A haza témakörével foglalkozó fesztiválon helyénvalónak tûnik azzal kezdenem, hogy megemlékezem egy olyan íróról, aki a mai, akárcsak az utóbbi több mint 1500 napot az elképzelhetõ leggroteszkebb formájú számûzetésben tölti, az ott-s-nem-ott létben, amelyet az Iránban hozott halálos ítélet kényszerített rá. Természetesen Salman Rushdie-ról beszélek, az íróról, akinek oly sok a mondanivalója a hazáinkkal kapcsolatban. Harmadik regényében, a Szégyen ben például belehelyezi önmagát az elbeszélésbe, hogy a kötõdés jelentésérõl töprengjen:
"...annak magyarázatául, hogy miért ragaszkodunk szülõhelyünkhöz, fának tettetjük magunkat, és gyökerekrõl fecsegünk. Pedig hát, ha talpunk alá nézünk, nem sarjad onnan semmiféle gircses-görcsös gyökérszerûség. A gyökér - azt gondolom néha - egyfajta konzervatív mítosz, amit arra a célra találtak ki, hogy helyünkön maradjunk." (Falvay Mihály fordítása)
Én személy szerint sokkal tartozom Salman Rushdie-nak. Miután John Dos Passos U.S.Á. -ját befejezve elolvastam az India születésérõl szóló regényét, Az éjfél gyermekei t, úgy döntöttem, hogy Észak-Írország témájához a regény a legmegfelelõbb irodalmi forma. Csak késõbb jöttem rá, miután elsõ regényem még angliai éveim idején megjelent, s magam visszatértem élni és dolgozni Belfastba, hogy kortársaim közül jó néhányat hasonlóképpen megihletett Rushdie. Egyetlen helyen, máshol járó gondolatok közepette leélt életekrõl szóló történetei, melyeknek szereplõi a köztes teret próbálják bejárni, visszhangra találtak bennünk, akik Észak-Írország hasadt-egyéniségû államában nõttünk fel. Azt mondogattuk, s nem egészen viccnek szánva, hogy generációjának tulajdonképpen õ a legjelentõsebb ír regényírója.
Konkrétan a Szégyen , a Kelettõl történõ "búcsúzás regénye", ahogy maga Rushdie nevezi, amely egy évvel azután jelent meg, hogy elõször költöztem át Angliába, azokhoz szólt közülünk, akik ekkor vagy akkor osztoztunk vele az emigráns állapoton: az ellenállhatatlan ösztönzésen a távozásra, s a nem szûnõ törõdésen az elhagyott országgal, hazával.
Elhagyva Észak-Írországot a Maze-beli éhségsztrájk utáni évben, elhagyva részben az éhségsztrájk miatt, amely szerintem az utóbbi 25 év ír és egyúttal brit történelmében a mai napig egyike a társadalmilag leginkább szégyenletes (és személyesen elrettentõ) epizódoknak, elhagyva a helyet, amint mondom, akkor és azért, a kelet-angliai Norwichba költöztem, olyan messze Belfasttól, amennyire csak lehetett Nagy-Britanniában anélkül, hogy a tengerbe essek. Addigra már rossz szájízt hagyott maga után az emigráns közösségekrõl a kanadai rokonlátogatások alkalmával szerzett bizarr élmény: az Orániai Rend menetének tagjaként lépdeltem, liliomhervasztó hõségben, torontói vásárlók értetlen tömegein át.
Ritkán láttam a narancsszín övet olyan harcias büszkeséggel viselni, mint ott.
Norwichba költözésem örömteli következménye volt így, hogy ott rajtam kívül csak egy belfasti lakott; errõl azért szereztem tudomást, mert a könnyebb megkülönböztetés kedvéért a "belfasti Dave" nevet adták neki. Mikor végre találkoztunk, elmondta, hogy megérkezésem pillanatától mindenki, tudtom nélkül, az ír Glennként ismert engem. Gyakran jutunk oda, hogy akaratlanul bár, de éppen azzal definiálnak bennünket, amit megpróbálunk magunk mögött hagyni.
