A
Remix
- ízlésesnek
csak nagy jóindulattal nevezhetõ - borítójának
fülszövegébõl a hasonló tanulmánykötetek
kötelezõ szerzõi biográfia-rovatainak paródiájaképpen,
csupán kellõen felesleges információkhoz juthat
az olvasó. Így nem haszontalan megemlíteni, hogy a
könyv a szegedi illetõségû deKON-csoport - tagjait
páronként bemutató - interpretációs
sorozatának második kötete, mely a korábbi
Posztmagyar
hoz
(Kovács Sándor s. k.-Odorics Ferenc) illetve a vele majdnem
egyidõben megjelent
Lassú olvasás
hoz (Hárs
Endre-Szilasi László) képest ezúttal kifejezetten
a "mûfajára" utaló címmel bír. Korábbi
tanulmányok részben átírt, átszerkesztett,
átkevert
szövegváltozatairól van itt szó, és e
verziók olvasása így, ebben a mixtúrában
mindenképpen üdítõ elfoglaltság (a mûcímek
következetes nagybetûs szedése azért mintha túllõne
a célon). A non-informatív jelleg amúgy a vállalkozás
egészére jellemzõ. Nemhogy a ,,remix"-elésrõl
nem esik szó, de nincs kifejtve a könyv szerkezete - úgymint
a kötetzáró bibliográfia szerepe sem, mely inkább
az elsõ két posztszemiotikai blokkot reprezentálja
(jobbára a szerzõ, K.A.A által szerkesztett ,,Posztszemiotika"
címû
Helikon
-számból [1995/1-2] ide átemelve),
semmint a kiadvány egészét. A könyv elbírt
volna egy az ilyesfajta kérdéseket tisztázó
elõszót az in medias res elméleti mélyvíz
elé.
A Kiss Attila-i korpusz recenzense a dolog
természetébõl adódóan két úton
indulhat el. Egyrészt tudomásulvéve a mûködtetett
diskurzus koherenciáját, belülrõl, belõle
beszélhet róla, elõzékenyen kölcsönvéve
a fogalmiságát - másrészt kívülrõl,
más beszédmódokat indikátorként használva
megpróbálhat dialogizálni vele, bár ez esetben
erõs a gyanú: a lekerekített beszéden nem akad
majd erõs fogódzó (értsd: nehéz vele
dialogizálni, nehéz
vele
és nem csupán
róla
írni).
Máris kölcsönözve fogalmiságát, azt
mondhatnánk, hogy míg az elõbbi út a kötet
felének (eztán: a kötet, a könyv)
mikrodinamikájával
,
addig az utóbbi ugyanannak
makrodinamikájával
foglalkozna.
Az elõbbi utat választva
megpróbálok, ahol szükséges, az utóbbira
is kitérni. Eközben igyekszem elkerülni - utalva Kiss
Attila elõzõ kötetére:
The Semiotics of Revenge.
Subjectivity and Abjection in English Renaissance Tragedy.
JATE English
Department, 1995 - a kritikusi "bosszú szemiotikájának"
leghalványabb gyanúját is.
A könyv két fõegysége,
illetve az általuk feltett kérdések
(Mibõl
lesz a szubjektum?
,
Mibõl van az abjektum?)
hivatottak
magyarázni a tanulmányok rendezésének logikáját.
Elõbb beszél tehát az elmélet genezisérõl,
következményeirõl és elhelyezésérõl
a (hazai) "irodalomtudományi univerzumban" (9.), majd eztán
következnének az
egyazon koreográfiára épülõ
(errõl késõbb) reprezentatív elemzések.
A "posztszemiotika" terminus, mint (meg)tudjuk, "invenció: léte
a szegedi deKON-csoport mûhelybeszélgetéseinek köszönhetõ".
