SOLYMOSI BÁLINT

Sötét anyag

Ennyi, ennyi volt; hát, ennyi lett volna, gondolod, ennyi volna csak, hogy mondhasd, ha majd meglesz -, megvan, ennyi, ez itt, ahol vége van akkor, itt végzem, ezt, egy vasárnap délelõtt, gondolod, és amott (emitt) már kezded is..., ezt, kezdem tehát, hogy itt is éltél -, Kádár utca 10., azt hiszem, ez az a cím, mosolyogsz rá. Ó jaj, szent ég!, a fény, miféle fény, gyönyörû tavaszáradat!

Nem mozdul a hõ, nem mozdul a függöny, mert te sem mozdulsz, gondolod; ha írsz, csak a gondolat mozdul, száll, ahogy mondják. (El, vagy el sem, mindegy, gondold csak meg, magyarhoni mester...!)

Fel kell álljál tálalóasztalodtól, fel kell álljak, mondod magadban, de azután gyors' visszaülsz, nézelõdsz a szobában; keresel egy alkalmas helyet, ahol ülhetsz és nézelõdhetsz..., az írást abba kell hagyni, odébb kell állni, gondolod. A fájdalom elsietteti veled dolgaid, miféle fájdalom, nem tudod, miféle dolgaid, nem tudod, csak úgy általában véve létezel. Még egy cigaretta, most egy kávé, ahhoz is egy Marlboro, ennyire tudsz élni, a rossz szájízek szerint, bassza meg, még szép!, majd még szépen meg kell pakolni könyvekkel néhány dobozt, a konyhát össze kell rámolni, a maradékot meg kell enni, nincs semmi, csak a kaktusz az ablakban, s "értelmetlenül hihetetlen kosz", egyszer egy nõ mondta így, egyébként is, kell legyen valami, ó jaj, szent ég, csak ne nyúlj hozzá kézzel...! (Vagy?)

"Vegyük szemügyre a vádlott életét jóval a bûntény és a vádemelés elõtt, tárjuk fel a szívét, meztelenítsük le minden gondolatát, egész lelkét..." Stb.

Mintha egy ódivatú kisvendéglõnek ecetfák árnyékolta kerthelyiségében ülnél, vagy csak néhány puszpáng volna körötted, vagy az sem már, árok, betontörmelék, vezetékek, munkagépek lármája, májusi forróság -, hanem te nem érzel mást, csak a végtelen csöndet, a hûvös levegõt. Itt kezdd el, mondod magadban, most még talán nem késõ, Újlipótvárosnál kezdd, azzal, hogy megszeretted. ('95. febr. 13., péntek)

Az elõtte való nap különféle papírokat írsz alá, recepteket kapsz kézbe, hogy mehetsz, indulhatsz, ott az a test, a tiéd, a szív, úgyszintén, a végtagok, és így tovább, most ne ebbe bonyolódjál bele -, lehet élni! Robinson, te! A koponyáról, az arcról, úgy látszik, teljesen megfeledkeztek, kiáltasz fel magadban, különben nem mondanának ilyen hülyeségeket!

Én mint törvényszéki szobrászmûvész. Mondod. Csak úgy.

Az összeszedett holmijaid szétosztottad, ha egyik helyrõl a másikra költözöl, mindig szétosztod holmijaid; értéktelen tárgyak, divatjamúlt rongyok, elviselt s elunott dolgaid, ruhák, minden egyes alkalommal azt a benyomást keltik, mintha csak egy hulláé lettek volna (Beckett) -, hanem azért, gondolod, az elhunyt a te méreted lehetett. És mégsem, reád valahogy mégsem illett vagy "vallott" már semmi. Csak egy egyszerû temetõi ruhát kihozni belõlük, amiben az utcára merészkedhetsz, az is képtelenségnek látszott; varázsolni, ahogy anyádtól tanultad, dettó!

Mindegy, a vég, megint, hajrá!, mondtad magadban, nem fog menni, inkább a teljes felszámolódás...! Elszánt voltál és tettrekész; egy rendkívül szikár, mélabús, hallgatag férfi; Robinson, te!

'97. máj. 14., szerda, KEK, kik játsszák, nem tudod, mindenesetre az embertársakhoz vezetõ utat lerövidíteni látszik, gondolod, nem, de, otthon maradsz, levelet írsz ifjúkori barátodnak Ausztráliába, ez az utolsó napok egyike itt, mondod magadban; újra látod a kárpitozott széktámlákat körben -, szürke, rozsdabarna pillérek zuhognak a fadúcokkal együtt a bérház udvarára, a sárga kövezet megroppan, beszakad, összeomlik az egész ház, a víz a pincékbõl feltör, az összképet tekintve lelkesedés fog el, ilyennek, valami ilyesfélének látod a bútorkárpitok mintázatát; ki kell nyissad az ablakot -, minden a régiben, az ablak szárnyainak, farácsozatának árnyképe a padlózaton..., ez nem újság számodra. Mindenhol kõ, omladék, munkalárma, de te fönnebb vagy, magasan, még soha nem érezted ezt a magasságot, szédületlen, fenn, a harmadik emeleten; nem vagy ép, ám mindezt rendkívüli kedélyességgel éled meg.

Mindannyian egy elképesztõ méretû múzeum részei vagyunk! Gondolod.

Egy lakást béreltél itt, több mint két éven át, hogy remélhess, hogy keressenek majd, de ne találjanak, és akiknek nem kell keresniük, azok megtaláljanak; Budáról jöttél át, kifáradva akkor már fûtõl, fától... stb. Budának múltja van, Pestnek jövõje van. Mondják. Budának a múltját rombolják le, Pestnek pediglen a jövõjét rombolják le; a mindent elárasztó romhalmazból, mocsokból és porból varázslat nélkül már semmi és senki sem emelkedhetik fel -, így te sem emelkedhetsz fel varázslat nélkül, mondtad magadban; ül itt ez a férfi a régi bútorok, a régi (svábbogárral, Jelenkorral, Nappali házzal s pornófüzetekkel teli) és a friss dobozok között, gondolod, a tárgyaknak szinte "vallásos üzleti orgiájában", meglett, hûséges és hûtlen, becsületes és becstelen férfi, vagy egyszerûen csak ügyetlen, egy halálosan ügyetlen és hülye férfi, állapítod meg, Robinson, te!

