Ennek a kritikának formailag ugyan csak két tanulmánygyûjtemény a tárgya, de - lévén ez a két könyv egyazon könyvsorozat darabja - óhatatlanul másról is szó kell, hogy essék. Ha pedig magáról a deKON-ról beszélünk, akkor az már nyilván túlvezet mindazon, amit a két könyv szövege tartalmaz. Mivel pedig a csoport tevékenységének eddigi recepciójában már több színvonalas kritika is született (lásd például Kulcsár-Szabó Zoltánéit: ItK, 1996, 748-751.; Literatura, 1997, 320-325.), ezek talán fel is mentenek a leíró jellegû ismertetéstõl, sõt az elméleti pozíciók kijelölésének feladatától; arra lehet tehát koncentrálni, ami személyesen nekem fontosnak tûnik: milyen szellemi kihívást is jelent az a rendkívül izgalmas, értekezésekben tárgyiasuló interpretátori tevékenység, amelyet a deKON eddig kifejtett.
Hiszen az utóbbi évek egyik leglátványosabb hazai irodalomelméleti eseménye vitathatatlanul a szegedi deKON-csoport színrelépése volt. Nem egyszerûen azért azonban, mert egy új paradigma vagy kritikai-értekezõi beszédmód bukkant fel a magyar kritikában és irodalomtörténetben: a jelenség részben más, inkább irodalomszociológiai karakterû volt. Az elég jelentõs számú értelmezõi szöveg megteremtette szellemi térben ugyanis egy szociológiai szempontokkal is leírható és leírandó csoportképzõdés ment végbe: Szegeden, egészen speciális szellemi, egzisztenciális elõzmények után és körülmények között, egy maroknyi fiatal irodalmár megszervezte magát, és jól koncentrált fellépésekkel (konferenciákkal és egy sorszámmal futó könyvsorozattal) magára igyekezett irányítani a figyelmet. A vállalkozás egyrészt nemzedéki jellegûnek tûnt, hiszen a könyvsorozatban vagy a konferenciákon felbukkanó szerzõk egy részének pályakezdése ide látszik kötõdni, másrészt viszont éppen közvetítõ jellegûnek, hiszen a szervezõ vagy meghatározó jelentõségû figurák (én ide sorolom a két recenzeált kötet szerzõit) jelentõsen eltérõ szakmai elõélet után találtak otthonra a csoportban. Ebbõl a - természetesen az irodalmi csoportképzõdés történeti példáihoz mérten nem különösebben szokatlan - kettõsségbõl fakadhat aztán számos sajátosság. Nyilvánvaló a vállalkozás pedagógiai lendülete, majdhogynem pátosza is: vonzást akar és tud gyakorolni egy, az irodalmi nyilvánosságba belépni szándékozó nemzedékre (vagy legalább annak meghatározott részére), és programszerûen föl kívánja szabadítani bizonyos beszédmódok lehetõségét.
Annak megalapozását, hogy milyen kritériumai is vannak ezeknek a beszédmódoknak, Odorics Ferenc és Kovács Sándor s. k. kötete vállalta: a deKON-könyvek sorozatában az õ gyûjteményük volt az elsõ markáns tanulmánykötet, hiszen a megelõzõ három kiadvány konferencia-elõdásokat tartalmazott. Ennek a kiemelt pozíciónak számos elõnye mellett tehertételei is voltak. Nekik jutott a feladat, hogy a csoportképzõdés logikájának megfelelõen látványos és határozott elkülönülést mutassanak föl: erre szolgál a két, kiáltványszerû, homogenizált ellenségképpel számoló nyitószöveg, amely a kötet címének ötletét terminussá is avatja, valamint a deKON fogalmát bevezetõ és értelmezõ írások. Nyilván nem független ettõl a megalapító szándéktól az sem, hogy a kötetben nincsen elválasztva a két szerzõ teljesítménye, az egész könyv közös vállalkozásként fogható föl: ezáltal egy testületi, közösségi állásfoglalás monumentumává avatódhat. Ezt az - önmagában persze méltányolható és érthetõ - szándékot azonban több következetlenség is gyengíti, mintegy a deklarált egységen belül mutatván meg a lehetséges törésvonalakat. Hiszen a tanulmányok korábbi megjelenésekor még nyoma sem volt a társszerzõi státusnak, mindegyiket egy szerzõ jegyezte; ráadásul amikor a kötetben lábjegyzetek utalnak erre a korábbi megjelenésre, akkor ott van az (eredeti) szerzõ neve (lásd például A konstruktivista irodalomtudomány vázlata címû szövegnek az Odorics nevéhez kötését: 84-85.). Ahol pedig ilyen jelzett szerzõi tulajdonjog nincs ugyan, a stiláris és szemléleti különbségek mentén az egyes írások akkor is teljesen szétválaszthatók: azaz Odorics nem válik összetéveszthetõvé Kováccsal. Mindez azt emeli ki tehát, hogy itt a deklaráció volt a fontos: a szerzõk számára nem bizonyult lényegesnek - a nyilván számukra is egyértelmû - különbségek fölerõsítése, s ezért vállalhatták a szerzõséggel való, meglehetõsen önellentmondásos játékot. Noha - jogi értelemben - ezáltal olyan szövegek társszerzõivé léptek elõ, amelyeket saját mûveik majdani összkiadásába már biztosan nem vennének fel - legalábbis igen csodálkoznék, ha egy Kovács Sándor s. k-tanulmánykötetben látnám viszont A betû nullfoka címû szöveget, vagy fordítva, Odorics saját mûvei közé iktatná A kritika nyelv-e? címû írást.
