíséretében.
Gadamer a méltatásban (Gadamer, 1995. vö. 428. o.) kiemeli, hogy Kaufmann írása egyrészt kimozdítja az esztétikai fenomént abból az árnyékhelyzetébõl, amelyet a husserli fenomenológián belül elfoglalt, egyidejûleg elõször irányítja a figyelmet a husserli képelméletre, másrészt fõként Heidegger hatására szembenéz azzal a ténnyel, hogy az esztétikai elem, valamint maga az esztétikai tudat éppen "a jelenvalólét nem-tulajdonképpeniségének legszélsõségesebb" megvalósulása. Itt persze Gadamer Kierkegaard esztétikai stádium értelmezésére is utal, amely belejátszott Heidegger tudatkritikájának kialakulásába, s ez jelenik meg majd az Igazság és módszer esztétikai tudat kritikájában, illetve az egész esztétikai szféra radikális újraértelmezésében is.
Kaufmann írása tehát a husserli fenomenológia és az annak kritikájaként, illetve továbbgondolásaként felfogható heideggeri egzisztencia-filozófia egymásnak szegüléseként olvasható. Hogy ennek az egymásra hatásnak és mindinkább fokozódó szembehelyezkedésnek mi is a tárgya, az jól kiolvasható Heidegger elsõ marburgi elõadásának (Einführung in die phänomenologische Forschung, 1923) egy szöveghelyébõl, amely éppen az esztétikai elemet érinti: "...a tudat egy létezõ, amely az önmagával-rendelkezés /magát-birtoklás (Sich-mit-haben) módján van. Ezt a tényt veszi alapul Husserl az út kialakításához, amely maga a fenomenológiai módszer. Mi pedig ebben a gond sajátos létmeghatározottságát, és ezzel, amennyiben a gond az, ahogyan a jelenvalólét van, magát a jelenvalólétet látjuk. A fenomenológiai felhívásban (¯vissza a dolgokhoz ) a ¯dolog a létezõt jelenti, ahogy az elénk/utunkba kerül egy adott tudomány lehetséges régiójában. Minden létezõ a tudományon keresztül látott, az esztétikai például a mûvészettörténeten keresztül, úgy hogy itt az esztétikailag létezõ mint tárgyi tud lenni." (Heidegger, 1994. 278. o.) Az itt megfogalmazott kritikai szempont tehát alapvetõen az abszolútumként értett karteziánus tudat fenntartása ellen irányul, melynek számára, minthogy önnön léte, a tudat mint lét eleve feltett vagy inkább birtokán belül van, a kérdés pusztán a tárgyterület tudományos kialakítása. A tudat létének, illetve a létnek magának a kérdésessége nem merül fel. Röviden: az esztétikait is érintõ tudományos megközelítés a tárgyivá tett esztétikait teszi tudományos vizsgálat tárgyává, s mint majd Gadamer, aki ugyancsak hallgatója volt ezeknek az elõadásoknak, késõbb megfogalmazza (vö. Gadamer, 1984. 78. o. és 97. o.), az esztétikai tudat a meghatározottság nulla fokát éri el, vagy másik jellemzõjével élve, ez a tudat az, amely különbséget tesz. Az esztétikailag észlelt/felfogott radikális indifferenciája, nem nyilvánvaló vonatkozása a minket érintõ vagy inkább értelmezésre kényszerítõ lét irányában, e tudat megkülönböztetõ eljárásával szemben, a meg nem különböztetés eldöntetlen és meg nem határozott körébe állít vissza minket.
Kaufmann mûve az esztétika destrukcióját készítette elõ. Ez a leépítõ, azaz a mûvet puszta tárgyiságként való felfogásától szabaddá tevõ megközelítés éppen a fenomenológia és egzisztencia-filozófia vitájában alakult ki, és vált mindmáig meghatározóvá az esztétikai gondolkodásban. Az esztétika destrukciójának eredetkeresésében kétségkívül a legfontosabb az aisztheszisz arisztotelészi értelmének kibontása, ami alkalmas arra, hogy szembeforduljanak az ízlésesztétikák élvezetre (Genuá) vagy pedig megélésre való irányultságával. Az aisztheszisz felõl értelmezett mûalkotás (vö. Kaufmann, 1960. 13. o.) nem egy a megélõ/receptív szubjektivitással szembenálló objektum, hanem a mû mint valamit önmagán mutató/megjelenítõ az azt felfogó embert ebben a szembesülésben tartja, és annak megkülönböztetésére s ily módon értésére készteti, amit tapasztal.