Vagy csak beteg, igen, mondod magadban, beteg vagy, semmiképpen sem alkalmas állapotban a képzelgéshez.

(Mûvészeted az a szertartás, mely a szenvedés elõtti állapot visszaállítása.)

Mikor elõszörre nyitottad ki a lakás ajtaját, az elõszoba ormótlan szekrényének és a tetejére dobált lószõrrel s tengerifûvel tömött matracok árnyékában egy sohasem látott formájú sírkövet pillantottál meg, elõbb azt hitted, fekete ágytámla az, de nyomban rá már mondtad is magadban -, fekete sírkõ... Ugyanaz a szédület és gyötrelem segítette tovább tudatod, szíved és végtagjaid, hogy onnét a szobába lépj, mely ott is tarhatott volna a sírkõ elõtt, tán örökre...! A szoba óarany színben tündökölt. A szél hozott fizikai és optikai csalódást, ugyanis egyszerre csak kivágódott az egyik ablakszárny, s a hosszú sárga csipkefüggöny eltakarta arcod; néhány perc is eltelhetett, amíg megdermedten várakoztál; az elemi erõknek és beteges gyengeségednek ez a váratlan szövetsége szabadon kellene hogy engedjen végre, gondoltad; egy téli táj minden, de minden színe a szemhéjadon, ó jaj, szent ég!

Valahol a lakásban egy fiatal leány zongorázott, és halkan dudorászott. Attól a pillanattól kezdve, hogy ideköltöztél, még csak nem is sejtetted, ki az, azt, hogy ki lehet. Egy szellemféle, valamiféle nõi kísértet, az igazság az, hogy egyáltalán nem foglalkoztál vele; inkább, gondoltad, a tárgyak zenéje lehet ez, elképesztõ költészet, nem, itt mégsem a hang volt leglényege, sokkalta inkább az, mi a tárgyakból kisugárzik és körülveszi azokat, és még sokkalta inkább az a hiány, mi a jelenlétük törvénye, mikor az anyag már nem az, csak a helyét és az idejét ismerjük, a többi megnevezhetetlen. Sötét anyag. (Aztán már a hely és az idõ is bizonytalan...?)

Körülnézel. Magával ragadja tekinteted, hogy röpülnek a háztetõk, ablakkeretek, virágok meg miegyebek; gondolod, az élet tragikus alakzata, valami madarászati illúzió. Varázslat? Az.

Waterlo. *

'95. febr. 13., péntek, ismeretlen tárgyak, és semmi pénz. Most az egyszer még "hasznossá" is tehetnéd magad, ha másként végképp' nem megy. Én, mint törvényszéki szobrászmûvész. Gondoltad. Milyen állapotban lehettél!

Az útra térve rád tört, észveszejtõ erõvel, az elveszettség érzete. Na tessék, megint a vég, mondtad magadban, csak lassan, lassabban! Rég' nem jártál a városnak ezen a részén, megváltozott, és nem is ismerted jól különösebben, bassza meg!, mondtad magadban. Ott volt a folyó, a Duna közel. Az tetszett.

Elõbb tehát a Városmajor, azután a Szent István park téli lombjai háttérként, mihez, a könyörtelen évekhez; mintha egy óriási, fakó és hullámzó vászonra lennének festve; elmosódó színek, köd, a gomolygó megfellebbezhetetlenség... Gondoltad. Várni és finoman utálkozni, azért, nehogy valami más történjék; holott valójában s a lelked ösztöke is az a remény, hogy mindjárt más lesz, egészen más.

Mintha infúzión át adagolnák a valóságot, valami erõt éreztél újfent a végtagjaidban és a szívedben, magadat kiszabadítottad a függöny leple alól, mely, tudjuk, mi mindent takart; meglazítottad kordzakód, ujját felgyûrted, hogy kezet moss a fürdõszobában. A fürdõkádban a víz felszínén a szappanhab szürkéslila felhõi, a mûtõzöld falakon kicsapódott a salétrom, a sarkokban pedig valami fehér por, bogárgyilok. Egy púdersártól és hajszálaktól mocskos üvegpolc fölött tükör, nézel bele, valahonnan nagyon távolról néz vissza egy halálsápadt arc. Robinson, te!

Az az igazság, hogy semmi elszántság nem volt, semmi tettvágy nem volt benned, csak a végzet hatalma ûzött, hogy addig is, míg ott lesz a vég, benépesítsd az idõt, hogy addig is szórakoztatásoddal (vagy játékkal) töltsd ki tered. Ó jaj, szent ég!, micsoda tér, micsoda idõ! Egy életen át cellalakó voltam, és nem csak kényszerûségbõl, de szívóhajtásból úgyannyira; hanem akkor itt ez az ajánlat, (a barátodtól) hogy lakhatok egy váratlan megüresedett újlipótvárosi lakásban -, elképesztõ költészet ez!, mondtad magadban. Özv. Nádor Józsefnétõl (szül. Fultz Erzsébet), alsófokú zongoratanárnõtõl vettél ki egy gangra nyíló lakást, menekítve azt, amit egy régi elbeszélésben talán "kincsnek" nevezne a szerzõ. A kincs -, eléggé nevetségesen is hangzik, és nincs is más a hangon kívül, mely hív és elenged, ha!

Elenged, ha megtaláltad. (Ha megtalált. Pontosabban.)

Vasárnap délelõtt van hát, nyûtt, kopottas kárpit a képzelet, "sötét anyag", levelet írtál ifjúkori barátodnak Ausztráliába, hogy miért is ment oda el, hogy miért húzott el a fenébe, és hogy miért is maradt ott?, ezek a gyatra, ugyanakkor gyötrõ kérdések fogalmazódtak meg elõtted a rõt, pizsamacsíkos napfényben -, mintha az e világi múzeum kórháznak volna itt berendezve; állott szag terjengett és miriádnyi porszem fohászkodott a némasághoz; néhány gobelin a falon, lassúdad mozdulatok a csomagok között, s egy kép; a tengerpart fövenyére terített aprómintás fürdõköpenyen egy nõ fekszik, talán enciánkék, laza fürdõdresszben a hasára fordulva lábát hintálja, s ahogy felénk néz, szájszéleire esõ csepeg, gondolom, ízetlen tréfa ez számára. (Fultz Erzsébet õ, a strand szépe, 1926.)

