Elsõ rész
Zarathustra elöljáró
beszéde
1
Harmincesztendõs lett Zarathustra, midõn elhagyta szülõföldjét és a szülõföld tavát, és felment a hegyekbe. Saját szellemét és magányát élvezte ott, és tíz évig nem telt be vélük. Végül azonban megváltozott szívében - és egy reggel, felserkenvén a vöröslõ pirkadattal, kiállt a Nap elé, és így szólott hozzá:
"Hatalmas csillag! Mivé lenne a boldogságod, ha nem volna, akinek világolj!
Napra nap feljöttél barlangomhoz tíz éven át: bizony eleged lett volna önnön fényedbõl és az útból is nélkülem, sasom és kígyóm nélkül.
Mi azonban minden reggel vártunk reád, elfogadtuk tõled, mit bõséged adott, és megáldottunk érte.
Íme! Torkig vagyok immár bölcsességemmel, akár a méh, mely túl sok mézet gyûjtött, szükségem van a kézre, mely érte nyúl.
Ajándékozni és osztani szeretnék belõle, hadd örvendjen csak újra balgaságán mind, ki bölcs az emberek között, és a szegények is hadd örvendezzenek újra gazdagságukon.
Le kell hát ereszkednem a mélybe: ahogy te is cselekszel esténként, midõn eltûnsz a tenger mögött, hogy bevilágítsd még az alvilágot is, gazdagnál is gazdagabb csillag!
Alá kell buknom , akárcsak neked, így mondják az emberek, akikhez le akarok jutni.
Áldj meg tehát, nyugodt szem, akiben a túlságos boldogság láttán sem támad irigység!
Áldd meg a túlcsorduló kelyhet, hogy aranylón árassza vizét, és mindenüvé elvigye visszfényét a te gyönyörûségednek!
Íme! A kehely ürülni szeretne ismét, és Zarathustra ismét ember szeretne lenni."
- Ezzel bukott alá Zarathustra.
2
Zarathustra egyedül ereszkedett lefelé a hegyrõl, és senkivel nem találkozott. Ám ahogy az erdõbe ért, egyszerre csak egy aggastyán állott elõtte, aki elhagyta szent kunyhóját, hogy gyökereket gyûjtsön a vadonban. Az aggastyán pedig így szólott Zarathustrához:
"Ismerem ezt a vándort: jó néhány esztendeje járt már ezen az úton. Zarathustrának hívták; de megváltozott.
Akkor hamudat vitted föl a hegyre: csak nem tüzedet akarod most a völgyekbe vinni? Nem féled-e a gyújtogató büntetését?
Igen, felismerem Zarathustrát. Tekintete tiszta, és száját nem tölti utálat. Avagy nem úgy lépdel-e, akár a táncos?
Zarathustra átváltozott, Zarathustra gyermekké lett, Zarathustra felébredt: mi dolgod hát az alvók között?
Magányod olyan volt, akár a tenger - tengerként hordozott. Jaj, miért akarsz partra szállni? Jaj, miért akarod újra magad vonszolni testedet?"
Zarathustra pedig így felelt: "Szeretem az embereket."
"És én", szólott a szent férfiú, "én vajon miért jöttem a vadonba és a pusztaságba? Nem azért-e tán, mert túlságosan is szerettem az embereket?
Most Istent szeretem: az embereket nem. Nekem az ember túlontúl tökéletlen holmi. Csak vesztemet okozná az emberszeretet."
Zarathustra pedig így felelt: "Szeretet? Mit is beszélek! Ajándékot viszek az embereknek!"
"Semmit ne adj nekik", szólott a szent férfiú. "Inkább vegyél le róluk valamit, amit együtt hordozhatsz velük - az esik nekik a legjobban: csak aztán jólessen neked is!
Ha pedig mindenáron adni akarsz, csak alamizsnát adj, azt is csak akkor, ha eleget koldultak érte!"
"Nem", felelte Zarathustra, "nem adok alamizsnát. Nem vagyok hozzá elég szegény."
