Az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belsõ élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotótevékenységénekmélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé. A tárgyszerûségés a metaforikus beszédmód egymásba fonódása teremti meg azt a gondolatiredõzöttséget, melynek kibontásához a trópusba kódolt energia segítségévelközeledhetünk. Ez az energia olyan reprezentációs erõvonalakat képez,melyek képesek a filozófiai hangoltság érzékeny-bölcs szövegbe integrálásáraNemes Nagy Ágnes gondolati lírájának talán legsajátosabb jellemzõjeként.A reprezentáció erõvonalai alázatra intik a gondolkodót (a vers szerzõjét)és a továbbgondolót (a vers olvasóját) egyaránt. Mindketten megértéstremélnek egy állandó jelenlétét lebegtetõ, de egyetlen konkrét helyhez sem köthetõ alaphelyzettõl: a vers helyzetétõl. Az ehhez szükséges reflexív gondolkodás távolságot teremtõ erejének fenntartásához olyan folyamat szükséges, melynek hullámverései - amint azt a Mesterségemhez címû versben olvashatjuk - "erkölcs és rémület között, / vagy erkölcstelen rémületben" tetõznek. A gondolati dinamizmust - a folyamatos mozgás biztosítékát -, a temporalitás kiiktathatatlansága kelti életre. Ez változtatja a reflexió számára lassú folyammá a tárgyszerû valóságot és magát a léthelyzetet.
A dolgok megragadásának irányába, a "név nélküli erõközpont" felé- amint azt a vers lényegérõl a Kékgolyó utca címû esszébenírja Nemes Nagy Ágnes - a tárgyak útmutatása szerint kell haladni.A tárgyak puszta jelenlétének hírértéke van, épp ezért információvalképesek behálózni a körülöttünk lévõ világot. Elvezethetnek egy egész "Ding an sich-világ" belsõ redõihez. Ebben az értelemben tehát az emlékezete révén identikus létezõ, az író-gondolkodó a pillanatnyi szituációba szövi bele magát. Ez az alkotói magatartás, a mitikus idõben (a vers idejében), a nyelv történésében koncentrálódik, és a szavak sûrû szöveteként jelenik meg. Maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redõ, melynek kibontása, illetõleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeibõl - ahogyan azt Martin Heidegger Humanizmus - levelé ben 1 végiggondolta - utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához. Ez pedig a gondolkodás és a költészet feladata.
Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti
Kimondani, s elrejteni.
- írja Nemes Nagy Ágnes Elmélkedve címû versében. A szó, melynek határdialektikája egyaránt képes a lényeg elrejtésére és elleplezésére, pozícionálja használóját, aki gondjaiba vette, alakítja. Mit jelent tehát a szavakkal való bánásmód, mely egyszerre magatartásformát is elõír? Ne feledjük, hogy a Mesterségemhez nyitó versszakában az erkölcs és rémület metszete a lét teljessége felé tágul, fény és sötétség megragadására egyaránt készen ("Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben"). Itt, láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti résben lesz a megfigyelõ lakhelye; aki képes a szavakkal úgy bánni, hogy a kimondás pillanatában a dolgokmegnevezõjével és a névtelen dolgokkal folyamatosan vívott harcábólfelvillantsa a lényeget. A szemlélõ költõ tanúságtétele ez, aki rejtõzködõpozíciójából számot ad a külsõ világ felvillanó és a belsõ élet rejtett dimenzióiról. A rejtõzés állapota az objektív lírikus számára távolságtartást és biztonságot is jelent. Hisz az események tanújaként a szemlélõ nem válik a cselekmény aktív szereplõjévé, de részesül belõle. A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetõsége, melynek segítségével a rejtõzködõ tanú meglelheti azokat a kerülõutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól. Ez a tájékoztatás azonban szükségszerûen elleplezõ. Okai az odahallgatásból, a nyelv mélységére koncentráló figyelembõl erednek. Babits Mihály Egyfajta kultúra címû versében a 20. század jellegzetes költõi magatartásmódjának megrajzolásához a szavak folyamatszerûségének kábulatát választja:
A fáradt, modern fajhoz tartozol
és már nem tudsz a dolgokra
gondolni.
Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják.
Szók delíriuma nyügözõ,
nyüzsögõ.