A sejtjeidben érzed a különválást, a széthullást, a képtelen pusztulást, tárgyszerûen..., ahogy a zenét, a hangokat, hallod a zongoratanárnõ hangját.

Egyik szemét fáradtan lehunyja, idegesen megrándul a test, mégis elégedettnek látszik és gyúlékonynak egész lénye. Úgy mosolyog, mintha a hátát látná csak valakinek, ki egy pohár itallal kezében a tükör elõtt áll; a görnyedt, pimasznak szánt testtartás ezúttal kétségbeesésrõl tanúskodik, vagy egyszerûen szerencsétlennek tûnik. Mikor fölállsz özv. Nádor Józsefné, alsófokú zongoratanárnõ tálalóasztalától, ahol írni szoktál, a hálószobába mégy, és egy pohár itallal a kezedben elidõzöl az öltözködõtükör elõtt -, arra gondolva, hogy miért, pontosabban, mi az apja faszáért nevezed ifjúkori barátodnak a Fultz Erzsébet fiát, amikor soha az életben nem találkoztatok...! Na, mindegy...! (Ez ilyen rövidre zárt, ahogy mondani szokás; gályarabság, szabadsággyakorlat. )

Rád találnak. Megtalál téged is valaki. Mondta a zongoratanárnõ, mintha vágytál volna ilyesmire valaha is. ('95. febr. 13., péntek)

Mindjárt az elsõ éjjel azt álmodtad, mintha csak sejtelmeid lobbantak volna lángra akkor -, hogy néhány kacatot és dobozt félrelöksz utadból, s az udvarra rohansz, a zárat leveszed a narancssárga MZ kerekérõl, tolnád ki, hanem rád kiált a házmesternõ, hogy most indul föl, néznéd meg vele együtt a cserepeket, milyen állapotban van a tetõ, és az idén, mondja, rengeteg csapadék várható..., igen, mondod a tetõt újra kellene cserepeztetni, és elkezd zuhogni az esõ, mindegy, a motort kigurítod az útra, felbõgeted és már indulsz is, elõtted mintha olvadó kristálycukor volna a levegõ, ha most lehunyod a szemed, gondoltad, végleg leragad; vattacukorrobogás...! Odaértél egy lejtõhöz, a nyirkosság valótlanná módosította, mintha valami zöldesfehér nõtte volna be az utat és a környékét, megszûnt egyszerre vertikális és horizontális, minden elmosódott, kontúrtalanná lett, megfoghatatlanná, a motorkerékpárod és az irány tarthatatlanná, amikor csodálatos módon szemeid elõtt egy kutya tûnt föl, fékeztél, s hogy utána mi történt valójában, nem tudhatod. Arcod teljesen, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott, vagy inkább mintha egy rituális gyilkosság áldozata lettél volna, láttad külön a koponyád, összekaszabolva, s külön a tested, kéz nélkül.

Ó jaj, szent ég! Miért kell nekem vezekelni? Kérded. Ébredés után véletlen egy bevásárlóhálót húzol a fejedre, nem tûnik most talán föl annyira, hogy mi van. Írok, tehát nem moccan semmi. Nem mer. Azért csak óvatosan. Már negyed kilenc? A test kéz nélkül, az élet torz dühe. Miért jutott ez az eszedbe, nem tudod. Meg ez; titokkal picsát ki lehet törölni. Robinson, te!

Miféléket liferálnak mai napság az itteni írók? Hát, múzeumi alakokat, történelmi nevezetességeket, hajdan volt hõsöket igyekeznek mesés tablókba írni. * Ilyesmiket is írnál, ha volna kedved hozzá; csak hát a te kedved megszégyenítõ mód alkalmatlan arra, hogy mindent, de mindent megírj -, mégis megírsz aztán mindent, bassza meg! Gondoltad. Arról, hogy mint törvényszéki szobrászmûvésznek mennyire jól megy sorod, mégsem írsz le egy sort sem; talán feszélyezné, talán vesztesnek érezné magát, talán irigyelne, mondod magadban. A város elõkelõségei járnak hozzád a legkülönfélébb igényekkel és megbízásokkal; s amióta a roncsolásos és csonkolásos gyilkosságok divatja tombol, munkád az eddigi tízszerese lett. Stb. Mosolyogsz ezekre az ötleteidre. Nem nevetsz, folytatod. Mûvészetednek semmi köze a preparációhoz, természetszerûleg; csak a maradványok, a csontok és a koponya alapján lehet dolgozni, gondoltad, semmi képzeletbeli kép, csak a csontok és fenn a koponya. Így jársz el (saját) egy ismeretlen hulláját mintázva...!

Mi volt a kezdeti helyzet? Miféle erõ, miféle sebességgel látott neki rontani, javítani? Kérded. Most, hogy egyszerre csak azt kell mondjad, "ennyi". Csönd. Csönd, azután léptek. Azt gondoltad, hogy rendkívüli kedélyeséggel éled meg azt a súlyos és nyomasztó tényt, hogy egy fiatal leány van veled abban a lakásban, ahogy mondják, nem a testi valójában; de mostanra már, vasárnap délelõtt, nyoma sem maradt ennek a kedélynek. Újfent cellalakó lettél. Cellalakó maradtál. A nõ mindig egyforma s egyenletes léptekkel mérte ki rabságod idejét és terét, azt az egyetlen lehetséges pontot is, ahol egyáltalán lehetsz; reprezentatív pont, ideális és természetszerû ugyanúgy, így gondoltad.

Olykor azért valahogy mégiscsak el kell képzelni ezt a lányt, mondtad magadban. S az alkonyi fény máris látni engedte az ablakon át a leány árnyalakját. A félhomály elvéthetetlen pillanatai. Ó jaj, szent ég!

Az ajtót körmével szántja, egyszer csak bejön, azt mondja, nem õ, valaki más -, te vagy az?! (S ha arra kérnéd, fejtené ezt ki!?) Igen, válaszoltad álsággal, lemondóan.

