Elõrebocsátom, hogy Zeke Gyula és Zoltán Gábor könyveirõl szóló bírálatomban nem áll szándékomban létrehozni olyan konstrukciót, amely a két kötet szoros összetartozását volna hivatva bizonyítani. Közösségüket legfeljebb monogramjuk hasonlósága - Z. G(y). és Z. G. -, illetve a JAK-füzetek sorozatában történt megjelenésük teremthetné meg, noha mindkét kötetet más sorozatszerkesztõ-páros jegyzi, köztük tizenhét könyv telt el/meg ugyane sorozatban. Azonos lehet az, hogy a két szerzõ túl van már a 35-ön, már csak tiszteletbeli tagjai lehetnek a fiatal írók szervezetének (kötetük megjelenésekor is így volt), s nem szócikkei még - néhány kortársukkal ellentétben - az Új Magyar Irodalmi Lexikonnak. Elsõ pillantásra a két könyv legfeljebb annyiban hozható közös nevezõre, amennyiben mindkettõ novellaciklus, ez elég határozott rokonság is lehetne, még ha messzire vezetõ következtetéseket nem is vonhatnánk le mindebbõl... A választást tudjuk be a kritikus szeszélyének.
Álmatlan szerzõ városa
Zeke Gyula: Idõsb hölgy három ujja vállamon
Rezeda Kázmér a Flóták és lugasok ban (más címén A nagy kópé) - Krúdy kései kisregényében - egy reggel arra ébred, hogy "pusztán feláradó életösztönbõl egyszerre felejteni akarja a múltat". Ekkor már negyedszázada annak, hogy a fõvárosban él, s szerzõje szavaival: "végét járta". Ez ad alkalmat a kópé nak, hogy említett reggelen utolsó kalandjára induljon, felidézze a város mindig áhított regényes múltját, összefonva a fõvárosi gavallér boldog idejével, noha e múltról egyre inkább nem tudható semmi bizonyos, csak annyi, hogy mindörökre letûnõben van már. Zeke Gyula Budapest-ciklusának fõhõse, Broccoli Atanáz, vélhetõen Rezeda Kázmérnak (aki "a múlt idõk barátja és a régi hangulatoknak kedvelõje") legalábbis mellékági leszármazottja, hasonló viszonyban áll azzal a "budapesti valósággal", saját múltjával, amelyrõl álmodozni és emlékezni látszik. E pillanattól azonban szerteágaznak az utak a századelõ és a századvég finoman összecsendített egymásravonatkozásából, s egyre inkább a mintha, a látszat, a teljes viszonylagosság terelgetné az olvasót valami fondorlatos szerzõi irányítással.
Noha Zeke Gyula/szerzõ invenciózus fülszövegében úgy nyilatkozik, hogy "Már minden eldõlt", mégis csupán csak annyi jelenthetõ ki/és mindaz kijelenthetõ: egyedül az dõlt el, hogy itt semmi sem dönthetõ el. Ez az eldöntetelenség volna ennek a harsány tapintatlansággal beköszönõ elsõ kötetnek (Idõsb hölgy három ujja vállamon - legalább a lapozgatásig kínálja magát ezzel a címmel) a legérdekesebb és a legnagyobb veszélyeket is rejtõ bizonytalansága.