Ez a részegítõ szóáradat a maga folyam-erejével a gondolkodás kemény,magányos útjának elleplezésére tör. A költõ-gondolkodó világlátása- az ambivalens létszemléletre koncentráló figyelem, Babits és Nemes Nagy költõi szerepvállalásának tagadhatatlan párhuzamait villantja fel. Nemes Nagy Ágnes Alázat címû versének kezdõsoraiban írja:
Fáraszt, hogy mégis hiába
ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos
árja
Itt a személyességgel és az idõ dimenziójával olyan immanens élmény-erõárad szét, mely a szemlélõ pozícióját a létbe vetettség önmagáhozvisszatérõ áramába irányítja. Erre reflektál a következõ két sor:
a koponyám kerek fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába
zárja.
Az idõ folyamatos, sûrû jelenlétének elviselése azonban nem engedia teljes elzárkózást. A keserû magány csontkemény falának ellenállásalesz az a határhelyzet (és egyben reprezentációs erõvonal), mely az Énre úgy reflektál, hogy megmerevedett jelenné teljesedve, a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül. Ez a mindenkoriság teremti meg a biztos mozgásteret a nyelvben. Abban a nyelvben, mely - megintcsak heideggeri értelemben - a használatára biztat, az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetõségeit nyújtja. Hisz a katartikus erejû, birtokolhatatlan végtelenség szövegbe integrálása a "lelkem szikla, testem végtelen" (Alázat) chiazmatikus sorában olyan erõvonalak együttesét reprezentálja, melynek végiggondolására az elõzõ sorok feszültségterében találunk biztatást:
Kemény vagyok és omló
por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi
sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
Kérdés, hogy itt a szavakkal ûzött szövevényes játékot hermetikusjelhasználatnak, folyamatos szemlélõdésnek, illetõleg a kettõ képlékeny egymásba játszásának tekinthetjük-e? Kétségtelen, hogy a metaforizációs folyamat, melynek a szemlélõ részese lesz, nem statikus és nem is viszonylagos, sokkal inkább - mint a vers felütése jelzi - fárasztó. Az idõ folyamatos jelenléte: sûrû és lágy. A gondolkodás teljességretörõ, kemény feladata ennek értelmében állandó küzdelmet jelent azidõvel, mely a szemlélõ és a világra figyelõ szubjektum fáradozásábóladódik. A küzdelem a versben olyan mozgást reprezentál, mely a metaforák redõiben nyomot hagyó emlékezés-folyamattá szelídül.
Paul Celan Meridián címû elõadásának egyik legszebb gondolatmenetébenúgy ír a versrõl, mint ami a trópusok útján keresi helyét. A versmagányos, épp ezért folyamatosan úton van. Írója csatlakozik hozzá, s a vers társas magányában alkot: a figyelem, a szemlélet, az érzékelés és emlékezés kíséretében ír. A vers mindig feltételezi a másik jelenlétét("ketten vagyunk, mikor magam vagyok" - írja Nemes Nagy Ágnes), hozzáintézi szavait: átviszi, vagy át akarja vinni magát az úton a másikhozazzal a képlékeny bõséggel, mely egyszerre omló és kemény. Az út meglelése azonban nem szükségszerûen adott. Lehetetlen egyszerûen rátörni. Hisz ott, ahol a rátalálás is bizonytalan határok között ingadozik, a dolgok rejtõzve figyelõ szemléletének elvesztése fenyeget. Mégis - visszatérve Celanhoz - milyen utakat kellene választani a lényeg megragadásához? "Kerülõutakat tõled - hozzád? Csakhogy olyan utak ezek - hány meg hány más út között -, melyeken hangzóvá lesz a nyelv és létrejön a találkozás: egy hang útjai az érzékelõ másik felé, teremtményi utak, léttervek talán, elõreszaladások önmagunkhoz, miközben keressük magunkat... Hazatérések." 2
A megszólító és megszólított (Paul Celan), a megnevezõ és névtelen(Nemes Nagy Ágnes) egymásra találásának majdnem képtelen helyzetében gyökerezõ gondolati költészet találkozási helyei. A mûvészet megismerésének és az önismeret kerülõútjainak folyamatos tapasztalata, melyen a trópusok vezetnek keresztül. "A tárgyak erõtere vigasztaló" - írja egyhelyen Nemes Nagy Ágnes. E kijelentésben rejlik az objektív líra reprezentációserõvonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti: a már alig megragadható, de végiggondolható, és a még szavakká formálható, de sûrû szövetté redõzõdõ képek találkozásainak kölcsönviszonyát. A tárgyakhoz fûzõdõ kapcsolatáról Nemes Nagy Ágnes egy másik írásában azt olvashatjuk, hogy a vers rendelkezik egy olyan többlettudással, melyrõl a vers írója nem tud -"(...) egy arány, egy ritmus, egy lelki alak (Gestalt),amelyek azonban képesek valami eddig ismeretlent közvetíteni." 3 Ez az ismeretlen, a képzelõerõ szabad játékának és az értelem rendezõ elvének szoros együttmûködésével, olyan élettel szövi át a nyelvet, mely dinamikus határhelyzetet idéz elõ a távolság megragadása és fenntartásának lehetõségei között.
