Négele Ilona még az esküvõje reggelén se tudta elhinni, hogy valóban feleségül veszik. És nem is akárki, Borszéki Vilmos, a gimnázium igazgatója. Évek óta szerelmes volt Borszékibe, igazi reménytelen szerelemmel, ahogy csak a csúnyának tartott nõk képesek. Magányos óráikban meg vannak róla gyõzõdve, olyan szeretetet tudnának adni, amit mások, azok, akik érdeklik a férfiakat, sosem adhatnak. Ebben nyilván lehet is valami. Azok a nõk, akik nem érdeklik a férfiakat, és azok a férfiak, akik nem érdeklik a nõket, ismeretlen tájakon járnak álmukban. Álmaik különös érintésektõl és más számára érthetetlen megdicsõüléstõl zsúfoltak. Ha szerencséjük van, és szüzek maradtak, olyan dolgokat láthatnak meg, amit más sohasem. A nõk lába között kis szétnyitható tokban diót találnak. A férfiaknak pedig... de Négele Ilona sokáig nem is mert ilyesmire gondolni. Még az álmait is képes volt szabályozni valamiképp. Talán úgy, ahogy különleges képességû emberek meg tudják állítani a szívverésüket, és a kellõ pillanatban az újraindításáról is gondoskodnak. Egy kicsit tehát belekóstolnak a halhatatlanságba, és a halhatatlanság ízlik nekik, egyre többet akarnak enni belõle, nem folytatom, a vége tudható. Minket most különben is Négele Ilona érdekel. Az õ néhány napja, és az õ különös pillantása. De ehhez nagyon mélyre kell szállnunk, oda, amit úgy szoktak nevezni, hogy szív. Bár ez egy másik szív, mondanom se kell, nem az, amit azok a különleges képességû emberek meg tudnak állítani. Négele Ilona szíve, ez a másik, tele volt izgalommal, kérdésekkel, hamis válaszokkal. Föl kell nyitni a személyét tetõtõl talpig, ahogy e rövid írás minden szereplõjének a fejét föl kell nyitnunk, akár abban az álomban a tokba zárt nemi szervet. Négele Ilona személye, akibe természetesen egy kicsit mi magunk is szerelmesek vagyunk, mert mi találjuk ki, felnyitva kell nekünk, mintha a boncolására mennénk. De mit is beszélünk. Hiszen nem fog meghalni, mondtuk, hogy rokon a halhatatlanokkal, õ nem fog sose meghalni, mert mi nem írjuk meg a halálát, és önök, hölgyeim és uraim, nem olvashatják el emiatt. Szeretjük õt, de közömbösek is vagyunk iránta, az elõbb olyan nõnek neveztük, akibe senki se szerelmes, most aztán bajban vagyunk. De nem. Hiszen neki sejtelme sincs az egészrõl. Számára, mint az akváriumba zárt hal számára, nagyon kicsi a világ. Négele Ilona, ki vagy te?
Jó darabig csak hírbõl és látásból ismerte Borszékit, õ az általános iskolában tanított a városka túlsó oldalán, de ettõl az egyoldalú ismeretségtõl is olyan boldog volt, hogy néha maga se értette. Ült szolgálati lakásának ajtajában és borsót fejtett. Mintha elszenderült volna, a keze egyre lassabban végezte a munkát, ölében a tányér megdõlt, a borsószemek, mint szétesõ mélytengeri gyöngysor darabjai, a tornác téglapadlójára peregtek. Azt se bánta, ha nem maradt semmi aztán az ebédhez, köménymagos levest fõzött, száraz kenyeret aprózott bele. Boldog volt. Tudta, hogy nagy erõ lakozik benne, ami képes lenne sok mindent megváltoztatni, de õ ezt az erõt féken tartja. Ügyel, hogy a dolgok a maguk rendje szerint alakuljanak. Eszébe se jutott ezt a rendet megkérdõjelezni. Azon se igen törte a fejét, hogy mi is az voltaképpen. Igazából, és ezt csak mi tudhatjuk, mert õ sose vallotta be magának, nem is vágyott szerelme beteljesülésére. Amit a testi szerelemrõl tudott, azt álmai alapján felülbírálta. Nem akart gyereket, nem akart megházasodni. Vénlány akart maradni. Megtetszett neki ez a szó, napokig mondogatta magának, vénlány vagyok, vénlány vagyok, pedig épp csak elmúlt huszonöt éves.