Az alapjául szolgáló elméletek (a pszichoanalitikus
szemiotika [Freud, Lacan ill. Saussure, Lotman], a szubjektum-, hatalom-
és diskurzuselméletek [Kristeva, Foucault], az ideológiai
interpelláció elmélete [Althusser], az általános
nyelvészet [Benveniste] etc., valamint ezek egymástól
így
,
mint itt tesszük, el nem választható rendszere) azonban
elsõsorban francia és angolszász eredetû, de
mára a honi irodalomértelmezõ gyakorlatban is erõteljes
bázisú gondolkodást mutatnak be. A freudi tudattalan
vágy-megkötés társadalmi szintre helyezése
(Zizek) a tudattalan ideológiai kizsákmányolásának
(Althusser) kritikusi felmutatásával: mindezek lehetõsége
szolgál kiindulópontul a KI OLVAS?-kérdés (a
beszélõ szubjektum szubjektumfilozófiai genezisének)
vizsgálatához. "A szubjektum posztszemiotikai elméleteinek
áttekintése után gondolatmenetünket a kérdés
szemiotikai logikájának vizsgálatával fogjuk
zárni" - ígéri (az elmélet fényében
még kimondani is fáj) a
szerzõ
-, "hogy megvilágítsuk
azokat a pozíciókat, melyeket az ideológiailag meghatározott
nyelvi interpelláció még egy ilyen (állítólag)
magától értetõdõ kérdésben
is elbújtat." (11.) E mondat a
Remix
elsõ felének
makrodinamikáját vizsgálóban gyanút
kelthet. Megelõlegezve a késõbb kifejtendõket:
a kérdés az, hogy az elmélet által a reflexió
bizonyos szintjén tematizált olvasó-kondicionálás
vajon mennyiben képezi - akár tudattalanul is -
e szövegek
(de
ha tetszik bármely elméleti szöveg) önnön
intencióját? Vagy ha tetszik:
ezek
a szövegek
vajon mennyiben képesek (képesek lehetnek-e?) kivonni magukat
azon nyelvi, szociokulturális jelölõfolyamatok alól,
melyek jelenlétére folyton rámutatnak?
A témában illetékes
számára alighanem elkerülhetetlen reneszánsz
drámaelemzések
(Titus Andronicus
,
Hamlet)
képesek
leginkább kiaknázni az elméleti háló
által felkínált lehetõségeket. Az Erzsébet-
és Jakab-kori - Hamlet szavával -
kizökkent
társadalom
önnön kizökkentségének kommunikálhatatlanságát
helyre
tolni
kívánó szándékára mutat
rá
A dolgok bõre
címû dolgozat, a reneszánsz
színpadi erõszak szemiotikájának elemzésével.
A
The Semiotics of Revenge
-ben, a szerzõ fent említett
elõzõ kötetében, az
ördögöt
a
"legnagyobb nyelvész"-titulus illeti, aki arra hivatott, hogy megtanítsa
a reneszánsz szubjektumot a lehatárolt-korlátolt nyelven
szólásra, úgy, hogy az a legkifejezõbb legyen
(79-80.). Az öncélú erõszak és vérfürdõ
helyett így az
abjekció
(J. Kristeva terminusa a kultúra
tabuira) logikájának megfelelõ színházi
szemiotikát látunk itt mûködni, miközben
az próbálja megteremteni a közvetlen "kizökkentség-tapasztalat"
tematizációjának lehetõségét.
Ezt a kísérletet a
Titus Andronicus
képileg,
a
Hamlet
szavakkal végzi.
Olvasatomban - és a dolgozatok implicit
utalásaiban - Hamlet köztes figura. Rajta szemléltethetõek
történetileg az elfojtott társadalmi tudattartalmakkal
szembeni különféle viszonyulásmódok. Az
elsõ volna a reneszánsz szubjektum a maga metafizikai biztonságérzetével,
õt követné a karteziánus ön-félre-ismerõ
szubjektum, míg végül az ez utóbbit leépítõ
modern szubjektum, a posztszubjektum következne. Hamlet valahol a
reneszánsz és karteziánus szubjektum közt foglal
helyet (nem találja a helyét), ennyiben elõremutat
a késõbbi posztszubjektum felé. A reneszánsz
"metafizikai biztonságérzetére" a
Titus Andronicus
mellett, más aspektusból a
Lear király
vagy
a
Volpone
megszállott beszélõi szolgálhatnak
példaként. Õk ugyanis másságuk ellenére
a vallási kódba illeszkedve a transzcendens világkép
(negatív, bár legitim) szereplõi: "nincsenek egyedül".
Hamlet, "a folyamatban-lévõ-szubjektum" (80.) számára
viszont nem mûködik sem a religiózus értelemben,
sem a
body politic
mai értelmében vett transzcendencia
(77.).
A diszkurzív módon létrehozó
és egyben létrejövõ szubjektum posztszemiotikai
elemzése Hamletet a diskurzusból kitörni vágyóként
(és kitörni képtelenként) értelmezi mind
Shakespeare, mind Heiner Müller
(Hamletgép)
esetében
- ha más-más episztemológiai szituációban
is.