A múlt széjjelrohanó hullámai, igen, mondja, már õ, a tenger, évek ébrednek föl benned, a part közelében fekszel, képzeled, markod teli vízzel, aztán kifut belõle a víz, megint teli és így tovább. Vég nélkül.

A figyelem pompázatossága, teljessége, ha tudod, melyek azok a tárgyak, melyek nem választások, hanem a tér saját válasza és az idõ saját válasza arra a kérdésedre -, hol vagy? és mi történik? Így õ.

1926 tavaszán zongorázott Bartók Béla elõször a budapesti rádióban, járása könnyed volt, kissé lebegõ..., mondják; Fultz Erzsébet, a szerelmetes tanítvány meg ez év nyarán lett a Strand szépe, a versenyt a Színházi Élet hirdette meg, az augusztus közepén megjelenõ szám címlapján Titkos Ilona (a Lidón); ebben a számban * jelenik meg egyébként Fultz Erzsébet fényképe is, mely azután a pesti kirakatok ékessége lesz jó idõre...(?)

(Mi az isten történhetett még abban az évben? Kérdezed.)

Azt beszélik, hogy Amerika három legnépszerûbb nõje, Mary Pickford, a nagy filmsztár, Helen Wills, a teniszbajnoknõ és Gertrud Ederle, a híres úszónõ; ebben a pillanatban Gertrud Ederle a kényeztetett kedvenc -, sikerült átúsznia a La Manche-csatornát, ami eddig nõnek nem sikerült. 1875 óta, mióta az angol Webb kapitány 21 óra és 45 perc alatt Doverbõl Calais-ba úszott, seregnyi nõ kísérelte meg...; s Ederle kisasszonynak ez évben (1926) sikerült, mi eddig nõnek nem...!

A pofont Gerard, a bohóc találja fel (Ez az igazi pofon...!)

Az FTC színeiben újra játszik a Slózi, azaz Schlosser Imre!

Eszperantó leveleket vált például hathetenként Hevesi Endre Susumu Aibara úrral, ki legutóbb arról számolt be neki, hogy a tokiói Modern Színház egyéves fennállását magyar színdarabbal ünnepelte meg: Molnár Ferenc "Liliom" címû darabját adták elõ. Hogy' hangozhatott ez a levél eszperantó nyelven? És japánul a "Liliom"? (Ld. japánakác?)

Kálmán Imre, aki eddig még sehol a világon egyetlen operettjét se dirigálta, a "Zirkuszprinzessint"-t személyesen fogja vezényelni Pesten, a Király Színházban, szeptember végén.

A Vígszínház felújítja a "Szókimondó asszonyság" címû darabját. 1894. Ez az évszám aranybetûkkel van bevésve az én lelkem kalendáriumába..., kezdi visszaemlékezését Szirmai Imre. (Elképesztõ költészet ez, hát nem?)

Menj el! Kiáltottál fel magadban. Elmentél a barátaidhoz megnézni a meccset, Robinson, te, mégis, arra viszont nem emlékszel, kik játszottak. (KEK) Olyan picsa részeg lettél éjjel kettõre, hogy amikor a Mák utcából (a barátaidtól) jövet a Rómer Flórisra értél, dalra fakadtál. "Balalajka szól az éjben, benne száll a bánatom. Hol a Volga zúg a mélyben, én csak rólad álmodom..." Na! Miért is nem lettél te énekes színész...!? Most már mindegy. Ezt a kérdést is azonmód értelmetlennek találtad, természetszerûleg, vagy ha annak nem is, fölöslegesnek, mint a távollevõ miatti kínokat.

Amikor iszol, gyakran fölkeres egy érzés szívedben. "Döntsön az Úr!" (Az önpusztítás ábrándos utalás volna jelenlétére?)

Az alkohol, hát igen, az nem használ. Az Waterlo. Az egy módszer. A módszer, hogy csendesen élj. Elkergettél egy nõt magad mellõl -, elképesztõ zajjal járt; általában hihetetlen lármával jár egy nõ, gondoltad, hanem ez már mindennek a teteje, csend legyen!, ordítottál az arcába neki. Elfehéredett. Elhallgatott. Aztán sírni kezdett. Ó jaj, szent ég!

Miféle maradási szándék, ilyen váratlan költözni el? Ki innen.

Még egy jégkockát dobsz italodba, és még közelebb lépsz a tükörhöz; a koponyád egy salátástálon, mindenféle zöldségek társaságában, s a szádban sült galamb, ha jól látom, mert mindez olyan, mintha cserépbõl készült volna, egyiptomi tárgy. Semmiféle rettegés nem fog el, nem is ingerel különösebben, inkább mélységes sajnálat ez, gondolod, hogy van múlt idõ, hogy még mindig van! A picsába! Mondod.

Na...! A napnak könnyû, van mire fölkelnie. Robinson, te!

A padról a földre csúsztál és az ülõkéjének dõlve ültél, el szerettél volna aludni, semmiképpen sem örökre; mikor is történt ez...? Mikor egyszer nap mint nap nem sikerült megérkezni, Kádár utca 10., s afféle ellenpélda gyanánt egy óriási rózsacsokorral lepted meg a leányt és magadat is, nem engedett be, valaki volt nála, vagy azt hazudta, hogy van nála valaki, olyan fehér volt az arca, hogy nem hihetted el, mindegy, azt hitted, ott maradsz örökké már, ez az, maradni örökre, akkor, ott, úgy, a földön; megtervezted életed, úgy kétrét meghajolva fogsz onnan kavicsokat hajigálni, passzionátusan, vagy majdnem passzívan, azt még nem döntötted el, és máris, azaz túl hamar letettél tervedrõl, képtelen voltál arra tudniillik, hogy elhatározd magadat, hogy csak emberre dobjál köveket; elõbb kíméletességbõl csak lábra, majd gonoszságból csak kutyára, késõbb csak galambra mentél, így, persze, nem mentél semmire, mondanom sem kell, Robinson, te!

A hétszentségit!

Értetlenkedni mindig is értetlenkedtél -, ez jó jel, gondoltad, de miért is!?