De egy kisvárosban az ember nem rejtheti véka alá az érzelmeit. A szagából, a szeme színébõl kitalálják, hogy szerelmes, sõt még azt is, hogy kit szeret. Így történt Négele Ilonával is. A kolléganõi nevettek a háta mögött, néha már attól se riadtak vissza, hogy gúnyos célzásokat tegyenek. Õ olyankor fülig pirult, hirtelen maga is megdöbbent a gondolattól, mint akinek soha semmi ilyesmi nem jutott az eszébe, hihetetlennek, szemtelennek és visszataszítónak találta az ötletet, fölállt, teli szájjal, mert épp egy kiflit majszolt a szünetben, kikérte magának. Borszékit most maga is kopaszodó, hájasodó, érdektelen embernek látta, aki, mint hírlik, rosszul vezeti a gimnáziumot, és a jobb tanulók inkább a megyeszékhelyre iratkoznak tanulni. Szerencsére becsöngettek. Mindenki szedelõzködött, egy idõsebb tanárnõ odajött, ne törõdj velük, mondta, csak játszanak, észrevette, hogy a kémiatanár kíváncsi, és eddig számára ismeretlen kifejezéssel rajta felejti a szemét. Nem értette, mit akar ez jelenteni. A kémiatanár nem tett mást, egyszerûen csak levetkõztette képzeletben Négele Ilonát. A melleit nagyobbnak látta, a szõrzetét bujábbnak, mint a valóságban. A kép aztán szétesett elõtte képletekre, a közelgõ óra unalmára.
De a szóbeszédnek és a találgatásnak nem lehetett megálljt parancsolni. Egyszer megmutatták Borszékinek az utcán Négele Ilonát, õ az, súgta a fülébe egy barátja, holott egyáltalán nem volt meggyõzõdve a pletyka hitelességérõl, sõt biztos volt benne, hogy a nõnek szeretõje van, aki majd jól eldöngeti Borszékit, igen, ezt gondolta kis kárörömmel és kicsit szégyenkezve a gondolata és a káröröme miatt.
Borszéki Vilmos negyven fölött járó, magának való ember volt. Mondhatnánk róla, már csak a párhuzam kedvéért is, hogy õ meg agglegény akart maradni, de nem lennénk pontosak. Egyszerûen csak nem készített terveket, ami akkoriban nem volt megszokott dolog. Egy olyan terv sincs, amit teljesíteni lehetne, ez a tervek természete, mondta néha. Olyankor ideges csend támadt, pedig csak barátinak vélt társaságban kockáztatta meg alapvetõ életfilozófiájának ilyen radikális kifejtését. Nem akart agglegény maradni, egyszerûen csak elfeledkezett a nõkrõl, bámulta õket, de ritkán találta meg az utat hozzájuk.
Az idõsebb férfiak különleges képessége, hogy mint disznó a szarvasgombát, megérzik a szép lányt még a föld alatt is. Legyen ez a föld önbizalomhiány, bátortalanság, bármi. Így aztán Borszéki csakugyan felfigyelt Négele Ilonára. Mikor a barátja mutatta, meglehetõsen szépnek találta az arcát. Csak kicsit jobban adni kéne rá, hogyan öltözködik. Ez megint olyasmi volt, ami csak neki juthatott eszébe a városkában. A nõk azt hordták, amit az áruházban kaptak, az áruház pedig kicsi volt, a lebontott kocsma helyén állt, pár panellapból eszkábálták össze, ragadós nejlonfény tekergett bent egész nap, minden ruha egyformának látszott ebben a fényben, ahogy az volt nappali világításban is. A nõk nejlonköpenyekben, rossz szabású szövetnadrágokban jártak, nem hordtak harisnyát, nem borotválták a lábukat. Télen a moslék, amit hajnali ötkor a disznóknak kivittek, vörösre marta a kezüket, nyáron, mikor a szõlõben hajlongtak, és a nap besütött a szoknyájuk alá, leégett a lábszáruk, alig tudtak leülni. Libát tömtek, elhíztak, visszerek dagadtak a bõrükön. Nem választás kérdése volt ebbõl semmi. Választani péntekenként lehetett csak, mikor piac volt, és kimentek kiskacsákért. A nagy dobozban tíz-tizenkét fej ágaskodott, ragyogó arany piheglóriával, két-három hónap további élet lehetõségével, amit a nyár, szõlõbõl hazahozott gaz és a kukoricadara tesz majd széppé számukra. Ezeknek a