A kötet belsõ egyenetlensége minden bizonnyal erõsen összefügg a megalapítás gesztusának szándékával. Hiszen egyfelõl a Mi az a dekonstrukció és miért mondanak olyan szörnyû dolgokat róla? címû értekezés alapvetõen gondolkodástörténeti kereteket fölrajzoló és diszkurzív szemléletû, tradicionálisan kifejtõ retorikája, másfelõl a deKONstrukt-orálás címû szöveg neoavantgárd akciókat fölidézõ, bár annak írásbeli jelölésével nem igazán boldoguló szerkezete aligha mutatkozik egynemûnek - annak ellenére, hogy természetesen tagadhatatlan az elméleti alapfeltevések összetartó mivolta. A kötetben demonstratív, erõsen retorizált kijelentések keverednek higgadt értelmezésekkel és igen színvonalas, Alföldy Jenõ és Farkas Zsolt könyveirõl szóló szakkritikákkal - s ez nem egyszerûen mûfaji kérdés, hogy úgy mondjam, hanem a választott érvelési stratégiákat messzemenõen befolyásoló sajátosság. A saját pozíció feltételezettségét és viszonylagosságát vállaló, rendkívül rokonszenves szólam ugyanis csak korlátozott mértékben tûnik emiatt termékeny belátásnak (jellemzõ módon egy leginkább védekezõ jellegû vitacikkben: 81-88.), sokkal inkább deklarációnak hat, hiszen végül is nem nagyon történik meg - az egyébként szorgalmazott - szembesülés alapvetõen más értelmezõi elõfeltevésekkel. Ehelyett többnyire egy tagolatlannak láttatott hagyományhoz képest határoztatik meg a saját pozíció - voltaképpen érthetõen, hiszen ez fér össze a legegyszerûbben az alapítás gesztusával. Hangsúlyozom: hosszan idézhetném a kötetbõl azokat a mondatokat, amelyek mindennek az ellenkezõjét állítják (teoretikusan nem tiltható le egyetlen értelmezés sem; a hagyomány tagolatlan fogalma eltûnik stb.) - csakhogy megítélésem szerint éppen az állítások és a retorikai mozgósítás aktusa közötti diszkrepancia a feltûnõ. Példaképpen hadd idézzem a kötet számomra egyik legfontosabb állítását: "Átprogramozódott az írás fogalma, ezért állítható, hogy a posztmagyar nem írás-probléma: nincs posztmagyar szöveg, csak posztmagyar olvasás. Garaczi, Németh, Szijj, Kukorelly, megbocsássanak, nem posztmagyar. De, ha akarom, Moldova, Galgóczi, Ördögh és Bertha Bulcsu is az. (Nem nagyon akarom.)" (13.) Ez a néhány, rendkívül tartalmas és sokatmondó mondat azt sugallja, hogy nincsenek olyan szerzõk, akikre a követni szándékozott elméleti belátások eleve és kizárólagosan alkalmazhatók lennének, tehát nincsenek olyanok sem, akikre eleve nem applikálhatók. Hiszen eszerint a felszabadítónak szánt, a dekonstrukciótól mindenképpen befolyásolt, bár azzal talán mégsem azonosítható olvasatnak át kell világítania egymástól egészen eltérõ poétikai szervezettségû mûveket is - s teherbírását, értelmét pontosan az adja, ha erre képesnek bizonyul, ha valami egyebet tár föl az elemzendõ szövegekbõl, mint a korábbi kísérletek. Ezt a törekvést példázza magasrendûen a kötet talán legszebb elemzése, a Shelley Midás ának két betétversét elemzõ tanulmány - s éppen ezért lehet különös fontosságot tulajdonítani a Fanni hagyományai t interpretáló, ennél azért problematikusabb két szövegnek is, hiszen itt a történeti-poétikai elemzéshez való hozzámérhetõségében mutatkozik meg az elemzési keretek teherbírása.