A kivándorlásnak természetesen számos, összetett oka van. Egyes kivándorlók egyáltalán nem óhajtják hazájukat elhagyni, és mindenáron ragaszkodnak emlékeikhez és rituáléikhoz. Az Orániai Rend menetének résztvevõi, akiket említettem, csak egyetlen szélsõséges példa erre. Gondolok itt még olyan emberekre, mint akik Ciaran Carson Emigránsok klubja címû versében a Wollongong Bárban találkoznak valahol Ausztráliában, s Joyce módjára megkísérlik ifjúságuk Falls Roadját rekonstruálni, egészen Paddy Lavery zálogházának készletéig. Még Salman Rushdie, a meggyõzõdéses emigráns sem bízhat mindig elmenekülésének hatékonyságában. A Kelet a világ azon része marad számára, amelyhez, mint mondja, rugalmasan ugyan, de most is kötõdik. S persze ha a kötõdés rugalmas szalagját túlfeszítjük egy bizonyos ponton, akkor vagy visszavonhatatlan szakadás, vagy elkerülhetetlen visszatérés következik be.
Érdekes módon Rushdie Szégyen ében a hazájához fûzõdõ kötõdés akkor fejezõdik ki legerõsebben, amikor felidézi a Bombay-beli gyerekkori otthonának eladása hallatán érzett haragját. Számomra ez, talán teljesen nyilvánvalóan, az emigráns hazájával kapcsolatos érzésének arra az aspektusára utal, amely elidegeníthetetlenül nosztalgikus, s már az eltávozáskor rögzül. Joyce-i : a szó egy elõadásra emlékeztet, amit valamikor Dr. Eamonn Hughes, a belfasti Queen's University tanára tartott Joyce egész prózájának nosztalgikus természetérõl. Így a régi, ismert mondást, miszerint vándorlásai alatt Joyce ténylegesen sosem hagyta el Dublint, felváltotta az a gondolat, hogy végül tulajdonképpen Dublin hagyta az írót messze maga mögött. (Mielõtt még a várost az Ulysses emlékparkjává változtatták volna.)
Természetesen a hazával kapcsolatos, lényegileg egyéni vágyódásról beszéltem mostanáig. (Kísértést érzek, hogy haza helyett hát országot írjak itt, be- és elismerve ezzel mind a vágyódás erõsen érzelmi természetét, mind pedig azt a gyakran kifejezett óhajt, hogy megtérjen az ember saját népének keblére.) Érzékeltetném azonban, hogy van valami alapvetõen nosztalgikus a szó kollektív megfogalmazásában is. Ugyanakkor nem ignorálom a haza gondolatának megtartó voltát azok számára, akiket kitelepítettek vagy akik másképpen szenvednek megkülönböztetést fajuk, vallásuk vagy nemzetiségük miatt, továbbá azt sem tagadom, hogy fizikai és jogi értelemben egyaránt szükség van menedékhelyre az üldözés elõl.
A fentieket még inkább igazolta az utóbbi hetekben, hogy Izrael és a PFSZ békeegyezményt írt alá. Mivel a demilitarizációt közös érdeknek tekinti és mert visszaad az embereknek bizonyos, már csaknem fél évszázada hiányolt alapvetõ jogokat, a megállapodás nyilvánvalóan üdvözlendõ.
Ugyanakkor az is világos, hogy az egyezmény még mindig komoly ellenállásba ütközik, mind azon izraeliek részérõl, akik bármely engedményben államuk biztonságának veszélyeztetését látják - a zsidó hazáét, amelynek megszületését a holocaust tette sürgetõen szükségessé -, mind azon palesztinok részérõl, akik a haza felhigítását látják benne, amelytõl megfosztották õket, amikor az izraeliek igényt támasztottak a sajátjukra. S ez sokkal több, mint területi vita. A hazának kétféle verziójával szembesülünk itt, amelyeket ugyanarra a földrajzi területre írnak rá. Nehezíti a helyzetet, hogy a szülõföld szent földként is olvasható (középpontjában Jeruzsálemmel), a kifejezéshez kapcsolódó istenadta jogok és a föld által beteljesített küldetés gondolatával megterhelve.