A szent férfiú nevetett Zarathustrán, és így szólott: "Akkor jól ügyeskedj, hogy elfogadják a kincseidet! Nincs bizalmuk a remetékben, és nem hiszik el, hogy ajándékozni jöttünk.
Léptünk zaja, ha utcáikat felveri, túl magányos nekik. És akár ha éjjel felneszelnek ágyukban, mert jár valaki odakint, jóval napkelte elõtt, bizony azt kérdezik magukban: ugyan hová tolvajkodik?
Ne menj az emberek közé, maradj az erdõn! Akkor már inkább menj az állatok közé! Legyél olyan, mint én - medve a medvék, madár a madarak között."
"És mit csinál egy szent az erdõn?" kérdezte Zarathustra.
A szent férfiú pedig így felelt: "Dalokat szerzek, és eléneklem õket, és dalolás közben nevetek, sírok, brummogok is: így dicsérem az Istent.
Énekszóval, brummogva, sírva-nevetve dicsérem az Istent, az én Istenemet. De csak hoztál nekünk ajándékba valamit!"
E szavak hallatán Zarathustra elköszönt a szent férfiútól, és azt mondotta: "Ugyan mit is adhatnék én nektek? Engedj inkább utamra hamar, nehogy még elvegyek tõletek valamit!" - Így aztán elváltak egymástól, az aggastyán meg a férfi, nevetve gyermeki nevetéssel.
Ám amikor Zarathustra magára maradt, így szólott a szívéhez: "Még ilyet! Ez a szent életû aggastyán itt a vadonban még nem is hallott róla, hogy Isten halott! " -
3
Mikor Zarathustra kijutott az erdõbõl, és beért a legközelebbi városba, nagy csõdületet talált a piactéren: mert híre ment, hogy valami kötéltáncost lehet látni. És Zarathustra így szólott a sokasághoz:
Az embert fölülmúló embert tanítom néktek . Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni. Mit tettetek ti, hogy felülkerekedjetek rajta?
Minden eddigi lény alkotott valami önmagán túlmutatót: épp ti volnátok hát apálya ennek a nagy dagálynak, és inkább visszatérnétek az állathoz, semhogy felülkerekedjetek az emberen?
Mi a majom az ember számára? Nevetség csupán, avagy fájdalmas szégyen. És ugyanaz lesz majd az embert fölülmúló ember számára az ember is: nevetség, avagy fájdalmas szégyen.
Megtettétek az utat a féregtõl az emberig, és sok minden megmaradt a féregbõl bennetek. Valaha majmok voltatok, és bizony az ember még ma is majmabb, mint bármelyik majom.
De még aki a legbölcsebb köztetek, az is csupán hasadt korcs, növény és kísértet fattya. De vajon arra ösztökéllek-e én benneteket, hogy kísértetek avagy növények legyetek?
Íme, én az embert fölülmúló embert tanítom néktek!
Az embert fölülmúló ember a földnek értelme. Mondja hát akaratotok: az embert fölülmúló ember legyen értelme a földnek!
Kérve kérlek, testvéreim, maradjatok hûek a földhöz , és ne higgyetek azoknak, akik földöntúli reménységgel kecsegtetnek benneteket! Méregkeverõk azok, akár tudják, akár nem.
Az élet megvetõje mind, haldokló, és méreggel fertõzött maga is, aki csak nyûg a földnek: vesszenek mind egy szálig!
Valaha az Isten ellen való vétek volt minden vétkek legnagyobbika, de Isten meghalt, és vele haltak ezek a vétkesek is. Most már a föld ellen való vétek a legiszonyatosabb, és az, ha többre tartjátok a kifürkészhetetlennek belsejét, mint értelmét a földnek.
Valaha megvetéssel pillantott a testre a lélek: és akkoriban ez a megvetés volt a legmagasztosabb - soványnak, csenevésznek, éhenkórásznak akarta látni. Azt hitte, így majd elmenekülhet tõle és a földtõl.
Ó, az a lélek maga is sovány, csenevész és éhenkórász volt még: önnön kegyetlenségében gyönyörködött az a lélek!