A Fanni-értelmezéseknek pedig már csak azért is célszerû nagyobb figyelmet szentelni, mert ezek mintegy átfonják a két kötetet: mind a négy szerzõ közli saját, a Fanni hagyományai t tárgyaló tanulmányát. Mind ez ideig ez az egyetlen olyan irodalomtörténeti beágyazottságú szépirodalmi mû, amelyet programszerûen értelmezni igyekezett a deKON-hoz sorolható szerzõk jelentõs része ( A nagyidai cigányok címû elbeszélõ költeménnyel foglalkozó III. deKONferencia anyaga ugyanis már nem jelent meg együtt, sõt, az ott elhangzó elõadások nagyobbik része publikálatlan maradt), a különbözõ értelmezések tehát bizonyos fokig egymást is átvilágíthatják. A deKON-csoport Fanni-elemzéseit külön kötet tartalmazza (Odorics Ferenc-Szilasi László [szerk.], Fanni hagyományai, Szeged, 1995, deKON-KÖNYVEK, Irodalomelméleti és interpretációs sorozat 2.), s nyilvánvaló, hogy a most szemügyre vett két kötetben olvasható négy tanulmány nem teszi láthatóvá az összes pozitív és negatív jellegzetességét a megközelítéseknek; mindazonáltal a vállalkozás egészét illetõ némely kifogások érvénye ezekre is vonatkozhatik. A filológiához való viszony elméleti (de sokkal inkább: módszertani) tisztázatlansága ugyanis általános jellegzetességnek látszik - annak ellenére, tenném hozzá azonnal, hogy Hárs Endre és Szilasi László elemzései ebbõl a szempontból, legalábbis a deKONferenciás-kötet egészén belül, pozitív kivételnek számítanak. Márpedig a filológia - mint a görög mitológia némely sértett istennõje - nagyon csúnya bosszút tud állni. Ha most nem egészen arról van is szó, amirõl Kisbali László beszél egy kiváló tanulmányában, hogy tudniillik Gadamer Igazság és módszer címû mûvének egyik kulcsfontosságú és sokat idézett tétele egy nem létezõ szöveghelyen alapul (Kisbali László, A filológia bosszúja, avagy Gadamer esete a pietista hermeneutikával, In: Mûvelõdési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserû Bálint tiszteletére, szerk. Balázs Mihály, Font Zsuzsa, Keserû Gizella, Ötvös Péter, Szeged, 1997, 263-279.), mégis valami hasonló tûnik föl. Ugyanis ha megnézzük, hogy a szerzõk, miközben szándékuk szerint a Fanni hagyományai ról beszélnek, milyen szövegeket idéznek, furcsa következtetésekhez jutunk. Hárs Endre egy 1897-es kiadást, Odorics Ferenc (közbevetõleg: a deKONferenciás kötetbõl tudhatjuk, melyik elemzés is az övé) egy 1993-asat használ; Kovács Sándor s. k. és Szilasi László pedig nem árulja ugyan el, mire támaszkodik, hivatkozásaikból azonban nyilvánvaló, hogy valamely 1843 utáni, Toldy Ferenc szöveggondozására támaszkodó edíciót: Szilasi a római számú szövegegységekre hivatkozik, márpedig ez Toldy leleménye volt, Kovács pedig beszél a "Napi jegyzések és levelek" címû részrõl, ezt pedig szintén csak Toldy nevezte el így. A gond pedig az, hogy ezek szerint a megjegyzések nem ugyanarról a szövegrõl szólnak: a Fanni hagyományai filológiailag egyedül autentikus szövege ugyanis az Uránia 1794-ben és 1795-ben megjelent számaiban található, folytatásos regényként közölve -, s ha a késõbbi szöveghagyományt nézzük, beleszédülhetünk Devescovi Balázs még publikálatlan, egyelõre szakdolgozatként funkcionáló tanulmányába, amely mindent összevéve 