Hiába az elbeszélés ezeregy szála, amikor Az éjfél gyermekei lezárul, mégis egyetlen játékká áll össze, az utolsó bekezdés egyetlen vicc csattanója. Kimondatik a szétszóródás, és megteremtõdik az egység: nyoma vész (vagy csak nyoma marad) a megfoghatatlan beszélõnek, aki úgy áramoltatja át saját személyén és testén megannyi történetnek minden mozzanatát, hogy jóslata (vagy utólag konstatált sorsa) szerint lyukassá válik. Aki mindennek a középpontja akar lenni, annak magának nincsen középpontja - ura és áldozata is a határozatlanság és az immanencia játékának. "Igen, végig fognak tiporni rajtam, menetelõ számok egy kettõ három, négyszázmillió ötszázhat, hangtalan porszemekké õrölnek, amiként, ha eljön az idõ, végigtipornak majd a fiamon is, aki nem is a fiam, és az õ fián, aki nem az övé lesz, és az övén, aki nem az övé, egészen az ezeregyedik nemzedékig, amíg mind az ezeregy éjfél ki nem osztja rettenetes ajándékait és meg nem hal ezeregy gyermek, mert privilégiuma és átka az éjfél gyermekeinek, hogy urai, egyszersmind áldozatai legyenek koruknak, hogy föladva a magányosságot, fölszívódjanak a sokaság megsemmisítõ forgószelében, és se élni, se meghalni ne tudjanak békességgel." A számtalan történet és az egyetlen (hiányzó) középpont a beszéd lezárulásától olvasható.
Salman Rushdie hét évvel késõbbi, 1988-ban kiadott regényének, A sátáni versek nek is alaptémája az én dionüszoszi változékonysága és elveszítése, a narrátor és a szereplõk figurájának egymásra vetülése és elhajlása, de míg ott a változó maszkok rendje a játék legfõbb szabálya, Az éjfél gyermekei nek narcisztikus, önmagát a középpontba helyezõ, illetve egy lakható középpontot keresõ elbeszélõje saját tükreiben tûnik el. Tükröt akar tartani a realitásnak, újra és újra kinyilvánított szándéka szerint az igazságot akarja elmondani, de valóság helyett valóságokat talál, és az õ játékának szabálya is végül az lesz, hogy megélje saját szubjektív pluralitását. Átengedi magán a történelmet, hogy megsokszorozódva, a tudatát végtelenre tágítva és középpontját elveszítve kerüljön ki a történelem és önmaga elmondásának kísérletébõl. A diskurzív világok polifóniáját teremti meg, s mert minden történelem elmondott történelem, Szalímé is és Indiáé is (s mindkettõjük történetét épp az elmondás hozza létre), a szubjektum története játékba áll a nemzet nagy narratívájával: "rejtélyes módon hozzábilincselõdtem a történelemhez, végzetem egyszer s mindenkorra összefonódott hazám végzetével" - így határozza meg az elbeszélõ pozícióját mindjárt a regény elsõ oldalán. Apokrif történelmet (ellentörténelmet) ír, és történelmi fantáziát teremt 1 (egyet az elmondott történelmek sorában). A posztkoloniális szubjektum játszik a legitimációval: a történelemével és a saját szubjektumának a legitimitásával és legitimálásával. A migránsnak (ahogyan Rushdie beszél önmagáról), "a decentrált személyiségnek" szükségszerûen új imaginatív kapcsolatot kell teremtenie a világgal. 2 Hõsei pedig, mivel nincs hatalmuk az események fölött, úgy teremtenek imaginatív kapcsolatokat, hogy vizionárius ténnyé alakítják a történelmi fikciót és történelmi fikcióvá a vizionárius tényt: Szalímnak és A sátáni versek figuráinak is az a feladat jutott, hogy megteremtsék kapcsolatukat egy láthatóan teremtett világgal és identitással.
