K.M.:
- Harminchét évesen
már három sikeres regény és számos elbeszélés,
esszé szerzõje, negyedik regényét pedig hamarosan
befejezi. Mondana néhány szót arról, hogyan
alakult pályája az utóbbi években?
G.P.: - A kilencvenes évek elején ösztöndíjasként szépírói alkotómunkát oktattam az East Anglia Egyetemen, ahol korábban tanultam, és magiszterfokozatot szereztem ezen a területen. 1993-94 folyamán mint rezidens író hat hónapig Corkban dolgoztam. Azután ugyanilyen megbízást teljesítettem a belfasti Queen's Egyetemen 1994 és 1997 között. Sokat dolgoztam tehát egyetemeken, de inkább csak szükségbõl. Elsõsorban regényíró vagyok, noha élveztem az egyetemi munkát, mert mind a diákok, mind az író szempontjából értékes, a személyiséget gazdagító tevékenység.
K.M.: - Ír, brit, vagy északír szerzõnek tekinti magát?
G.P.: - Kissé nagyképû válasznak tûnhet, de mindháromnak tartom magam, sõt többnek is, európai írónak, ugyanakkor nagyon is belfasti írónak. Az egyik probléma, ami nagyon zavart engem tinédzser éveimben, az volt, hogy választanunk kellett ír vagy brit között. Vagy egyiknek, vagy másiknak kellett lennünk. Még családon belül is, mint például az én családomban, egy unionista családban, ahol anyám mindig írnek vallotta magát, apám pedig britnek. Mindketten hittek a britekkel való unió fenntartásában, de anyám úgy gondolta, hogy õ olyan ír, aki politikai értelemben hû a britekhez, viszont elsõsorban ír. Apám Írországban lakó brit volt identitása és politikai hite szerint. Szerette és beutazta Írországot, de mégis brit maradt. Más szóval, mindketten ugyanazt a dolgot érezték, de kicsit másképp. Ezt nevezhetjük jóindulatú konfliktusnak. A konfliktus azonban, amelyben harmincegynéhány évig éltünk, sokkal kevésbé volt jóindulatú, és számomra mindig a következõ képletet mutatta: válaszd egyiket vagy másikat, egyiket vagy másikat, s ez vörös fonalként húzódott végig az életünkön. Egy bizonyos ponton azután azt gondoltam, hogy ezeknek nem kell egymással konfliktusban lenniük. Ír vagyok, az ír szigeten lakom, ott is születtem, s e pillanatban ki tudja, mit hoz a jövõ, viszont e pillanatban még cáfolhatatlanul brit állampolgár vagyok. Egy politikai régióban élek, amely az Egyesült Királyság része, tehát brit vagyok, britnek érzem magam, s kulturálisan rengeteg brit hatás ér. Úgy gondolom, hogy az utóbbi három évtizedben minden bizonnyal, részben a válság miatt, kialakult egy sajátos északír élményvilág, amely más, mint ami Írország többi részében tapasztalható, és amely Nagy-Britannia más részeihez sem hasonló. De nem szükséges, hogy ezek kizárják egymást vagy ellentmondjanak egymásnak, valójában úgy találom, békésen megférnek bennem. Sokáig tartó folyamat volt ezt megérteni, s bizonyos értelemben részévé vált annak, amirõl írok, munkám ennek a többrétegû identitásnak a kifejezõje. Ez érdekelt a Hazáink megírásakor, s akár további identitásbõvítést is vállalnék. Európa, tudja, igen fontos.
K.M.: - Egyetért-e azzal, hogy mûveit Írország egészének irodalmában tárgyalják, vagy jobbnak látja, ha az északon születõ irodalmat külön kezelik?