Heidegger Freiburgban 1921-ben, majd 1923-ban fenomenológiai újraolvasását nyújtotta Arisztotelész filozófiájának (vö. Arisztotelész, A lélek, 415b 24-426b 20), s ebben az utóbbi elõadássorozatban (vö. Heidegger, 1994. 29-30. o.) a következõképpen bontotta ki az aisztheszisz értelemrétegeit: annak következtében, hogy az ember felfog valamit (Heidegger az aiszthesziszt 'Vernehmen'-nek fordította), ahogy a felfogás által a felfogott folytán mássá válik (alloioszisz), egyben más viszonyt foglal el. Második rétege az elszenvedés (paszkhein), mely szerint a mássá változó emberen valami végbemegy, mintegy magán azon megy végbe valami, aki elszenved valamit. A felfogásként értett aisztheszisz a logoszhoz csak hasonlóan, minthogy nem feltétlenül a nyelv útján jut kifejezésre (vö. 424a 27) - szembesít minket azzal, hogy ez nem az, vagyis a megjelenõ valamiként való felmutatása fokról-fokra leválasztódik, illetve elkülönül (khrinein) attól, ami nem felel meg a felfogott kinézetének. Ebbõl következik az utolsó réteg, az aisztheszisz középen (mezotesz) állása, vagyis a felfogás képességével rendelkezõ ember, aki képes úgy lenni, hogy a felfogott felõl vagy inkább azzal szembesülve ezt a másként és másként megjelenni képes dolgot annak szélsõséges, széttartó felfogásai között valamiként végül felfogja.
Kaufmann Heidegger korai Arisztotelész-értelmezésére építve a mûvet olyan fenoménnek tartja, amelyre egy küszöbön álló/sürgetõ felfogás irányul ("von einem inständigen Vernehmen", vö. Kaufmann, 1960. 15. o.). Ez a magában megálló/semmi másra nem szoruló dolog (a mû) saját magának köszönheti tartós fennállását -, úgy van, hogy jóllehet "nem akar túljutni önmagán, mégis túlmutat magán" (u. o., kiemelés tõlem - B. B.). A mû mint fenomén az elénkbe vagy inkább szembetûnõ igézetében tart, azaz megütköztet egy addig nem látott vagy nem úgy látott és fõként addig nem tapasztalt valami. A fenomén mint nem tárgyi olyan értelemvonatkozásokat nyit meg, amelynek szerkezetét elõször Heidegger fejtette ki a húszas évek fenomenológiai elõadásaiban, s amelyhez Kaufmann kapcsolódott (vö. Kaufmann, 1960. 16-17. o.). Heidegger az 1920-as Phänomenologie der Anschauung und des Ausdrucks címen meghirdetett freiburgi elõadásában a fenomenológiát Arisztotelész filozófiájának újraértelmezésén keresztül módosítja. Hozzá kapcsolódva fogalmazta meg a fenomenológiai destrukció feladatát mint visszajutást az igazi értelemösszefüggésekre és a beléjük foglalt genuin értelemirányok artikulációjára (vö. Heidegger, 1993. 74-75. o.). Ez azonban nincs anélkül, hogy ne kerülnénk a döntés (diiudication) szituációjába a dolgot illetõen, amely minket érint, amely ebben az érintettségben létezésünkkel áll kapcsolatban. Maga a döntés helyzetébe kényszerült ember egy-idõben bontja ki a dolog felõl annak genuin értelmét, ami nem jelenti végérvényes vagy végsõ értelme szerinti rögzítettségét, hanem a genuitás felé való szüntelen tájékozódást (növekvõ közelség a dologhoz, Sachnähe) és az önmaga irányában tett mozgást hajtja végre/viszi véghez egyidejûleg. A "vissza a dolgokhoz" radikális fenomenológiai szempontváltása akkor bontakozhat ki, ha "a saját faktikus szituációt mind eredendõbben bontjuk ki/visszük véghez (vollziehen) és elõkészülünk a genuitásra törõ véghez-vitelre (Vollzug)" (Heidegger, u. o. 30. o.). A felfogás eredménye nem egyszerûen a szubjektum felõl kialakított vonatkozás (Bezug) során rögzített tárgy a maga általánosságában, hanem a véghez-vitelben a dolog jelöli ki azt a célt, amely felõl eredendõbb módon tárul fel. A véghez-vitel a magát a dolog vonatkozásában értõ és megértetõ ember lehetõsége, hogy a dologhoz mint célhoz vagy inkább a megcélzott dologhoz (entelekheia) eljusson.