A kötet címadó novellájában a fõhõs temetésen vesz részt, ahol egy idõs(b) hölgy az elbeszélõ vállára helyezi mutató, középsõ és gyûrûs ujját. Nem õ az elsõ Halál Angyala a kötetben: Zeke Gyula novellaciklusa olyan metaforikus keretbe ágyazódik, amelynek helyszíne a KÁVÉHÁZ, így, nagybetûvel (de hogy ez nem valamiféle nosztalgikus felidézés, arról majd késõbb); ide vetõdik Broccoli lázálomszerû útján, s ide tér be egy galambszürke köpenyén fekete orchideát viselõ titokzatos hölgy is, akit nevezzünk jobb híján tehát a Halál Angyalának, s aki különbözõ alakokat öltve, vagy éppen alaktalanul mindvégig ottlebeg a novellák hátterében - motívum, indíték, beteljesülés, halálszimbolizáció - s szólítja fel Broccolit: "Kezdjen belé bátran!" - s ekkor kezdõdik a könyv. "Maga nem él ám már, Uracskám" - veti oda itt, a legelsõ, Városálom címû novellában a pincér, "posztmodern nyikhaj" Broccolinak, majd az elbeszélõ még inkább megerõsíti az olvasót, hogy a borítón nem lehet véletlen a metrólejáró, akár Cerberus is õrködhetne ott, s a zárónovella, Port Dauphine címmel biztos keretül szolgál az árnyékvilágba való leszálláshoz, amint a Vonaton címû írásban mondja a narrátor: a vonat "félelem nélkül ringatja a magános utazót az utolsó állomás felé." A halállal - novelláról novellára - való szakadtlan szembenézés, parolázás ("Azért õ hisz benne, vagy amikor nem hisz, akkor is épeszû emberi célkitûzésnek tartja, hogy e gusztustalan, kisszerû pokol a halálhoz méltóbb alakra hozható."), szembeszegül a nosztalgikus értelmezésnek, annál is inkább, mert nem a múlt idõk letûnt boldogsága, nosztalgikus városkép idézõdik vissza e hosszúra nyúlt napban (a keret nyomán körülbelül egy napra tehetõ az elbeszélés ideje): "A terek, a házak, utak kopottan, hunyt szemmel úsztak a bizonytalan jövõ felé" - mondja a Pest és lélek ben az elbeszélõ, másutt: "Budapest tülkölt, fröccsözött, rumott ivott és kávét", vagy a Gellérthegyi álnok ban: "Ápolatlan, árnyékos, zümmögõ, romlón szép, hiába vágyó volt a város, koravén kurtizán." Kérdés, hogy volt-e egyáltalán Broccoli Atanáz számára feltérképezhetõ, átélhetõ közelségben létezõ város, emberekkel, kávéházakkal, Ferencvárossal, s ha volt is, mikor? A szerzõ becsaphat, hiszen felsorakoztatja a századelõ Budapestjének, zajos kávéházi életének minden fontos rekvizítumát, nem mulaszt el sejtelmes utalásokat tenni híres irodalmi helynevekre s lovagokra. Még mielõtt azonban belefeledkeznénk a pesti utcák szemlélésébe, fejbe kólint az üggyel-bajjal összerakosgatott macskakõhalom egy súlyosabb darabja, s tapintatlanul figyelmeztet: a lyukakat nem lehet betömködni, hiszen azt sem lehet tudni, hol tátonganak. Próbáljunk meg ügyesen lépegetni a felszaggatott felszínen.
Hogy a novellák összességét egybetartozó ciklusként olvashatjuk, nemcsak az idõutazás és Broccoli fõszereplése implikálja: az elbeszélés ide-oda bóklászik Atanáz életének eseményeiben a gyermekkortól a középkorú férfi idejéig, miközben a város, Budapest határozott keretéül szolgál a különbözõ idõ- és térszeletek ábrázolásainak, mintha egy utazóregény minimalizált változatában követnénk nyomon a fõhõs nevelõdésének folyamatát, kicsiben tehát, meg kaotikusabban, s inkább visszafelé haladva, töredékeiben visszakeresve a megragadható dolgokat, történéseket, a személyiség gyökereit, hogy ha mást nem is, akkor egy Újabb Testamentum ban összegyûjteni, örökíteni mindazt, ami a leltár során megkerült. De csak a dolgok pontatatlan jelentésének tudatában: "Hisz a halálban, de nem hiszi, hogy annak valami értelme volna, s földúltan jön ki a sodrából, ha ezt a valamit emberek próbálják meghatározni."
Az ábrázolt idõ- és térszeletek jól meghatározhatóak: a hatvanas évekbeli gyermekkor, a hetvenes évek - "a hülye semmi évtizede", s a nyolcvanas évek - "Lennon utáni kor", mindenekelõtt Budapesten, s a továbbiakban még felidézõdik vagy helyszínül szolgál jó néhány "B", illetve "Sz" kezdõbetûs város és vidék, mint Székesfehérvár, Szombathely, Szekszárd, Szabadka - Baja, Bácska, Bátaszék. De a novellákban zárványként, független intervallumok soraként áll ez a látszólagos kontinuum - idõnek, térnek, identitásnak szakadozott képét mutatva ezzel. Az elbeszélõ alig észrevehetõ játékot is ûz az olvasóval, amikor az írásokat úgy is összefûzi, hogy bár évek telnek el az események között, a novellák indítása mintha õrizné a különös kávéházban eltöltött egyetlen nap összefüggõ idejének folyamatosságát.