A gondolkodástörténet néhány kulcsfontosságú szövege irányába tett kitérõ során világosabbá válhat a szemlélõ fent vázolt távolságtartó pozíciója. E kerülõ úton végighaladva a nyelvvel vívott küzdelem és a gondolkodás szoros kapcsolata is érzékelhetõbbé válik. Friedrich Nietzsche A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról 4 címû 1873-as írásában találkozunk elsõ ízben a filozófia és a metafora egészen újfajta implikációjával, mely aztán döntõen befolyásolta a 20. század metaforáról kialakuló gondolkodásmódját. A költõi és filozófiai metafora közötti rejtett elõfeltevések biztosítják azt a kapcsolatot, mely Paul Ricoeur tömör megfogalmazása szerint annyit jelent, hogy"a filozófia el-nem-gondoltja a metafora ki-nem-mondottját anticipálja." 5 Ha tehát a filozófia megelõzi a metaforát - mely Nietzsche írásánakkulcsproblémája -, úgy a költõi metaforaalkotás õsképei már eleve rögzített "tér- idõ- és számviszonyok utánzása a metaforák szférájában." 6 Ezt azonban semmiképp sem tekinthetjük korlátozó érvényû gesztusnak,sõt a dolgok lényegének megragadásában - amint azt a fent idézett Nemes Nagy Ágnes sorok is mutatják -, a fogalomalkotás szempontjábóligen jelentõs kerülõutat jelentenek. Nietzsche ugyanitt írja, hogy minden fogalom a nem-azonos azonossá-tétele révén jön létre. Vagyis a fogalom nem egyéb, mint egy metafora maradványa (ez a meghatározógondolata Jacques Derrida Fehér mitológiá jának 7 is, mely szintén megkerülhetetlen részét képezi a metafora-értelmezésjelenkori alakulásának). Ha mindezt a nyelv problematikájára vetítjük, akkor a metaforaalkotás alapvetõ emberi ösztönéhez jutunk. Ennek mozgatójaa dolgok szükségképp szemléletes megragadása. A nyelv által nem magukat a dolgokat, vagy az igazságot - ez Nietzsche egy évvel késõbb, 1874-ben keletkezett retorika-elõadásának 8 talán legfõbb tanulsága -, mindössze azok egyik jellemzõ tulajdonságát érzékeljük. A mûalkotások (legyen szó költeményrõl, prózáról, vagy képzõmûvészeti alkotásról) szükségképp megjelenítései a dolgoknak, melyek lényeg-szegmentumokat rejtenek magukban. A nyelv, melyen keresztül kifejezésre jutnak, ebbenaz értelemben a doxát és nem az episztémét közvetíti. A metafora kitüntetettszerepét is jobban érthetjük, ha figyelembe vesszük, hogy az a szavakátértelmezõjeként mûködik, feltevésekkel él. A metaforák azonban struktúrájukból következõen nem helyettesíthetõk és nem cserélhetõk fel másra: kerülõutak, a nyelvben lakozók (Bewohner) létérvényét biztosító képek. A szellemi erõtér, mely a költeményben egyetlen képpé vagy képhalmazzá rétegzõdve a nyelv történéseként felszínre tör, így realizálódik (ezt fogná egységbe a tér-képzés fogalmi pozíciója). A gondolkodás fáradozásai során megsokszorozódott jelentésértékû és sûrû szövésû szavak (a költõimetaforák) a reprezentációs erõvonalak mentén - térben és idõben egyaránt - az értelem kibomlásához vezetnek. A rejtõzködõ szemléletmódja, emlékképek és vágyak energia-maradványain átvezetve alakul saját történettelrendelkezõ - Derridával szólva - metafora-fogalommá. Ez az alkotói magatartás olyan hullám természetû fogalom immanenciáját jelenti, mely a dolgokról való tudást, a megismerés lehetõségeit eredményezi.Soha sem egyetlen jelentésre koncentrálva, hanem teret engedve a dolgok különbözõségének. A tárgyak erõtere a különbségbõl: a megnevezett és név nélküli, a meglévõ és a hiányzó differenciájából indukálódik. Az objektív líra reprezentációs erõvonala az elõzetes tudás aktivizálására irányul. Nemes Nagy Ágnes Alázat ának legsûrûbb szövésû sorában írja: "a lelkem szikla, testem végtelen", s az episztemológiairánti vágy erejére, az identikus emlékezés egymásra rakódó szemléleti mezejére bízza a továbblépést. A tömörségével ámulatba ejtõ erejû sor, az értelmezés bizonytalanságát hívja elõ, mely a következõ sorok egymás mellé állított emlékképein keresztül a differencia mozgásba lendítését követeli. A költõ részint egy általános kulturális emlékezetre utal (Egyiptom szövegbe integrálásával), részint a szubjektum identikus emlékezetére (a gyerekkor képének felvillantásával) :