A kapcsolatteremtésnek ez a pontja az a hely is, ahol posztkoloniális és posztmodern regény egymásba ér. Az éjfél gyermekei kísérlet arra, hogy az elbeszélõ-történetíró a periférikus indiai világ eposzának sokszólamú nagyformájában szingularizáljon egy korszakot: magára vetítse a történelmet és ugyanakkor belévetítse önmagát. De ez a történelem nem a "puszta" tények történelme, hanem hangsúlyozottan a képzelet teremtménye. A minden között kapcsolatot keresõ elbeszélõ olyan retorikát használ, amelyben minden összefüggés természetesen adottnak tûnik, így az események egyidejûsége egyszerre véletlen és jelentésteli: minden összefüggés az elbeszélõ teremtménye - így állítja játékba a történelem és az egyén életének eseményeit, az írott, de fikcionális történelmet, és egy másik, elbeszélt, pletykaszerû valóságot. "Történelemkönyvekbõl napisajtóból rádióból tudható, hogy június 12-én, délután két órakor az alláhábádi bíróságon Dzsag Mohan Lál Szinha bíró tanácsa Indira Gandhi miniszterelnök-asszonyt két rendbeli visszaélésért marasztalta el, még az 1971-es választások idejébõl. Amit én és itt közlök elõször nyomtatásban: boszorka-Párvatí (azaz már Laila Szinai) szintén pontban két órakor kezdett vajúdni." 3
Bényei Tamás már idézett retorikai elemzésének egyik alappontja a regénynek az a tulajdonsága, hogy úgy válik benne egymás mellérendeltjévé valóság és fikció, hogy az elbeszélõ a familiarizálás eljárásával él: ugyanolyan tónusban ír a tényekrõl, mint a képzelet teremtette eseményekrõl. Hol semleges, hol a szintén mindennapi szenzációteremtõ tónussal olvasztja össze a nagy- és a kisvilágot, a történelmet és a pletykát, s ezeken belül is a reális és a fikcionális eseményeket. "...és így jött el a tizenkettedik nap és én már félhalott voltam az éhezéstõl, amikor a város egy másik pontján a Legfelsõbb Bíróság tájékoztatta Gandhi asszonyt: az ítélethozatalig nem kell lemondania, de nem szavazhat a Lok Szabhában és nem kap fizetést, és mialatt a miniszterelnök asszony, föllelkesedve részleges diadalán, olyan szavakkal gyalázta ellenfeleit, hogy egy koli halaskofa is belepirult volna, az én Párvatim vajúdása egy olyan szakaszába lépett, hogy bár teljesen ki volt merülve, mégis merített valahonnan egy kis energiát egy bûzös szitokáradatra..." (Az éjfél gyermekei , 655. o.) Az elbeszélés nagyon is tudatosan önreflexív retorikája miatt, amely szintén természetes hangon teszi Szalímot Indiává, a test szintjén is összekapcsolva sorsuk eseményeit (még szadista földrajztanára is Szalím arcára vetíti Indiát, s késõbb mindkettõ úgy õrzi megteremtett egységét, hogy repedezni kezd), ami igazán "természetes", az a textuális megtörténés. Ennek pedig megvan a hatása az elbeszélt történet szintjén is: a regényvilág tárgyainak létezésmódja eleve a retorika függvényeként határozódik meg, minden eseménynek és regényelemnek Szalím Szinai áradó és összefüggések újabb és újabb láncolatát megteremtõ elbeszélése adja meg a létezéséhez szükséges legitimációt - a beszélõ énjének is. Az eredetiben a szóismétlés is hangsúlyossá teszi azt, amit a beszélõ legfontosabb feladatának tart (illetve ennek megfogalmazását), amelyet mindjárt a regény második bekezdésében deklarál: jelentést adni a történetének és magának is: "I must work fast, faster than Scheherezade, if I am to end up meaning - yes, meaning - something." A magyar fordítás, amely jelhagyásról beszél ("ha értelmes jelet - igen, jelet - akarok hagyni magam után"), eltünteti a külsõ és a belsõ világnak ezt a szintaxisban is megnyilvánuló összekapcsolását. Szalím jelenteni akar valamit: jelentésteli történetet és ezzel jelentésteli ént akar létrehozni. Ennek pedig egyetlen módja a történéseknek és önmagának az összekapcsolása, keverése: hogy végképp ne lehessen eldönteni, az elbeszélõ szubjektum hat a világra vagy a világ az elbeszélõ szubjektumra, és vajon melyik teremti okok és okozatok kibogozhatatlan rendszerét. A mindent átható és mindent egymáshoz rendelõ okság-elv az, ami elleplezi a fikcióteremtés eljárását, elmosva a kitalált történet és a realitás közötti különbséget. "És annyi történetet kell elmondanom, olyan tömegû, egymásba fonódó életrõl eseményrõl csodáról helyszínrõl híresztelésrõl kell számot adnom, oly sûrûn keveredik a valószínûtlen a triviálissal! Életek tucatjait fogyasztottam, s ha meg akarnak ismerni, akár csak engem, egyedül, akkor maguknak is le kell nyelniük az egészet. Felfalt sokaságok nyüzsögnek, tolakodnak énbennem, s egy nagy fehér lepedõ emléke lévén az egyetlen kalauzom, héthüvelyknyi, nagyjából kör alakú lyukkal a közepén - ez a talizmánom, ez az én szezám-táruljom -, ebbe a megcsonkított lyukas vászonba kapaszkodva kell megkísérelnem, hogy fokról fokra rekonstruáljam az életem, visszatérve addig a pontig, ahol valójában elkezdõdött, harminc-egynéhány évvel az elõtt a nyilvánvaló, jelenvaló esemény elõtt, amit az én óraterhes, bûnnel mocskolt születésem jelentett." (Az éjfél gyermekei , 10. o.)