Ugyanakkor tagadhatatlan - ezt Heidegger számos késõbbi utalása is megerõsíti -, hogy Husserlnek a Logische Untersuchungen VI. vizsgálatában a kategoriális szemléletrõl kifejtett elgondolása nélkül nem lett volna figyelmes a lét és tudat közti õs-törésre/elválásra (vö. Heidegger, 1994. 264. o.), amely minden naiv ontológiai megfeleltetési viszonyt megrendít. Másrészt így nyílt meg a teljességgel fel nem tárható eredet és kezdet felé egy kérdezõ, a fel- és elénk tárulót "genuitása", azaz igaz/természetes/eredendõbb mivolta felõl faggató filozófiai kérdezés.
Ha Husserl kijelenti, hogy az, amit felfogunk, csak a rá irányuló aktusban adott, s ami adott, az nem a tárgy, hanem a tudataktus noémája, amely a heideggeri olvasatban a tartalom-értelemnek (Gehaltsinn) felel meg, akkor a szemléletben betöltötté vált jelentésintencióról azt mondhatjuk, hogy ez maga az (vö. Husserl, 1992. 597. o.), de kijelentésünket nem a tárgyról tettük, hiszen az valóságosan sohasem adott (vö. u. o. 589. o.). A tárgy megjelenése, az elénkbe tûnõ teljes megmutatkozása illúzió, hiszen azt mindig "perspektivikus rövidülésben és kitakarásban (Abschattung)" látjuk, így csak arról beszélhetünk, hogy mennyire sikerült elérnünk egy teljes adekvációban soha sem elõttünk álló dolog felõl azt a megerõsítést, hogy a dolgot, s nem valami pusztán elképzeltet tartottunk szem elõtt. Husserl, éppúgy, mint Heidegger, az elváltozni képes dolog felõl gondolja el a felfogást/érzékelést (ami nem egyszerûen érzéki folyamat, vö. Husserl u. o. 649. o.), hiszen a dologra irányuló jelentéstulajdonító intenció betöltésre szorul, mint ahogy az intuitív aktus is fokozati különbséget mutat a telítettséget illetõen. Végsõ soron a felfogás útján a dologról nyert kép soha nem maga a dolog (vö. Husserl, u. o. 646. o.), hanem mintegy a dolog körül szervezõdik (noematikus értelem!), s egyben azon túl is mutat. Husserl egy késõbbi megfogalmazását idézve: "Az észlelés (ami a korábbi heideggeri szóhasználattal élve aisztheszisz = felfogás - B.B.) egyetlen fázisában sincs a tárgy adottként elgondolva üres horizontok nélkül, és ami ugyanazt jelenti, apperceptív kitakarás (Abschattung) nélkül, és ugyanakkor a kitakarással értelmileg túl is mutat/értelme túlfut a magát tulajdonképpen megjelenítõn. A tulajdonképpeni megjelenítés persze nem puszta rendelkezés/birtoklás (Haben) annak immanens esse = percipi módján, hanem részlegesen betöltött intenció, amely tehát be nem töltött utalásokat foglal magába." (Husserl: Analyse der Wahrnehmung, 1992. 73. o.)
A fenomén és annak felfogása a mûvészet esetében egyértelmûvé teszi, hogy itt nem egyszerûen valaminek az újramegjelenítésérõl, de nem is puszta elképzelésrõl van szó. Ha jól tudom, Kaufmann vezeti be az esztétikai "tárgy" megjelölésére a képzõdmény megjelölést, amit majd Gadamer is megõriz hermeneutikájában: "Az esztétikai képzõdmény (Gebilde) semmiféle tételezéssel nem sorolható be tárgyszerûen megállapítható tulajdonságok elemeivel egyetemben egy létrégióba; teljességgel a-thetikus, minthogy a-regionális." (Kaufmann, u. o. 19. o.) E nem tételezett jellege, azaz másként kifejezve, phüszisz jellegû létmódja miatt a mû mint fenomén nem tárgyi természetû, hanem esztétikailag felfogott azzal, hogy megköveteli az odaadást, aminek folytán látványban szerencséltet minket ("eine Beglückung in der Schau", u. o. 20. o.). Kaufmann megfogalmazása azért is kifejezõ, mert elkerüli a mû-tárgy fenomenális adottságként való képzetét, amelyre egy puszta érzéki felfogás irányulna.