kacsáknak semmijük se volt, de az asszonyoknak a legnagyobb örömet okozták, válogathattak közülük. Ahogy még a férfiak közül se, mikor házasodtak. Nahát ezért nem akart Négele Ilona férjhez menni. Mikor tanítóképzõre a közeli nagyvárosba került, megnyílt elõtte egy pillanatra az élet, séták a folyóparti korzón, mozi esténként, egy kóla a csoporttársnõkkel valami kerekasztalos presszóban, de fiúk sehol, egyszer futó csókolózás egy kollégiumi barátnõvel, ma sem érti, hogy mi történt, vizsgára készültek talán, vagy letették már, mert bor is volt, ketten voltak a szobában, nem emlékszik, különös, hogy így elfelejtette, talán nem is lenne szabad emlékeztetnünk erre az esetre, figyeljük csak, ahogy most tagadólag a fejét rázza, teljesen õszinte ezúttal, pedig nem mindig engedi meg magának az ilyesmit, még akkor se, amikor magában beszél; a rádióban zene ment, táncolni kezdtek, nem bírom elviselni, ahogy nézel, súgta oda a barátnõje, de olyan hangon, amiben a legkisebb jele se volt a megrovásnak, elvesztették az egyensúlyukat, egymás után kaptak, nem értem, mondja magának, nem is biztos benne, hogy így történt, és mi sem vagyunk biztosak benne.
Borszéki Vilmos tehát elsõ pillantásra szépnek találta Négele Ilonát, sõt nagyon szépnek, de hagyta, hogy errõl a benyomásáról elfeledkezzen. Így tett mindennel. A kémiatanár is szépnek látta pár nappal korábban Négele Ilonát. Mint tudjuk, maga is meglepõdött ezen, a kupica pálinkának tudta be, amit reggel fölhajtott. Veszélyesen gyülekeztek a viharfelhõk Négele Ilona nyugalmas élete fölött, ketten is gondoltak rá, mikor õ ott se volt.
És ezek ketten, bár nem tudtak egymásról, egyre jobban vadították egymást. A kémiatanár megverte a cigányasszonyt, aki néha kedvességbõl vele aludt. Borszékit pedig elfogta valami különös hangulat, a nagyszüleire kellett folyton gondolnia, meg a saját gyerekkorára. Rádöbbent, hogy gyereket akar. Mert viszont akarja látni ezt az elveszett idõszakot, de már érteni is kívánja. Õ legalábbis így magyarázta magának váratlanul rátörõ ellágyulásait, és komolyan fontolgatni kezdte a házasodás lehetõségét. Ám sokáig csak pár kolléganõjével játszott le egy közös képzeletbeli napot. És meg is riadt rögtön. Nem tudta elképzelni, hogy csakugyan ilyen közel engedje magához ezeket a bestiákat. Nõgyûlölõ lennék, kérdezte magától. De nem tudott igennel felelni.
A kémiatanár járkálni kezdett Négele Ilona után. Néha egy fa mögül leste. Vagy a kocsmában ült és várta, hogy elmenjen az ablak elõtt. A tanáriban igyekezett ürügyet találni, hogy szóba elegyedjenek, de nem mindig sikerült. Nem hitt a pletykáknak, de Borszékit szívébõl utálta.
Borszékinek egyszer volt egy nevetségesen szimbolikus álma, õ legalábbis így mondta magában, nevetségesen szimbolikus álom, ami ráébresztette, hogy szerelmes, és azt is megtudta, hogy kibe. Nem mondjuk el az álmot az álmodó saját kérésére, nem erotikus álom volt, ne essék félreértés, inkább patetikus. Olyasmi, amit általában nem is szoktak álmodni, olyan volt, mint amilyennek az álmokat általában leírják. Ezért mi most nem írjuk le.
Szerelmes vagyok, állapította meg Borszéki. Nem örült. De aszerint járt el, és elhatározta, hogy egyszerûen megkéri Négele Ilona kezét. Ezzel behozhatatlan elõnyre téve szert a kémiatanárral szemben.
Kopogtak. Az ablakon, egy ujjal, este nyolc felé. Négele Ilona kicsit elhúzta a sötétítõfüggönyt, aztán, mintha magát az ördögöt látta volna, visszaejtette. Úristen, mit csináljak, gondolta. Gyorsan lecsavarta a villanyt. Egy perc telt el. Megint kopogtak. Négele Ilona megint kinézett. Ugyanazt látta. Borszéki Vilmos állt ott egy nagy csokor virággal.
