Vajon abban kell-e keresnünk az Így szólott Zarathustra különlegességét Nietzsche mûvei között, hogy ezúttal egy fikció, egy kitalált személy beszédei révén találkozunk a filozófus tanításával? Bizonyára nem. A fikcionalitás, a példabeszéd retorikai mintáinak felhasználása, a szereplõk segítségével megjelenített gondolat sohasem volt idegen Nietzsche stílusától. Éppenséggel egy talán eltúlzott filológiai buzgalommal fürkészett kérdés - hogy tudniillik olvasott-e Nietzsche valaha Kantot vagy Hegelt - is elveszítheti élét, ha meggondoljuk, hogy Szókratész, Wagner, Schopenhauer, Kant, Napóleon és mások szerepeltetése nem annyira a (filozófia)történeti elemzés céljait szolgálja, mint inkább gondolati és világlátási típusokat jelenít meg a nietzschei diskurzusban, vagyis a létezõ személyek nevei nem feltétlenül képviselnek a fikcióhoz képest eltérõ minõséget. Az viszont igaz, hogy a Zarathustra az egyetlen olyan mû, amelynek szövege egy többé-kevésbé összefüggõ epikai keretbe ágyazottan, egy központi alak köré összpontosítva szervezõdik. Csakhogy, amennyiben irányadónak tartjuk Nietzsche - az Ecce Homó ból és leveleibõl kiolvasható - öninterpretációját, nem ez a körülmény adja a Zarathustra oly erõteljesen hangsúlyozott kivételességét. A különlegesség, a kivételesség, egyáltalán a rangsor kérdése Nietzsche gondolkodásának leglényegibb eleme: "ez a mi problémánk ", 1 mondja határozottan. A Zarathustra kiemelt helye nem mûfaji kérdés, hanem minõségi. Páratlan alkotás, amelyhez foghatót sem Goethe, sem Shakespeare, sem Dante, sem a védikus papok nem hoztak létre. 2 Ugyanakkor mégis van benne valami ismerõs. Bizonyos értelemben ugyanazon a nyelven beszél, mint Nietzsche egyéb mûvei, ugyanazt a gondolkodást testesíti meg, olykor elismétli, vagy éppen megelõlegezi megfogalmazásaikat. Mit jelent tehát ez a kivételezettség, ez a felülmúlhatatlan különlegesség? A válaszhoz, vázlatosan legalábbis, fel kell elevenítenünk azt, amit Nietzsche a gondolkodás, az igazság és az érték viszonyairól mondott.
A kognitív aktusoknak két esete van: a fikció és a tévedés. Az igazság, a helytálló ítélet nem tartozik az emberi megismerés alapvetõ kategóriái közé. Igazság és tévedés között nincs egyenrangú szembenállás; az igazság nem jelenít meg a tévedéshez képest magasabb értéket, ellenkezõleg, az igazság a tévedések egyik alcsoportja. "Végsõ soron mik az ember igazságai? - Az ember megcáfolhatatlan tévedései." 3 Az állítások igaz voltáért tehát egy eljárási technika, a logika vagy a retorika felel, márpedig a logika, és egyáltalán minden nyelvi megnyilatkozás meghamisítja a világot, hiszen egy rendet, a saját rendjét mûködteti ott, ahol a káosz az úr. 4 A megismerés nem a dolgok leképezése, újramegjelenítése, hanem ösztönök, szenvedélyek harca, amelyben különbözõ perspektivikus erõk csapnak össze egymással, hogy a maguk képére formálhassák a világot. A megismerés tehát nem reprezentálja, hanem manipulálja a dolgokat, nem egyszerûen leír, de egyben elõír, elrendel, formába önt. Az igazság olyan hazugság, amely kiállja az ellenõrizhetõség és elfogadhatóság próbáját. 5
A fikció és a tévedés ugyanannak az eseménynek két különbözõ aspektusát jelenti. A fikció képzetek, eszmék vagy gondolatok sorozata, amelyek képesek olyan erõ vagy erõk közlésére, hogy azok megállapíthassanak egy hierarchiát, egy értékelési rangsort a dolgok és jelenségek vonatkozásában. A tévedés megállapítás formájára hozott fikció, amely igazságértéket vesz föl: lehet igaz vagy hamis, értékét azonban nem igazságértéke határozza meg. "Egy ítélet hamis volta számunkra még nem ellenvetés egy ítélettel szemben" 6 - hiszen a cáfolhatóság kérdése önmagában nem dönt egy állítás méltósága, szükségessége, rangja tekintetében.