G.P.: - Úgy gondolom, indokolt, hogy az északi irodalmat külön vizsgálják, mivel létezik az a bizonyos északi élményvilág, amelyrõl beszéltem, de õszintén szólva örülök, ha bárhol tárgyalják a mûveimet. Közösséget érzek korosztályom más ír íróival, s a megelõzõ korosztályokéval is. Igen jóban vagyok egy sereg íróval északon és délen egyaránt, s azt gondolom, hogy noha életkörülményeink és az Írország szigetével kapcsolatos élményeink jelentõsen különböznek, mégis mi mindnyájan többek között írók vagyunk, akik, mint más emberek, megkísérlik elfogadni a huszadik század végi globális változásokat, s megpróbálják ezeknek az egyéni életekre gyakorolt hatását szereplõiken keresztül megragadni. Így szerintem mindkét módon tárgyalhatók a mûveim. Az egyetlen dolog, amellyel nemigen tudok mit kezdeni, a posztkoloniális besorolás. Nehézséget jelent számomra ez a terminus, nem önmagában véve, hiszen hasznos lehet, hanem ha ez az egyetlen paradigma, amely szerint az ír regényt megkísérlik olvasni, akkor komoly gondom van vele. Szerintem a The Living Stream (Az élõ áradat) címû könyvében Edna Longley kiváló munkát végez, amikor reagál a szemellenzõsen posztkoloniális olvasatokra, mivel Írország nem olvasható Nigériához hasonlóan, nem volt olyan és most sem olyan. A paradigma hasznos, ha valami beleillik, de értelmetlen próbálkozás beleerõltetni oda nem való dolgokat. Részben, de csak részben lehet azért a posztkolonialitáson keresztül közelíteni az ír irodalomhoz, viszont ha túlzottan ragaszkodunk ehhez, nevetségessé válhat az egész vállalkozás. Analóg példa, amit nem sokan vizsgálnak, de Edna Longley beszél róla, a közép-európai tapasztalat. Amelyen belül vannak hasonlóságok politikai értelemben: bizonyos konfliktusok dominálnak bizonyos országokban, és a megoldási módok szintén rímelnek egymással, tehát csaknem szomszédsági paradigmát lehet felállítani. Ez egy másik hasznos megközelítési mód lehet: pontosan olyan Ausztria és Magyarország helyzete, mint amirõl beszélek. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy csak a laikus szintjén érdekel az irodalom tudományos vizsgálata. Nem veszek részt sok ilyesfajta vitában, hiszen elsõsorban író vagyok, de látom, hogy ma Írországban valóságos harc bontakozik ki azok között, akik a posztkoloniális olvasat kizárólagossága mellett kardoskodnak, s akik szeretnének más olvasási módokat is bevezetni. Én az utóbbi táborral tartok.
K.M.: - A Hazáink címû esszé eredetileg elõadásnak készült a Dublini Nemzetközi Írótalálkozóra, amelynek középpontjában a szülõföld témaköre állt. Van kapcsolat a színhely és a választott téma között?
G.P.: - Nemcsak a téma és a színhely, hanem a téma és az idõzítés között is található összefüggés. 1993-ban volt a fesztivál, mielõtt Corkba érkeztem mint rezidens író, s amikor az Ír Köztársaság mind politikai, mind kulturális szempontoktól vezettetve megpróbált - s ez majdnem a posztkoloniálist juttatja megint eszünkbe - különbözõ képzeletgazdag módokat találni arra, hogy kifejezze az identitás-konfliktusokat, amelyek az egész szigeten léteznek. Azt hiszem, nem véletlen, hogy éppen az 1990-es évek elejének idõszakában jöttek össze különbözõ háttérrel rendelkezõ írók Dublinban, akiknek különféle gondolataik voltak arról, hogy mit jelent a szülõföld. Számomra ez nagyon fontos pillanat volt: már egy ideje Angliában éltem, de egyre inkább éreztem, hogy Belfast vonz magához vissza. Nem akartam azonban visszatérni olyan feltételek mellett, ahogyan elmentem onnan, kevésbé behatárolt életet szerettem volna ott folytatni, mint amilyet az egymással versengõ ideológiák és ortodoxiák rám kényszerítenek. Így félig döntöttem még csak el, hogy visszamegyek Belfastba. Corkba indultam, hogy ott hat hónapig dolgozzam mint rezidens író, és kevéssel ezelõtt megálltam Dublinban. Ott írtam ezt a dolgozatot, az Észak-Írországra, Írországra, továbbá Nagy-Britanniához fûzõdõ kapcsolatomra való reakcióimat végiggondolva, s persze sok más dolog is belekerült. Aztán lementem Corkba, és amíg ott tartózkodtam, egy szörnyû gyilkosság- és bombatámadás-sorozat zajlott le Belfastban, nevezetesen 1993 októberében. Ez volt az utolsó csepp, ha úgy tetszik, s már tudtam, hol van a helyem. Haza kellett mennem, vissza Belfastba. Még egy konferencián vettem részt Dublinban 1993 õszén, két hónappal a Nemzetközi Írótalálkozó után, s ennek a konferenciának Írország elképzelése volt a címe. Ott is elõadtam egy dolgozatot, amely a történtek miatt igen erõs érzelmi töltést kapott. Feltettem a kérdést: el tudom-e képzelni Írországot, Írország el tud-e képzelni engem - olyan helyen kívántam élni, amely elég pluralisztikus ahhoz, hogy elférjen benne valamennyi polgárának élmény- és álomvilága. Olyan helyen akartam élni, amely ténylegesen tükrözi a sokféleséget, s helyt ad a különbözõ emberi törekvéseknek. Ez nagyon hosszúra nyúló válasz, tudom, de a kor maga befolyásolta gondolkodásomat. 1994 márciusában már újra Belfastban éltem az említett fontos, a dublini konferenciával kezdõdõ hathónapnyi idõszak után. Belfastban lakom azóta is.
K.M.: - A Hazáink számos alapvetõ kérdést tárgyal széles nemzetközi kontextusban, de félreérthetetlenül az északír protestáns szempontjából, például amikor "a nacionalizmus nosztalgiájáról" beszél. Hogyan fogadták ezt a "másik" Írország fõvárosában, vagyis Dublinban?