Két nap gondolkodási idõt kért, bár tudta, hogy igent fog mondani minden meggyõzõdése ellenére. A virág alatt elfelejtette cserélni a vizet, mire két nap múlva Borszéki visszajött a válaszért, a szobát émelyítõ szag ülte meg. Lehet, hogy nagyot hibáztam, gondolta. Igen, mondta közben Négele Ilona és szemtelenül a szemébe nézett. Szinte észrevehetõen és egyik pillanatról a másikra változott át. Borszéki úgy emlékezett rá, hogy a haja rövid, ám most a vállát verte. Egyes tincsek jól érzékelhetõen egyre lejjebb értek a karján és a hátán. Pici, fitos orra volt, Borszéki úgy emlékezett, de az most hirtelen határozottsággal nézett szembe vele. A szemei világosbarnából feketébe lobbantak, igen, ismételte meg boldogító válaszát Négele Ilona, miközben azt gondolta magában, hogy ezzel tönkrement az élete. Semmit nem érzett a Borszéki iránt évek óta táplált szerelembõl.
Május volt, az esküvõt egy hónappal késõbbre tûzték ki. A kémiatanár napokig nem tudott aludni, öngyilkosságra gondolt, magányos sétákat tett a környéken. Egyszer a szeméttel félig telehordott tó partján két tízévesforma lányt riasztott meg, ahogy épp meztelenül jönnek ki a vízbõl. A zsebében volt egy bicska, arra gondolt, ha megölné õket, sose derülne ki, de aztán csak megsimogatta a fejüket, és megkérdezte, hogy jó volt-e a víz.
Borszéki késõbb mégis jókedvre derült. Örült a közelgõ változásnak, izgatta a váratlan kaland, amibe belekeveredett, tanárai, akik a keze alatt voltak, föllélegeztek, nem volt már olyan szeszélyes. Õk úgy mondták, lehet vele beszélni újabban. Örültek a házasságának.
Borszéki szerelmes volt. Elvitte menyasszonyát a varrónõhöz. Tervezgették az esküvõi ruhát, és õ hallani se akart kölcsönzõrõl. Ott ült a közelben, amikor a próbák folytak, hiába igyekeztek kiterelni a helyiségbõl. Mint kutya a gazdája sírjától, úgy nem tudott elszakadni menyasszonya testi közelségétõl. Elõször látta melltartóban és bugyiban. Nem okozott neki csalódást. De azt se érezte, hogy ezt a testet most mindjárt meg kell kapnia. Sõt. Mi az, hogy megkapni, gondolta, mi lenne, ha megbeszélnénk, hogy szûzházasságban fogunk élni, futott át rajta, de ezt azért nem gondolta komolyan. Nem látott összefüggést a fehérnemûk alatt domborodó különbözõ méretû halmok és az õ fejében kavargó pontosan meg nem határozható érzések között. Figyelte a menyasszonyát szünet nélkül. És ahogy a különféle fodrok és csipkék között egyre szebbé és szebbé vált a szeme láttára, valósággal pánikba esett. Ugyanaz az érzés, amivel egyszer már találkozott. Mi minden lesz még ebbõl, gondolta kétségbeesetten. Hiába nézett gyorsan a tükörbe, úgy érezte, már nem ura annak, ami történni fog vele.
Egy nappal az esküvõjük elõtt, úgy este nyolc óra tájban, kopogtak Négele Ilona ablakán. Megint õ, gondolta, félrehúzta a függönyt. Meglátta a hatalmas virágcsokrot, most elõször nem bánta, hogy mégis igent mondott, kiment ajtót nyitni. Az ajtóban a kémiatanár állt.
Szívbõl gratulálok, mondta, és elindult befelé. Négele Ilona semmit nem értett. Talán elfelejtettük meghívni az esküvõre, futott át rajta, megpróbálta felidézni azt a hosszú listát, amire a meghívandók nevét gyûjtötték össze, de természetesen nem sikerült.