Ugyanaz a megnyilatkozás tévedés az egyik szempontból, és fikció a másikból. A fikció lehet konzervatív vagy innovatív, a tévedés lehet igaz vagy hamis. De alkalmazható egy másik tipológia is, amely keresztbe metszi az elõzõt. A kognitív aktusok mindegyike - tekintsük akár fikciónak, akár tévedésnek - elrendezhetõ bizonyos ellentétpárok mentén: a megformulázott állítások hasznosak vagy haszontalanok, közönségesek vagy kivételesek, negatívok vagy pozitívok. Hasznosnak tekinthetõ egy állítás például akkor, ha olyan álláspontot fogalmaz meg, amely hozzájárul (vagy egyenesen nélkülözhetetlen) az emberi élethez, a biztos tájékozódáshoz, a tudományok haladásához; haszontalan ellenben mindaz, amit nem közvetlen szükségbõl, nem valamiféle lokális teleológia hatálya alatt, nem a szégyen, a félelem, a remény érzelmeinek nyomán fogalmaznak meg, hanem a látszat öncélú, mûvészi akarása miatt, amelyben mindig van valami pazarló és fölösleges. 7 Közönséges igazságokat fogalmazott meg Darwin, Mill és Spencer, vagyis meglehet az is, hogy fején találták a szöget, ám tételeik középszerûek, igazságaik unalmasak, gondolkodásuk, mint minden angol morálfilozófusé, nehézkes és eleganciát nélkülözõ. Õk jól , azaz helyesen, szabályosan gondolkodnak, de vannak olyanok, akik talán sietõsebben, gondatlanabbul, fantaszta módjára nyilatkoznak meg, soha nem lesz igazuk, agyrémeik mégis jóval érdekesebbek , vagyis kivételesek, átlagon felüliek, zavarba ejtõk. 8 Végül negatívnak számít egy vélekedés kifejtése, ha egy már létezõ vélekedéssel veszi fel a harcot, illetve ahhoz méri magát, vagyis ha kritikát közöl, és pozitívnak, ha új értékeket teremt, ha elõállít, forgalomba hoz, megalkot valamit, ami korábban nem létezett. Ezek az oppozíciók egyben maguk is értékelések és értékelések forrásai, általuk lehet rangsorolni azokat a teljesítményeket, amelyek meghatározták kultúránk jellegét.
A Zarathustra egy fikció, melynek rangját haszontalansága, kivételessége és pozitivitása adja meg. Haszontalan, hiszen olyan filozófiai gondolatokat tartalmaz, amelyek többségét a környezõ mûvek - különösen a Vidám tudomány és a Túl jón és rosszon - kifejtettebb formában feldolgozza. Az Übermensch és az örök visszatérés gondolata ugyan jobbára a Zarathustra specifikuma, de ezek a valóban elkülönítést biztosító témák vagy olyan gondolatmenetekben jelennek meg, amelyekhez egyértelmûen a többi mû szövegelõzménye rendel jelentést, vagy éppenséggel a diszkurzivitás megszakadása hangsúlyozódik (a történeten belüli vágásokkal, elhallgatásokkal, a definitív megfogalmazások elutasításával stb.). Ha a fõ mû fogalmában rejlõ paradoxonra gondolunk - vagyis arra, hogy a fõ mû olyan mû, amely egyrészt szakítást jelent az életmû más darabjaihoz képest, hiszen a kiemelt helyzetét biztosító különbségnek radikálisnak kell lennie ahhoz, hogy kiemelését indokolja, másrészt azonban az életmû egységéhez kell tartoznia, hiszen egyébként nem létezhetne a homogenitás, amit eminensen megjelenít -, akkor a Zarathustra , tematikusan legalábbis, a végletekig felerõsíti ezt a paradoxitást: egyszerre van belül és kívül a nietzschei mû korpuszán.