G.P.: - Nos, nem hiszem, hogy hízelgek magamnak, amikor azt mondom, hogy elõadásom egyike volt a legjobban fogadottaknak az egész konferencián, s nemcsak aznap, amikor elhangzott. Tudom, hogy igen jól fogadták, s "a nacionalizmus nosztalgiájáról" azt mondtam, hogy Észak-Írországban a nacionalizmus és unionizmus helyett az ír nacionalizmusról és a brit nacionalizmusról kellene beszélnünk. Mert az unionizmus csak másik formája a nacionalizmusnak, az unionizmus az utóbbi lokális változatának neve. Így "a nacionalizmus nosztalgiája" mint téma úgy szerepelt dolgozatomban, hogy nemcsak az ír nacionalizmusra igyekeztem vonatkoztatni, hanem a britre is. Írországban komoly probléma, hogy az emberek csak azt hallják meg, amit meg akarnak hallani, s mindig lesznek, akik, függetlenül attól, mit mond a másik, saját elgondolásaik kritikáját fogják kihallani belõle, s nem veszik észre, hogy a kritika más dolgokra is vonatkozik, vagy nem is kritizálja, csak éppen tárgyalja nézeteiket. Az ilyen emberek egyedül saját sérelmeikre összpontosítanak. E fejtegetéseim miatt fogadták jól elõadásomat, s mondhatom, sokat dolgoztam rajta. Tény viszont, hogy számos munkámat nem túl jól fogadják, de nem Dublinban, hanem Belfastban, s különösen negatívan reagálnak rájuk az ír nacionalizmus szélsõséges képviselõi.
K.M.: - A Hazáink esszé-formában jelent meg. Ön szerint az esszé fontosabbá vált korunkban?
G.P.: - Jó lenne, ha nagyobb fontossággal bírna. Említette nekem, hogy itt Magyarországon havonta több irodalmi lap is megjelenik, amely közöl esszéket. Ha otthon Belfastban ezt elmesélem az ismerõsöknek, meg lesznek lepve. Sajnos Írországban és Nagy-Britanniában, a két országban, amelyet jól ismerek, az esszének nincs sok becsülete. Egyik oka lehet ennek, hogy alig van az esszé számára megjelenési lehetõség. Chatto és Windus, a kiadóm a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején egy esszésorozatot próbált Counterblasts (Ellentámadás) címmel megjelentetni. Körülbelül egy tucatnyi szöveggel kezdték meg a vállalkozást. Felkértek, írjak egy esszét számukra, de íróként akkor még nem éreztem magam késznek vagy érettnek arra, hogy saját hangomon beszéljek, és ne a szereplõim hangján keresztül. Meglehetõsen nehéz és elbátortalanító egy prózaíró számára hirtelen esszé-formában jelentkezni. Mert amikor elõször kimondja az ember, hogy "én", az õ maga és nem a narrátor hangja. Úgy éreztem, nem tudok semmi mögé bújni, ha esszét írok, s eleinte féltem ettõl. Az esszé-megjelentetéssel kapcsolatos probléma mára enyhült, de szerintem ugyanakkor az is rontja a helyzetet, hogy, s ezt nem mondom könnyû szívvel, nincs elég érdeklõdés intellektuális kérdések iránt Írországban és Nagy-Britanniában. Következésképp az ennek megfelelõ közönség sem nagyon létezik. Nem mondom persze, hogy teljesen hiányzik az ilyen irányú érdeklõdés, csak úgy gondolom, kisebb, mint más országokban.
K.M.: - Számomra úgy tûnik, nagyon is sok az intellektuális vita szerte Írországban.
G.P.: - Igen, ez igaz, de számos ilyen vita eléggé behatárolt. A brit és ír közönségrõl meg kell jegyezni, hogy noha nem teljesen nyárspolgári, de híresen bizalmatlan tud lenni az intellektuálissal szemben. Írországban nyilvánvalóan kevésbé, de Angliában biztosan. Az esszé szó hallatán kissé aggódva próbáltam átgondolni, mi is érdekel. Idõnként szeretem az elkötelezett, gondolatgazdagon érvelõ írást, amikor nem az írót kell követni, hanem azt, ahogy végigvisz vagy jól körüljár egy gondolatot, ám nem hiszem, hogy túl sok ilyen írás születne. Talán ezt kell érteni az esszé iránti piac relatív hiányán. Az írók azonban nem tudnak mindent a kiadókról, így akár tévedhetek is.
K.M.: - A Hazáink ban azt írja, hogy sokkal tartozik Salman Rushdie-nak. Vannak ír írók is, akiket elõdjének tekint, vagy valamilyen értelemben hatást gyakoroltak a munkájára? Említette, hogy sokakat tisztel közülük.