Mert nem látom értelmetlennek dolgainkat; ha az ember értelmetlennek találja a dolgokat, akkor nem értetlenkedik csak, hát lehet, mondtad magadban, van abban valami, hogy itt ülök és kõvel dobálózom, kavicsokkal vagy mivel a fenével.

Ülök tehát a magam helyén és elgondolom -, a nõ egy fehér porcelán kancsó felé nyúl álomszerû mozdulattal, hanem ujjai már remegve tapintják, s azután a rózsákat belekúrja szinte abba; várja, legyen még mindig sötét teljesen, az pedig már nem lesz, a reggeli napfény üveggyöngyként gurul az ablakpárkányon, a parkettán s az asztalon, hol a csokor vöröslik bíboran... így te.

Waterlo.

S akkor felháborodsz, ez mégsem 1926, ez '95 vagy '97! A pénz ugyanúgy szart sem ér, de legalább nem állsz sorba; csak ritkán, ha szinte véletlenszerûen elmész a Kossuth moziba, az van a legközelebb, és ott játszanak úgynevezett akciófilmeket, de az az igazság, ez sem olyan egyszerû, gondolod; elmenni, leülni.

(Már elmúlt az az idõ, amikor még két krajcár volt a zsemle, s amikor még nagyendréék kabaréztak az Andrásy úton.) (sic!)

Az általános zûrzavarban a bejáratnál. A tehetetlenségtõl szapora sajátos élõvilág, például virág és virágtetû az ajtó réseibe szorulva mutatja magát, könnyelmûen s könnyedén, ó jaj, szent ég! Most már alig is bírja a jobb lábad, jól betetted az ajtólap és a küszöb közé -, a nõ ezúttal ki akar zárni. A könyökével és a bal lábával küzd ellened, jómagad a rózsákat tolod elõre, az elõtérbe juttatván a csokrot te, õ elkapja és passz! Az apja faszát! Elönt a forróság, és méz és citrom, amire vágysz.

Az ajtórésbõl kihúzva lábadat menekülõre fogod utad -, ez is tévút, nyilvánvaló, gondoltad, ám az ajtóban állni is az. Illékony, furcsán nyugodt léptekkel haladtál a félhomályos, milyen is lenne, lépcsõházban, viszont végtelen izgékonyság, nyughatatlanság lett úrrá a tárgyakon, az okkerszín olajjal mázolt falakon s a roppant lépcsõfokokon... stb. Akkor elõbb lefeküdtél egy padra a Nyugati térnél, aztán lecsúsztál róla, és eltervezted a tökéletes életet, te, mint törvényszéki szobrászmûvész; ez mehet Ausztráliába?, még nem tudod.

Neki, mint írónak, az elsõ, lelkében ébredõ vágy az lesz, hogy eltanulja az ügyesebbtõl, hogyan lehet az élet kegyetlen törvényeinek szigorát kijátszani -, erre fogadni mernék, gondoltad. Így is túl sokat tanul, azt hiszed, évek óta taxizik már!

Még félálomba se merültél, mikor mellkasodat egy narancssárga MZ tankjára szorítod; viszolyogsz a benzingõztõl, de hát ha annyira szereted! Robinson, te! A motorzaj röhögésbe fullad.

Jó fogódzó ez, gondolod, az elalváshoz, magát ha alvással kívánná nyugtatni az ember.

A futballmérkõzés (KEK) utáni csütörtök már mint kényszeridõ, már mint kényszerlakhely a Kádár utca 10., bár hát melyik lakhely nem kényszerlakhely, kérded. S ez lesz, ez az egyre határozottabb szörnyûség addig, míg majd vasárnap dél nem lesz. S költözöl. (Ide.)

A reggel színe -, akár a tejjel felöntött tegnapi teáé. Azonnal felhúzod magadat, de elindulni már nem akaródzik. Mi? Milyen fehérek a kezeim, bassza meg! Ez azt jelenti, hogy írni kell. Meg ne moccanj!, kiáltasz fel magadban, maradjon minden így! A szememet lehunyom, halad a munka. (Egy rendkívül szikár, mélabús, hallgatag férfi. Ilyen leszek. Mondod. Valami modell nekem is kell, esetleg, nem?)

Mi is történik valójában, el ne feledjük. (A nyelv nem probléma. Megfeszülünk vagy lazítunk, valahogy csak lesz. Valahogy csak el kell gondolni.) A képzelet a pusztulás fölötti különös áhítat, mondtad valamikor, bele a vakvilágba...! Mennyi lehet az idõ...? Nem sokkal az odaköltözésed után fölment meglátogatni barátod Szegedrõl, a hírre összejöttetek többen, akkor már egyszer majdnem el kellett költözni; az ötödik telefon után, hagynánk abba, mit?, õ vette fel a kagylót, és a házmesternének azt a mechanikai felvilágosítást adta, hogy a telefonzsinórt momentán praktikusabban is fölhasználhatná, hurkot kell a nyak köré "szerkeszteni" és értelemszerûen tovább, így õ, mire kijött a rendõrség, ám azok az elõszobában lévõ úgynevezett növényszörnyetegtõl visszariadva tisztelegtek a nagyobb elõtt, ki (a barátod) ezt ábrándos mosolyával konstatálta. A fekete sírkövet nõtte be valami zöld, ki tudja, hogyan!

Megint a kép: a tengerpart; a tenger férfias örömmel csapkodja tagjait. Odáig ért a dagály. Azután apály. Azt kivárni! Ó jaj, szent ég! Hát hisz' ez a "magyar tenger"! Nincs idõ akkor, és semmi sincs így! Merítkezz meg ebben, bassza meg! Mondtad magadban.

Merítkezz meg a léptek zajában, mit folyton hallasz; a lépcsõháznak száraz és fénytelen örömzenéje, ujjongása az... Nesztelen maradsz, valami emlékkép merülne fel az elmúlt évek mocsárvilágából, de csak olyasmi, hogy eldobott zakó, dzseki, pongyola, rúzs stb., arc elé tartott kezek, zokogás, seb és sebfehér, mindegy, emlékezni, na, ne!

(Egy undorféle, a párját hívó vadgalamb szerelmetes búgása...?)