Az önmagát "nyelvtõl
független" individuumnak képzelõ szubjektum "ontológiai
beszédkényszere" (34.) folytán "(a nem általa)
meghatározott beszédhelyzetekben arra érez késztetést,
hogy kimondja: ego, ego" (38.). Erre az akár Malinowskitól
ismert fatikusság-értelmezésre (de akár a heideggeri
hanyatló mindennapiság kapcsán elemzett
fecsegésre
is)
emlékeztetõ gondolatra épül a beszélõ
szubjektum benveniste-i elmélete. A pszichoanalitikus és
nyelvelméleti terminusokkal megspékelt posztbeszéd
talán itt válik a leginkább dialógusképessé:
"a beszélõ önként beszél, mert a beszédhelyzet
által kínált identitásba menekül a tudattalan
tartalmainak fenyegetõ rendezetlenségétõl"
(39.) - tudatosan vagy öntudatlanul, ezzel önmagát csapja
be.
A becsapás motívuma - a "leleplezõ"
argumentációk szükséges elemeként - többször
megjelenik a szövegekben. A
Fanni hagyományai
t olvasó
naiv olvasó, a patriarchális rendszer foglya és kondicionáltja
számára a voyeur-izgalom elfeledteti (nem engedi, hogy felismerje),
hogy "a dolog csak látszólag izgalmas. Valójában
becsapás" (43.). Ugyanígy
A nagyidai cigányok
is - az irónia és az allegória mellett - "a becsapás
segítségével szemlélteti a pszichoanalitikai
folyamatot" (84.). A dolgozatok a tévedések, átverések
mûködésén keresztül mutatják be az
elmélet által felrajzolt szubjektum-mítosz önnön
bensõ összebékíthetetlenségét.
Érdemes kitérni a már
beharangozott "egyazon koreográfiára épülõ"
elemzések jelen(tõ)ségére is. "Koreográfia"
alatt "az ideológia mûködésének [a könyvben
ismétlõdõ] kitakart bemutatásá"-t értem
(62.). Az elméletek szerint a tudattalan társadalmi "lecsendesítése",
az individuumból szubjektummá alakítás sosem
végleges, ellenkezõleg, önmagát kifejezetten
hiányként megtapasztaló egyént szül; a
színdarabok (és általánosabban: a szövegek)
az ezen hiány alóli kibújás lehetetlenségére
mutatnak rá. Ha minden színház - a mindenkori ismeretelméleti
problematika kihívását tükrözendõ
- egyben szükségképp
metaszínház
is, akkor a darab a tökéletes reprezentáció,
a tiszta prezencia lehetetlenségére rámutatva egyenesen
"a reprezentáción túli jelenlét felkeltésére
tett sikertelen kísérleten keresztül magának
a reprezentációnak a jelenlétét fokozza fel."
(57.)
Ez az öngerjesztõ processzus
viszont aligha engedné meg azt a kritikusi rálátást,
melyet e dolgozatok beszélõje birtokolni vél. Minél
meggyõzõbben érvel a posztszubjektum társadalmi-kulturális
esetlegessége mellett, annál inkább csökken értelmezései
hitele. Az igazolni hivatott elmélet hiteltelenít, ahelyett,
hogy hitelesítene. (És ez oda-vissza igaz. A helyzet hasonlít
ama vécéajtó-graffitiket ostorozó [Hülye
aki az ajtóra firkál!] graffiti esetéhez, mely bár
foglya marad a rendszernek [az ajtó síkjának], mégis,
mintha metapozícióból szólna "amazokhoz" és
ez adja látszólagos kritikai élét. Még
pontosabb a hasonlat, ha ugyanezen kritikai megjegyzés alatt - a
metapozíciót hangsúlyozandó - a "Vécéajtó"-szignó
áll, mindhiába.) Az olvasás/a kritika lehetõségének
ezen paradoxona szervezi a szövegek zömét.
A jel-ölõ szubjektuma
által ismételten kifejtett "két kritikaelméleti
elgondolás" ("a szubjektum ideológiai kizsákmányolása"
és a kritikusi felmutatás) utóbbi aspektusa - "a lacani
¯harmadik nézõpontról " (29.) szólva -
a
Forró hideg falatok
szövegértelmezõjét
elõlegezi meg. Azt az olvasót, aki a
Fanni hagyományai
t
olvasva, metapozíciójából képes elutasítani
a Kármán-szöveg látens szubjektumgeneráló
"célját" (49.), akinek nem ízlenek a felkínált
falatkák - ám aki annál kevésbé tud
ellenállni az "elméleti - és félõ: könnyen
ideológiává váló elméleti - svédasztal"
csemegéinek.