A kivételességet, a rendkívüliséget egy olyan gesztus biztosítja, amely, a haszontalansággal szoros összefüggésben, egyszersmind az elõkelõséget is megalapozza. A Zarathustra ajándék, mi több, a legnagyobb ajándék, amivel valaha is meglepték az emberiséget. 9 Adni kétféleképpen lehetséges. Létezik egyfelõl az olyan adományozás, amely mindig a hozamra való tekintettel ad: hitelez, lekötelez, kegyeket szerez, elkápráztat. A kalkuláló ember alaptevékenysége ez, a moralitás, a bûn, a rossz lelkiismeret például csakis ennek köszönheti létezését. A Genealógia második értekezése részletesen tárgyalja ezt az ökonómiát. 10 Másfelõl, ritkaságképpen, beszélhetünk az ajándékozás etikájáról. Az ajándékozó erény csak magához méri önmagát, nem azért ad, mert viszonzást vár, de nem is azért, mert együttérzést, részvétet nyilvánít ki. Azért ad, mert van mibõl adnia, mert öröme, bõsége, szeszélye úgy diktálja, mert számára adni olyan, mint gyermeknek adni életet. A Zarathustra ilyen ajándék, Zarathustra Nietzsche legkedvesebb gyermeke. 11
A Zarathustra nem csupán és nem elsõsorban állításokat tartalmaz, hanem értékeket jelenít meg. A legfõbb érték az affirmáció, pontosabban az affirmációt megtestesítõ attitûd, azaz maga Zarathustra személye. Zarathustra ismeri és igenli önnön kivételességét, különbségét, ezáltal pedig a különbséget, az eltérést, a hierarchiát. Értéktételezésében nem az emberiség funkcionáriusa. "Az elõkelõ természetû ember önmagát érzi értékmeghatározónak, nem szorul rá a jóváhagyásra, aszerint ítél, hogy ami káros nekem, az káros önmagában, önmagát tudja annak, ami a dolgoknak egyáltalán becsületet kölcsönöz, õ az értékteremtõ ." 12 De legyünk óvatosak. A káros szó ezúttal nem a hasznosság szempontját eleveníti fel. A pozitív, értékeket alkotó típustól távol áll a számítgatás és az alku szelleme. "A hasznosság szempontja olyan idegen, amilyen csak lehet a magasabb értékítéletek megalkotásának ettõl az eleven forrásától, ezen ítéletek arra vannak hivatva, hogy megteremtsék a rangsorbéli különbségeket: az érzékenység pontosan itt éri el annak az alacsony hõfoknak az ellenpontját, amely alacsony hõmérséklet a hasznossági alapú, számítgató értelem ellentéte és nem csupán egy alkalomra, egyetlen kivételes órára, hanem tartósan." 13 Azonban ez nem jelenti azt, hogy semmi nincs az ártalmára, hogy nincs kivel vagy mivel felvennie a harcot. Az értékalkotás pozitív feladata nem ellentéte az egyszerû kritikai munkának; az affirmációnak megvan a maga negatív mozzanata is, Zarathustra csakis azáltal teljesítheti be az igenlés teremtõ küldetését, ha küzdelembe bocsátkozik az ezt gátló attitûdökkel, felfogásokkal, szokásokkal - és éppen a küzdelem formájában affirmálja azokat.
A Zarathustra egy nagyszerû, kivételes ajándék, ám nem Nietzsche úr döntésén múlott megszületése. Ha meg akarjuk érteni a nagy dolgok keletkezését, soha ne vonatkoztassuk õket valamiféle egységes szubjektum aktivitására. Az ember, hogy adni tudjon, fel kell hogy kínálkozzék egy ismeretlen eredetû adomány elfogadására. "Hallunk, bár nem keresünk: veszünk, és nem kérdezzük, kicsoda adakozik; a gondolat, akár a villám, szükségszerûen, tökéletes formában, ellenállhatatlanul hasít az emberbe - nekem sosem volt választásom." 