Esetleg megfestem õt:
ott végzi dolgát,
pelyhes felhõ tetején.
Lehetne háttérben vihar,
páran lógnának,
fejjel lefelé -
lehet, hogy jól megfizet érte?
Vagy üljön a mennyekben,
Simon Péter jobbján,
a kéket fessem a szemébe,
kardja legyen arany, vérrel terhes?
Félek tõle, még
Istentõl se jobban.
Glóriás lesz, szent lesz,
a hit bajnoka és erõs.
Hazudok és hamisan gyónok:
az utókor nem érdekel.
De a pelyhes felhõhöz ragaszkodom,
abból nem engedek.
Egymásra morgunk, mint a komondorok;
a felejtés mozdulatát
lesi bennem,
de én emlékezni akarok.
Hiába apám õ és
összes õseim,
õszinte tisztelet nem járhat
neki.
Érzi, jobb ha nem szólal
meg,
csak kezében reszket a félelem:
ne higgyem csalhatatlannak magam.
Fél, hogy a hibák ugyanazok
lesznek,
csak közben a számok törvénye
lett hatalmasabb.
- Meglásd, ezért még
az összes meglakol,
a Császár körlevelet,
selyemzsinórt küld,
rontást a vidékre, aszályt!
Hallgatom, ez már biztos a fájdalom,
õ nem akarhat rosszat, õ
volt a legjobbik lator.
- Látod? A bosszú angyala
már átkarol,
arcomat megtörli szivaccsal:
hûsít az égi méreg.
Menekülj, most veszélyes
hely ez.
Nem lehet tiéd az ország,
de túlélhetõ a kor.