Özv. Nádor Józsefnével személyesen egyetlen egyszer sem találkoztál; egy fiatal leánytól tudod, hogy Bartók Bélának volt a tanítványa, s hogy késõbb, többek között Horthy Miklósnét okította klimpírozni szerfölötti nyugalommal. Majd az Úri utcai lakásukból kitelepítették...; az utóbbi években egy vidéki szociális otthon lakója volt, meghalt a múlt év karácsonya elõtt. Emlékezni már semmire sem emlékezett, állítólag, csak az ajándékokra, melyeket a szeretteitõl kapott, a legkedvesebb tárgyaira -, hamutartók, porcelánvázák, hattyúk stb. S a halottaira emlékezett, pontosabban az úgynevezett újratemetésekre.

"Bartók diadalmas, végleges hazatérésének feltétele a zeneileg mûvelt ország. Ennek munkálására kell összefogni minden tényezõnek. Ha majd egyszer azokhoz is eljut mûvészete, akiktõl ered, a dolgozó néphez s az megérti -, akkor lesz magyar zenekultúra, akkor lesz igazán boldog a nép!" - mondta volt Kodály Zoltán.

A zongorához ülsz, a zenérõl fogalmad nincs, gondolod, a billentyûzetnek hátat fordítasz, s tovább hallgatod a nõ lépéseit, a sötét lépcsõházban zeng és bong, "csörgõkígyó", jut eszedbe ez a szép szó, hívószó ez a pokoli alászállásra, mert nyomban rá, hogy "magyar valóság", "politikai realitás" stb., (ott van még elõtted az az óriásplakát évekkel elõbbrõl, hogy SZAVAZZON, s rajta Horn Gyula, úgy, hogy valaki hitlerbajuszt sprézett oda, és mögé azt írta, TÖRPE PATKÁNY, neked, mint törvényszéki szobrászmûvésznek ez eléggé durva és érdekes!) hagyjuk, a végén még fölizgatnám, megzavarnám s megriasztanám magam, s azt magammal, inkább, talán, mondod magadban. (Hogy miért nem lettél te énekes színész...!?)

Úgy volt, hogy két énekbetétet is kap Blaháné. Folytatja visszaemlékezését Szirmay Imre. Egy katonadalt az elõjátékban és egy kis reminiszcenciát a császár elõtt, de Blaháné arra kérte az igazgatót, hogy engedjék õt egyszer nóta nélkül kiállani. Így is lett természetesen. Azután megemlíti az elõadásban Blaháné Hübscher Katájának két legkiemelkedõbb momentumát; amikor Napóleonnak prezentálja a "kis hadnagy" a mosodaszámláját, az egyik, s mikor a császár, sebei után kutatva, át akarja ölelni, és õ úgy hárítja el az ölelést, hogy "Ne keresse, felség, több sebem nincs!". Ezt nem lehet elfelejteni, erre csak sírni lehet a visszaemlékezés könnyeivel...! Ó jaj, szent ég! 1926.

Egyszerre csak lelked könyörtelenséggel telik el; könyörtelen évek vad ritmusa a képzeletedben; elõkészületek a halálra, ez sok, ez túl sok, ez túl kevés, gondolod, ennek sem lesz soha vége (Szabadsággyakorlat. Mondod magadban.)

Miért kell nekem vezekelni? Megint egy értelmetlen kérdés. Valójában ez sem értelmetlen, ez is csak egyszerûen fölösleges, nem is érdekel, állatira független vagy, gondolod, s ez azért boldogító...! Egy ideig boldogító, aztán inkább jeges érzés (A jeges érzése, nevetsz föl, az általános fölmelegedés.) (Csütörtök este.)

Még hogy énekes színésznek lenni!, állsz föl riadt képpel bámulva a szertedobott pakolandó ruhák, könyvek, emléktárgyak között...; de hát, emeled magasra a kezedet, mintha vezényelni kezdenél, miért is ne énekelne veled a tonett, a szófa, az a gyönyörû szecessziós csillár, bronz lapulevelek, kacsok! Még elõttem van az éjszaka, gondoltad, az a fajta éj, amely a kiûzettetéshez hasonlatos; nem gyõzedelmeskedik fölötted a disznó (a gonosz!), ám a lelkiismereted rendesen rossz lesz! Péntek éjszaka, Ó jaj, szent ég! Mit is mondj róla?

Veszettül, lobogva közeledik, mint egy reménytelen eset a hajnalpír. Waterlo.

Szeretteit haza kellett hozni, újra kellett temetni. Elõször Nádor Józsefet, férjét, ki katonatiszt volt, s holttestét megtalálták a Szovjetunió egyik lágerének temetõjében. Azután ott volt Bartók Béla "hazatérése". "A New York-i Ferncliff temetõben emléktábla jelöli majd eddigi nyugvóhelyét. Hamvait a Queen Elisabeth II. hozta át az óceánon. Az utolsó út stációi Southampton, Cherbourg, Kehl, München és Bécs. A magyar határon hivatalos küldöttség fogadta a ¯hazatérõt . Utolsó tiszteletadás július 6-án a Magyar Tudományos Akadémia aulájában, végsõ búcsú pedig másnap délután 3 órakor a Farkasréti temetõben..." (Írta volt a Rádió- és Televízióújság, 1988.)

És akkor még ott van "Nagy Imrének és sorstársainak búcsúztatása és temetése, 1989. júl. 16., péntek".

A péntek éj por és hamu ujjaid között, szombat reggel az Erzsébet-híd budai hídfõjénél, az "Olympia" teraszán szórod szét; már csak a nézés fáj, a látvány nem zavar, lángoló szemek a lángoló folyón, részegségetek közös imába torkollik -, Egyen meg az Úr akarata!

(Ez most inkább káromkodásnak hallatszik.) Még egy cigaretta. Szétszéledtek. Elalvás elõtt épp' elájulsz. Robinson, te!