14 különbözõ szövegváltozattal számol, bizonyítván, hogy a Fanni hagyományai szövegének határai teljesen bizonytalanok. Mindazonáltal a szöveg identikusságának még a kételye sem exponálódik a deKONos tanulmányokban - s így a nem feltétlenül vágyott, nem is reflektált, öntudatlanul elõidézett jelentésszóródás a tanulmányok egyik legfõbb jellemzõje. Ezek a Fanni-elemzések elsõsorban persze nem irodalomtörténeti problémát kívánnak exponálni - s ez rendben is lenne, Kovács, Szilasi és Hárs finom elemzései önmagukban is meggyõzhetnek arról, milyen inspiratív ereje lehet ennek a törekvésnek, ebbõl pedig sokat hasznosíthat egy történeti-poétikai interpretáció is. Az a veszély azonban sajnos nem hárul el, hogy amennyiben kizárólag teoretikusan viszonyulunk - például - a Foucault-tól elemzett szerzõ-funkció alkalmazhatóságához, és az ilyenformán hiperbolikusan kiterjesztett gyanú lehetõségével igyekszünk elhárítani a szerzõség elvének beszivárgását az interpretációba, még nem léptünk ki a magyar irodalomtörténeti tradícióból, speciálisan Kármán értelmezéstörténetébõl. Meglehetõsen önellentmondásos ugyanis ilyen kijelentést tenni, még ha a szerzõ - ezúttal: Odorics - késõbb, az írás legvégén ezt igen bölcsen árnyalja is: "Hetekkel ezelõtt, amikor tervet készítettem két szó, Fanni hagyományai olvasásáról, úgy döntöttem, megpróbálok eltekinteni - az egyébként is rekonstruálhatatlan - irodalomtörténeti kontextustól, elsõsorban errõl a két szóról fogok beszélni, s esetleg - idõnként - utalni fogok arra az irodalmi mûre, melyet Kármán József nevével szoktak összefüggésbe hozni." (171.) Az irodalomtörténeti kontextustól való eltekintés elsõ lépésben ugyanis nem elméleti megfontolás eredménye: ha nem vagyunk tudatában a filológia eszközeivel feltárható hatástörténeti és kritikatörténeti hagyomány rétegzettségének, akkor a közhellyé süllyedt irodalomtörténeti legendák öntudatlan áthelyezését végezhetjük csak el. Jelen esetben a hosszasan részletezhetõ, Kármánt Toldy interpretációja nyomán övezõ tradíció régi közhelyei lépnek újra mûködésbe - vagyis a deKON, szándéka ellenére, nem lesz kevésbé intakt mindettõl, mint volt, mondjuk, Bodnár Zsigmond a múlt század végén. Márpedig ha a dekonstruktív szándék a gyanútlan ráhagyatkozás mûveleteivel kontaminálódik, akkor önnön ellentétébe fordul: voltaképp a konzerválás, a megerõsítés gesztusaként fogható föl. Hogy erre is mondjak egy példát, ráadásul, kegyetlen módon, egy szívemnek kedves tanulmányból: amikor Szilasi László arról beszél a Fanni hagyományai kapcsán, hogy "egyszerûen elképesztõ, hogy micsoda pusztítást végzett a nyelvújítás, mint beszédaktus", akkor voltaképp elszigeteli a kisregényt a nyelvújítástól, s ezzel - akárhogy forgatom - a Kármán versus Kazinczy dichotómiát éleszti föl, azaz az elvetélt, kiszorított autochton nyelvi megújulást állítja szembe a megvalósult és kárhoztatott nyelvújítással. Olyan szemléleti hagyomány bukkan itt föl, amelynek példái Greguss Ágosttól Németh Lászlóig számos helyen föllelhetõk, noha Szilasi, a megfogalmazás eleganciájából és heurisztikusságából következtethetõen, nem ennek a tradíciónak az áramában gondolta elhelyezni saját megjegyzését...