Függetlenül attól, hogy szeretném látni a közel-keleti harcok befejezését, az izraeliek és palesztinok példája közel áll hozzám íróként is - az egymással versengõ narratívák miatt - és Észak-Írország szülötteként is. A két konfliktus közötti párhuzam olyannyira rögzült a legtöbb északír gondolkodásában, hogy saját országuk szektáriánus ikonográfiájába is átkerült. A katolikus Nyugat-Belfast különbözõ pontjain láthatunk olyan falfeliratokat, amelyeken a PFSZ és az IRA fegyvertársakként szerepelnek (az 1970-es években a helyi sajtó pedig rendszeresen közölt riportokat arról, hogy a republikánusok libanoni táborokban kaptak kiképzést), miközben a protestánsok az izraelieket a mindkettõjük által terrorizmusnak ítélt dologra adott megalkuvás nélküli reakciójuk miatt csodálják. Kamaszkoromban sok protestáns viselte (s talán még ma is sok viseli) a Dávid-csillagot, melynek hat ágáról azt tartották, hogy Észak-Íroszág egy-egy megyéjére utal. Egy idõben dél-belfasti parlamenti képviselõnk egy lelkész volt, aki szemlátomást teljes komolysággal azt hangoztatta, hogy az ulsteri protestánsok Izráel elveszett törzsének leszármazottai voltak, s mint ilyenek, megtámadhatatlan jogot formálhatnak a hatmegyés államra.
1981-ben egyik szombat reggel öt ember, akiknek a haza aritmetikájáról ugyancsak eltért a véleménye, bement a szüleim házától nem messze esõ közösségi központba, és ott lelõtte a képviselõt, Robert Bradford lelkészt, Ken Campbell gondnokkal együtt, aki a bátyámmal váltott mûszakban nyitotta ki a központot szombatonként.
Ugyanazon terület két fundamentalista olvasatával találkozunk itt ismét. Egyszerre és egy idõben ez az az ország, amely valaha protestáns parlamentet ígért protestáns lakóinak és a negyedik zöld mezõt, mely kiteljesíti az egyesített gael nemzet képét. A vita, mint az ilyen vitatott olvasatok oly gyakran, egyetlen nehezen értelmezhetõ vonal, nevezetesen a határ körül forog. Egyetlen vonal nak mondani talán leegyszerûsítõ, mivel a határok, mint köztudott, újra és újra elõkerülõ motívumok Észak-Írországban. (Vagy talán a nagyobb vonal hasonló azokhoz a címekhez, amelyek a könyv befejeztével jutnak az író eszébe, a szövegen keresztül futó témák betetõzéseként inkább, mint elõzményként. Mert réges-rég a határ meghúzása elõtt Észak-Írország már határország volt.)
Történelmi mércével mérve maga az északír állam természetesen viszonylag fiatal képzõdmény. Még emberi léptékkel mérve sem olyan régi. Nyolcvankét éves nagymamám tíz évvel idõsebb nála. Ugyanakkor azonban nagymamám nyolcvankét éve alatt látta a Szovjetunió létrejöttét és összeomlását, látta, hogy csak találomra utaljak éppen erre, Elzász-Lotharingia területének oda- és visszafoglalását a németek és franciák között, nem kevesebb, mint három alkalommal. Látta több új ország megalakulását, mint amennyit most itt fel tudok sorolni, s ugyanannyi réginek az összeomlását.
Nem mondom mindezt könnyû szívvel. Ha végességünk ténye az, amit mint a legnehezebb leckét nekünk, embereknek meg kell tanulnunk, akkor nem állunk messze annak elfogadásától sem, hogy az intézmények, amelyeket neveltetésünk alapján identitásunkra nézve meghatározónak gondoltunk, szintén nem állandók.