Itt van hát egy "árnyas konzervatív" budapesti zarándok (csakazértsem gavallér), Broccoli Atanáz, akinek élete szám szerint tizennyolc novellában pereg le elõttünk, a Halál Angyala elõtt, s a harmadik személyû, abszolút omnipotens narrátor - alapos ismerõje a fõhõs legmélyebbre zárt gondolatainak is - a legnagyobb rokonszenvével kísérve tudósít Broccoli életének mozzanatairól, szerelmeirõl, barátságairól - csupa olyasmirõl, amelyeknek kusza együttese képezi egy ember életének folyamatát, olyan fontos szentenciák óvó figyelmeztetéseivel, mint hogy: "mindenhonnan ki kell fordulni a méltóság megõrzése végett", és hogy a tejszínt s a tejszínhabot világok választják el egymástól, csakúgy, mint a kávét cukorral vagy anélkül fogyasztókat, hogy az esernyõ "folyton hordva a jellem meghatározó eleme lesz", s aki mindezt nem ismeri fel, az nem fogja elegánsan viselni a sors ritmustalanságát. Hogy ezek az események, állapot- és korrajzok végül valóban felmutassák egy személyiség életútját kacskaringóival, töréseivel, annak felelõssége ebben a könyvben részben az elbeszélõre, részben az ironikusan metaforikus - néhol túlpörgetett - jelzõs szerkezeteivel felstilizált, metaforikus nyelvre hárul. Ez a nyelv haragban van azzal a világgal, amelyet a legpontosabban a Grog címû írásban ábrázol ("A nyolcvanas éveket, a személyiség szétesését egy külsõ, hányódó, élettel bíbelõdõ, s egy mindezt belülrõl szomorún figyelõ hallgatag énre nem tudták, nem akarták tudomásul venni. Nem kímélték magukat, egymást sem, s kutyaszenvedéssel viselték a következményeket. Ezt bírták, de összeroppantak volna, ha beállnak közvitéznek a Lennon utáni kor reményvesztett, tompán pislanó, fojtottan érzékeny ember-ezredeibe.") - nem használnám itt a novella mûfaji meghatározását, még ha a kerettörténet egy novelláé kívánna is lenni, az csak ürügy a közérzetanalízisre, valamint egyfajta látensen bennerejlõ ars poetica kifejtésére: "A halál sétány, árnyas allé, mely a dús semmi partjai felé vezet, s méltósággal állnunk a fövenyen csak úgy lehet, ha életünkben belátásra, megnyugvásra jutottunk, erre pedig úgy tehetünk szert, mi magyarok legalábbis, ha Budapestet ismét a kávéházak, a gránit, az öntöttvas, a buja formák, a szelíden omló köpenyek, a kecses zakók, a puha mellények, a csend, a bársonyfény színielõadások, s a komor koncertek városává tesszük, ami cseppet sem jelenti azt, hogy a vidék városaiban nem ugyanez volna kívánatos..." - ez a még tovább burjánzó tételmondat részint újramondja a "halál" motívumának metaforikus jelenlétét a kötetben, részint biztos kapaszkodót nyújt olyan olvasatnak is, amely a "nosztalgikus szellemidézés" attitûdjét fedezheti fel az Idõsb hölgy... egész kompozíciójában . Az eldöntetlenségnek ez a veszélye az, amely karöltve a másik, "a buja formák" világának nyelvével, nem billenti a mérleget határozottan a szerzõ oldalára, minden igyekezete ellenére. Hogy milyen irányba vezetnek utak számára, az egyelõre még csak sejthetõ, például az ÉS -ben publikált tárcákból, az azonban bizonyos, hogy egy másik város ba biztosan van átjárás.