Hans Robert Jauss elemzése szerint épp ez a sáv, a fikcióba olvadó realitás területe az, ahol élesen tetten érhetõ a klasszikus modernség és a posztmodern közötti határvonal. 4 Az irodalmi fikció Rushdie regényében (és a Jauss által elsõsorban vizsgált másik "periférikus világ" regényében, a Száz év magány ban, amely éppen úgy kísérlet egy eposz szingularizálására, mint Az éjfél gyermekei ) nem azzal köti le magát, hogy a nyelv önmagába bonyolódjon, s visszanyeri a burjánzó imagináció kezdeti erejét. A klasszikus modernség azzal, hogy az írást és az írás kudarcát, a szavak és retorikai figurák tételezésének és visszavételének hiábavalóságát tematizálja, elsõsorban a kitalálás eljárására irányítja a figyelmet, és ezzel az olvasóban tudatosítja a fikció és realitás közötti szakadékot. A posztmodern regény megszünteti ezt az alapjában még ontológiai szembeállítást, és a fikciót magában a realitásban teszi lépten-nyomon felismerhetetlenné, "az imagináció hatalmába vetett megújult bizalommal, mely egyszerre világfeltáró, értelemmegalapozó és identitásképzõ, ugyanakkor többé már nem a költészet egy második, önmaga számára elégséges világába való bejutásnak a puszta eszköze." 5 A periférikus világok eposszerû regényeiben pedig még nagyobb jelentõséget nyer az elbeszélt történet és a narráció világ-, értelem- és identitásteremtõ funkciója, különösen Az éjfél gyermekei ben, ahol az elbeszélés monologikussága és az elbeszélõ személye állandóan a "narratív" és "reális" identitásra tereli a figyelmet.
Bár Bényei Tamás a regény retorikai eljárásait elemzi, azt a retorikát és elbeszélés-technikát, amelynek eredményeként a reális és a fikcionális világ, világkép, nyelvi kód egymás mellé helyezõdik, megemlíti, hogy a posztkoloniális posztmodern regény felkínálja magát az átpolitizált olvasatoknak. Ám hozzáteszi, hogy a regény fogadtatástörténete "ellentétes aránytalanságtól szenved": a legtöbb értelmezõ, azonnal átpolitizálva a szövegformáló eljárásokat, nem lép túl a regény rendkívüli figuratív-retorikai gazdagságának puszta konstatálásán. Mivel a mai magyarországi irodalomkritikára éppen nem jellemzõ az "azonnali" átpolitizálás és az ezt tükrözõ olvasatok, érdemes átgondolni azt a kérdést, hogy milyen játéknak a részei, vagy milyen játékot indítanak el, illetve eredményeznek azok a retorikai eljárások, amelyrõl Bényei Tamás részletesen és alaposan ír: hogy az állandó okkeresések, egymásra vonatkoztatások "mágiája", az, hogy a történetelemek szintjén minden valaminek a képe, leképezése, azt a hatást kelti a befogadóban, hogy a racionális magyarázatot éppúgy nyelvi kódok produktumaként kell látnia és értelmeznie, mint azt a "mágikus" magyarázatot, amely tematizálja, sõt elõtérbe helyezi létértelmezésének retorikusságát.
Az éjfél gyermekei , akárcsak Rushdie többi regénye, különösen a közvetlenül utána írt Szégyen (1983), megfogalmazza a posztmodern elméletének egyik legfõbb érdekeltségét: azt, hogy nem hisz a metanarratívákban és átesztétizálja a valóságot - Az éjfél gyermekei azzal, hogy egészében egy "nagy elbeszélés" és elbeszélõ paródiájára épül. Rushdie számára, aki indiai eredetû brit állampolgár, angolul írni annak állandó tudatát jelenti, hogy ahogyan õ megteremti textuális Indiáját egy majdnem-parodisztikusan önreflexív, magyarázatkereséseivel és projekcióival "kolonializáló" tudat monologikus hangján át, az az imperialista történelemírás stilisztikai ismétlése. Bár elismeri, hogy "minden mûvész vágya az, hogy ráerõltesse vízióját a világra", azt is tudja, hogy egy mitikus India monologikus létrehozása éppen úgy mûködik, mint az, amit a mítoszt létrehozó tudat imperialista erõszaknak tart. Ennek tudatában bontja meg a narratívát, indiai legendákkal, a bombay-i beszélgetõfilmek motívumaival, szent szövegek paródiájával. A sok-sok hangvariáns, amely a migráns pozícióját próbálja leírni, egymásra vonatkoztatott alternatív történelmeket hoz létre. A történelemteremtõ narráció nem támaszkodik kizárólagosan egyetlen megalapozott diszkurzusra sem: felismeri, hogy a kolonializmus a nyelvben él, de parodizálja, széttöri, keveri az erre irányuló lehetõségeket, hogy új, átmeneti identitásokat hozzon létre, amelyek itt mégis egy alakban, Szalíméban testesülnek meg. (Az egy-egy figurában való identitáskeverés eszközét használja Rushdie A sátáni versek ben is.)
Az elbeszélésnek ezt a formáját (még mindig az átpolitizált olvasatoknál maradva) lehet úgy tekinteni, mint a totalizáló diszkurzusokat eszközül használó erõk kritikáját, amelyek más hangokat elnyomva arra törekszenek, hogy megalapozzák kizárólagos hegemóniájukat - a Rushdie által megteremtett narratív perspektivizmus (a tényleg egylátószögû elbeszélés) ennek hatásos eszköze. Egy másik lehetséges olvasat szerint viszont egy olyan szövegben, amelyben az elbeszélõ pozíciója mindent relativizál, és minden a narratív retorika eredményeként látható, bármiféle ellenzéki tér elfoglalása is ki van zárva - egy olyan téré, amelybõl egy "magasabb igazság" nevében lehetne beszélni. Ez a két radikálisan szembenálló értékelés jó bizonyítéka annak, hogy hogyan alakítják konceptuális vagy teoretikus elõfeltevések azt, amit látunk. Rushdie viszont éppen ennek is a paródiáját írja meg Az éjfél gyermekei ben. Az értelmezõ olvasó Rushdie narrátorával együtt a két elõfeltevés közé kerül: az elbeszélõ egyszerre mindenható történetalkotó, minden esemény középpontja, és az események centrifugális sodrának kényszerû közepe, aki nem is hozhat létre történetet önmaga megalkotása és szituálása nélkül. Retorikájának is ura és áldozata.