De még ti magatok is, testvéreim, mondjátok csak meg: vajon mit ad tudtul lelketekrõl a testetek? Avagy nem szegénység és mocsok és hitvány tespedtség-e lelketek?
Bizony mondom néktek, mocskos folyam az ember. Tenger legyen, aki magába akarja fogadni ezt a mocskos folyamot, és nem akar bepiszkolódni.
Íme, én az embert fölülmúló embert tanítom néktek: õ az a tenger, õbenne bukhat majd alá hatalmas megvetéstek.
Mi a legnagyobb, amit megélhettek? Nem más, mint a hatalmas megvetés órája. Az óra, midõn még boldogságotok is utálatra változik, miként utálat lesz eszességetekbõl és erényetekbõl is.
Az óra, midõn azt mondjátok: "Mit számít a boldogságom! Mindez szegénység és mocsok és hitvány tespedtség csupán! Pedig boldogságomnak magát a létet kellene igazolnia!"
Az óra, midõn azt mondjátok: "Mit számít az eszességem! Vajon éppúgy óhajtja-e a tudást, akár az oroszlán a táplálékot? De szegénység és mocsok és hitvány tespedtség csupán."
Az óra, midõn azt mondjátok: "Mit számít az erényem! Még egyszer se szabadított rám õrjöngést. Saját jóm és gonoszom: hogy unom már õket! Mindez szegénység és mocsok és hitvány tespedtség csupán!"
Az óra, midõn azt mondjátok: "Mit számít az igazságosságom! Nem látom, hogy izzás és parázs volnék. Márpedig az igaz ember izzás és parázs!"
Az óra, midõn azt mondjátok: "Mit számít a részvétem! Vajon nem kereszt-e a részvét, melyre felfeszítik azt, aki szereti az embereket? Csakhogy az én részvétem nem megfeszíttetés."
Beszéltetek-e valaha így? Kiáltoztatok-e így valaha is? Ó, bárcsak hallottam volna már, hogy így kiáltoztok!
Nem bûneitek - mértékletességtek kiált az égre, fukarkodástok a bûnnel az, ami égre kiált!
Hol van hát a villám, hogy megkarcoljon benneteket nyelve hegyével? Hol van a téboly, melynek ott kellene lennie bennetek, véretekbe oltva?
Íme, én az embert fölülmúló embert tanítom néktek: õ az a villám, õ az a téboly! -
Midõn Zarathustra így szólott, felkiáltott valaki a tömegben: "Eleget hallottunk már a kötéltáncosról, ideje, hogy láthassuk is!" És a sokaság kinevette Zarathustrát. A kötéltáncos pedig azt hitte, õrá értik, amit mondanak, és munkához látott.
4
Zarathustra azonban végigtekintett a sokaságon, és elcsodálkozott. Azután így szólott:
Kötél az ember, kötél az állat és az embert fölülmúló ember között - szakadék felett feszülõ kötél.
Veszélyes átkelés az ember, veszélyes úton levés, veszélyes visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás.
Attól nagy az ember, hogy híd õ és nem cél: hogy általjutás õ és alábukás - szeretni azt lehet benne csak.
Szeretem, akik nem tudnak élni, hacsaknem úgy, mint alábukók, mert õk azok, akik mindétig általjutók.
Szeretem, akikben hatalmas megvetés lakozik, mert hatalmas õbennük a tisztelet is, nyilak õk, melyeket a túlsó part felé lõ ki a vágy.
Szeretem, akik nem valahol a csillagokon túl keresik, vajon mi végre hoznak áldozatot, és miért buknak alá: hanem a földnek áldozzák magukat, hogy a föld az embert fölülmúló emberé lehessen egykor.
Szeretem, akinek élete megismerés, és azért akarja a megismerést, hogy az embert fölülmúló ember élhessen egykor. És saját alábukását akarja így.
Szeretem, aki dolgozik és kitalál, hogy házat építsen az embert fölülmúló embernek, és elébe készít földet, állatot, növényt: mert saját alábukását akarja így.