Rémségek kicsiny boltja avagy bevásárolt-e az olvasó?
Zoltán Gábor: Vásárlók könyve
"Az alvás az egyetlen élethelyzet, amelynek nincs rizikója."
(Ö. I.)
Gyanútlan olvasóként/vásárlóként merészen besétálunk a kötetbe, mely címlapján, mint a kirakatban, Jan Fyt gyümölcsöskosarával csalogat - s nem gondolunk a cím kézenfekvõ konnotációjára, a szögre akasztott vagy pult alatt dugdosott panaszkönyvre -, hiszen megszólítva érezzük magunkat, része vagyunk a közösségnek (ezúttal nem az értelmezõinek, hanem, mondjuk, a kulturális közösségnek): veszünk mézet, virágot, mindennap kiflit, halat legalább karácsonykor. Ritkábban fordul azonban elõ, hogy kést veszünk - közben egyre beljebb haladunk a könyvben -, követ vagy földet vennénk, elégtételt vérmérsékletünk diktálta gyakorisággal, fejet pedig akadnak szép számmal, akik egész földi életük folyamán egyszer sem vesznek, legfeljebb többször veszítenek.
A jó hiszemû olvasó bizalma, amint a fenti felsorolásból kitûnik, csak a kötet közepe táján kezd meginogni, nem tudván, hogy "meghökkentõ meséket" vagy Örkény eddig ismeretlen, mondjuk, tizenötperceseit olvassa.
Zoltán Gábor elsõ kötetének ugyanis nemcsak az úgynevezett irodalmi életbe való belépés lehet a tétje, hanem annak a novellatípusnak a játékba hozása is, amelyet a mai irodalmi, kritikai (és egyéb) köznyelvbõl némiképp kikopott kifejezéssel, a groteszk kel illethetnénk, s amelynek még ha jelentékeny elõzményeit a magyar irodalomban nem is fedezhetnénk fel, annál nagyobb hatással bíró képviselõjeként tarthatjuk számon Örkény Istvánt. Mielõtt azonban arra az elhamarkodott következtetésre jutnánk, hogy Zoltán Gábor jelen kötetében kísérletet tesz az örkényi hagyomány újraélesztésére (tágabban értelmezve: a kelet-európai abszurd irodalom hatvanas, hetvenes évekbeli kontextusának felelevenítésére, s itt ne felejtsünk el megemlékezni arról, hogy a kelet-európai irodalmakban a groteszk kénytelen-kelletlen súlyosan összefonódott ellenzéki reformkoncepciókkal, társadalmi mozgalmakkal), sietve jelentjük ki, hogy olvasási stratégiánk ez esetben elégtelennek bizonyulna. A Vásárlók könyvé nek darabjai ugyanis novellák, mégpedig az "iskolás" definíció értelmében, mely szerint a novella zárt szerkesztésû, poentírozott, csattanóra építõ történetet elbeszélõ rövidprózai forma, melynek "mûfaji emlékezete" meglehetõsen széles tradícióból építkezik, s alakul folyamatosan de/re/átkonstruálva az egyik legelevenebb irodalmi mûfajt. Zoltán Gábor írásai részint a klasszikus, itt: történetelvû elbeszélés, részint a groteszk novella architextusát értelmezik újra kilenc darabból álló novellaciklusában. A ciklus bármely pontján továbbépíthetõ, illetve redukálható - egyedül a fokozatosság elve tartandó be, amely az abszurd fizikai vagy lelki kegyetlenkedéstõl a szenvtelen brutalitásig vezet, a méz beszerzésétõl a fejvételig -, nem a szereplõk, nem motívumok (jóllehet, a címek sejtetik efféle összekapcsolódás lehetõségét, az erõs motivikus utalásosság azonban csak az egyes írások szövetét képesek átfogni, általában sikerrel) vagy metaforák, nem tipológiai azonosságok, ismétlõdések vagy rájátszások, ráfelelések szervezik egybe a kötet írásait, hanem a hétköznapi brutalitás groteszk retorikája.