Az pedig, hogy a kauzalitás, a mindent átjáró okság-elv minden ok paródiájává lesz, s így a racionális okozatiság az összes lehetséges okozatiság egyik alesete lesz, vagyis retorikai alakzat maga is, 6 ténylegesen megkérdõjelez, illetve nyelvi játékká tesz minden okkeresést. A történetmondó nem bújhat ki a történelem létrehozásának felelõssége alól, a történelem elbeszélõje pedig, aki a történelemnek létrehozója is, nem leplezheti el, hogy beszéde közben teremti a valóságot.
A többszörös okozatiság retorikai eljárásának az az eredménye, hogy az elbeszélt történet nem tényszerûen elmondott, az elbeszélõn kívül álló valami, hanem maga is értelmezés. Az értelmezés pedig, mint minden történetírás, azzal, hogy megteremti az események rendjét, létre is hozza õket - a nyelv, a beszéd Az éjfél gyermekei ben hangsúlyozottan nem szól valamirõl, hanem cselekszik. De ez a valóságalakítás és hozzá az egyén létrehozása éppen nem egyértelmû a posztmodern korban és irodalomban. A klasszikus modernségben gyökerezõ európai gondolkodás a személyiséget individuumcentrikus világképpel értelmezi - a posztmodern fordulópont: a személyiség egészét másként gondolja. A világ már nem alakítható emberi mértékkel, az individuális lét távlata nem az önkiteljesítés. Rushdie játékba kezd a világlátásnak ezzel a különbségével, és eltúlozva az elbeszélõ Szalímnak a világ alakításának lehetõségébe vetett hitét, parodizálva jeleníti meg. A túlzás pedig, az elbeszélés retorikájának eszközeivel, arról beszél, hogy nincsen nem teremtett, egyszerûen elmondható valóság. Ebben a mozzanatban nyer értelmet a már idézett, hangsúlyos állítás mindjárt a regény elején, hogy az elbeszélõ egyenlõ a beszédével, hogy a beszéd és a történet létrehozásával magát is létrehozza - a beszéde teremti meg.
Rushdie ezzel a játékkal, akárcsak a beszéd igazságlehetõségének a megkérdõjelezésével, nemcsak a hatalom-, hanem az értelemelvû stratégiák álracionalizmusának fenomenológiáját is leírja, amelyekkel a személyiségét vesztett szubjektum még identitásként próbálja feltüntetni és õrizni mindazt, amit alighanem már e stratégiák megszületése elõtt elveszített. 7 Azzal viszont, hogy egy mindent értelmezõ és mindenre magyarázatot találó elbeszélõ-figurát teremt, és azt hangsúlyozza, hogy értelmezõ szubjektum nélkül nincs elbeszélés, paradox módon mégis éppen felértékelni látszik a szubjektivitást, mint egyetlen olyan lehetõséget, amely a logocentrikus vagy a szubjektumon szintén kívül esõ szempontot érvényesítõ teleologikus egészképzetekkel szemben biztosíthatja annak a személyiségnek az autonómiáját, akinek nem érdeke, hogy alávesse magát egy hasonló konszenzusnak. Annyiban, hogy mindennek a középpontjában az individuum áll, mint a makrokozmosz mikrokozmikus tükre, klasszikus módon harmonikus ez a világlátás: "Padmá, kezd-e világossá válni, nem igaz? Indira egyenlõ Indiával és India egyenlõ Indirával... és az talán nem képzelhetõ el, hogy olvasta az apjának egy éjféli gyermekhez írt levelét, amely tagadja az õ jelmondattá vált centralizmusát; amelyben rám ruházták a nemzet-tükre szerepét? Érted-e már?" De ahogy ezt eltúlozza, ahogyan Szalím egy szintén lehetetlenül túlzó állítást vitatva magának vindikálja a minden középpontjában álló tükör szerepét, az ugyanazt az eredményt is magában foglalja, mint a individuum lehetõségeinek egyértelmû vitatása: nem lehet hinni valamilyen egésznek az értelmében és jóindulatában. Errõl beszél a már idézett utolsó bekezdés. És a túlzás is az idõrõl, amelyben a világ tükrözésének jogát lefoglalni akaró elbeszélõ individuum szintén paradox módon elveszíti - elveszetté teszi - magát: "Mert gondoljuk csak meg: a történelem, az én verzióm szerint, 1947. augusztus 15-én új szakaszába lépett - ám egy más verzió szerint ez az elkerülhetetlen dátum csak egy röpke pillanata a Sötétség Korának, a kálijugának, amelyben a halandóság tehene kénytelen egy lábon egyensúlyozni! (...) ... ez a korszak i. e. 3102. február 18-án, pénteken kezdõdött, és mindössze négyszázharminckétezer évig fog tartani! S noha máris törpének érzem magam, hozzá kell tennem, hogy a Sötétség Kora csak negyedik szakasza a mahájuga ciklusnak, amely a maga teljességében tízszer ilyen hosszú; és ha fontolóra vesszük, hogy Brahma egyetlen napja ezer mahájugából áll, megérthetik, mire gondoltam az arányokról szólva." (Az éjfél gyermekei , 304-5.)