Át nem menni Budára általában lehetetlen, kivált kora nyári, úgymond könnyû, zakós idõben, mikor fák alatt szeret vacsorálni az ember. Egyéb épkézláb cselekményt nem találhat ki, még akkor sem, ha nincs magánál; szombat délután már csöng a telefon -, Éljen, több a korhely, mint a bróker! Nem oda Buda!, s az üdvözlõ felkiáltást mindjárt javaslatok követik. Menjünk a "Barackosba"?, a "Diófába"?, a "Mocsarasba"?, az "Aranyhalba"? Végül a korai idõpontra való tekintettel az elsõ vendéglátóipari egységnél maradtok, irány a "Barackos"...! Messze a Farkasréti temetõ után van, fönn egészen a Sashegy túloldalán, az Ördög-orom alatt, egy arra tájt átlagosnak nevezhetõ kétszintes házban "üzemel", garázsterében van a pult s a konyha, magaskertjében pedig betonplaccon állnak a bádogasztalok, hol orgonabokrok és bukszusok gyér árnyékában lehet elfogyasztani az obligát rántott csirkecombot, vagy bármi mást, hûsítõ sörökkel és fröccsökkel elõzve, illetve követve a menüt; s míg voltak nõk a társaságban, volt kikérve sült libacomb is, hogy azután üdvözítõ bájjal mondják -, igen, tudom, bennem van a liba...!

A csajok elhúztak a szerjózsa minden irányába! (Akkoriban lett észveszejtõ divat köreikben a moszkvai házmester, a szófiai butikos stb., az ellenállhatatlan szláv ellenálló és forradalmár...!)

Megint a tegnap éjjeli társasággal, a tegnapelõttivel és a holnapival, a barátaiddal. Hol vannak a többiek?

Este aztán "Inkadrink", fél liter törköly, késõbb, vagy majd' túl késõn "Vén Diák", vagy az már bezárt akkor?, akkor a "Nincs pardon", ott találkoztok a többiekkel, és folytatódik a folytathatatlan, szakadék, szakadék arcok, por és hamu, és te mint törvényszéki szobrászmûvész..., vagy mi?

Szabadsággyakorlat .

Odakint az utcán, szélhûdött figura, leintesz egy taxit, a sofõr rezzenéstelen arccal bámul a forgalomba, nem tud mit tenni, megint hajnal fél öt, mehetünk, mondod, miközben napszemüvegedre zuhansz térddel, Kádár utca 10., Ó jaj, szent ég! A zakód zsebében szotyolát találsz, hányinger ellen a legjobb ilyenkor; megpróbálsz rendesen fölülni, kezed a segged alól ki kell venni, az ablakot le kell húzni..., minden pillanatban változnak az árnyak, és minduntalan másképp' érzed kényelmetlennek az autó ülését, most megint föl van húzva az ablaküveg, az elõbb húztad le, mi a fasz van!? Egy mesét kezdesz el, szinte csak a kárpitillatosító ellenében, hogy megint elkapott a dühroham, amikor egy csajnál az éjjeliszekrényen üresen virított egy szovjet gyártmányú színestévé, nem nézhettél RTL-t, mondod, magas hõfokon voltam, érti, ilyenkor az kell, meg a szotyola, és semmi, az apja faszát...! Szánalmas jelenet...?

Én olvasok a te gondolataidban. Mondta. Ilyen kislánynak nem való még ez a fajta olvasmány. Mondtad.

Hogy nézhetett ki az az állat taxis?, kérded magadban; úgy, mint a fiatalkori barátod? Akkor ez is imádhat fagylaltozni, még õsszel is, újságolvasótípus, és soha semmi nem sikerül neki, nem is bánja, nem is bántják. Írónak készült ez is, bizonnyal. Mint õ, a fiatalkori barátod, aki most Ausztráliában taxizik. A nemzet alacsony színvonalát mutatja, hogy miért nem lesz világhíres annyi magyar tehetség, magyarhoni mester; a magyar a nüánszokban nem eléggé otthonos, csak a nagy eltéréseket figyeli meg.

Acélszotyola. Jut eszedbe ez a szó váratlan. Acélszotyolát a taxisok szájába, a romlott fogaik közé, hogy ne panaszkodjanak! Ne panaszolják, hogy a kedves utasok valójában kábé úgy kétszáz métert utaznak a képzeletbeli díjszabást illetõen, bármekkora távolságra van is az, ahová menni szeretnének, de egzisztenciájuk és képzelõerejük azt a kurva kétszáz métert egyetlenegy esetben sem haladja meg. Érzékeled, hogy ez neked is szól. Fitymál. Szédítõ és gyötrelmes az utazó sorsa. Gondolod. Elképesztõ költészet ez. Taxizni!

Valami fényesség ébreszt föl. Mindig ez van. Ne legyen ez! ( Robinson, te! )

Nálad mindösszesen százötven forint van, ezt te elõre tudtad, az óra háromszáznyolcvanat mutat, közlöd a tényt, és némi arroganciával, hogy te mindig ennyit szoktál fizetni, az ajánlatodat fogadja el, hogy õ nem -, viszont akkor legyen szíves visszavinni téged az Almásy térre, ahonnan elindultatok, és tekintsük meg nem történtnek az egészet. Oké?! Így lett. A "Nincs pardon" közben bezárt. Waterlo.

Vasárnap. A szállítókat várod, egyébként ügyetlen, hülye délelõtt. (A kulcsszavak, ügyetlen, hülye.) Vannak ezek az új idõk, az idõknek van ez az új kezdete, gondolod, van egy új idõ, az ágyból is korábban kell, hogy fölkelj, akár ma is, az utolsó pillanatban. Csak a kárpitok mintázata a régi, s hogy élsz, bármi álom után is magad újra kitalálva. Elképesztõ költészet ez, nem?

Szalamandracsend .

Úgy fest, képtelen vagy a délelõtti álomjelenettõl szabadulni, úgy mint koponyám a salátástálon, na!, ebbõl is természetszerûleg hiúsági kérdést csinálva nyomban, miért nem fehér a koponyám, miért nem fehér a galamb?! Nem hiszem el, bassza meg! Miért nem fehér a fal, a csempe, itt kinn a gangon minden, a járókelõ, egyáltalán, a világon minden? Õrület!

Végül marad ugyanaz a (nem épp' költõi) kérdés, mondod magadban. Mi az apád faszát akarsz!?

Miért kell nekem vezekelni?