Ami az örkényi reminiszcenciákat mégis elõhívja, az az egypercesek egy típusának szerkezetére, egyes elemeire való ráismerés, amely a mindennapiság, hétköznapiság szelíd unalmából, mozdulatlanságából indul, s csap át könyörtelenül valamilyen fantasztikus történésbe, nemegyszer látomásba, pontosan kidolgozott dramaturgiával. Míg azonban Örkény novelláiban a hétköznapok kisembere (a groteszk jellegzetes típusaként) a világtól való elidegenedés tetten érhetõ pillanataiban esik áldozatul önmagának vagy az õt körülvevõ, töredezõben levõ világnak, felismerhetõvé téve a groteszkben a tragikum forrását, miáltal a történet hõse - régiesen szólva - részvétet keltett maga iránt; addig Zoltán Gábor történeteibõl kiiktatódik az arisztotelészi poétika eme kulcsfogalma, s a groteszk brutális, ezredvégi változatában a narrátor visszafojtott gúnyos kacagását halljuk néha felbuggyanni. * A novellák hátterébõl hiányzik a groteszk egy másik fontos eleme, a titokzatos, szeszélyes irányító instancia, a sötét, démonikus erõ, amely jótékonyan felszabadíthatná a szereplõk lelkét bármiféle felelõsség alól, mindenféle bûnök elkövetésével, megtörténésével kapcsolatban, ehelyett a szereplõkkel megesõ lelki és fizikai sérelmek okozói bár zavaros identitással bíró, ám emberi lények, akik más idõben, más térben éppúgy alanyai lehetnek a viktimológus kutatásainak, mint áldozataik.
Bár a Vásárlók könyve novellaciklusként fûzi egybe a kötetbe felvett írásokat - Mézet venni, Virágot venni, Kiflit venni, Kést venni, Halat venni, Követ venni, Földet venni, Elégtételt venni , végül Fejét venni - mégsem írhatók le egynemûen a "látens groteszk", vagy legalábbis a groteszk valamilyen modalitását hordozó jelenség alkalmazásának stratégiájával. A Mézet venni jellemzõ példáját nyújtja a fent jellemzett tradíciónak, amikor is "ennek a történetnek a hõse" - ahogy a narrátor kijelenti, zavart keltve mind a fõszereplõ, mind az elbeszélõ indentitására nézve - gyanútlan, s egyúttal kelletlen mézvásárlóként belecsöppen egy szokványosnak mutatkozó család egyik délutánjába, akik tehát a történet hõsében nemcsak a mézvásárlót, de korosodó lányuk jövendõbelijét is látni vélik, s akikrõl utóbb kiderül, hogy mániákus tartósítók. Mézzel teli üvegben a lány elhalálozott törpepapagájának teteme, egy másikban ugyancsak a lány volt férjének a feje. ("Nem volt méltó a kislányunkra" - magyarázzák a szülõk.)
Olvasatomnak két írás mond ellen a kötetben: az egyik a Virágot venni címet viselõ novella, amelynek zárlata egy rosszul sikerült háztûznézõ, ám az elbeszélõ barátainak gyermekkori-ifjúkori szerelmének történetét inkább a cím kínálta lehetõség emelhette a kötetbe, s tette szükségessé a botladozó befejezést: "hét-nyolc év" elteltével hirtelen belép a novella terébe a lány édesanyja, s persze virággal a kezében meglátogatja lánya egykori barátjának szüleit, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megkérje a fiú kezét. Ebben a novellában a címbe foglalt motívum szövegbeemelése esetleges, mondhatni erõszakos szerzõi gesztusnak tûnik: a "virág", amely valahol a szöveg közepe táján bukkan fel elõször egy felidézett versben (ha nem számítjuk, hogy egy érzékletes lépcsõház-leírásban már találkozunk muskátlival és üres virágvázával), végül - mint fentebb utaltam rá - az írás végén az anya kezében, nem képes olyan habarcsként összatartani a konstrukciót, amint ez a többi novellában maradéktalanul megvalósult. (A Virágot venni tulajdonképpen egy másik elbeszélés lehetõségét is magában hordozza, amelynek a lépcsõházak plasztikusan megelevenített világa volna a színtere.) A másik írás, amely ugyancsak nem áll a kötet koherenciájának szolgálatában, a Kést venni címû elbeszélés, amelyben a kallódó, kicsit bohém, ám jobb sorsra érdemes értelmiségi ismert és kódolható figurája, ismert és kódolható helyzetekben bukkan fel, inkább a hatvanas évek jellegzetes novellatípusát idézve.