Valamennyit jelezni szándékoztam ebbõl az országokba mint az életünket alakító erõkbe - mint szereplõkbe - vetett hitbõl, s második regényemnek a Fat Lad (Kövér Fickó) címet adtam, egy betûszót, amit az általános iskolában tanultam, hogy megjegyezzem róla Észak-Írország hat megyéjét: Fermanagh, Antrim, Tyrone, Londonderry (lévén az iskola protestáns), Armagh és Down nevét. Még sokáig nem tanították meg nekünk azonban azt, hogy a Fat Ladbõl könnyen válhat A Lad (Egy Fickó), tisztán és egyszerûen, tulajdonképpeni területének kétharmadára fogyasztva, ha kivesszük belõle a potenciálisan egyensúly-veszélyeztetõ (mert dominánsan katolikus) Fermanagh és Tyrone megyéket. Mesterkéltség mutatkozik itt (vagy inkább egyfajta kiterveltség), amely megingatja a jelen formációba vetett hitet.
Talán leginkább ez a tényezõ magyarázza, miért vonzódom én és más kortárs északír írók Salman Rushdie-hoz, aki szerint az országok akarattal (vagy erõszakkal) létrehozott fikciók, s mint ilyenek, átszerkesztésnek, revíziónak vethetõk alá.
A Kövér Fickó részben azt kutatja, hogyan élnek együtt az emberek ezzel az eshetõséggel, s az olyan politikai döntések pszichológiai hatásával, amelyek újradefiniálják, bár finoman, országuk jelentését , ha nevezhetem ezt annak. Mikor tizenegy éves voltam, a brit kormány népszavazást rendezett, amelyet sietve határ-szavazásnak kereszteltek el, s amelyen Észak-Írország népének arról kellett döntenie, hogy maradni kíván-e az Egyesült Királyságban vagy sem. Megrémültem. Annak ellenére, hogy a nacionalista vezetõk támogatóiknak azt tanácsolták, ne vegyenek részt a szerintük az unionista vétó puszta megpecsételésében kimerülõ eseményben, napokkal elõtte már alig tudtam aludni. Megkönnyebülten sírtam, amikor az eredményt közzétették. Kétségtelen, hogy ez, legalábbis részben, politikai reakció volt: már tizenegy évesen és egy csak mérsékelten unionista család tagjaként (altatódalom a "Kevin Barry" volt) kívülrõl tudtam az összes érvet, amely a Nagy-Britanniához fûzõdõ kapocs mellett szólt. Ugyanakkor azonban volt egy sokkal irracionálisabb eleme a reakciónak. A határ eltörlése számomra nemcsak úgy tûnt volna, mint az ország, hanem mint a rendrõl alkotott nézeteim teljes talajvesztése.
Vagy hadd hozzak, ha szabad, egy másik, még indirektebb példát. Apám síklemez-készítõként a nehéziparban dolgozik, és sok éven át kerítéseket csinált a szabad idejében. Volt egy kocsija, egy Vauxhall furgon, amellyel az elkészített kerítéseket fuvarozta a rendeltetési helyükre. Messze az övé volt a legnagyobb kocsi az utcánkban, s talán az egész környéken. Gyakorlatilag olyan volt, mint egy busz, s belefért a teljes, tíz éven aluliakból álló focicsapatunk. (A döbbenet szó számomra azt jelenti, ami a többi csapat játékosainak arcán megjelent, amikor megláttak bennünket öltözõjükhöz gördülni apám Vauxhalljában. Az a kocsi két gól fórt jelentett.) 1971-ben egy este deszantosok állítottak meg minket Belfast központjában, amint hazafelé tartottunk az Aldergrove repülõtérrõl, ahol egy kanadai nagybácsit fogadtunk. Kiparancsolták anyámat, apámat, a kanadai nagybácsit és engem, s a Marks & Spencer kirakata elé kellett állnunk. Apám csevegett, mint mindig (s ma is - olyan ember, aki oldalvást megy, hogy minden ismerõst észrevegyen, aki vele egy irányba tart, csak lassabban halad). A deszantosokra nem tudott hatni. Kihúzták a filmet nagybácsim fényképezõgépébõl. Odalett London, odalett Párizs. Aztán kiürítették a furgon kesztyûtartóját és a csomagtartót. Majd levették az ajtótáblákat, kicsavarozták az üléseket és a járdára tették õket.