A "harmadik nézõpont", ha
metaszintre emel is - mely mondjuk képes a naiv vagy gyóntató-típusú
olvasóhoz képest magasabb szintû reflexióra,
képes meglátni annak arctalan erõk általi manipulálását
-, mégsem
szuperpozíció
valamely "kívüliség"
képessége értelmében. Ennek felismeréseként
értelmezhetõ a
Hamlet
, mely immár a posztszubjektum
allegóriájaként olvasandó. A posztszubjektum
maga is társadalmi szubjektum, legfeljebb rendelkezik egy, a társadalmat
koherens módon leképezni képes rendszerrel, legfeljebb
az ezt mûködtetni vágyás kényszerétõl
inkább megáldott/megvert, "örömeit pedig szakirodalom
segítségével szerzi be." (32.) - [K. G. Z.]
*
" Az örömszöveg nem feltétlenül örömökrõl ad hírt, a gyönyörszöveg sohasem beszél gyönyörrõl. Az ábrázolás öröme nincs kötve a tárgyához: a pornográfia nem biztos .
(Roland Barthes)
A kötet második tömbjét
Hódosy Annamária hat tanulmánya ("örömszövege")
alkotja. A szövegek interpretáció-kísérletek,
melyek fõleg a dekonstrukció és a pszichoanalízis
fogalomkészletével operálnak, nem kevés feminista
és ideológiakritikai felhanggal. Amennyiben a szövegek
szervezõdését egy koordináta-rendszer dimenzióival
jellemezhetjük, akkor azt mondhatjuk, hogy az
y
tengely a freudi
pszichoanalízis, az
x
tengely a bloomi hatás-iszony
elmélet, a harmadik
(z)
koordinációs pont mértékét
pedig adott esetben a barthes-i (poszt)strukturalizmus, a feminizmus vagy
a derridai dekonsrukció határozza meg. (A Freud által
kimunkált Ödipusz-komplexus jórészt "duplán"/hatványozottan
van jelen az írásokban, hiszen Harold Bloom az õsköltõ/utód
költõ viszonyának leírásakor lényegében
az ödipális folyamat alapján taglalja az utódok
kasztrációs félelmét szöveglétrehozásuk
alkalmával.) Ha röviden akarjuk felvázolni a szövegekben
munkáló törekvéseket, az az érzésünk
támad, mintha a bloom-i rendszer Paul de Man, Derrida, Lentricchia
és Culler által kimutatott hiányosságait (például
nõ) igyekeznék eltüntetni, illetve a figyelem középpontjába
a bloom-i szövegek gyakran elõforduló utalásait
(homoszexualitás, onánia) kívánja helyezni.
(Harold Bloom hatás-elmélete azon szövegelemzésben
van jelen leginkább, melyben egy Thomas Mann
Naplói
ról
írott Nádas-recenzió irodalmi olvasata áll
a központban.
[A Khrüszipposz-szindróma. Nádas
kontra Mann]
)
Mindezek függvényében
egyetérthetünk Kulcsár-Szabó Zoltán e
kötetrõl írott recenziójának megjegyzésével
(Literatura,
1997/3., 323.), mely egyben a címválasztást is magyarázhatja,
"hogy a ¯remix (mint szemiotikai-retorikai viszonylatok ¯újrarendezése
) elõfeltételezi egy rögzített ¯keverõpult
meglétét." Mindazonáltal a különféle
(szépirodalmi) szövegek és elméleti írások
ilyen összeeresztése igen zárt textúrát
produkált Hódosy Annamária esetében. Ezt a
szerkezet és a fogalomhasználat leszûkített
és kiszámítható mivoltában lehet lemérni.