A szubjektum, az autoritás és a beszéd kapcsolatának kérdése mindenképpen központi szerepet játszik a regényben, és ez magyarázza Az éjfél gyermekei (és más posztkoloniális regények) átpolitizált olvasatait. A regény retorikai elemzése azt tételezi a leglényegesebb elemnek a logocentrizmus posztkoloniális kritikájában általában, és Rushdie regényében is, hogy az írás a megmerevedett jelentés eszköze, ekként van ábrázolva, vagy hogy diskurzív eseménnyé változtatják - a kodifikált szövegek megfertõzése egymással az áthágás szimbolikus tere. 8 Bár az irodalmi mû tere ebben az értelemben eleve szimbolikus tér (az persze vitatható, hogy mennyire az), én kevésbé látom szimbolikusnak, ha nem is az "áthágás" lehetõségét, de a diszkurzusok kapcsolatának és a narratív autoritásnak a megkérdõjelezését. Ebben a tekintetben sem válik el élesen poétikai tér és valós tér: a retorika azért (is) mûködik, hogy megkérdõjelezze fennhatóságát és ezzel önmagát. A multidimenzionális térben, amelyet az idézetek, a sokrétegû írás, a kultúrák keveredései létrehoznak, és amely lehetõvé teszi parodisztikus dialógusukat, én azt a kérdést látom inkább élesen felvetõdni, hogy hogyan vindikálhat a szubjektum autoritást a beszédének, illetve hogyan parodizálja Rushdie ezt a vindikálási harcot, mint azt, hogy a szöveg hogyan képzeli el nyelv és valóság, nyelv és igazság, nyelv és cselekvés 9 viszonyát, bár a két kérdésfelvetés között mindenképpen szoros kapcsolat van.
Az éjfél gyermekei elbeszélõjének (és a regénynek) a legfõbb feladata az, hogy dramatizálja az identitás- és eredetkeresést. Az eredetet az eredetrõl való beszéd hozza létre, és Szalím Szinai maga végtelen beszédet kreál, hogy genealógiai jelek sokaságába láthassa bele magát. S ahogy a jelek egymásra és önmagukra mutatnak, úgy szól a regény saját létrejöttének folyamatáról. A metafikció egyik eredménye mindenképpen az, hogy Az éjfél gyermekei regény a (harmadik világban született) regényekrõl és olvasásukról, s Bényei Tamás a regény allegóriájának (lyukas) középpontjába önmaga lehetetlenségének olvasását állítja. 10 Szerintem Az éjfél gyermekei allegóriája éppen nem tételez egyértelmû középpontot, még ha az nem egyéb is egy lyuknál. Az elbeszélõ Szalím nem tekinti feladatának, hogy (önmagán kívüli) középpontot keressen akár a történelem, akár a narráció játékában. Nem annyira a jelentésnek (vagy a jelentés lehetetlenségének), mint inkább az eltakarásnak az olvasása folyik itt: annak az eltakarásnak, amely együtt jár a jelentésgarantálással, ami viszont inherens vonása a szubjektumnak, fõleg a magát beszédével legitimálni vágyó szubjektumnak. Ezért is jut Rushdie és elbeszélõje újra meg újra a szubjektivitás vállalásához mint a történetteremtés végpontjához.