A mi idõnk a szomorúság, az örömtelenség szenzációja, halljuk, illetve hallod a zongoratanárnõ hangját.

Akárha egy érzékeny felhõ a nap utolsó sugaraiban, a jelenet váratlan fényképszerûen megvillan és kisárgul -, eltelt majd' hetven év, nem tudsz mit kezdeni vele. Ezek nem az én napjaim. Így te. Hátradõlsz a székben. (Végül, de nem utolsó sorban. Ötlik fel.)

Ide majd már nem jöhetsz vissza soha. (Egy sor, ha leírod.)

A dolgok, bizony, mondod magadban, már csak számszerûen vannak jelen itt; négy fal, egy asztal, egy szék, s még vagy öt, egy befejezetlen levél, az utolsó hátrahanyatlás, ez az, gyerünk, kispárnák, na, mennyi is?!

"Weisz Edith kisasszonynak, Nagyvárad. Kedves Kisasszony! Humoristának lenni a legfájdalmasabb dolog a világon. Üdvözli Karinthy Frigyes."

Én mint törvényszéki szobrászmûvész!, sóhajtasz fel, Ó jaj, szent ég!, ez az istentelen seggfej, a bioszobrászat vicces, ám egyáltalában nem veszélytelen mestere, ki önmagán dolgozik; munkája címe volna - EMLÉKFALÓ. "Tapogassuk végig a koponyákat, ezen elesett emberek mindegyikének egy állattípus felel meg... Itt a hiúz, itt a macska, ott a majom, emitt a keselyû, amott a hiéna." (Örülsz legalább, hogy a szombat éjszakának vége lett?)

Elképzeled, hogy' ragyogna a szeme, ha, mindegy, ezt nem is akarod elképzelni.

Egyszerre csak vakítóan fehér lesz minden, a fehéren túl is fehér. Az elõszobába sietsz, és látod, a sírkõ is fehérre változott.

Aztán nem érzel, nem gondolsz semmit, moccanatlan vagy, várod a déli harangszót; fölnézel nyeglén, nem telhetett el sok idõ (a majd' három év?) és a köd felszállt, kisütött a nap, és mintha minden a lehetõ legjobb volna s a leginkább a helyén volna..., igen! Szabadsággyakorlat. Mondod magadban.

Álmosan, kábán, ám meglepõen könnyed mozdulatokkal most lágytojást törsz ezüst kiskanállal (özv. Nádor Józsefné hagyatékából) és közben elszívsz két szál Marlborót; a nagyapádnak a kecskéi jutnak eszedbe, a mindenhonnét elõtûnõ fehér miatt talán, és a magány okozta zsibbadt fej meg végtagok miatt, talán. Megfigyelted, mindahányszor magányosnak találod magad, abban a pillanatban elzsibbad a karod vagy a lábad, derekad, fejed...; zsibbasztó gyerekkor, pl., gondolod, hagyjuk.

S mindjárt rá látsz egy schlecht kölyköt, papsajt, pitypang, kökörcsin hull, gurul a tálalóasztal lábai köré; "wir waren unser sieben", mondta nagyapa, mondod magadban; te meg -, egyedül vagy, egyedül voltál..., hogy sírva ne fakadj! Sírni nem lehet! És miért lehet annyira dühösnek lenni, amennyire csak lehet? Iszonyat düh benned. Miért kell innen elmenni!

Valami zajt hallasz, s nyomban mit érzel? Az összegyûlt, nagy halom hazugságot. És nem is okvetlen csak te hazudtad össze. Mit?

(Volna ilyen mondat, hogy "Összehazudtam magam, bocsánat"!)

Az viszont most tényleg nem volna egészséges, ha úgy éreznéd magad, mikor fölállsz az asztaltól, mint máskor, ha más érkezne meg.Õ érkezik, végighúzza tenyerét a sárgára meszelt, rapcsos falon, nem riadozik lelkében tõled, ezt majd láthatod is. Amikor odaér eléd, egy madárka tolla hull lefelé, közétek, arcod elpirul, és/mert a szerelemre gondolsz. Nézed a lányt. Arcod és arca egy keskeny nyíláson át bámul egymásra. Valami szövetszerû fény, talán a képzelet nappala. Ez aztán az elképesztõ költészet! Így te.

A szerelemre nem csak úgy, átabotában gondolsz, hanem mint a legábrándosabb képzelet által sem megközelíthetõ régióra, melybõl annyi csodás, az értelmünknek behatolhatatlan õrjítõ titok és sejtelem árad felénk -, azaz feléd, Robinson, te!

Mely szó megnevezni volt kénytelen, azon most mély sebet ejt a tárgy.

A zongoratanárnõ egyik kedvence Schumann Éji darabok címû mûve volt. Vagy a Három románc, szintén Schumanntól.

Már rég' elmúlt dél, nem szeretnél csütörtököt mondani, rossz vicc is volna, elég volt ez a négy nap, ez a több mint két év; és most már lassan három óra, a szállítók sehol -, Robinson, te!

Amikor a szobába lép a leány, mindjárt körülnéz, és azt mondja, Ennyi volna? Ennyi, mondod. A lány rendkívül szép és komoly, "az emberi szemnek látásra édesgetõ"; veled szembe fordítja a közelében lévõ széket, leül, egyik kezét a háttámlára támasztva, másik kezét térdére elõrenyújtva, emelt fejjel, a távolba nézõ tekintettel. Mögötte megjelennek a szállítók...! Ó jaj, szent ég!

A szülõfalumban anyám megvette a sírhelyem. Gondolod. Nem tudod mire vélni. (A) mire kell. (Vége.)

Összehúzott függöny -, alkonyég. Elképesztõ a költészet, nem?

Jegyzetek

* (Ami annyit jelentett: "a csata elveszett".)

** Mikszáth Kálmán: Mindenki lépik egyet.

Mikszáth Kálmán. ** ** Valamint: A szépirodalom bizonyára még ma is gyermekkorát éli, mert még mindig sablonos bábukkal játszik. Hamisít és nem szolgálja igazi odaadással a valóságot. Mikszáth Kálmán: Krúdy Kálmán csínytevései .

* Színházi Élet, 1926. aug. 16-22.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/