Az elbeszélõ pozíció mozgása a Virágot venni címû novellában az én-formájú, perszonális narráció mûködése ellenére kimerevítetté válik, pedig Zoltán Gábor egyik írói erénye legfõképpen abban rejlik, ahogyan a szerzõt, máskor a narrátort vagy az elbeszélõ fõhõst narratív pozícióba vonja, a Mézet venni, Földet venni (amely erõsen dramatikus, dialogikus szerkesztésû, s a leíró részek utólagos instrukciók hatását keltik, ám a megfigyelõ narrátor "ellenszenves" közlésmódja epikus keretbe vonja a kötet egyik legjobb írását), az Elégtételt venni és a Fejét venni címû írásokban virtuózan váltogatva, öszemosva a különbözõ pozíciókat, s képes egyidejûleg történetet mesélni, és az olvasót, sõt az elbeszélõt a végsõkig elbizonytalanítani. Ezek a szólamváltások azonban nem valamiféle poétikai önreflexió szolgálatában állnak, hanem az elbeszélt történet referencialitását igyekeznek összezavarni - nem utolsósorban a már említett groteszk elemek beépítésével -, s nemcsak a "fiktív" és a "valóságos" szféráját, vonatkoztatási pontjait relativizálják (tér- és idõkoordináták nem adnak segítséget), hanem a befogadó morális értékítéleteit is provokálják - a szabály az, hogy nincsen szabály, minden áthágható.
A szerzõi erényekhez visszakanyarodva kell szót ejteni a brutalitás tipológiájának - melyet a megalázottság különbözõ alfajainak felvonultatása rajzol ki - történetszerû ábrázolásairól. Zoltán Gábor hangsúlyosan nem "szövegel", ellenben "beszél" (hogy mikor ki, azt most ne firtassuk, ennek eldöntetlenségére már utaltam, s ez a mozzanat amúgy jól ismert a kurrens kánonokból), hanem történeteket idéz fel, szövöget. Hogy ez az attitûd mennyiben halad a kilencvenes évek végén a magyar elbeszélõirodalom nyomvonalán, azt egyelõre nehéz volna határozott és konzisztens állításokkal igazolni, bizonyosan kijelenthetõ azonban, hogy a történetszerû ábrázolásra, a történetmondásra irányuló kísérletek - a legújabb irodalom, tehát a kilencvenes évek elejének textusaihoz képest - megszaporodtak az olyan rövidprózai mûfajokban mint a novella és a kisregény, mégpedig a legkülönbözõbb modalitásokat - historikus, fantasztikus, mitologikus, népi (bár ez is saját mitológia), önéletrajzi, illetve groteszk... - domináns retorikai vagy narratív konstrukcióselemmé téve, a puszta rehabilitáció szándéka nélkül reflektálva a mûfaj hagyománytörténésére.
Hogy az elbeszélõi fantázia mire lesz elég a továbbiakban, az Zoltán Gábor elsõ kötetébõl még nem olvasható ki, de az biztos, hogy a végszó sem lehet a Fejét venni címû írás zárómondata: Nem foglalkozok vele.
Jegyzet
* A groteszk és a rettenetes (iszonyatos, félelmetes) a romantika esztétikai gondolkodásában rokonértelmû kifejezések voltak. Berkes Tamás, aki Senki sem fog nevetni (Gondolat, Bp., 1990) címû könyvében alapos összefoglalását adja a groteszk fogalmának, idézi W. Kaysert, aki Das Groteske. Seine Gestaltung in Malerei und Dichtung (1957) címû munkájában egyenesen a romantika groteszk-felfogásából eredezteti a huszadik századi groteszk irodalmakat.
*
JAK-füzetek 77.
Balassi Kiadó-József
Attila Kör
Budapest, 1995
127 oldal, 230 Ft
JAK-füzetek 94.
József Attila Kör-Kijárat
Kiadó
Budapest, 1997
119 oldal, 486 Ft