14 Ezt nevezi Nietzsche ihletnek (Inspiration), s hozzáteszi, hogy akár évezredek telhetnek el anélkül, hogy valaki szert tenne egy ilyen tapasztalatra. Az inspiráció képek, fények, ritmusok formájában tölti be a szellemet, közel van a zenéhez és a festészethez, a tudat azonban, hogy közölni tudja, szavakká alakítja õket. A tudatosság tempója és kifinomultsága messze elmarad az inspiráció félelmetes változatossága, mégis káprázatos egyszerûsége mögött. A gondolkodás követhetetlenné válik a reflexióban, hiszen a szellemi tevékenység lényegi része tudattalanul zajlik. "A tudatos gondolkodást nagyon hosszú ideig azonosították magával a gondolkodással: csak most dereng föl bennünk az igazság, hogy szellemi munkánk legnagyobb része öntudatlanul, észrevétlenül zajlik le bensõnkben." 15 Tudat és nyelv közös gyökerû, fejlõdésük is kéz a kézben jár. Amit a nyelvi jel megragad, nem lehet más, mint egy "tönkreáltalánosított és tönkreközönségesített világ", 16 ám a nyelvi eszközökre is jellemzõ lehet egyfajta bõség, túláradó gazdagság, a puszta kommunikatív funkciót messze túlszárnyaló poétikusság, amely a jelentésen túl a ritmust és a képet is játékba hozza. Ez a nyelvi többlet ad alkalmat arra, hogy a tudattalan gondolkodást (a tudattalanból, a gondolkodó test egészébõl származó inspirációt) a kivételes gondolkodó - nem közölni! - megjeleníteni tudja. Az így létrejövõ szöveg kompromisszum, amely különbözõ, érdekeiket egyaránt érvényesíteni igyekvõ erõk között köttetett, márpedig ez egyúttal azt is jelenti, hogy mi már mindig is egy transzformált, ki- és lefordított értelemhez férünk hozzá. Minden szöveg csupán egy változat, egy fordítás.
A fordításban mindig van valami mesterkéltség, modorosság, ami átszabja, meghódítja, megváltozott formában ismétli el az eredetit. 17 Amint a beszélõ a nyelv és a tudatos gondolkodás segítségével ismételni kezd, példákkal és mintákkal találja magát szemben, melyeket átalakítva újra gondozásba vesz - maga a nyelv is az ismétlés lehetõségén alapul. Nincs eredetiség másolás nélkül; ezt a lehetõséget azonban az affirmatív, vidám kedély örömmel aknázza ki: incipit parodia . Ez a sorozat - gondolat-inspiráció-fordítás-szöveg-ismétlés-paródia - teljes egészében szükségszerû. És végtelen: minden paródia szolgálhat gondolatok forrásául, és fordítva.
A Zarathustra tehát egy fikció, ami értékeket hoz létre. Az egyik legfontosabb érték maga a fikció, a kitalálás, a teremtés gyönyörûsége. A fikció maga az igenlés. A Zara thustra egy olyan attitûd fikciója, amely képes az abszolút, ismétlés nélküli fikció felvázolására. Az ismétlés nélküli teremtést végrehajtó szellem fikciója a gyermek, predikátumai az ártatlanság, a feledés, az újrakezdés, az elsõ mozdulat, a szent igenlés. Önmagából kipördülõ kerék. Ez azonban fikció, erre sem Nietzsche, sem Zarathustra nem képes önmagában. A Zarathustra egy paródia, pontosabban paródiák végtelenül bonyolult, a végsõkig finomított hálózata, számtalan, gúnyos nevetéssel vagy tiszteletteljes mosollyal eljátszott ismétlés nagyszabású, táncos karneválja. Már maga a fõszereplõ, Zarathustra is parodisztikus ismétlése más Zarathustráknak. 18 A mû felépítésében, szerkesztésében, dramaturgiájában, egyes utalásaiban, vendégszövegeiben számtalan parodisztikus célzást ismerhetünk fel Jézusra, a platóni dialógusokra, magára Szókratészra, Goethére, Poe-ra, Kantra, Wagnerre, az Isteni színjáték ra és a Faust ra, az Evangéliumokra és a Védákra, Emersonra és a cinikus Diogenészre (és így tovább) vonatkozóan. 19 A Zarathustra egy fikció, amely paródiába fordítja a kritikát, egy kivétel, amely megismétli mindazt, amitõl elkülöníti magát, mégis egy önálló világ, és e világ szingularitásának minden fordításra rá kell ütnie pecsétjét.