A Hárs-Szilasi páros kötete azonban több ponton látványosan eltér a másik könyv szerkezetétõl: ha eltekintenénk a szerzõk mindenkori alkatbéli eltérésétõl, s a jelenséget a deKON egészének összefüggésrendjében próbálnánk felfogni, mondhatnók, a módosulás a csoport önkorrekciójaként is felfogható. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a kijelentés jogos; kérdéses tehát, hogy például az írások szerzõségének vállalása visszautal-e a Kovács-Odorics-kötet gesztusára, vagy hogy a mûértelmezések meghatározóbb jellege szintén értelmezhetõ-e a korábbi gyûjtemény elméleti belátásainak alkalmazásaként. Mindazonáltal bizonyos, hogy Hárs Endre és Szilasi László közös könyve már nincs megterhelve a csoportképzés feladatával: nem akarják meghatározni, mi is a deKON, lábjegyzetben sem deklarálják saját odatartozásukat - így kötetük egységesebb is lesz. A deKON-könyvekben való megmutatkozásuk azonban azt is világossá teszi, hogy a csoport elnevezésének és azonosításának gesztusa egyre inkább problematikussá válhat. A deKON elnevezés - bár tulajdonnévként szellemes és funkcionális -, erõsen korlátozhatja a csoport recepcióját, mivel túlságosan erõteljesen preformálja azt: hiszen megkönnyíti, hogy a dekonstrukciót illetõ - jogos és jogtalan - kritikák alkalmazásával elintézhetõ legyen a szegediek tevékenységének leírása. Noha elméleti referenciáik jóval szerteágazóbbak, szórtabbak, hogysem kizárólag a dekonstrukció hazai adaptálóinak egységes csapatát láthatnánk bele a deKON-ba. Kérdéses ugyanis, hogy egy eredendõen a diskurzusok vegyítésére törekvõ csoport mennyire szerencsésen identifikálhatja magát - az egyszerûség kedvéért hadd mondjam így - egy irányzat vagy iskola elnevezésének átvételével. Hiszen már az Odorics-Kovács-féle könyvben is meglehetõsen árnyalt meghatározások olvashatók, igaz, lábjegyzetekben (31., 82.), Hárs és Szilasi kötete pedig - már efféle nyílt elméleti reflexiók nélkül - még bonyolultabbnak mutatja az önmeghatározást. A névválasztás miatt azonban a deKON nyilvánvalóan ki van téve annak, hogy tagjai egységesen a dekonstrukció hazai mûvelõiként könyveltessenek el (vö. Szegedy-Maszák Mihály, Merre tart az irodalom[tudomány]?, Alföld, 1996/2. sz., 8., illetve uõ., Zárszó 106., ahol is a dekonstrukció fogalmából csak azokat veszi ki, akik a csoportképzõdésen nyilvánvalóan kívül állnak).
Hárs Endre és Szilasi László könyve immáron nyíltan kiteszi magát a szépirodalmi szövegek interpretációs stratégiáit felmérni szándékozó olvasói várakozásnak: a kötet felfogható mûértelmezések sorozatának, ahol is Rimay Jánostól Darvasi Lászlóig a korábbi befogadás dokumentálható alakzataihoz is viszonyulni kívánnak az elemzések. Ezáltal ez utóbbi kötet - amennyiben a deKON részeként kezeljük - az elkülönülés után inkább az integrálódás szándékát mutatja, s ezzel párbeszédképesnek bizonyul: gondolok itt Hárs Endre Krasznahorkai-elemzésére vagy Szilasi Mészöly-tanulmányára. Mindazonáltal éppen Szilasi nagy erudícióval és komoly irodalomtörténeti háttérismerettel megírt elemzései mutathatják föl egy másik módszertani veszély lehetõségét, miközben elegánsan képesek kikerülni az Odorics-Kovács szerzõpáros kötetébõl fölsejlõ buktatókat. Szilasi ugyanis könnyedén és nagy hozzáértéssel képes hozzányúlni irodalomtörténeti beágyazottságú mûvekhez - eredeti képzettségének megfelelõen és a deKON többi szerzõjétõl jelentõsen eltérõen, régi magyar irodalmi szövegekhez is. Elemzéseinek erõteljes koherencia-igénye azonban többször mégiscsak elméleti tételek megmutatkozásának keretévé teszi az adott szöveget - noha, a tökéletesen elsajátított filológiai módszertan ezt majdnem teljesen elfedi. Paradox módon igazán történeti-poétikai karakterûnek ezért inkább tekinthetõ a Mészöly-tanulmány (ahol is Szilasi abszolút meggyõzõ módon alkalmazott retorikai kategóriákból bontja ki a Családáradás értelmezését), mintsem