Voltaképpen nem ad lehetõséget az olvasónak
dialógusviszony kialakítására sem az olvasott
szöveggel, sem (mint mediátor) az általa feldolgozott
szövegekkel. A szövegek befelé fordulásra hajlamosak,
és ez esetlegességükbõl következik. Esetlegesség
alatt az olyan logikai csúsztatásokat értem, melyek
a "ha", az "így nézve" és az "ebben az esetben" típusú
kötõszavak, kötõszintagmák halmozott használatával
teremtenek kapcsolatot különbözõ értelmi viszonyok,
vagy figuralitások között. Ehhez járul még
a terminológia használatának viszonylagos szûkkörûsége,
mely azt a nyilvánvaló szándékot töri
le, amely minél tágabb horizont megnyitására
törekszik az értelmezhetõség terén.
Ennek ellenére a szövegek "játékba
vannak hozva". A szövegek szervezõje a
játék
.
(Erre a mozzanatra már a borító is felhívhatja
a figyelmünket. A külsõ fedõlapon - a többi
deKon-kiadványtól eltérõen - illusztráció
található: három porcelán játékbaba
egy paraván elõtt. Egyikük - a legkisebb - egy kádban
áll. A borítófülek tovább fokozzák
a játékosságra utaló képi világot/képiséget,
hiszen mindkét szerzõ egy-egy gyerekkori fotón plüssállat
társaságában látható. Mindemellett,
a tanulmánykötetek általános jellegzetességeit
tovább figurázva, humoros "szubjektum-(de)konstruáló"
adathalmazt olvashatunk "Legfontosabb adatai" címszó alatt
a könyv alkotói[tól]ról.) Hódosy Annamária
maga idézi Gadamer játékelméletét, igaz
"némileg elferdítve és abszolút alkalmatlan
kontextusba helyezve" (171.): "a játékos maga is tudja, hogy
a játék csak játék (...) De ezt nem oly módon
tudja, hogy játszóként még gondolna is (...)
erre (...). Hiszen a játszás csak akkor éri el célját,
ha a játszó feloldódik benne (...) Aki a játékot
nem veszi komolyan, az játékrontó. (...) A játszó
jól tudja, hogy mi a játék, s hogy amit tesz, az ¯csak
játék , de nem tudja, hogy mi az, amit itt ¯tud ". (171.)
Nem akarok játékrontó lenni, hisz Hódosy Annamária
konklúziója szerint "(a) játékrontó
(...) arról ismerszik meg, hogy
nem élvez.
" (172.),
mikor a játék fogalmát a szövegeket létrehozó
szervezõdés leglényegesebb alakzataként írom
le. A játékot ezen szövegek esetében a jelölõk
végtelen láncolatán való eltolásban
és a figuralitásba való oda-vissza transzformációban
látom, ami nagyban kapcsolódik a betûk materialitását
kihasználó értelem- és asszociációkonstrukciók
egymásrautaltságának kialakításához,
dekonstruktív olvasatához.
(Homotextualitás
,
A
Khrüszipposz-szindróma)
Ez a sajátos olvasat a nyelv
ideológiai terheltségét hivatott szubverziókon
keresztül kimutatni, folyamatosan megkérdõjelezni és
aláásni egy a hagyomány köntösében
megjelenõ, hierarchizált (patriarchális) nyelvhasználat
jog(talanság)át. Így fordul át Babits Mihály
Sugár
címû szerelmes versének elemzésében
(Tükör-kép-más-képp)
a "
patrius sermo
" "
materna lingua"
-ba.
A játékmozzanat
öntudatosított jelenlétére a tételzáró
dolgozat a legjobb példa. ("a játék most arról
szól" [211.]) A DeKonFerencia harmadik,
A nagyidai czigányokat
elemzõ elõadássorozatára készült
ez az írás, mely a komikus eposz szándékos
félreolvasásával egyfolytában úgy érti
félre a szöveget, hogy annak minden citált részlete
az ürítéssel és termékével van
kapcsolatban. Ezeket Hódosy Annamária egy kiterjesztett metafora
elemeiként könyveli el, ahol az ürítés folyamatát
a harc aktusa jelöli, az ürüléket pedig a harci dicsõség.
Tehát egy következetes (félre)olvasat a hadakozás
egész más erõfeszítéseket követelõ
mozgásait kísérheti nyomon. Majd "[o]lybá tûnik
(...), hogy e komplex metaforában egy kalap alá (...) kerül
a dicsõ harc és a mûvészi alkotás" (206.).