Szeretem, aki szereti erényét: mert nem más az erény, mint az alábukás akarása, és nyila a vágynak.
Szeretem, aki egyetlen cseppnyi szellemet sem tart meg magának, hanem teljesen erényének szelleme akar lenni: szellemként fog õ átkelni a hídon.
Szeretem, aki erényébõl meríti indíttatását és végzetét: mert erénye végett akar õ még élni, és nem élni többé.
Szeretem, aki nem akar túl sok erényt. Erénynek több az egy, mint a kettõ, mert egy erény inkább csomó, amelybõl kiindul a végzet.
Szeretem, aki bõven tékozolja lelkét, aki nem vár köszönetet és soha nem is köszönget: mert folyvást ajándékoz õ, és nem akarja megõrizni magamagát.
Szeretem, aki szégyelli, ha szerencsésen vetõdik a kocka, és aki azt kérdi akkor: netán hamisan játszom? - mert tönkre akar menni.
Szeretem, aki aranyló szavakat szór tettei elé, és mégis többet vált be, mint amennyit ígért: mert saját alábukását akarja õ.
Szeretem, aki igazolja a jövendõket, és megváltja az elmúlottakat: mert a jelenvalók miatt akar tönkremenni.
Szeretem, aki szeretetbõl megfenyíti istenét: mert istenének haragja miatt kell tönkremennie.
Szeretem, akinek lelke még sebet is mélyet tud kapni, és aki egyetlen aprócska élménytõl tönkremehet: mert szívesen megy õ át a hídon.
Szeretem, akinek lelke túlcsordul, és aki megfeledkezik magáról, mert magába fogad mindeneket: így minden dolog az õ alábukása lészen.
Szeretem, aki szellemében és szívében szabad: feje így szívének belseje csupán, szíve pedig alábukásba ûzi.
Szeretem mindazokat, akik súlyos cseppekhez hasonlatosan, egyenként hullnak alá az ember felett tornyosuló sötét fellegekbõl: a villám eljövetelét hírlik õk, és hírnökökként fognak tönkremenni.
Íme, a villám hírnöke vagyok magam is, és súlyos csepp a fellegekbõl: a villám neve azonban embert fölülmúló ember. -
5
Midõn Zarathustra kimondta e szavakat, ismét végigtekintett a sokaságon, és elhallgatott. "Itt állnak", szólott szívéhez, "és nevetnek: nem értenek, nem ilyen szájra hallgatnak ezek a fülek.
Avagy elõbb tán szét kell zúzni a fület, hogy a szem tanuljon meg hallani? Netán vezeklésre intõ prédikátorbömbölésre és dörgedelemüstdobokra vágynak? Vagy a dadogónak hisznek csupán?
Van valamijük, amire büszkék. Hogy is hívják, ami keblüket dagasztja? Mûveltségnek hívják, ez az, amitõl elõbbrevalók, mint a kecskepásztorok.
Ezért is ódzkodnak annyira, ha a 'megvetés' szót hallják magukról. A büszkeségüknél kell hát megfognom õket.
Arról fogok beszélni nekik, ami a legmegvetendõbb: az pedig nem más, mint az utolsó ember ."
Így szólott tehát Zarathustra a sokasághoz:
Ideje, hogy az ember célt tûzzön maga elé. Ideje, hogy az ember elvesse legmagasztosabb reménységének magvát.
Talaja még elég gazdag hozzá. De nemsokára szegényes és agyonbarázdált lesz ez a talaj, és magas fa nem sarjadhat belõle többé.
Ó, jaj! Eljön az idõ, midõn az ember többé nem lövi túl vágyának nyilait az emberen, és íjának idege elfeledi a pendülést!
Bizony mondom néktek: még káosz kell legyen abban, aki táncoló csillagnak akar életet adni. Bizony mondom néktek: bennetek még megvan a káosz.
Ó, jaj! Eljön az idõ, midõn az ember nem adhat többé táncoló csillagnak életet. Ó, jaj! Eljön a legmegvetendõbb ember ideje, azé, aki nem bírja többé megvetni önnönmagát.