G.P.: - Nagyjából az a helyzet, hogy nem hatottak rám sokan. Joyce persze, például, mert az ember nem tudja nem bújni Joyce-ot, bárhonnan való is legyen. Mély benyomást tesz rá, sõt izgatja is a nagy elõd. De nem Joyce olvasása vezetett el az íráshoz, tulajdonképpen Louis MacNeice az a költõ, akitõl a Snow (Hó) címû verset olvastam diákkoromban, s az rávezetett valamire. Szerettem az angol irodalmat az iskolában, de nem éreztem rá igazán, mire is való az írás. MacNeice versét olvasva hirtelen, ahogy akkori tanárom ma is emlegeti, így kiáltottam: "Megvan, megvan ... már értem!" - s azt mondja, nemcsak a versrõl beszéltem, a sorról, amit elemeztünk, hanem valami más, igen mély dologról, s így is volt. Azóta tudom, mire való az irodalom. Ma, a Pécsre vezetõ úton hasonló élményben volt részem, és útitársamhoz, Bob Welch-hez fordultam s vele csevegve mondtam, hogy az ilyen pillanatokért él az ember. A legtöbb, amit kaphatunk, azok a pillanatok, amikor minden egybecseng valahogy. Egy ilyen pillanatban megelégedést és csendet érzünk; néha traumatikus úton érjük el, máskor egyszerûen csak ránk köszönt ez az érzés. Louis MacNeice Hó jának különösen ez a része fogott meg: "Hámozok és szétbontok / egy mandarint, kiköpöm a magját és érzem / a dolgok különféleségének részegítõ voltát." (Kurdi Mária fordítása) És "a dolgok különféleségének részegítõ voltát" annyira sajátomnak éreztem. Minden benne van, amit csodálok a világban: nevezetesen a sokrétûség. De nemcsak élünk ezekért a pillanatokért, hanem írunk értük; pillanatok ezek, amikor mint író érzi az ember, hogy valamit sikerült megértenie, s útján elérkezett a ponthoz, ahová vágyott, bár nem tudta, hol is találja. És ez a minden egybecsengése. MacNeice-nek tehát nagyon fontos szerepe volt abban, hogy íróvá váljak, s fiatalkoromban megpróbáltam verset írni, de nem nagyon ment. Kerestem a megfelelõ formát, kísérleteztem TV-darabbal, novellával, de egyik sem bizonyult az igazinak számomra. Legfogékonyabb koromban nem volt Írországban semmi a regény területén, ami írásra ösztökélt volna, Joyce, amint gyakran mondják, inkább elijesztette a következõ ír írógenerációkat attól, hogy megint próbálkozzanak a regénnyel. Rushdie akkor lett fontos, amikor olvastam Az éjfél gyermekei ben az India és Pakisztán szétválasztásával kapcsolatosan megírt élményeit. Hirtelen azt gondoltam: ha ezt a regény tudja vállalni, reflektálni tud arra, amit magam is annyira átérzek, akkor hát akár egy országról is képes szólni. Lázba jöttem, azt gondoltam, ha a regény mindezt tudja, akkor azt kell mûvelnem. S elsõ regényem, a Burning Your Own (Magadéi ellen) megírása bizonyos mértékig a forma megismerését jelentette számomra. Kíváncsi voltam, tudok-e regényt írni. Mint kezdõ író tisztában voltam korlátaimmal, miközben írtam, és siker esetén számos dolgot képzeltem el véghez vinni. Haladtam vele és arra gondoltam, hogy regényt kell most ebben a pillanatban írnom, igen, regényt. Bár nem pontosan az a mû lett, amit írni akartam, nem mondom, hogy elégedetlenkedtem vele, hiszen ez volt a legtöbb, ami akkor kitelt tõlem. De megszületett a második regény, a Fat Lad (Kövér Fickó), ami már tényleg olyanra sikerült, amilyet írni akartam, amikor nekiálltam a munkának. Eleinte nem sokat tudtam a formáról, úgy értem, elõször rá kellett éreznem, de nem mint kritikusnak, nem mint diáknak, hanem mint írónak. Így a regény felfedezése számomra azt jelentette, hogy a már Rushdie olvasása közben izgató dolgokkal foglalkozhattam.
K.M.: - A Hazáink egyik mondatában Észak-Írországot a "befejezetlen fikció" névvel illeti. Magyarázat ez részben arra, miért a regény a legmegfelelõbb forma az északír témák megírásához?