Ahogyan az allegóriák nem tételeznek létrehozójukon túli középpontot, ugyanúgy az üresség, az üres középpont, a hiány sem tûnik valamiféle eredetnek - a történet nem úgy épül fel, hogy erre legyen visszavezethetõ. A mítosz (a lyukas lepedõé) itt éppen hogy nem jelenti - mint az európai hagyományban - az eredet visszahozását, a tiszta kezdet visszanyerését. Nem a tiszta az eredeti, hanem a nem tiszta, a keverék. 11
A hiány megint egy szubjektumban jelenik meg: az üresség (amely a lepedõ-legendában tárgyiasul) attól van Ádam Azizban, Szalím nagyapjában, hogy õ a Másikként határozódik meg a külvilág, és - mivel erre reflektál - a maga számára is. "Heidelberg, ahol a medicina és a politika mellett azt is megtanulta, hogy Indiát, mint a rádiumot, az európaiak ¯fedezték föl ; Vasco da Gamáért még Oskar is lelkesedett, és Ádam Aziz végül ezért vált meg a barátaitól; bántotta, hogy azt hiszik, õ, Ádam Aziz is az õseik találmánya valamiképpen..." (Az éjfél gyermekei, 13. o.) A történet nem a hitvesztés, hanem a tudatosítás pillanatával kezdõdik. A Korán imaszövegébe beleszövõdõ gondolatok keverékké teszik az "õspillanatot" és eredetté a múlt jelenbéliségét, tudatos megélését. "¯Neked akarunk mi szolgálni, és elõtted esdeni... - és most itt térdelt, s noha a fejében ott voltak régi barátai, egyesülni próbált korábbi énjével, amely nem hallgatott a barátok befolyására, s amely tudott mindent, amit tudni kellett volna, például az alázatról, meg arról, amit ebben a pillanatban mûvelt: keze, régi emlékeknek engedelmeskedve, fölfelé rebbent, hüvelykjeit a fülére szorította, s ujjait szétterpesztve, térdre ereszkedett - ¯...hogy az igaz útra vezessél, azok útjára, kik kegyelmeddel dicsekedhetnek... - Mindhiába, elakadt valahogy félúton hit és hitetlenség között, sötétbújócska ez végül is - ¯...s nem azokéra, kikre neheztelsz, és nem a tévelygõk útjára. És nagyapám a föld felé közelítette homlokát. Elõrehajolt, és a föld, az imaszõnyeg borította föld feléje nyújtózott. És akkor eljött a göröngy ideje: orrba vágta nagyapámat, rendreutasításul. Ilse-Oskar-Ingrid-Heidelberg, de Isten-és-a-völgy nevében is." (Az éjfél gyermekei, 13. o.) Ádam Aziz végleges identitása akkor alakul ki, amikor rájön, hogy mennyire formálta õt a másik számára nyújtott képe, és az a kép, amelyet a másik-léttõl kap. Muzulmánsága is éppen így alakul, attól lesz indiai, ahogy egy tüntetésen a tömeget szétverõ karhatalom látja õt, amint azt késõbb elbeszéli: "Kasmíriként és nem túl lelkes muzulmánként kezdtem. Aztán egy zúzódás a mellemen indiaivá tett. Lelkes muzulmán éppen ma sem vagyok, de Abdullah híve annál inkább." (Az éjfél gyermekei, 59-60. o.)
Szalímnak, úgy tûnik, öröksége a feladat: azt parodizálni, hogy az önmaga létérõl beszélni kívánó és eredetét meghatározni akaró szubjektum mértéktelen jelentésadással mindent másikként lát, de önmaga másikaként ugyanakkor. A szöveg önreflexiójának legfontosabb eleme ez: hogy beszél önmaga jelentésvágyáról. Mert Rushdie elbeszélõje hajlandó átírni a történelem tényeit is, és erre parodisztikusan felhívja a figyelmünket. Azt mindenki elfogadja a fiktív történetírás részeként (hiszen az utólagos és jelentõségteremtõ jelentésadás jellemzõ a történelemszemléletünkre) és az elbeszélõ lényének inherens vonásaként, hogy erõszakosan belemagyarázva értelmez egyre minden történetelemet. De azzal, hogy Szalím elbeszélésében Gandhi rosszkor hal meg, és ahányszor újraolvassuk a könyvet, annyiszor hal meg rosszkor, kikezdõdik nemcsak a történelem és a fiktív történet hierarchiája, hanem a tények leírásáé és a szubjektív beszédé, a jelentésadó magyarázaté és a jelentés kívánásáé is. "Ám most már meg nem mondhatom, milyen sorrendben követték egymást az események; az én Indiámban Gandhi mindig is rossz idõpontban fog meghalni. Vajon egy ilyen tévedés érvényteleníti-e a teljes szövedéket? Oly messzire mentem-e kétségbeesett jelentõségkeresésemben, hogy kész vagyok mindent eltorzítani - kész vagyok-e átírni korom teljes történetét csak azért, hogy a gyújtópontba helyezhessem magam? Ez az, amit ma, zavarodottságom közepette, nem tudok megítélni. Másokra kell ezt hagynom. Számomra nincsen visszaút; véghez kell vinnem, amibe belekezdtem, még ha a késztermék óhatatlanul más lesz is, mint aminek szántam..." (Az éjfél gyermekei, 261. o.) A magyarázat lesz a "késztermék", a történelem. Történetmondásának egy jóval késõbbi szakaszában Szalím azt is bevallja, hogy hazudott Siva haláláról: "ez egyszer én is engedtem az önéletrajzírók kísértésének - annak az illúziónak, hogy mivel a múlt csak az emlékezetünkben létezik, meg a szavakban, amelyek hasztalan próbálják kapszulába zárni az emlékeket, múltbéli eseményeket teremthetünk azáltal, hogy leírjuk õket." (Az éjfél gyermekei, 695. o.) S ez nem csupán a narratív emlékezet idõnként elõbukkanó sajátja a regényben: mivel a regény egészének világszerûségét egyetlen tudat adja, amely mindent megtesz azért, hogy egész világát saját metaforájává tegye, Az éjfél gyermekei minden narratív autoritást a megbízhatatlansággal kapcsol össze. Az autoritás eredete a narratívában pusztán retorikai-figuratív, és minden az elbeszélés része - a regénynek ez a hangsúlyozott tulajdonsága az alapja az erõsen átpolitizált olvasatoknak.