Íme! Megmutatom néktek az utolsó embert .
"Mi az, hogy szerelem? Mi az, hogy teremtés? Mi az, hogy vágy? Mi az, hogy csillag?" - így kérdezõsködik az utolsó ember, és vaksin pislog.
A föld összezsugorodik akkor, és ott ugrándozik rajta az utolsó ember, aki majd mindent magához zsugorít. Fajtája kiirthatatlan, akár a bolha; az utolsó ember él a legtovább.
"Feltaláltuk a boldogságot" - mondják az utolsó emberek, és vaksin pislognak.
Rég elhagytak minden vidéket, ahol küzdelmes volt az élet: mert melegség kell nekik. Szeretik hát a szomszédaikat, és hozzájuk dörgölõznek: mert melegség kell nekik.
A betegséget és a bizalmatlanságot egyként bûnnek tartják: elõvigyázatosan járnak. Bolond, aki még kövön botlik vagy emberen botránkozik!
Egy kis méreg hébe-hóba: hogy kellemesebb legyen az álom. És jó nagy adag méreg a végén: hogy kellemes haláluk legyen.
Dolgoznak még, mert a munka szórakoztat. De ügyelnek, nehogy a szórakozás megártson.
Nincs többé se gazdag, se szegény: mindkettõ túlságosan fáradságos. Ki akar uralkodni még? Ki akar engedelmeskedni? Mindkettõ túlságosan fáradságos.
Egy a nyáj, és sehol a pásztor! Mind ugyanazt akarják, mindenki egyenlõ: aki másképp érez, önként a bolondokházába vonul.
"Egykoron bolond volt az egész világ" - mondják a legkifinomultabbak, és vaksin pislognak.
Megokosodtak, tudnak mindent, ami csak történt: se vége, se hossza így a csúfolkodásnak. Olykor hajba kapnak ugyan, de hamar megbékélnek - nehogy elrontsák a gyomrukat.
Egy kis gyönyör nappal, egy kis gyönyör éjjel: de fõ az egészség.
"Feltaláltuk a boldogságot" - mondják az utolsó emberek, és vaksin pislognak. -
És itt végzõdött Zarathustra elsõ beszéde, amelyet úgy is emlegetnek, "az elöljáró beszéd": mert ezen a helyen félbeszakította a tömeg kiáltozása és örömujjongása. "Add meg nekünk azt az utolsó embert, ó, Zarathustra" - így kiáltoztak -, "hadd legyünk mi azok az utolsó emberek! Az embert fölülmúló embert pedig megtarthatod magadnak!" És mindenki ujjongott, és csettintgette a nyelvét. Zarathustra azonban elszomorodott, és így szólt a szívéhez:
"Nem értenek: nem ilyen szájra hallgatnak ezek a fülek.
Alighanem túl soká éltem a hegyek között, túl sokat hallgattam patakokat és fákat: most aztán úgy beszélek, mint a kecskepásztorok.
Lelkem mozdulatlan és tiszta, akár a délelõtti hegy. Mégis azt hiszik, hideg vagyok, és gúnyolódásom iszonyú tréfákban tör ki.
Most pedig rám néznek, és kinevetnek: és miközben nevetnek, még gyûlölnek is. Jég dermeszti a nevetésüket."