G.P.: - Valószínûleg. Szerintem azok az országok tekinthetõk befejezetlen fikcióknak, ahol az emberek együvé tartozása s a politikai rendszerhez való hûsége érdekében bizonyos mítoszokat kell kitalálni annak megmagyarázására, kik õk és kikkel nem azonosak. Ilyen értelemben vannak országok, amelyek kevésbé befejezettnek tûnnek, mint mások. És Észak-Írország tényleg befejezetlen fikciónak látszik, már maga a sokéves válság jelzi, hogy valami nincs rendben ezzel a bizonyos országgal. S persze mert a határt sok más határhoz hasonlóan úgy húzták meg, hogy céltudatosan biztosítsák egy olyan ország születését, amely a magát az ország létét igénylõk részére teljesen megfelel, mutatva egyben az egész mesterkéltségét. Ily módon néhány ellentmondás és hiányosság, amely más országokban jellemzõ volt, Észak-Írországban is jelentkezett. Hogy a regény-e a legmegfelelõbb forma -, azt hiszem, nem mennék el idáig, bár megjegyzem, szerintem elértük azt a stádiumot, hogy erre gondolni lehet. A hatvanas évektõl a nyolcvanas évek végéig, amikor elkezdtem publikálni, nem sokan írtak regényt. Ezzel viszont nem akarok ignorálni olyan írókat, mint Maurice Leitch vagy Jennifer Johnston - úgy tûnik, nem voltak sokan, de kétségtelenül voltak néhányan. Számomra nem véletlen, hogy elsõ regényemet 1988-ban adták ki. Most, tíz évvel késõbb, van számos ír, északír regényíró, korombeliek vagy nálam fiatalabbak, akik színre léptek munkáikkal, mert a regény egy történelmi forma, az a forma a modern irodalomban, amely legjobban tudja az idõ múlását ábrázolni és a felmerülõ trendeket megrajzolni. Az ember követi ezt a vonalat, s elérheti a pillanatot, amelyet meg lehet örökíteni. Amint Bob Welch mondta tegnap este Budapesten, szerinte a regény elsõsorban a bizonyos módon megállapodott társadalmakban indul fejlõdésnek. Késztetést éreztem arra, hogy hozzátegyem, ezen az alapon Észak-Írország megállapodott társadalom, ha más nem, hát a konfliktus rutinjának és normává válásának okán. Amikor 1988-ban írni kezdtem, éppen húsz év múlt el a polgárjogi tüntetések óta, amelyek a válságot elindították. Talán úgy tûnt ekkor, hogy eljött az idõ valamiféle leltár készítésére. A másik dolog, hogy húsz év után úgy éreztem, a munkám igencsak politikai fogantatású, s igen politikus embernek is éreztem magam. Úgyszintén láttam, hogy mind a nacionalista mitológiák, mind az unionista mítoszok, õszintén szólva, virágkorukat élték. Itt volt az ideje, hogy kicsit aláássuk õket.
K.M.: - Az 1980-as, 1990-es években Írországban mindenütt virágzik a regény, felzárkózva a nemzeti mûfajnak tekinthetõ elbeszéléshez. Mi egyéb oka lehet a regény korunkbeli reneszánszának? Mely déli írókat érzi közel magához?
G.P.: - A kérdés második részére válaszolva: Colm Toibint, Joseph O'Connort, akik tulajdonképpen nagyon különbözõ írók, Roddy Doyle-t igen határozottan, valamint Dermot Bolgert. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindnyájuk munkáját szeretem, de érzek velük egyfajta közösséget, és próbáltam is egyszer errõl egy esszét írni Az irodalom atlasza címû könyv számára, amelynek szerkesztõje megkért, hogy a megosztott Írországról írjak fejezetet. Az egyik gondolat e nem túl akadémikus esszében, hogy északról és délrõl bizonyosfajta képeket alkottak, képeket a politikai megosztás óta rájuk vetített dolgokból. Újabban például az Ír Köztársaság sikerrel reklámozza magát mint a kultúra hazáját, s kihasználja íróinak hírnevét, akik közül sokan persze a maguk idejében indexen voltak: Behan, Kavanagh, Flann O'Brien, Joyce és Beckett nevét említeném. A déliek így az irodalom országának képét alkotják meg magukról. Mindez persze helyénvaló, s az Ír Köztársaság törekvései célba értek, modern európai ország vált belõle. De úgy gondolom, hézag van az országról megjelentetett kép és számos lakójának tapasztalata között. Természetesen hasonló hézag Észak-Írországban is látható, mert ott az a kép alakult ki, hogy az északírnek nevezett irodalom java egyáltalán nem is északír íróktól származik, hanem különbözõ ott járóktól. Így tehát kétfajta kép jelent meg Írországban, köztük ismét távolság van, s ahol létezik valamiféle elmondatlan történet, lesznek emberek, akik azt el akarják mondani. Ugyanabban az idõben, talán a történelem véletlene, talán egyéb miatt, ki tudja, északon és délen egyaránt megjelenik egy sereg író. Írunk, mert mondanivalónk van, amit még senki nem mondott el, legalábbis szerintünk nem elég megfelelõen vagy jól. Így jön létre számos érdekes írás olyan szerzõk tollából, mint Roddy Doyle és Joseph O'Connor, akik Dublinról különbözõ szempontból írnak, és egyikük sem fér be a Guinness-sör vagy a Joyce-turizmus által fémjelezhetõ dubliniságba. Más az õ Dublinjuk, amellyel a város és az ország meglévõ ábrázolásait gazdagítják. Tehát valószínûleg különbözõ egybeesések folytán emelkedik ki most a regény, ugyanakkor soha nem látott módon virágzik filmmûvészetünk is.