A kémiatanár már bent volt a konyhában. Négele Ilona utána ment, elvette és vázába tette a virágot, amikor jött kifelé a szobából, egy száj zuhant rá. Olyan hirtelenséggel, ahogy egy pockot kap el a héja. A száj rátapadt az övére, és ez hirtelen olyan jó volt, hogy rögön viszonozta a csókot. Négele Ilona szíve hevesen kezdett dobogni, és olyasmit érzett, amit még sohasem, hogy ezt a férfit el akarja tüntetni a föld színérõl, mégpedig úgy, hogy magába gyömöszöli. Ne itt, mondta, menjünk hozzád.
Tíz perccel késõbb indult, a lámpák alig égtek, sötét volt. Mégis meglepõdött volna, ha valaki nem kezdi már másnap ezt az affért mesélni. Igen, nyilván ez lesz a téma az esküvõn. Ettõl a gondolattól csak még jobban bizseregtek a tagjai. A férfi az egyik panelház elsõ emeletén lakott. A lakás ablakai a temetõ elõtti rétre nyílottak, volt egy kis erkély is, betonfülekkel védve, megnyugodott, ide nem lehetett belátni. Bár végül is, gondolta, nem számít.
A kémiatanár vetkõztetni kezdte. Nem tudom milyen lesz holnap este, gondolta, de ez nagyon jó. Megörült minden saját meztelen bõrfelületének, mikor meglátta. Ahogy elõtûnt a köldöke, az heves vérlökéseket eredményezett a fejében. Szép vagyok, gondolta, és figyelte a másikat, aki odatérdelt elé, és a hasát csókolgatta. Négele Ilona nagyot sikkantott.
Mikor a melltartóját vette le róla a férfi, akkor tulajdon mellbimbóit játékpajzsoknak látta, a két mellét két holdnak, hagyta, hogy a kezek gyúrogassák õket, mert azok is az õ saját kezei voltak. A férfi eltûnt. Mikor a kémiatanár, aki már maga is érezte, hogy nála erõsebb hatalmak játékszere, lesegítette róla az utolsó ruhadarabot, Négele Ilona elõször látta meg saját nõiességét, érezte a föllobbanó szerelem szagát, amit gyerekkorából ismert, mikor hivatlanul befurakodott a szülei ágyába és õk olyan türelmetlenül szóltak rá. Egész közelrõl látta a sûrû bozótot, és az õ szája volt, ami akkor ott a bokrok közé vágódott. Az õ szája lett tele illatos fûvel, eperlevéllel, mákgubóval, darázsfullánkkal. Aztán tehetetlen és fullasztó álomba zuhant.
Álmában beleképzelte magát menyasszonyi ruhájába, ami ott volt már a szekrényében rózsaszín dobozba téve. Csak az anyakönyvvezetõ elé, valahogy oda nem tudta ezt a képzeletbeli figurát helyezni. Úgy öltöztette magát, mint egy papírbabát lehet papírruhába. Némelyiknek még a hasfalát is le lehet emelni, és ott a máj, a tüdõ, ott vannak a belek.
De mi van õbenne? Mindig is azt tartotta magáról, hogy szelíd teremtés. Szép a szeme, mondta valamikor a nagynénje. Csak az a fontos, hogy a szem szép legyen, gondolta akkor õ maga, mert az a lélek tükre. Most csak mosolygott ezen az ostobácska gondolaton. Aztán felriadt mély álmából.
A befüggönyözött szobában alig látott valamit. A kémiatanár levetett ruhái hevertek egy közeli széken. Az ébresztõóra világító számlapja úszott át a képen, ha a fejét az ellenkezõ irányba fordította. Aztán horkolásszerû lélegzés. Meztelenül feküdt a takaró alatt, de szeretett volna ruhában lenni. Vagy épp ellenkezõleg. Hogy csak a csontjai legyenek ott. De éljen. Egyik se volt lehetséges.
Hideg és ködös volt a hajnal. Kikecmergett az ágyból. Szétnézett az ismeretlen szobában, ahol most járt elõször. Fél négy volt. Köpenyt rángatott magára, kivett a férfi táskájából egy szál cigit, neki nem volt, nem dohányzott, és kint az erkélyen rágyújtott.
A palánkon túl egy kóbor kutya rótta a félhomályt. Ahogy a pillantásuk találkozott, mindketten mozdulatlanná dermedtek. Nézték egymást, mintha valami közös ügyük lenne. A cigaretta parazsa fölvilágolt, a kutya nyikkanva ugrott egyet és futásnak eredt.
Akkor visszament a szobába, gyorsan fölöltözött. Négele Ilona még az esküvõje reggelén se tudta elhinni, hogy valóban feleségül veszik.