6
Ekkor azonban történt valami, ami minden szájat elnémított, és kimeresztett minden szemet. Idõközben ugyanis megkezdte mutatványát a kötéltáncos: kilépett egy kis ajtón, és elindult a kötélen, amely két torony között volt kifeszítve, úgy, hogy ott lógott a piac és a sokaság felett. Épp a kötél közepe táján járt, mikor ismét kinyílt az ajtócska, és egy tarka fickó ugrott ki belõle, valami tréfamesterféle, és gyors léptekkel utána indult. "Gyerünk, te béna", kiáltott fel iszonyú hangon, "elõre, te lajhár, te zugárus, te meszes pofájú! Nehogy fenékbe találjalak rúgni! Mit keresel te itt a tornyok között? A toronyban a helyed, be kellene zárni, csak elállod az utat a nálad jobb elõtt!" - És minden szóval egyre jobban és jobban megközelítette: mikor pedig már csak lépésnyire volt tõle, megtörtént az iszonyat, mely minden szájat elnémított, és kimeresztett minden szemet - a tréfamester ördögi kiáltást hallatva általugrotta a másikat, aki az útjában állt. Az pedig, vetélytársának gyõzelmét látván, elvesztette a fejét, és lába alól a kötelet; elhajította rúdját, és gyorsabban, mint amaz, heves kar- és lábcsapkodással alázuhant a mélybe. A piac és a sokaság olyan lett, akár a vihar korbácsolta tenger: mindenki összevissza futkosott, és szerteszaladt, leginkább ott, ahová a test zuhant.
Zarathustra azonban mozdulatlan maradt, és épp mellette csapódott földnek a test, vigasztalan állapotban és összezúzódva ugyan, de még nem holtan. A szerencsétlen egy idõ után eszméletére tért, és látta, hogy Zarathustra mellette térdel. "Mit keresel itt?" szólalt meg nagy sokára, "rég tudtam, hogy egyszer gáncsot vet nékem az ördög. Most aztán visz a pokolba: neki akarod útját állani?"
"Becsületemre mondom, barátom", felelte Zarathustra, "egy szó sem igaz abból, amit beszélsz: nincs se ördög, se pokol. A lelked megelõzi halálában a testedet: ne tarts most már semmitõl!"
A férfi bizalmatlanul felpillantott. "Ha igazat beszélsz", mondotta aztán, "semmit sem veszítek, ha elvesztem az életet. Alig vagyok több, mint az állat, akit veréssel és sovány falatokkal táncolni tanítottak."
"Nem úgy van az", szólott Zarathustra, "a veszélyt tetted hivatásoddá, és ebben aztán nincs semmi megvetendõ. Most pedig hivatásod tesz tönkre téged: ezért saját kezemmel temetlek el."
Midõn Zarathustra kimondta e szavakat, a haldokló többé már nem válaszolt; de megmozdította a kezét, mintha Zarathustra kezét kereste volna, hogy köszönetképpen megszorítsa. -
7
Közben leszállt az este, és a piacra sötétség borult: a sokaság szétszéledt, mert a kíváncsiság és az ijedelem is elfárad egyszer. Zarathustra azonban ott ült a földön a halott mellett, és gondolataiba merült: elfeledte hát az idõt. Végül azonban beállt az éj, és hideg szél fütyült a magányos felett. Zarathustra ekkor felállt, és így szólott a szívéhez:
"Bizony mondom, Zarathustrának ma gazdag halászata volt! Embert nem fogott ugyan, de fogott egy hullát.
Iszonyatos az emberi létezés és még mindig értelem híján való: végzete lehet akár egy tréfamester is.
Létük értelmét akarom tanítani az embereknek: az pedig nem más, mint az embert fölülmúló ember, az ember sötét fellegébõl kicsapó villám.
De még messze vagyok tõlük, érzékeik nem értik értelmem szavát. Az emberek azt hiszik még, középen vagyok, bolond és hulla között.
Sötét az éj, és sötétek Zarathustra útjai. Gyere, útitársam, te hideg és merev! Elviszlek most oda, ahol saját kezemmel temethetlek el."
8
Miután Zarathustra mindezt elmondotta a szívének, hátára vette a hullát, és útnak eredt. Ám még száz lépésnyire sem jutott, midõn odalopózott mellé egy ember, és sugdosni kezdett a fülébe - és lám! A toronybéli tréfamester volt, aki beszélt. "Hagyd el a várost, ó, Zarathustra", szólott; "túl sokan gyûlölnek itt. Gyûlölnek a jók és az igazak, mert ellenségüknek tartanak, és azt mondják, megveted õket; gyûlölnek az igazhitûek, a tömeg mételyének tartanak. Szerencséd volt, hogy kinevettek; és valóban: úgy beszéltél, akár egy tréfamester. Szerencséd volt, hogy a döglött kutya társául szegõdtél; megalázkodásoddal ma még megmenthetted bõrödet. De most hagyd el a várost - vagy holnap téged ugorlak át, élõ a holtat." És miután elmondotta, amit akart, az ember eltûnt; Zarathustra azonban továbbment a sötét utcákon.