Ezek a mi katonáink voltak. Ez pedig a mi kocsink volt - a családunk kerekeken -, s ott láthatta a világ a járdán a Marks & Spencer elõtt. Addig eszembe sem jutott, hogy ilyet is lehet tenni egy kocsival. Az elsõ mûszaki lecke számomra a szétbontásról szólt. Noha a katonák aztán összerakták, nem tudtam többé soha úgy bízni a kocsiban, mint elõzõleg, hanem attól kezdve az ajtajánál ülve kezemet a gomb közelében tartottam, készen arra, hogy kiugorjak abban a pillanatban, amikor újra a szétesés fenyegeti.
Miközben ritka dolog, hogy az emberek és az állam közötti szerzõdés feltételeit a határ-szavazás merev terminusaiban közlik, mindazonáltal ezeket naponta újrafogalmazzák számos jelentéktelenebb és kevésbé jelentéktelen módon. És ha az állam hatalma határait átlépve cselekszik, vagy az emberek erre vonatkozó elvárásait lépi át, akkor a következõ két dolog egyike történhet: vagy elveszti az állam legitimitását a polgár szemében, vagy éppoly valószínûsíthetõen a polgár öntudatában okoz krízist. Noha látszólag ellentmondanak egymásnak, mindkét reakció ugyanazzal az eredménnyel járhat. Számomra úgy tûnik, hogy amiket megfelelõ szóval zavargások nak nevezünk, az utcára kerülésükkor nem választhatók el ezektõl a lélektani megrázkódtatásoktól.
Íróként, különösen olyan íróként, aki ideje jelentõs részében Angliában él, két fõ problémával találkozom, amikor megpróbálok ennek a helyzetnek az észak-írországi összefüggéseivel foglalkozni. Az elsõ személyes, vagy talán etikai, amennyiben az emberek élete, akikrõl írok, nagyban hasonlít azokéra, akik között felnõttem; a második elméleti vagy politikai: miközben úgy írok Észak-Írországról, mint tökéletlen fikcióról, miként ne keltsem azt a benyomást, hogy a létébõl próbálom kiírni? Ami a személyes kérdést illeti, ez talán olyasmi, amit az írók sosem oldanak meg. Merítünk a közösségekbõl is - még a családokból is -, amelyek neveltek minket, és még akkor is, mikor a legszélesebb értelemben véve az informálás vágyával írunk, nehéz néha nem érezni, hogy a legszûkebb értelemben véve informátorokhoz hasonlítunk.
Ami a politikai kérdést illeti, számomra mindig úgy tûnt, hogy amit az Észak-Írországról szóló irodalom tehet - s itt most elsõsorban a regényrõl beszélek -, az az ottani eseményeknek nem üres térben, hanem történelmi, politikai, földrajzi, sõt geológiai kontextusban történõ ábrázolása; az európai és világtörténelem tágabb folyamatainak részeként.
Ugyanakkor egyre inkább egy olyan megoldáson jár az eszem, amely, azt hiszem, mindenkinek fontos, aki szeretne itt változtatást, nevezetesen azon, hogy két dolog egyszerre lehet rossz; avagy, másként mondva, az egyik nézetrendszer hiányosságaira felhívni a figyelmet nem jelenti automatikusan az ellenkezõ támogatását. Valójában ellentétekben gondolkozni egy olyan területen, mint Észak-Írország, egyenlõ a probléma állandósításával. A militáns republikanizmus nem a megátalkodott lojalizmus ellentéte; Észak-Írország egysége Nagy-Britanniával nem az Egyesült Írország ellentéte. Egyébként, hogy máshonnan vegyünk példát, az ortodox Szerbia, a katolikus Horvátország és egy etnikailag felosztott Bosznia sem alkotják együtt Jugoszlávia ellentétét.