További fázisok felderítésével: 1.,
"a szöveg saját magáról szól" (206.),
2., "A nagyidai cigányok története (...) nem annyira
a Nagyidai Czigányok létrehozásának a története,
mint inkább annak hatástörténete" (212.), 3.,
"a Nagyidai Czigányok még csak nem is egyszerûen Arany
hatástörténete, hanem e hatástörténet
szerzõre tett hatásának a története" (214.),
elérkezik az elemzés oda, hogy szó szerint kifogy
a szövegbõl, azaz a metaforizált állításainak
metaforizálásával arra a pontra ér, ahol már
"nem rendelkezik" Arany János szövegével, így
kap értelmet a tanulmány ideiglenes címadása:
(Cím)
(Még emésztõdik)
. Hódosy Annamária
ezen írása (is) ötletes, kellõ humorral átitatott.
Önkényes "jel-elmélete" némi kívánnivalót
hagy maga után, de még elfogadható. Azonban, ami egy-egy
folyóiratban elszórt szöveg olvasásánál
esetleg üdítõen hat, az a kötet tanulmányainak
összességében már az ismétlõdés
alakzatává válik.
Az interpretációk olyan posztmodern
szöveguniverzum elgondolását feltételezik, melyben
az egyes részek (játékosan) szabadon társíthatók
bármelyik másik elemmel. Esetleg Bloom nyomán "feltételez[nek]
egy olyan ¯szövegegészt , amely" lehetõvé
teszi az elõd-költõ hatását akkor is,
ha az utód nem is olvasta azt. (vö. Menyhért Anna, "Õsszövegnemzés",
Café
Bábel,
1996/1., 57.) Egyik szöveg jelölheti a másikat,
nincs semmifajta megkötés kapcsolódásuk létrehozásában.
Ez a túlzó szabadság azonban - szerintem - néhol
következetlenségekre és megkérdõjelezhetõ
legitimációjú szövegtársításokra
ragadtatja a szerzõt. Ilyen például a
Homotextualitás
címû írásban végigvitt eljárás,
mely többségében huszadik századi konnotációk
alapján értelmezi Christopher Marlowe
II. Edward
ját.
A homoszexualitást szinte témaként kezelõ tematikus
értelmezésben, az abszolutum kiiktatásával,
a Marlowe-darab az olvasatok "szabad játékává"
válik. Úgynevezett "gay science" olvasatában minden
mondatból a szexuális aberráltságot véli
kiolvasni az elemzõ. Mivel nemcsak a pszichoanalízis szótárában,
de magában a mindennapi beszédben, szándékos
félreértések nyomán szinte "minden" szó
jelölheti a szexuális érintkezést, ezért
könnyû dolga van annak, aki ilyesféle konnotációt
vél kiolvasni bármely szövegbõl. Furcsamód
a reneszánszkori angol nyelvû dráma néhol mai
magyar nyelvû félreértésekre alapulva értelmezõdik,
ami az asszociációnak tág, de a történeti
olvasat lehetõségének igen szûk teret szab.
De a történetiség ilyen szempontú kezelése
jellemzõ a
Ha a pallost felváltja a Magnum
címû
nyitó írásra is, ahol egy külsõ, jelen
esetben a hazafias költészet vitathatóan érvényes
egységesítõ (intertextuális) szervezése
által kerülnek egymás mellé versidézetek
Berzsenyitõl Adyig. Ezen szöveg részletesebb vizsgálatával
felfedhetõvé válnak a tanulmányíró
azon elméleti alapfeltevései és módszertani
technikái, melyekkel a kötet többi szövege is leírható.
A
Ha a pallost felváltja a Magnum
címû tanulmányban a reklámszövegek (a képi
megjelenítés is a szöveg fogalma alá sorolódik)
és a hazafias költészet, tömegkultúra/elit,
népikultúra/hivatalos kultúra oppozíciós
párokon alapuló, dichotóm megkülönböztetésének
szegül ellen a szerzõ. A két szövegtípus
együttes vizsgálata egy rádiós riporton alapul,
melynek aprópója az volt, hogy az utca embere nem tudja a
Himnusz
t
vagy a
Szózat
ot, ellenben reklámszöveget minden
további nélkül idéz teljes terjedelmében.
A szövegben megfogalmazottak szerint a két eltérõnek
tételezett (H. A. szerint a riporter "kommentár nélküli"
kommentárja mint kontextus teszi nyilvánvalóvá
a költészet és a reklámszöveg, elitkultúra
és tömegkultúra közti szembeállítást)
szövegtípus nem két kánon ütközése,
hanem "
egyazon
kánon
idõbeli
mûködésének
a megnyilvánulásáról is szó lehet."