De mindez fáraszt. Indulnék
tovább
Egyiptomba, fürödni, vagy
gyereknek,
A két kép között kapcsolatot biztosító fõnévi igenév (fürödni) ,az idõ folyamatának nem csak távolságteremtõ, de tisztító szerepétis hangsúlyozza. A türelmetlenség azonban, mely az emlékek sokféleségétegyetlen sorba sûrítõ nyelvi eszközök révén rést hagy a vágy színtés fényt implikáló erejének, újabb erõteret hoz létre. A vágy ereje, mely itt a vélekedés elmosódó karakterjegyeit hordozza magán, a múltbólelõtûnõ képeken keresztül alázattá szelídül, vigaszt nyújt. A múlt képei tárgyiasulnak a jelenben - erre utal a felderengtek igemúlt idejû szemlélete. A kimondásukhoz elengedhetetlen metaforikusnyelv az objektív gondolkodás olyan képességét jelenti, mely felméria részletekben látás jelentõségét, a távolságtartás fontosságát. Azobjektív lírikus ugyanis az ébredés alázatával kezeli nyelvét. A gondolkodóimagatartás mögött rejlõ érzelmi bélést, az alázatot olyan kölcsönviszonyalapján mûködteti, mely a megértés elengedhetetlen feltételévé válik. Ez a metaforizációs mozgás, a maga elbizonytalanító erejével, engedbepillantást a költõi nyelv mélységeibe. A lázadás és határszegés,illetve a létbe vetettség és determináció eredeténél fogva ellentétespozíciói közötti képlékeny egyensúlyt olyan kerülõútra tereli, melybiztosítja a kívül kerülés (sajátos szemlélõdõ és önszemlélõ) pozícióját.A "fogyó türelmem alján felderengtek" kijózanító sora a záróversszakban az önreflexió konkrét szituációba helyezésével bontja ki ezt a paradox léthelyzetet. A hûvös öneszmélés olyan rejtekezõmagatartásforma, mely a türelmetlenség mélyén virradó alázat tal nem vezet teljes kiábránduláshoz. Az ébredés ugyanis - mely az értelem keresésének szinonimájaként, folyamatos jelenlétérõl ad számot - olyan ígérettel rendelkezik, melynek nem a célja lesz lényeges, hanem anyelvbõl kibomló világló-rejtõzõ (Heidegger) megértésre irányuló felhívása. A ráébredés mozzanata - erkölcs és rémület között -, a nyelv biztatására figyelõ szemlélõt a megismerés utáni vággyal a lét megértése irányába tereli. Olyan komplexitásra törekedve próbálja az empirikus tárgyi világot az önreferencialitással egyesíteni, mely színérzékeny figyelemmé állandósul:
S mig ülök, hûs hajnali
ágyamon,
s mint szemem alját kék
lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó
alázat.
Az eredendõen kétféle (belsõ és külsõ) kék szín iránti érzékenységrõl - melyek közül az egyik elgondolhatóvá, a másik láthatóvá tehetõ -, azt kell tudnunk, hogy szembesítésük valóságos egzisztenciális meghökkenés kiváltója lehet. A rácsodálkozás aktusát a szemlélõrészletekben látó képessége idézi elõ. Nemes Nagy Ágnes tárgyakhozkötõdõ lírájában a fogalmak felvillanó, majd eltûnõ még tûrhetõ szenvedése színes képpé vetíthetõ világot explikál. Ebben ugyan szigorú logikai úton nem igazolható, de a költõi metaforák világában bizonyosságként értelmezhetõk azok az esszé-sorok, melyek könyörtelenülreflektálnak a mindent körülölelõ racionalitásra: "Visszaemlékszem arra a kékre, ami nincs is, ami egy fogalom teste volt csak, valamilyen igazolatlan létezés. Átcsap fejem fölött az a fajta kékség, formája nincs, csak színe és szuggesztiója. Átcsap fölöttünk az engedetlen evidencia. Mit is csinálnánk nélküle?" 9 (kiem. tõlem, Sz. E.)