a Vas Gereben-dolgozat vagy a Fanni-elemzés. A Rimay-olvasatról - szakmai kompetencia híján - nem merek határozottan nyilatkozni, mindazonáltal úgy vélem, módszertanilag és következtetéseit tekintve meggyõzõbb, mint Szilasi korábbi kötetének számomra történetileg problematikus Balassi-tanulmánya ( Nyakvers, In: Sz. L., Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét, Bp., 1994, 57-67.), Oláh Szabolcsnak a tanulmány történetiség-felfogását illetõ, igen magvas kritikai ellenvetései tehát erre a Rimay-elemzésre már kevésbé vonatkoztathatók (lásd Alföld, 1995, 1. sz. 87-89.). Ami ugyanis az én számomra hiányzik a XVIII.-XIX. századi szövegeket tárgyazó két tanulmányból, az éppen a minuciózusan föltárt egykori recepciós stratégiákkal való szembesülés, más szóval az egykorú poétikai-retorikai rendszernek mint recens értelmezési horizontnak a tüzetesebb vizsgálata - s ez annál is látványosabb, mert a Vas Gereben-dolgozat éppen ilyen jellegû megfontolásokkal indít (Arany nevezetes Vas Gereben-kritikájára utalva), csakhogy ezt szerintem ennyivel nem lehet megúszni. Az elemzés egésze ezen pedig meglehetõsen sokat veszít, annak ellenére, hogy magának az elemzésnek, a szövegolvasásnak a módszertana példaértékû; csak hát az a veszély, hogy ha egy szövegnek saját magából állítunk fel normákat, akkor annak nyilván könnyen meg tud felelni, itt is kísért - noha errõl a veszélyrõl Szilasi egyébként pontosan tud, Mészölyrõl szólván, beszél is errõl. Ugyanis ha a Vas Gereben regényében szereplõ Nagy Pált meg Földváry Gábort csak regényalakokként kezeljük - amely eljárással egyébként elméleti implikációit tekintve egyetértek -, akkor kevesebbet tudunk meg magának a fikciónak a természetérõl, mintha ütköztetnénk egyéb, primer és szekunder történeti, szépirodalmi, kultusztörténeti szövegekkel is (már persze ha van értelme ilyen határozottan rögzíteni a diskurzusok határait). Mindezt csak azért érdemes szóvá tenni, mert Szilasi kiválóan csinálja, amit csinál: az olvasó - mintha bûvészmutatványt látna - elámul az elegancia és a szakértelem láttán. Csak késõbb eszmél, némileg zavartan: tényleg megkapjuk például a Darvasi-recepció megbízható képét - hiszen minden olyannyira beleférni látszik Szilasi elemzésének retorikai szerkezetébe? Lehetséges-e, hogy a szerzõ véletlenül hagyta ki azokat az értelmezõi szövegeket, amelyek zavarják a fölvázolt sémát - például Bónus Tibor tanulmányát ( Alföld, 1994/6. sz. 44-51.)? Szakmailag meggyõzõ-e például a szóértelmeket mindig a - saját tapasztalatom szerint - történeti szemantikai kérdések iránt rendre kevéssé fogékonynak mutatkozó nagyszótáraink alapján megadni, egykorú példák idézése helyett? Nem állítom persze, hogy a sort még tudnám folytatni, ám mindez nem is akart hibajegyzék lenni - kizárólag az önkényesség lehetõségének felrémlését szerettem volna felmutatni. Hiszen egyébként Szilasi László és Hárs Endre is - akirõl itt most méltatlanul kevés szó esett - egyaránt nagyon fontos figurák: olyan értelmezõkként mutatkoztak meg, akik történeti kritériumok és elméleti belátások között képesek közvetíteni. Rámutatván ezzel arra is, hogy a deKON-nak (mint irányzatnak és mint csoportnak egyaránt) mi is lehet a funkciója; legalábbis ennek a két - kitûnõ és hozzám egyébként közel álló - könyvnek a tanulsága a számomra így summázható: a deKON összeköthet különbözõ értelmezõi iskolákat. Jelentõsebb eredményei pedig akkor várhatók, ha képesnek bizonyul egyeztetni a dekonstrukciónak - a filológiát és a retorikát messze nem tagadó - alapelveit a hazai irodalomtörténeti tradíciónak az újragondolásával. Mert abban, mármint a tradícióban, akárhogy is, mindannyian benne vagyunk, nyakig. Tudnunk kell tehát bánni vele, még ha ez igen nehéz is.
*
deKON-KÖNYVek 4.
Ictus Kiadó
Szeged, 1995
229 oldal, 280 Ft
deKON-KÖNYVek 7.
Ictus-JATE Irodalomelméleti
Csoport
Szeged, 1996
207 oldal, 380 Ft