Az esztétikailag felfogott, Husserl ragyogó felismerését követve, a semlegességi modifikációban mintegy a létezés szünetét állítja elõ, a tárgyszerû vonatkozások radikális indifferenciáját, mint ahogy erre fent már utaltunk. Husserl az Ideen zu einer reinen Phänomenologie... lapjain éppen Dürernek A lovag, a halál és az ördög címû metszetét érintve fejti ki a felfogásban/észlelésben a redukcióhoz hasonlatos semlegességi modifikáció megtörténését: "Ez a leképezõ képtárgy sem létezõként, sem pedig nem-létezõként, sem pedig más egyéb tételezésmodalitásban nem áll elõttünk; vagy inkább, tudottan nem létezõ, mégis mintegy-létezõként (gleichsam-seiend) a lét semlegességi modifikációjában van." (Husserl, 1913. 226. o.) Ez a modifikáció, mint Husserl néhány lappal korábban kifejti (vö. u. o. 222. o., lásd még Merker, 1988. 120. skk. o.), felfüggeszt mindenféle korábbi vélekedést, s a felfogást visszatartja a "teljesítéstõl", bárminemû tevékenységtõl, pusztán gondol, tevõleges részvétel nélkül ("bloá denken, ohne mitzutun"). A neutrális mint a-thetikus a noémát különféle módon, végsõ döntést nem követelve engedi tematizálni, sõt Husserl egy késõbbi megfogalmazása szerint "a semlegességmodifikáció a tematikus változásra illik" (vö. Husserl, 1980. 591., magyarul 1997. 44. o.). Husserl itt is elutasítja a puszta fantáziálás társítását az esztétikai beállítódással, ez inkább visszadja a megjelenõnek azt a lehetõségét, hogy apprezentatívan, azaz együtt-megjelenítõn kibontakozhassék a dolog értelmének többlete, vagy másként az "Urscheidung", a fent említett õs-elválás idõben és térben való kitartása, felfüggesztése az, amit elér. A világban, a valóság vonatkozásában növekvõ lét-distancia (vö. Kaufmann, u. o. 18. o.) ellenében a képzõdményként értett mû, a megjelenõ útján annak genuitása és egyidejûleg a felfogottban tapasztalt lét-közelség felé mozdít ki. Ezt azonban nem valami naiv állapot helyreállításaként kell értenünk, hanem mint az 1929-ben Husserl születésnapjára kiadott kötetben közölt tanulmányában fogalmazta Kaufmann, az ember a mû által kívül-kerül (eksztázisz, vö. u. o. Kaufmann: A mûvészi hangulat jelentése, 113. o.), részesévé válik egy hangulatnak, amely a mindennapi élet-birtoklás magátólértetõdõségébõl kiragad. A hangulat (Stimmung), melyben a mû részesít, amelynek általa a része leszek, megütköztet és egyben más fénybe állítja létezésemet. Ez azonban az egy évtizeddel késõbb Husserl emlékének ajánlott, angol nyelven írott tanulmánya szerint (vö. Kaufmann: Mûvészet és fenomenológia, u. o. 199. o.) csak annyit jelent, hogy a felfüggesztett értelemvonatkozások, a világmegértés indifferenciája folytán a megjelenõ ki-von, kívülre helyez, és ezzel elõmozdítja a dolog és vele egyidejûleg önmagunk megértését. A fenomenológiai redukció vagy epokhé minden tárgyiságra vonatkoztatott léttételezés kiiktatását jelenti, s ez az, ami az esztétikai felfogásban is végbemegy.
Tehát miközben látjuk, hogy a fenomenológia döntõen befolyásolta az egzisztencia- gondolat felõl meghatározott mûvészetfelfogást, ezt aztán alapvetõen módosította Heidegger értelmezõ visszafordulása a görög filozófiához. Az 1935-ös, az esztétika destrukciójának programjaként olvasható vázlatban írta: "Mert a kérdés még az, hogy miként fogjuk fel a szépet és a szépséget. Ameddig a szépség mint az igazság alakja eredendõ értelemben megmarad (aletheia), ameddig tehát a szépség eredendõbb, mint az igazság, mert azt tételként és helyességként és kijelentésként és logikailag elgondoltként fogják fel (vö. Schiller csakúgy, mint Kant), addig a szépség lényege szerint a létre (...) vonatkoztatott." (Heidegger, 1990. 6. o.) Ma már tudjuk, hogy az antimetafizikus heideggeri fordulatba mennyire belejátszott a mûvészet görögök felõl történõ átértelmezése, amely Kaufmann írásait éppúgy meghatározta, mint Karl Ulmer Arisztotelész-olvasatát vagy éppen Gadamer hermeneutikáját. A mûre irányuló kérdés a mûvet nem a szubjektum számára szolgáló tárgynak veszi, hanem igazságtörténésnek, amely minket magunkat változtat meg (vö. u. o. 7. o.). Amikor az ember felfog valamit, akkor a dolog, az értelmezendõ felõl megnyíló vonatkozásba áll, és visz véghez egy megértést, így áll az ember a mû megrendítõ nagysága elõtt, amely maga nyújtja az igaz-lét módozatait, minthogy a dolog látása kényszerítõen lép fel. Az aisztheszisz nem más - mondja Karl Ulmer egy ugyancsak Heideggerhez írott disszertációban -, mint annak a hermeneutikai vonatkozásnak a meghatározott módja, amelyben az ember a dolgokhoz áll (vö. Ulmer, 1953. 65. o.). De a szokásos félreértéssel szemben az aisztheszisz mint értés nem a szubjektum és az objektum elõbbi által beteljesített adekvációja, hanem, mint Arisztotelész mondja, a magában teljesedõ és növekvõ aiszthesziszben soha nem egybehangzóan mutatkozó dolog felõli ön-értés.