K.M.: - A költészet és a dráma mindig jelentõs szerepet játszott az ír irodalomban. Mi a személyes kapcsolata ezekhez, s hogyan látja alakulásukat Észak-Írországban az utóbbi idõkben? G.P.: - Észak-Írországban a dráma szempontjából izgalmas korszak a mostani. A hetvenes években a költészet volt ilyen fontos nálunk, mindenki arról beszélt. Megemlítek két fiatal, Belfastban élõ ír drámaírót, Gary Mitchell és Daragh Carville a nevük. Mindketten kifejezetten izgalmas mûveket írnak. És hogy miért éppen most kerültek elõtérbe - ki tudja? De itt vannak. Ami a költészetet illeti, regényíró módjára viszonyulok hozzá, nagy tiszteletben tartom, ugyanakkor idõnként türelmetlenül fogadom állításait. Érdeklõdõ olvasóként lapozgatom a köteteket, s úgy gondolom, az északi Michael Longley most írja legjobb verseit. A szintén északi, nála fiatalabb Ciaran Carson az egyik legfontosabb költõ Írországban és az Egyesült Királyságban, s kimondottan európai formátumú is egyben. Derek Mahon pedig folyamatosan értékeset alkot. Seamus Heaney jelenléte költészetünkben bizonyos értelemben jó is meg rossz is. Úgy értem, õ maga igen jó költõ, de minden bizonnyal nem az egyetlen jelentõs költõ. Ugyanakkor, ha a költészetre több figyelem terelõdik az õ révén általában, annál jobb. K.M.: - Esszéjében jelzi, hogy regényei a gyerekkori élményeibõl sokat beépítettek, s a "személyes" mellett az "etikai" kifejezést használja, amikor errõl a választásról beszél. Milyen értelemben etikai is a választás?
G.P.: - Talán azt akartam ezzel mondani, hogy vannak bizonyos etikai megfontolások, s le akartam írni, hogy protestánsnak születtem, protestánsként nõttem fel, és saját választásom szerint is protestáns vagyok, nem alakulhatott másképp. Nagyon fiatalon lojalista lettem, vagyis a Nagy-Britanniával való unió meggyõzõdéses támogatója. Alighanem a körülmények magyarázták ezt, nevezetesen az 1970-es évek közepének erõszakos cselekményei, amikor a dolgok szélsõségesen polarizálódtak, és én egész egyszerûen ugyanaz akartam lenni, mint a barátaim.
K.M.: - A katolikus fiatalokkal hasonló történt.
G.P.: - Pontosan. Én tehát lojalistának vallottam magam. Aztán nagyon is eltávolodtam ettõl a meggyõzõdéstõl, átlátva ellentmondásait. Rájöttem, hogy amikor, szégyenemre, elõfordult ilyen, részegen ordítottam, "csezd meg a pápát", ez a teljes mértékben szektáriánus megnyilvánulás összeegyeztethetetlen volt egy katolikus lány iránti érzéseimmel. Hogyan tudnám gyûlölni a katolikusokat, nyilván nem vagyok képes rá, ha ezt a lányt szeretem, szóval megvilágosodott számomra a nagy ellentmondás.
K.M.: - A felesége katolikus?
G.P.: - Igen, bár az imént említett lány nem õ, hanem az egyik korábbi barátnõm volt. Úgy hangzik ez most, mintha sorozatban katolikusok vonzottak volna, dehát ilyen az élet, az ember találkozik másokkal, nem gondolkozik, csak néz. Az ellentmondások felfedeztével fizikailag is eltávolodtam múltamtól és politikai hátterétõl, s Angliába költöztem. Eleinte megtagadtam mindent a régi gondolkodásomból, mindent fordítva akartam csinálni, más szóval ír nacionalista lettem! Aztán rájöttem, semmi nem változott ezzel, s a fontos az, hogy fiatal vagyok, tele tettvággyal. Kezdtem visszafelé nézni a saját földemre, ahol felnõttem, fel akartam tárni, mit interpretáltak rosszul, mert sejtettem, hogy a dolgok összetettebbek, mint ahogy gyakran beállítják õket. Politikailag már nem fogadtam el az unionizmust, s igen határozottan ma sem fogadom el, de nagy volt a kihívás, hogy visszajöjjek megnézni, kik ezek az emberek, én magam ki vagyok, kikkel együtt nõttem fel, mi folyik Észak-Írországban. S egy ilyen folyamatban az ember gyakran nem annyira a saját élettörténetébõl merít, hanem a közösségébõl, a neki mondott történetekbõl, abból, amit hall, s az emberek életébõl, akikrõl tud egy keveset. Nagyon számít mindez, így világosodik meg számunkra a múlt, a mások által mondott történeteken keresztül és a könyveken keresztül, amelyeket olvasunk. Egész idõ alatt éreztem, hogy nagyon érzékeny anyaggal van dolgom. Nem akartam õszintétlen lenni, ugyanakkor nem akartam olyan színben feltûnni, mint aki kihasználja azt a bizonyos közösséget, amely felnevelte. Azt hiszem, ebben ragadható meg az etikai szempont.