Az idõ márpedig eljött, hogy elkészüljön a mû újabb fordítása. Egy ideje Nietzsche Magyarországon is az érdeklõdés homlokterébe került (habár talán alig is került ki onnan); egyre-másra jelennek meg az életmû eddig még lefordítatlan darabjai, a magyar filozófusok és irodalmárok színvonalas tanulmányokat publikálnak róla, s olykor, egy-egy tematikus folyóiratszám jóvoltából (pl. az Athenaeum I/3-as füzete és az Ex Symposion Nietzsche-különszáma) a külföldi recepció legjelentékenyebb darabjaiból is megismerhet néhányat a magyarul olvasó közönség. A Zarathustra központi helyét kevesen vitatják, a fordítások tekintetében azonban korántsem optimális a helyzet. A mûnek két teljes magyar fordítása jelent meg; elõször 1907-ben Fényes Samu, majd egy évvel késõbb Wildner Ödön munkája. A mai napig ez az utóbbi (illetve ennek reprint változata) van forgalomban, a könyvtárak és könyvesboltok kínálata alapján ez a magyar Zarathustra -kiadás. Ezeken kívül léteznek más lefordított részek - a legterjedelmesebb Szabó Ede nevéhez fûzõdik az 1972-es Friedrich Nietzsche válogatott írásai számára; Csorba Gyõzõ, Petri György és Tellér Gyula lefordított egy-egy verset a Friedrich Nietzsche versei kötetben; s Tatár György is saját kontribúciói alapján elemzi a Zarathustra szövegét Az öröklét gyûrûje címû könyvében -, teljes, minden részletet felölelõ fordítás azonban 1908 óta nem készült Nietzsche legkedvesebb könyvérõl. A Wildner-féle kiadás viszont - vitathatatlan stilisztikai érdemei dacára is - számos kívánnivalót hagy maga után. Nyelvezete régiessége okán a Nietzsche-mû a jelenben is megfontolásra érdemes olvasmányból könnyen egy bizonyos nyelvállapot tanúsítványává laposodhat. Ennél is nagyobb baj, hogy a Wildner-fordítás hiányos, több helyen 'ugrik' a szöveg, lényeges sorok maradtak ki a magyar szövegbõl, s a szöveggondozás sem nevezhetõ példamutatónak. Ez éppúgy kárára válik a magyar Nietzsche-kutatásnak, mint a fordítás terminológiai esetlegessége, a fontosabb kifejezések fordításában megfigyelhetõ gyakori inkoherencia. Egy szó mint száz: a mai napig nem létezik az Also sprach Zarathustra modern, filológiai és filozófiai igényeket egyaránt kielégítõ, megbízható magyar fordítása.
Most megkísérlünk egy modern, a fenti elvárásokat kielégítõ, kommentárral ellátott fordítást elõállítani. 20 A kommentár elsõdleges célja annak az intra- és intertextuális utaláshálózatnak a feltérképezése, amely keresztül-kasul átszövi a Zarathustra szövegét. Ezeknek az összefüggéseknek a felderítése nem egyedül a szûkebb értelemben vett tudományos Nietzsche-filológia, de bármilyen, Nietzsche munkássága iránt érdeklõdõ olvasói réteg számára útbaigazítást jelenthet. A kommentárok elkészítésénél természetesen figyelembe vesszük C. Naumann klasszikus munkáját ( Zarathustra Commentar , Leipzig 1899-1901) és más kommentárral ellátott kiadás vagy interpretáció eredményeit (például Weichelt, Fusshöller, Siegel, Beatty, Sonoda, Bennholdt-Thomsen stb.), igyekszünk bevonni a Nietzsche-recepció filozófiailag legnagyobb hatást kiváltó alkotóinak alapvetõ meglátásait (Heidegger, Jaspers, Löwith, Fink, Klossowski, Deleuze, Blondel, Kofman, Kaufmann, Hollingdale, Danto, Vattimo, Masini), s megpróbálunk önálló kutatással is hozzájárulni a végsõ kép kialakításához. Az eddig leírt feladatokon kívül a kommentár tiszte lesz a leglényegesebb szövegváltozatok, illetve a Zarathustra korszakából fennmaradt, a szöveg szempontjából kiemelkedõen fontos fragmentumok beillesztése.
Belátható, hogy egy ilyen vállalkozás tudományos értelemben nem nélkülözi sem az aktualitást, sem a hasznosságot.
Ugyanakkor mégsem azért dolgozunk rajta, mert a munka hasznos és aktuális. Azért vágtunk bele, mert kedvünk támadt rá, mert kedélyünk, tetszésünk, érdeklõdésünk úgy alakult, hogy örömmel próbáljuk ki magunkat egy ilyen feladaton. Nincs ebben semmi frivol. A teoretikus munka mindig tartalmazza a hedonista szempontját. Most azonban ennél is többet remélünk. Azt, hogy a kétségtelen hasznosság olykor átadhassa a helyét valamiféle derûs haszontalanságnak.