Így igaz Gadamernek ugyancsak erre az eredetre visszanyúló kijelentése, hogy "a kifejlés (Vollzug) maga az értelmezés" (Gadamer, 1994. 257. o.), amely során a dolog a maga értelemelvárásával és -vonatkozásainak bõségével úgy áll elõttünk, mintha elõször látnánk (vö. Heidegger, 1993. 84. o.). Nem mi tekintünk rá úgy, mintha elõszörre látnánk, hanem az értelmezésre kényszerítõ úgy engedi magát látni, olyan belátáshoz juttat, ami a dolgot eredendõbb módon engedi elõtûnni -, egyszerûen engedi kiderülni, hogy mi a dolog.

Jegyzet

* A Kerényi Kollégium hallgatóinak meghívására tartott elõadás írott változata. Elhangzott Pécsett, 1998. február 16-án.

Idézett mûvek

Arisztotelész: Lélekfilozófiai írások, ford. és kiad. Steiger K., Európa, 1988.
Gadamer, H.-G.: Igazság és módszer, ford. Bonyhai G., Gondolat, 1984.
- - -: Szó és kép..., ford. Schein G., in: u.õ., A szép aktualitása, szerk. Bacsó B., T-Twins Kiadó, 1994.
- - -: Fritz Kaufmann, in: u.õ., Hermeneutik im Rückblick. Gesammelte Werke 10. kötet, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) Verlag, 1995.
Heidegger, M.: Phänomenologie der Anschauung und des Ausdrucks (1920), kiad. C. Strube, Klostermann Verlag, 1993. G. A., 59. kötet
- - -: Einführung in die phänomenologische Forschung (1923/24) , kiad. F. W. von Herrmann, Klostermann Verlag, 1994. G. A. 17. kötet
- - -: Zur Überwindung der Aesthetik (1935), in: Heidegger Studies 1990/6.
Husserl, E.: Logische Untersuchungen (1900-1901), II. kötet, 2. rész, kiad. E. Ströker, Gesammelte Schriften, 4. kötet, F. Meiner Verlag, 1992.
- - -: Ideen zu einer reinen Phänomenologie und phänomenologischen Philosophie I., in: J ahrbuch für Philosophie und phänomenologische Forschung I. kötet, 1. rész, Niemeyer Verlag, 1913.
- - -: Analyse der Wahrnehmung (Husserliana XI. kötetébõl, Analysen zur passiven Synthesis 1918-1926), in: u.õ., Phänomenologie der Lebenswelt, 2. kötet, kiad. K. Held, Reclam Verlag, 1986.
- - -: Phantasie, Bildbewuátsein, Erinnerung. Zur Phänomenologie der anschaulichen Vergegenwärtigungen (1898-1925), hagyatékból kiad. E. Marbach, Husserliana XXI-II. kötet, Kluwer A. P., 1980, magyarul a 1920-as évek elején született vázlatok in: Kép, fenomén, valóság, ford. Rózsahegyi E., szerk. Bacsó B., Kijárat Kiadó, 1997.
Kaufmann, F.: Das Reich des Schönen, kiad. H.-G. Gadamer, Kohlhammer Verlag, 1960. (Az itt idézett írások mind ebben a kötetben találhatók.)
Merker, B.: Selbsttäuschung und Selbsterkenntnis. Zu Heideggers Transformation der Phänomenologie Husserls, Suhrkamp, 1988.
Ulmer, K.: Wahrheit, Kunst und Natur bei Aristoteles, Niemeyer Verlag, 1953.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/