(97.) Ennek igazolására Zsélyi Ferenc
Az irodalom
(mint) a kánon kritikája
címû írásából
idéz, miszerint "a kánonnak az olvasó személyiségén
kívül még két összetevõje van (..),
az Oidipusz-történet és a Szent-Család története."
(97.) Ezen a szemüvegen át nézve végzi a szövegek
értelmezését, hogy "[m]egfelel-e a két szóban
forgó szövegtípus [hazafias és reklám]
egy effajta szerepnek, s ha igen, miként?" (97.)
A pszichoanalitikus értelmezés
bevonásával tehát azt vizsgálja, hogy miként
nyilvánul meg a szubverzitás a két adott szövegtípusban:
milyen szubjektum-konstruálás és azonosítás
folyik a szövegekben, amelyek egyszerre késztetik egymást
kiegészítõ, segítõ mûködésre
az ösztön-ént és a felettes-ént "
az
ödipalizáció folyamatát játszva el újra
"
(98.).
Egy olyan szilárdnak és koherensnek
képzelt diszkurzus kontextusába helyezõdik a szövegvizsgálat,
melynek diszkurzus volta nem, de érvényessége mindenképp
megkérdõjelezhetõ. Elsõként az ilyen
interpretáció jogosságát vonja kétségbe.
Két diszkurzus összehasonlítása egy harmadik,
ideologikusságtól nem mentes elõfeltevésrendszer
által kerül érintkezésbe. Ha egyáltalán
érintkezésbe kerül. Ugyanis mindegyik szöveg egy
pszichoanalitikus elemzéssel lép/kerül kapcsolatba.
A hazafias költészetben a kánonalakító
szövegek fellelése a pszichoanalízis
Hamlet
-értelmezése
alapján történik, míg a reklámszövegek
esetében ennek a
Macbeth
a hasonlítottja. A két
szövegbõl (hazafias költészet és reklám)
kiolvasott vágymechanizmusok, melyekben a szereplõk az azonosulás
révén remélik fellelni vágyuk tárgyát,
egyben a nyelv elsajátítása folyamán épp
ennek ellenében cselekszenek, ily módon nem kerülhetnek
ekvivalens állapotba egymással, csak egy, ma már igen
kétes érvényû diszkurzus értelmezési
kerete vonhat köztük egyenlõségjelet. Az ebbõl
leszûrhetõ azonosság inkább az utóbbi
diszkurzus érvényességét erõsíti,
annak pozícióját írja újra, mintsem
a hazafias költészet és a médiaszlogenek közti
szubverzió között von egyenlõséget.
További kétségeket
támaszt, hogy maga a kérdés, amely mentén a
vizsgálat folyik, a pszichoanalízis értelmezése
által tevõdött fel (lásd Zsélyi-szöveg)
s nem a vizsgált hazafias és reklámszövegek által.
A reklámszövegeknek a médiakritika
szemiotikai aspektusából történõ elemzése
hasonló, de máshogy mûködõ szubverziót
állapít meg, mint a hazafias költészetnél.
Azonban itt az elemzés mintha kissé eltávolódna
eredeti céljától, és nem minden indulattól
mentesen, ironikus és szatírikus hangnemben olyan reklámozási
attitûdöket "leplez le", melyek nem a reklámokat jellemzik,
hanem a szerzõ saját álláspontját, mely
egy értõ elit kultúra egyetértésére
apellál annak kapcsán, hogy ezek a reklámok a "hiány
hiányának" felmutatói, miközben fogyasztásra
hívnak fel ("vegyél után egyél"), épp
a dolgozat alaptézisének ellentmondó hangot élesítve
fel, tehát visszaírva az oppozíciópárokba:
igenis a különbségek dominálnak a két szövegtípusban.
Mindezen meglátások alapján
felmerül a kérdés, hogy - jelen esetben - az apa/fiú/anya
és fallosz/szubjektum/haza közötti megfeleltetés,
mint maga is erotizált beszédviszonyként megjelenõ,
a szavakat morfokra bontó, ezek alapján ún. dekonstruktív
kapcsolatokat feltérképezõ szöveg kezelhetõ-e
többként, mint csupán olyan, amely "játszik a
gondolattal". (98.) - [R. I. P.]
*
deKON-KÖNYVek, 6.
ICTUS-JATE Irodalomelmélet
Csoport
Szeged, 1996
225 oldal, 380 Ft