A regény formája és retorikája a mitikus történetekre, az eposzmondásra hasonlít, még abban is, hogy az elbeszélõ szubjektum vágya, hogy miközben történetbe szövi magát, azzá legyen, aminek narrációja mondja. Az éjfél gyermekei nyelvének ritmusa részben az indiai epikus költeményekre és a szóbeli történetmondásra utal: a levegõvétel nélküli hang, annak a szokása, hogy egymásba szaladnak fõnév- vagy melléknévcsoportok az izgatott, de már csak lehetséges terjedelménél fogva is kimért elbeszélésben: "És annyi történetet kell elmondanom, olyan tömegû, egymásba fonódó életrõl eseményrõl csodáról helyszínrõl híresztelésrõl kell számot adnom, oly sûrûn keveredik a valószínûtlen a triviálissal!" (Az éjfél gyermekei, 10. o.) Rushdie egy elõadásában, 1983-ban, az indiai történetmondók hatásáról beszélve, akik nagy, többnyire írástudatlan tömegek figyelmét kötötték le, Raót idézte: "Mondjuk megszakíthatatlan mesénket. Epizódra epizód következik, és amikor megállnak a gondolataink, megáll a lélegzetünk is, és másik gondolatba fogunk. Ez volt és ma is ez a történetmondásunk módja." Az éjfél gyermekei textuális fogásaival egy ilyen szóbeli performance-t akar létrehozni. A szóbeli történeteket, az elõadott eposzt létrehozóik sohasem akarták lineáris cselekményvázra építeni: az in medias res kezdés, a késleltetés, a történetelemek szétszálazása inkább szükséglet, mint szándékos eltérés egy megalapozott normától. A jó epikus költõ elfogadja, hogy az epizodikus struktúra az egyetlen mód (és teljesen természetes mód) arra, hogy az ember elképzeljen és kezeljen egy hosszú narratívát, és nagy ügyességet mutat a flashback és más epizódteremtõ eszközök használatában: az epikus elbeszélésmód múlt, jelen és jövõ között csapong.
Az idõkezelés mellett a narratív struktúrák legexplicitebb eleme Az éjfél gyermekei ben, hogy Szalím történetét Padmának mondja el. A retorikai formák válaszra kész és megértésre törekvõ befogadóra vannak beállítva, és itt ez kompozicionális szempontból is kiemelt, az elbeszélés-szerkezetet aktívan alkotó tény. Padmá közbevetései, állandó kritizálása olyan ellenállást jelentenek az elbeszélõnek, amely segíti elbeszélése szövetének és magyarázatainak létrehozásában: Padmá, mint meggyõzendõ hallgató, közönség, egyfajta fölerõsítõ közeg. Az õ válasza fõszerepet játszik az elbeszélés alakulásában: aktivizálja és magnetizálja azt a közeget, amelyben a megértésnek mûködnie kell. Szalím rajta keresztül szembesül a hallgató szubjektív látókörével - és ennek során viselkedése hol tüntetõen alkalmazkodó, hol kihívóan polemikus. Nagy félelme, hogy ha nincs ott az ellenkezõ és sürgetõ befogadó, akkor egyenes vonalú történetet mond. "Hanem most már hogyan boldoguljak Padmá nélkül? Hogyan nélkülözzem tudatlanságát, babonás mivoltát, csodaterhes mindentudásom e fontos ellensúlyát? Hogyan legyek meg Padmá paradox földhözragadtsága nélkül, mikor ez az - ez volt az? -, ami segített két lábbal állnom a földön? Úgy tetszik, egyenlõ szárú háromszög csúcsán álltam eddig, két istenség támogatott kétfelõl, az emlékezet zabolátlan istene meg a jelen lótusz-istennõje... és mostantól meg kell elégednem egyetlen, egydimenziós vonallal?" (Az éjfél gyermekei, 235. o.) Mintha csak ellenbeszédet tudna teremteni, csak valami ellenében fogalmazhatná meg a történetét: Szalímnak nemcsak az számít, ahogyan elmond valamit, hanem a másfajta elmondások közegének fénytörõ hatása is. (Seherezádéhoz hasonlítja magát, aki az életéért mesél a királynak, akit meg kell nyernie. - Az éjfél gyermekei, 34. o.) Jellemzõ a regény retorikai struktúrájára és játékára a történet létrehozójának pozíciójával: a beszéd, amely autoritást akar vindikálni magának, nem is lehet más, mint más megnyilatkozások ellen irányuló, de azokat feltételezõ és rájuk épülõ ellenbeszéd.
Hasonló kettõsségekre épül egyébként is Az éjfél gyermekei nek retorikai struktúrája: a narráció alá van vetve Szalím tudatának, de az is a narratíva létmódjának. Az önéletrajzi emlékezés jelentésadó vágya uralja is az elbeszélõt, de eszköz is a kezében ahhoz, hogy újabb és újabb keretek közé helyezze önmagát, vagy inkább újabb és újabb kereteket építsen maga köré. Padmá alá van vetve Szalím narrációözönének, de Szalím elbeszélése is magának és neki. "Nem kétséges, hogy Padmá is belém szivárog. Miközben repedezett testembõl ömlik kifelé a történelem, csöndeskésen belém csöpög az én házi lótuszom a maga egészséges evilágiságával, paradox babonáival, a mesés elem iránt való ellentmondásos szeretetével." (Az éjfél gyermekei, 57. o.) A represszió végtelen játéka eszköz és cél is egyben: ahogyan a szubjektum is játékának terepévé és céljává teszi minden meghatározottságát Szalím elbeszélésében.