A költõi tudatosítás határainak elleplezése, csakúgy, mint a verszáró soraiban, felfejthetõ: a metaforikus mozgás, a megnevezett és névtelen redõi közötti tér-képzés reprezentációjaként jelenik meg. A képzelet erõvonalainak szabad játéka a dolgok lényegének keresésénfáradozik. Ebben nemcsak az egzisztenciális meghökkenés útját, hanem az alapvetõ létprobléma: a tudatos lét érzelmi hátterének kifejezésételõidézõ kerülõutat is az alázat útja jelenti. Járhatóságának feltételeit az alkotói morál és a belõle kibomló szavak ereje szervezi egyetlen költeménnyé. A menekülés tárgyi bizonyítékaként azonban lehetséges-e egyfajta rémület elõidézte menekülési útvonal, melyet a képek egymásra rétegzése irányít? Egy olyan helyettesítési eljárás (metaforizációs mozgás), mely a gondolkodás állandó együttmûködésére, az értelem szüntelen felülvizsgálatára szorul: kerülõút, mely sokféleséget implikál? Az alázat, az út megtételének alázatát is jelenti. A vers írója és a róla gondolkodó - a szubjektum reflektív készenlétén és folytonos korrekciókészségén keresztül - egyaránt aláveti magát egy objektívjelekkel nyelvbe zárt szakasz megtételének. A vers társas magánya (az alkotó és maga a vers) így jelent felhívást a gondolkodás társas magányára (az értelmezés folyamatára). Olyan nyelvi önreferencialitáskibontását kínálja, mely a továbbgondoló (befogadó) aktív együttmûködésévelteljesedhet ki. Az a határhelyzet, ahol a szavak elrendezése önmagaérvényét keresi - a könyörtelen evidencia kívülrõl, és az egyéni nyelvhasználatszabadsága belülrõl - a szükségszerû alázat kerülõútja is, mely az önismeret ösvényéhez vezet.
Nemes Nagy Ágnes fény- és színérzékeny lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövõdnek. A tudatos és fegyelmezett költõi nyelvhasználat lehetõségeinek differenciájábanvívott harcok átláthatatlanok. A meghökkentés és váratlanság képieszközei, a trópusok erõterébõl törnek felszínre, de mire szavakká, sõt verssorokká rendezõdnek érzékeny-bölcs bizalommal keresik helyüket a nyelvben. A vers mitikus ideje: a pillanat és végtelen között feszülõ jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozofikus hangoltságot ésa lírai tömörséget.
Nemes Nagy Ágnes Alázat a, a költemény alázata, mely az objektívgondolkodás képességét, a koncentrációt és fegyelmet követelõ metaforikus gondolkodás felfogását igényli. A költõi metaforaalkotás feltételezéseibõlés a róla való tudás töredékeibõl alakuló virradó alázat a gondolkodás társas magánya mellett, a megismerés folyamatában való koncentrált részvételre is megtanít. Az alázat tehát olyan kerülõúttáválik, mely mindig a nyelv peremén, a dolgok szegélyén sûrûsödik egyszerreszilárd és képlékeny, megragadható és elillanó képek szövetévé: a gondolkodás sokrétû létmódjává.
1 Martin Heidegger: Levél a "humanizmusról" . In: "...költõien lakozik az ember ..." (Szerk. Pongrácz Tibor) Bp.-Szeged, Pompeji, T-Twins, 1994. 117-171. o. (ford. Bacsó Béla)
2 Paul Celan: Meridián . In: Átváltozások 3. sz. (1995.) 59. o. (ford. Kurdi Imre)
3 Nemes Nagy Ágnes: Tárgyak. In: Uõ. Szó és szótlanság . Bp., Magvetõ, 1989. 528. o.
4 Magyarul: In: Athenaeum 1992. I./3. 3-15. o. (ford. Tatár Sándor)
5 Paul Ricoeur: Metafora és filozófia-diskurzus . In: Szöveg és interpretáció . (Szerk. Bacsó Béla) Bp., Cserépfalvi, é.n. 66. o. (ford. Gyimesi Tímea)
6 Friedrich Nietzsche: Id. mû, 12. o.
7 Jacques Derrida: Fehér mitológia . In: Az irodalom elméletei V. (Szerk. Thomka Beáta) Pécs, Jelenkor, 1997. 5-102. o.(ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán)
8 Friedrich Nietzsche: Retorika. In: Az irodalom elméletei IV. (Szerk. Thomka Beáta) Pécs, Jelenkor, 1997. 5-49. o. (ford. Farkas Zsolt, kontrollford. Szijj Ferenc)
9 Nemes Nagy Ágnes: Hányféle kék van? In: Uõ. Szó és szótlanság . Bp., Magvetõ, 1989. 568-569. o.