Az egyik legnyomasztóbb vonása a mai európai felbolydulásnak mindazonáltal az, hogy oly sokszor a változtatást csak egy korábbi - sõt egy feltételezetten eredeti - állapothoz történõ visszatérésként képzelik el.
Kapcsolódik ez ahhoz, amit korábban mondtam a haza fogalmáról, nevezetesen, hogy még kollektív kifejezésében is egyértelmûen nosztalgikus. A nosztalgia, amire gondoltam, a nacionalizmus nosztalgiájának nevezhetõ. A haza , ahogyan sokszor használják a jelenlegi politikai klímában, feltételez egy nemzetet vagy inkább egy népet; egyre inkább kizárólagos birtoklást jelent, a legszélsõségesebb változata pedig a fajtisztaság szörnyûséges retorikáját vallja. Pillanatnyilag, ahogy hallom, van olyan szerb politikus, aki szerint a szerbek nem az elveszett izraeli törzstõl származnak, hanem egy másik égitestrõl érkeztek ide. Tréfa csak, remélem, de mint ilyen logikus következtetéséig viszi a fertõzetlen néprõl alkotott szélsõséges nacionalista álmot. Ez a vágy az õseredeti állapot után, szerintem, végsõ soron infantilis természetû. (Érdemes talán felemlíteni a haza szinonimáit: szülõföld, anyaország.) Vágy ez a bensõséges, egyszerû állapot után, s mint ilyen, anti-organikus. Az emberek mozognak, mindig is mozogtak a föld felszínén. Maga a föld mozog égitestünk felszínén. A jelen konfiguráció csak annyira állandó, mint egy pillanatfelvétel: egybillió év múlva a Föld alig ismerne magára. Abszurd dolog persze egy ilyen idõskálán gondolkozni, de félig sem annyira abszurd vagy hiábavaló, mint az abszolút tulajdonjog érve.
Senki sem szabhat határt a kontinentális mozgás folyamatának, mondhatná a szólás.
Az elfogultságnak ettõl a vádjától Nyugat-Európa sem mentes, amint azt Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában és Olaszországban a nyíltan rasszista csoportok újkeletû feltámadása ugyancsak világossá teszi. De még ha megfeledkezünk is errõl a nyugtalanító tendenciáról, úgy tûnik, képtelenek vagyunk a hazáról alkotott fogalmunkat úgy kitágítani, hogy azzal ne zárjunk ki más embercsoportokat. Ennek jegyében az Európai Közösségen belüli határok megszüntetése azzal járt, hogy a keleti és déli választóvonalak megerõsödtek. Ütközési zónákat hoztak létre, menekültek részére országokat jelöltek ki; a bevándorlókat a terroristákkal és kábítószercsempészekkel együvé sorolják, mint akiket megfelelõ õrizet alatt kell tartani.
Miközben ezen az elõadáson gondolkoztam, kezdtem zavarba jönni néhány általam használt terminus pontos jelentését illetõen, mint mikor az ember néha sokáig nézi ugyanazokat a szavakat. Úgy éreztem, jobb lenne mindjárt az alapokhoz visszamennem és szabatos definíciókkal újrakezdeni. Nép. Nemzet. Faj. A nagy fogalmak, amelyekkel leírnak és elválasztanak bennünket egymástól. De minél hosszasabban néztem õket, annál bizonytalanabbnak kezdtek tûnni az elfogadott definíciók. A nép fogalmának vissza-visszatérõ, meghatározó jellemzõje a közös történelembe vetett hit (a közös nyelv kétségtelenül választható különszolgáltatás). Így ezen az alapon megpróbáltam megállapítani, melyik az én népem. Nyilván a családom. De ki más utánuk? Az emberek Belfastnak abban a részében, ahol felnõttem? Nos, elfogadva az igen különleges családtörténetet, amely nem mindnyájunké, igen, õk is; tulajdonképpen ugyanezzel az okoskodással Belfast egész népe a népem. S akkor mik számomra az Észak-Írország többi részében lakók - az Írország többi részében, Északon és Délen lakók? A közös történelem nem vonatkozik-e rájuk is? Hát talán egy kicsit bizonytalanabbul, de igen, vonatkozik. És Nagy-Britanniára? Igen. És azon túl... És azon túl... És azon túl?