A városkapuban sírásókkal találkozott: fáklyájukkal az arcába világítottak, felismerték Zarathustrát és gúnyolódni kezdtek vele. "Vigye csak Zarathustra a döglött kutyát: nagyon helyes, hogy sírásó lett Zarathustrából! A mi kezünk ugyanis túlságosan tiszta az ilyen pecsenyéhez. Csak nem az ördög tányérjáról akarja elcsenni Zarathustra a falatot? Csak rajta! És jó étvágyat! Hacsak nem tolvajkodik még Zarathustránál is ügyesebben az ördög! - elviszi mind a kettõt, felfalja mind a kettõt!" És nevetve összedugták a fejüket.
Ám Zarathustra szótlanul folytatta útját. Mikor már két órája gyalogolt erdõk és mocsarak között, és túl sok éhes farkasüvöltést hallott, maga is megéhezett. Megállt hát egy magányos ház elõtt, amelybõl világosság szûrõdött ki.
"Rám tör az éhség", szólott Zarathustra, "mint valami rabló. Erdõk és mocsarak között tör rám az éhség, a mélységes éjszakában.
Fura szeszélyei vannak az éhségemnek. Gyakran csak akkor jön, mikor már ettem, ma pedig egész nap elmaradt: merre járhatott vajon?"
És Zarathustra akkor megzörgette a ház kapuját. Megjelent egy vénember; fényt hozott, és azt kérdezte: "Ki tér be hozzám, a rosszul alvóhoz ki jön?"
"Egy élõ és egy holt", felelte Zarathustra. "Adj ennem és innom, napközben megfeledkeztem róla. A bölcsesség azt mondja: saját lelkét üdíti fel, aki jóllakatja az éhezõt."
A vénember eltûnt, de hamarosan visszatért, és kenyérrel meg borral kínálta Zarathustrát. "Gonosz vidék ez az éhezõknek", mondotta, "ezért is lakom itt. Állatok és emberek jönnek hozzám, a remetéhez. De hadd egyék és igyék a társad is, fáradtabbnak látszik, mint te." Zarathustra így felelt: "A társam halott, úgyhogy bajosan tudnám erre rávenni." "Ez nem az én dolgom", szólott mogorván a vénember: "aki házam ajtaján kopogtat, fogadja is el, amivel kínálom. Egyetek, és éljetek boldogul!" -
Zarathustra ezután ismét vagy két órát gyalogolt, és az útra meg a csillagok járására bízta magát: megszokta az éjszakai járást, és szeretett az alvók arcába nézni. De pirkadatkor Zarathustra egy erdõ mélyén találta magát, ahonnan nem vezetett tovább semmiféle út. Fejtõl egy odvas fába fektette hát a halottat, hogy megóvja a farkasoktól, õ maga pedig lefeküdt a mohos földre. És egykettõre elaludt, fáradt testtel, de rendíthetetlen lélekkel.
9
Sokáig aludt Zarathustra, és nemcsak a hajnalpír, de a délelõtti fény is megvilágította arcát. Végül azonban kinyílt a szeme: csodálkozva pillantott Zarathustra az erdõbe és a csendbe, csodálkozva tekintett önmagába. Majd talpra szökkent, akár egy tengerész, aki megpillantotta a földet, és felujjongott: mert új igazságot pillantott meg. És így szólott akkor a szívéhez:
"Megvilágosíttattam: társak kellenek, mégpedig élõk - nem halott társak, nem hullák, akiket magammal cipelhetek, ahová akarom.
Élõ társak kellenek nekem, akik azért követnek, mert magukat akarják követni - éspedig oda, ahová én akarom.
Megvilágosíttattam: ne a néphez szóljon Zarathustra, hanem a társakhoz! Zarathustra nem lesz pásztora, se kutyája semmiféle nyájnak.