Nemcsak a történelem, hanem a nemzeti identitás is így alakul a regényben. A nemzet valós és képzeletbeli egyszerre, a hozzátartozás és a megteremtése is: feladat. "...Egy mitikus országban, amely nem is fog soha létezni, hacsak nem egy tüneményes kollektív álom által, egy álom által, amelyet mindnyájan, közös megegyezéssel álmodunk; olyan tömegfantázia ez, amelyben más-más mértékben, de minden bengáli és pandzsábi, madrászi és dzsáti osztozik..." (Az éjfél gyermekei, 174-5.) Ez a játék ellentmond egy másik brit-indiai értelmezõ, Bhikhu Parekh interpretációjának, aki a Between Holy Text and Moral Void címû Rushdie-elemzésében (miközben A sátáni versek muszlim elutasítását próbálja magyarázni, nagyon is direkten társadalmi-politikusnak tételezve a regényt) azt magyarázza, hogy mi a "szent": az, ami a haszonelvû elgondolások mögött áll, ösztönös, közvetlen jelentõsége van, amely az egyént transzcendálja vagy összeköti valami nála magasabbal, mélységet és jelentést adva az életének. Rushdie viszont, amennyiben politizál, másképpen teszi: az õ fenomenológiája egyáltalán nem tételez nagyobb mélységet, mint amit a szubjektum teremt, a szubjektumnak viszont, úgy látszik, kényszerû feladata ez a teremtés. Az egyént, ha valami, ez a munka transzcendálja. Az éjfél gyermekei ben semminek sincs ösztönös, közvetlen jelentése, minden jelentõség teremtett, persze ez a teremtés kényszer... A nemzetélményt, az egyik legfõbb jelentésalakító tényezõt (amelyre ugyanakkor a legmegfeszítettebb jelentéstulajdonító munka irányul), a regény kommunikációs létviszonyként, örök elbeszéltként és a beszéd örök alapjaként és indítékaként tematizálja.
Az éjfél gyermekei
tehát egy mély poétikai és világszemléleti
dilemma regénye. Megkérdõjelezi,
sõt ellehetetleníti a narratív autoritásba
és az elbeszélhetõ tudásba
vetett bizalmat, ugyanakkor viszont nemcsak esztétikai,
de világteremtõ funkcióval is felruházza az
elbeszélést. Szalím
narratívája az identitás, a beszélõ
és az elbeszélt dolgok önazonossága
és kölcsönös meghatározottsága körül
forog, miközben végig tudatában
van annak, hogy nem lehet nem megpróbálnia legitimálni
magát és elbeszélõi
helyzetét: a legitimáció a regény nyelvi játékának
legfõbb tárgya, erre utal Szalím
Szinai összes metanarratív megjegyzése. A
mindennek középpontjában álló elbeszélõ-figura
miatt nem evidens, hogy a beszéd
középpontja milyen nehezen lokalizálható, hiszen
Szalímnak minden erõfeszítése
arra irányul, hogy meghatározza a maga helyét
az elbeszélt történetben.
Ám éppen a túlzott, parodisztikus meghatározottságtól
tûnik el újra meg újra
beszéde mögött, s a végsõkig vitt textualitás
miatt a beszélõ szubjektum helyét
retorikai struktúrák és poétikai viszonylatok
foglalják el. Az Rushdie fogása, hogy az elbeszélni
és világot teremteni képes
szubjektum lehetetlen hiánya Szalímmá áll
össze, aki mégis egyetlen alak,
bár paródiája is minden egyetlen alaknak -
mert nincsen történetmondás és történelemteremtés
nézõpont-legitimáció, és
nincsen nemzetmeghatározás ennek politikája, retorikája
és meg-megmutatkozó szövegszerûsége
nélkül. A szöveg, akárhogy is, világ, s
a világ olvasandó textúra.
1 Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekrõl . Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997, 46. o.
2 Salman Rushdie: The Location of Brazil, 1985, in: Imaginary Homelands: Essays and Criticism 1981-1991 , London, Granta Books, 1991, 125. o.
3 Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei , Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, fordította Falvay Mihály, 653. o. (A továbbiakban ebbõl a kiadásból idézek.)
4 H. R. Jauss: Az irodalmi posztmodernség. Visszapillantás egy vitatott korszakküszöbre, in: Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 211-235. o.
6 Vö. Bényei Tamás: Szalím könyve, in: Apokrif iratok , i.h.
7 Kulcsár Szabó Ernõ: A másság mint jelenlét. Posztmodern kortudat és irodalmiság, in: Beszédmód és horizont (Formációk az irodalmi modernségben). Argumentum, 1996, 238-239. o.
8 Vö. Bényei Tamás mágikus realista regényekrõl szóló bevezetése, illetve Szalím könyve , in: Apokrif iratok, i.h.
9 Az utóbbiakat vö. Bényei Tamás, uo., i.h.
10 Vö. Bényei Tamás: Szalím könyve, in: Apokrif iratok, i.h.