K.M.: - Elsõ két regényérõl röviden, de mégis kellõ kritikai mélységgel ír Gerry Smyth 1997-es, A regény és a nemzet címû könyve. Mit gondol a következõ kitételérõl, amely szerint a Magadéi ellen "felállít egy sor bináris oppozíciót csak azért, hogy kimutassa az elemek mindegyikének belefoglaltságát saját ellentétpárjába".
G.P.: - Nem olvastam még ezt az írást. Úgy látom, azt mondja, hogy bizonyos hasonlóság van az oppozíciók között, tulajdonképpen nem is ellentétek, hanem valahol azonosak egymással. Nagyszerû, régóta ezt szándékozom kifejezni. Összefügg vele, hogy az oppozíciók nyelve, amelyen felnõttünk, szintén ugyanazokkal a kérdésekkel operál: ez vagy? az vagy? egyik vagy, másik vagy? Úgy döntöttem, hogy a két dolog egyszerre lehet rossz. Azt állítva, hogy az ír nacionalizmus rossz, nem azt értem, amit a többség Észak-Írországban automatikusan kihall belõle, nevezetesen, hogy az unionizmus helyes. Egyszerre lehetnek rosszak, bár ezzel sok ember nem ért egyet, de ez az én álláspontom. Egyszerre lehetnek rosszak, mert egyáltalán nem egymás ellentétei, lényegileg azonosak, ezért beszélhetünk brit nacionalizmusról és ír nacionalizmusról, amelyek céljaikban ugyan különböznek, de pontosan ugyanaz a nyelvük és ugyanabban hisznek, noha a másiktól eltérõ nevet adnak neki. Azért is kell ezt hangsúlyozni éppen most, az északír béketárgyalások idején, egy nyilvánvalóan érzékeny idõszakban, mert sok elõrevivõ dolog történt, és a tárgyalófelek próbálnak egyezségre jutni. Szerintem nekik és mindenki másnak Észak-Írországban figyelembe kell venniük az oppozíciók azonosságának érvét. Ha megnézzük magunkat, látjuk, hogyan voltunk mindnyájan benne abban, ami történt, s tényleg mindnyájan érintve voltunk. Tegnap este valaki kérdést intézett hozzám Belfast rombolásáról mint gyerekkori élményemrõl. Azt válaszoltam, nem a brit katonaság okozta azt - kisebb károktól eltekintve -, hanem a várost maguk a lakói rombolták.
K.M.: - A Kövér fickó címû regényben az aranyhal szimbolikusnak tûnik. Mit szimbolizál?
G.P.: - Elõször meg kell mondanom, hogy ténylegesen láttam is ezt az aranyhalat, mégpedig egy barátom házában rendezett összejövetel alkalmából. Egy edényben úszkált, és azt javasoltam házigazdáimnak, tegyék bele egy nagyobb medencébe, ahol jobban elfér. Egyszer megtöltöttük vízzel a kádat, mondták, beledobtuk a halat, de az továbbra is csak kis körben úszkált. Sokáig motoszkált ez a fejemben, talán tizenhét éves voltam a történet idején, s huszonhét, amikor végre megírtam. A köztes évek alatt megtapasztaltam a kitörés nehézségét, láttam, hogy az emberek a történelem ciklikus ismétlõdésében hisznek, s ez egyben alakítja is õket. A másik metafora a könyvben egy lámpavasnak ütközõ katonai kocsiról leesõ kerék, ami az útra pattan, nekimegy egy személyautónak és megöl valakit. Egyszer Londonban láttam ilyet: a kerék az út közepére gurult. Nem láttam, honnan jött, nem láttam, merre ment tovább, de nyilvánvalóan egy kocsiról esett le. Ez is megragadt a fejemben, akárcsak az aranyhal, s a regény innen eredt. Élményeim jelezték számomra, mennyire deformáló hatású a környezet, nemcsak a fizikai környezet persze, hanem a teremtett, azaz a kultúra.
K.M.: - A regény meglehetõsen nyitottan végzõdik: egy hölgy beszélgetésbe kezd egy másikkal, megjegyzi, megint szemerkél az esõ.
G.P.: - A fontos számomra ebben az, hogy a repülõgép folyosóján át beszélgetnek egymással. Belfastba mentem azzal a szándékkal, hogy regényt írjak, amely felöleli a város történetének egy idõszakát. Ott is maradtam végig a megírása alatt. Amikor otthon ülve csak kicsit is éreztem, hogy megakadtam, elsétáltam Belfast központjába nézelõdni, s amit láttam, lejegyeztem, majd otthon valamilyen módon beledolgoztam a regénybe. Ez a pillanattal való együtthaladás is magyarázza a nyitott végzõdést. Nem láttam semminek sem a végét. Fontos azonban, hogy egy dialógus szerepel a regény végén, ahova végszónak egymással beszélgetõ embereket akartam tenni. A könyv elsõ sora így hangzik: "Aranyhal? Nagymaminak volt egyszer egy aranyhala. Megfulladt." Az aranyhal a formáló közeg szimbóluma. Nyitottabb a regény befejezése: két ember ül és beszélgetni kezd egymással. Elválasztja egymástól õket a közöttük lévõ folyosó, de mégis beszélgetnek. Számomra ez megfelelõ pont volt, ahol a regény végzõdhet. Egyfajta vicc is rejlik benne, hiszen a belfasti idõjárásjelentés, úgy tûnik, mindig ugyanazt mondja, legyen akár tél, akár nyár: 16 fok Celsius, 61 Fahrenheit, szemerkél az esõ - nem esik amúgy rendesen, hanem csak szemerkél.