Azért jöttem, hogy sokakat elcsábítsak a nyájtól. Csak hadd gyûlöljön a nép, hadd gyûlöljön a nyáj: nevezzenek csak rablónak a pásztorok.
Pásztort mondok, de õk azt állítják: õk a jók és az igazak. Pásztort mondok: de õk igazhitûeknek nevezik magukat.
Lám csak: ezek a jók és igazak! Kit gyûlölnek vajon a legjobban? Azt, aki széttöri értéktábláikat, aki tör, aki bûnre tör - csakhogy az nem más, mint a teremtõ maga.
Lám csak: ezek a hívõk, hívõi minden hiteknek! Kit gyûlölnek vajon a legjobban? Azt, aki széttöri értéktábláikat, aki tör, aki bûnre tör - csakhogy az nem más, mint a teremtõ maga.
Társakat keres a teremtõ és nem hullákat, nem nyájakat, és nem híveket. Társteremtõket keres a teremtõ, azokat, akik új értékeket akarnak új táblákra írni.
Társakat keres a teremtõ, és társaratókat: mert minden megérett nála az aratásra. De nincs száz sarlója: dühösen szaggatja hát a kalászokat.
Társakat keres a teremtõ, olyanokat, akik metszõ élûvé fenik sarlóikat. Rombolóknak nevezik majd õket, jóság és gonoszság megvetõinek. Pedig aratók lesznek, és ünneplõk lesznek azok.
Társteremtõket és társaratókat keres Zarathustra, Zarathustra ünneplõ társakat keres: mit neki nyájak és pásztorok, mit neki hullák!
Te pedig, elsõ társam, élj most már boldogul! Jól eltemettelek az odvas fádban, jól elrejtettelek a farkasok elõl.
Most azonban el kell válnunk, eljött az idõ. Hajnalpír múltán, hajnalpír jöttén - új igazság lelt reám.
Nem leszek pásztor, nem leszek sírásó. Nem akarok többé a néphez szólni; utoljára szólongattam halottat.
A teremtõket, aratókat, ünneplõket akarom társaimul fogadni: meg akarom mutatni nekik a szivárványt, és az embert fölülmúló ember összes grádicsait.
Az egymagukra és másodmagukra maradt remetékhez szól majd dalom; és akinek van még füle a hallatlanra, annak szívét akarja boldogságom elnehezíteni.
Átugrok a tétovák és habozók feje fölött - akaratom a célomé, járom a magam útját; s ha ez az õ alábukásuk, ám legyen!"
10
Midõn Zarathustra így szólott a szívéhez, épp delelõn állt a Nap: kérdõn felpillantott hát a magasba - mert egy madár éles vijjogását hallotta a feje felett. És lám! Egy sas húzott széles köröket a levegõégen, és vele együtt egy kígyó, nem zsákmány, hanem barátnõ gyanánt: a sas nyakára gyûrûzõdve.
"Íme, az állataim!" mondotta Zarathustra, és örvendezett szívében.
"A legbüszkébb és a legokosabb állat a Nap alatt - kémlelõ portyára indultak.
Ki akarták kémlelni, vajon él-e még Zarathustra. Igaz is, élek-e még valóban?
Több veszélyre leltem az emberek, mint az állatok között; veszélyesek Zarathustra útjai. Állataim vezetésére bízom magam tehát!"
Midõn Zarathustra kimondotta e szavakat, eszébe jutott az erdei szent férfiú beszéde, felsóhajtott ezért, és így szólott a szívéhez:
"Bárcsak okosabb volnék! Bárcsak kígyóméra ütne és az alapokig hatolna bennem az okosság!
Csakhogy lehetetlent kérek így: büszkeségemet kérem tehát, hogy okosságom örökös kísérõje legyen!
Ha pedig okosságom megválik tõlem egyszer - ó, hisz oly könnyen tovaszáll! - balgaságom röptét kísérje majd büszkeségem tovább!"
- Így kezdõdött Zarathustra alábukása.