1 F. Nietzsche: Emberi - túlságosan is emberi. In: A vándor és árnyéka. Bp., Göncöl, 1990. 98. (Török Gábor fordítása)
2 Vö. F. Nietzsche: Ecce Homo. Bp., Göncöl, 1992. 106-107.
3 F. Nietzsche: A vidám tudomány. Bp., Holnap, 1997. 194. (Romhányi Török Gábor fordítása)
4 Ld. A vidám tudomány. 109. ¹ id. kiad. 137-139.
5 Kitûnõen elemzi a témát Michel Foucault La vérité et les formes juridiques címû mûvében. Dits et écrits II. Paris, Gallimard, 1994. különösen 542-553.
6 F. Nietzsche: Túl jón és rosszon. Bp., Ikon, 1995. 12. (Tatár György fordítása)
7 A vidám tudomány aforizmái között kalandozva bõven találunk példát az elmondottakra. A 111. szakasz a túlélésért folytatott harc kellõs közepén helyezi el a logika alapvetõ axiomatikáját, a 37. aforizma Newton, Voltaire és Spinoza igencsak hasznosnak bizonyuló tévedéseibõl vezeti le a tudományok modern elõrehaladását. A második lehetõség jellemzésére oly sok szöveghely megadható volna, hogy jószerivel minden második aforizma számát idemásolhatnám. Csak találomra: ld. 80., 93., 107., 283., 370. stb.
8 Ld. ezzel kapcsolatosan a Túl jón és rosszon 252. és 253. aforizmáját.
9 Vö.
Ecce Homo.
Id. kiad.
17.
10 Ld. F. Nietzsche: Adalék a morál genealógiájához. Bp., Holnap, 1996.
11 Az ajándékozás etikája mintegy keretbe foglalja az Így szólott Zarathustra elsõ könyvét, az Elõbeszéd ezzel a témával kezdõdik, a könyv ezzel a témával végzõdik. Az értelmezõknek is kedves terepe ez. Ajándékozásról, terhességrõl, születésrõl a Zarathustra kapcsán ld. Sarah Kofman Explosion I. De l`Ecce Homo de Nietzsche címû könyvének (Paris, Galilée, 1992) L'exception címû fejezetét. A kétféle adományozó attitûd vagy ökonómia viszonyáról pedig Alan D. Schrift On The Gift-Giving Virtue: Nietzsche's Unacknowledged Feminine Economy, International Studies in Philosophy XXVI/3 1994.
12 Túl jón és rosszon. Id. kiad. 127.
13 Adalék a morál genealógiájához. Id. kiad. 21. (Romhányi Török Gábor fordítása)
14 Ecce Homo. Id. kiad. 102-103. (Horváth Géza fordítása)
15 A vidám tudomány. Id. kiad. 237-38.
17 Ld. id. mû Fordítások címû aforizmáját (109-110.)
18 Más szerzõknél szereplõ Zarathustrák egész sorát vonultatja fel Sarah Kofman idézett mûvében (126-128.). Mazzino Montinari pedig Nietzsche életmûvében követi végig a figura elõfordulásának funkcióit Zarathusztra az Ím ígyen szóla Zarathusztra elõtt címû tanulmányában (Kalligram 1996/7-8.)
19 A paródia szerepérõl Nietzsche gondolkodásában ld. Pierre Klossowski Nietzsche, a sokistenhit és a paródia címû tanulmányát (Athenaeum 1992. I/3.), illetve Sander L. Gilman monográfiáját: Nietzschean Parody. Bonn, Bouvier Verlag, 1976.
20 A többes szám elsõ személyt, már az olvasó iránti udvariasságból is, illendõ pontosabban kifejteni. A stáb tagjai tehát: Kurdi Imre (fordító), Hévizi Ottó (kontrollfordító, szerkesztõ), Bene László (klasszika-filológus), Biczó Gábor (szakbiográfus) és jómagam. Ezúton is szeretnénk megköszönni a Magyar Alkotómûvészeti Közalapítvány nagylelkû támogatását, amely nélkül ezt a munkát aligha tudnánk elvégezni.