K.M.: - Az 1995-ös keltezésû regény, a Black Night at Big Thunder Mountain (Sötét éj a nagy villámhegyen) variálja a korábbi témákat és regényírói technikát, vagy valami egészen újat nyújt?
G.P.: - Számomra a három regény ugyanazon vállalkozás része.
K.M.: - Trilógiát alkotnak?
G.P.: - Nem, de egy dolog, az építkezés közös bennük. Engem nagyon érdekel, mit építünk a körülvevõ tájra, s amit építünk, mennyiben tükrözi társadalmunkat. A Kövér fickó ban megtalálható Belfast teljes újjáépítése az 1980-as évek végén. Az Eurodisney építésében hatszáz északír vett részt, amely adat szintén megragadta a fantáziámat. Persze az egy más jellegû építés.
K.M.: - Gondolja, hogy mint regényíró alakítani képes az emberek gondolkodását s így összetettebbé válhat képük Észak-Írországról?
G.P.: - Reményeim szerint igen, de gyanítom, csak kevesekre hatok. Az írók nem sulykolnak, s ismereteim szerint nem sok író akad, aki a történendõkkel jobban tisztában lenne, mint a lakosság többi része. Annyit tehetünk szerintem, hogy pillanatokat, periódusokat szintetizálunk és olvasztunk össze egy mûben, ami aztán az olvasókat megszólíthatja, semmilyen más addigihoz nem hasonlító módon. Ekképpen én is abban reménykedem, hogy összetettebb képet adok Észak-Írországról az olvasóknak annál, amit eddig kaptak. Ténylegesen egyedül ezt szeretném megvalósítani. A realitás mindig komplexebb, mint az ideológiák, amelyek csak bizonyos tapasztalatok tagadásával maradhatnak sértetlenek. Én viszont a másfajta tapasztalatokat is be akarom építeni.
K.M.: - És mi a helyzet a negyedik regénnyel, amelyen most dolgozik?
G.P.: - The International (Az Internacionál) a címe, ami egy belfasti szálloda neve volt. Vonzónak találtam ezt a nevet. Itt is azt csinálom, amit mindig próbáltam: olyan szempontot találni, amely a posztkoloniális paradigmát tagadja. Megpróbálom különbözõ módokon kiterjeszteni a kontextusokat, amelyek révén az utóbbi harminc év észak-írországi eseményeit tárgyalni, illetõleg szemlélni lehet. S például eljöttem Magyarországra, ahol az elsõ dolog, amit a repülõrõl leszállva mindenfelé látok, az 1848-as évszám.
K.M.: - A Habsburg-ellenes magyar forradalom kitörésének évfordulójára, nemzeti ünnepünkre utal.
G.P.: - 1848 nekem a Fiatal Írország Mozgalom által szervezett felkelést jelenti Írországban. 1968 pedig a Prágai Tavaszt, s persze az észak-írországi polgárjogi tüntetéseket, az amerikai polgárjogi mozgalmat, a párizsi diáklázadásokat.
K.M.: - 1916 is legalább két dologra emlékeztet: a britek által kegyetlenül megtorolt Húsvéti Felkelésre Dublinban, és a Somme melletti elsõ világháborús ütközetre, amelyben sok ezer északír katona vesztette életét.
G.P.: - Így igaz. Ezek szerint vannak sajátos variánsok az európai kontextusokon, európai mozgalmakon vagy jelentõs pillanatokon belül. Úgy gondolom, emlékezetben kell tartanunk õket. Felszíni különbségeink mögé nézve láthatjuk így, hogy az európai és világtörténelem szélesebb áramlatainak részesei vagyunk. S amit a Sötét éj a nagy villámhegyen címû regényben megkíséreltem, az az, hogy szándékoltan meglehetõsen nyers módon összeengedtem és összebogoztam a szereplõket, s betettem õket az Eurodisney közepébe. Egyikük amerikai, másikuk német, a harmadik északír. Egyfajta tréfa megint, hogy ezeket a nagyon különbözõ élményvilágú embereket eresztettem össze egymással. Oké, nézzétek, itt vannak mind, együtt, egymással összekötve, lássuk, mi a közös bennük, hogyan teremtenek kapcsolatot. Mi erre a jobb környezet, mint egy mesterkélten létrehozott Disney-világ?