Izgatottá váltam; ahányszor csak meg akartam húzni a közös történelem határát, úgy tûnt, legalább annyira erõs a késztetés arra, hogy egy kicsit még tágabbra vegyem. Azok a percek jutottak eszembe, amikor éjszaka hirtelen felébredve megvilágosodik az ember elõtt valami, egy tökéletesen megformált, egyszerûségében megcáfolhatatlan gondolat alakjában. Természetesen ezek a gondolatok ritkán élik túl a napvilág bomlasztó hatását, s többnyire semmitmondókká válnak a szánkban, amikor megpróbáljuk õket közölni.
De mégis.
Néhány évvel ezelõtt egyik éjszaka felébredtem arra, hogy valamiféle csodálatos zénói paradoxon jutott eszembe, bár a mozgás helyett az emberek közötti különbséget bizonyította lehetetlennek. A következõképpen szólt: a népek közötti különbség nem létezhet, mert minél közelebb megyünk bármily gondolati választóvonalhoz, ténylegesen annál inkább, s nem kevésbé, hasonlókká válnak az emberek egymáshoz. (Ugyanígy határokra legkevésbé egy határországban van szükség, távol az illetõ - ismét itt a szó - hátországoktól.) És ez érvényes lenne, bármilyen messze utazunk is a nagyvilágban. Nem változást tapasztalnánk, hanem folyamatosságot érzékelnénk.
Amint mondom, ez az éjszakai gondolat okozta jóérzésem nem tartott sokkal tovább a reggelinél, de nemegyszer eszembe jutott az utóbbi idõben, amikor a híreket néztem és riadtan gondoltam arra, hogy az aprólékosság, amellyel magunkat mint Népet megkülönböztetjük, eltakarja szemünk elõl a többieket mint emberi lényeket.
(Újra Bosznia, de Belfast is, és a Brick Lane Londonban.)
Mindnyájunknak szüksége van az élet bizonyos szakaszában arra a biztonságra, amelyet egy közösséghez tartozás érzése adhat; alig vannak közöttünk, akik teljesen mentesek lennének attól, hogy érzelmileg kötõdjenek a helyekhez, ahol születtek vagy felnõttek. A hazába mint politikai modellbe - nemzeti és faji önérdekbõl - történõ visszavonulás azonban elhomályosítja a közöttünk lévõ kapcsolatokat, s akadályozza egy olyan szellemiség kialakulását, amely radikálisan megváltoztathatja a hatalom és erõforrások felosztását minden ember boldogulása érdekében, s elodázhatja azt a pillanatot, amikor igazán elkezdhetünk alkalmazkodni egymáshoz.
KURDI MÁRIA fordítása
* A Homelands címû esszét szerzõje az 1993. szeptember 22-én megrendezett 3. Dublini Nemzetközi Írótalálkozóra írta. Eredetileg a British Council New Writing címû, évente közreadott antológiasorozatának 4. darabjában jelent meg, melyet A. S. Byatt és Alan Hollinghurst szerkesztett (Vin>tage, London, 1995). - Glenn Patterson ez év tavaszán a British Council programjának keretében egy hetet Magyarországon töltött: március 24-én Szegeden, 25-én Budapesten, 26-án pedig Pécsett olvasott fel honfitársa, Robert Welch irodalomtörténész társaságában. Az esszé kíséretében közölt beszélgetés író és fordítója között a pécsi látogatás során készült.